Madarász Iván munkásságában egyre izmosabb vonulatot alkotnak   a versenyművek. Immár nemcsak a fuvolát foglalkoztatja két koncertben, hanem a zongorát is. Míg az előbbieket két fuvolás különféle alkatára szabta, az utóbbiakat ugyanannak a zongoraművésznek szánta. A két zongoraverseny azonban olyannyira eltér egymástól, hogy szinte ellentétesnek is nevezhetők. Míg az első hangvételében és apparátusának betudhatóan is harsányabb, az április 26-án bemutatott második egy beethoveni zenekar méretét legföljebb néhány rézfúvós és ütőhangszerrel lépi túl. A protagonista sem a hangtömeg virtuóz mozgatását kapja feladatul, hanem egy szokatlan ritmikai nehézségekkel terhelt, de alapvetően karcsú faktúra színes, érzékeny megszólaltatását.

A szólóhangszer visszafogottságában is szonórus, szinte ezoterikusan fölfelé kapaszkodó, az oktávot kerülő ugrásokkal indítja a bő félórás, egytételes kompozíciót. Finoman szegődnek társául a fafúvók, s árnyként a vonósok pizzicatói. Témának vélnők, de a hangszerelés fokozatos gazdagodása ellenére mindinkább úgy érezzük, komótos lassú bevezetést hallunk, amely után majd robban a téma. Az első tutti akkordnál végképp világossá válik: ez a mű nem 18-19. századi nyelven kommunikál: nem karakteres témák „mesefiguráival" játszatja el a zenei cselekményt. Ugyanakkor nem is hat szándékosan arctalan muzsikának, hiszen a motívumok több helyütt jellegzetesek, hangulatteremtőek. Másutt viszont akár még a zongora is megelégszik színfestő tremolók hangoztatásával. A kompozíció igen szervesen épül föl, hatalmas ívben érve el a zenekari unisono csúcspontját. Madarász gondosan adagolja a hangszerelési arányokat. A fúvósok irányított aleatóriával szerkesztett hangfoltjai jól funkcionálnak, a lehajló vonós glissandók pedig érzékien depresszív hatásúak. Mondhatnók, menetrendszerű, amikor az ütősök egy hosszabb lassú részt váltó eleven szakaszban kiemelt szerephez jutnak, mégis frissnek érezzük hangszínüket. Jelentős pillanat, amikor az oktávot addig gondosan kerülő zongora a fúvósok párhuzamos oktávjaihoz csatlakozik, ám itt is áttörten, differenciáltan gondolkodik a zeneszerző: a 6/4-es ütemek utolsó negyedén a szólóhangszer mindig kilép az oktávozásból.

Madarász Iván Mozart rokona abban, hogy az ő versenyművei is operáinak köpönyegéből bújtak ki. A túlzó párhuzammal melléktémának nevezhető anyag például Lót imájára hajaz, s akad egy olyan szakasz is a 2. zongoraversenyben, amely Madarász sajátos 7/8-os hangját hozza: ez a Lót-beli „Üsd az idegeneket" motívum, itt kevésbé repetitív szerkesztésű, de mindenképp markáns ritmikájú zenéje.

A túlnyomórészt libero karakterű, elgondolkodó, távolba tekintő kompozíció igen vonzó pillanatait köszönhetjük a zongora mintegy madárcsicsergést idéző dallamcsipkéinek. Ezek diminúciójából már-már megint a Lót-ima hanghordozása hallik ki. S ez vezet a kadenciához, amely, híven a mű csöndes szemlélődéséhez, nem a zongorista brillírozásáról szól, sőt nem is a témák, zenei anyagok ütköztetéséről, ötvözéséről, hanem a nyitótéma kissé deklamáltabb variánsaként inkább a lekerekítést készíti elő. Csakhamar ott az igazi visszatérés is, persze nem hangról hangra, sőt az elején hathangonként fölszálló motivika itt ötönként tűnik elénk. Már-már azt hinnők, itt ér véget a kompozíció, de még egy érzelmi hullám vár ránk. A zongora újabb faktúrát vet föl: orgonapontos, kissé korálszerű epilógusba kezd, amely egy szenvedélyes sóhajjal teszi hatásosabbá a H hangok oktávján kicsendülő szólóhangszer nosztalgikus merengését.

A bemutatót a haladó hagyományt teremtett Magyar szimfonikus körkép estjeinek sorában hallhatta a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége. A Győri Filharmonikus Zenekar ünnepi évadának ezzel az estjével köszöntötte a fővárosban fennállásának 40. évfordulóját. Baross Gábor, a zenekar igazgatója, akinek sokat köszönhet a kortárs magyar zene és a város zenekultúrája egyaránt, nem először rendel művet Madarász Ivántól. Nem lehet eléggé értékelni ezeket az örvendetes zeneszerző-előadó kapcsolatokat. Miként a Madarász és Jandó Jenő közöttit sem. A kiváló zongoraművész volt Madarász Első zongoraversenyének bemutató szólistája is (a Szent István Király Szimfonikus Zenekarral), s a komponista akkori elégedettsége nyomán kérte most is Jandót, aki nem a kortárs muzsika specialistái közé tartozik, de lám, ha zenei feladatot kínál egy mai mű, még ha nem nevezhető is hagyománykövetőnek, „jól áll" egy Bachtól Bartókig terjedő repertoárú kiemelkedő művész kezében is.

Madarász Iván 2. zongoraversenyének hangtornyai a partitúra elemzője előtt feltárulhatnak, a hallgató éppúgy nem „köteles" beléjük látni, mint a tizenkétfokú zenében a kompozíció alapját jelentő Reihébe. A váz a hangtornyoké, a kifejezőerő a dallamoké, ritmusoké, hangszíneké. Ez utóbbiak pedig élénk kapcsolatot teremtenek a versenymű hallgatóival, akik egy javakorabeli szerző szinte időskorian érett lírájának letisztult, kristályos csillogású alkotására emlékezhetnek az áprilisi estről.