Az elhangzó darabok és a kiállított műtárgyak egyszeri, csak ezen az estén hallható kapcsolatba kerülnek... -hirdette az UMZE Együttes hangversenyének szórólapja. Feltételezve, hogy nem csupán a különleges helyszín lehetősége, hanem valóban kép és hang összekapcsolásának szándéka hívta életre az április 26-i kamaraestet, Tihanyi László nehéz feladatra vállalkozott, amikor a Műcsarnok tavaszi tárlatának környezetében olyan programot állított össze, melynek műsorszámai körülbelül azonos időszakban keletkeztek a kiállított művekkel. Amiről ugyanis az Új Lipcsei Iskola tizenöt alkotójának figyelemre méltó és erős kisugárzású művészete szól, alig állítható párhuzamba az elmúlt két évtized magyar és külföldi kortárs zenéjének kamararepertoárjával.

Bár a lipcsei képzőművészeti csoport gyökerei a hetvenes évek elejére nyúlnak, a város képzőművészeti életének jelentős felélénkülése a berlini fal lebontása utáni két évtized eredménye. Az egykori lenfonógyárból kialakított művésznegyedben sajátos hangulatú, helyhez és időhöz kötött couleur locale-lal bíró stílus és mozgalom nőtt ki. Tilo Baumgärtel, Viktoria Binschtok, Henriette Grahnert, Matthias Hoch, Katharina Immekus, Martin Kobe, Oliver Kossack, Ulf Puder, Neo Rauch, Ricarda Roggan, Christoph Ruckhäberle, David Schnell, Annette Schröter, Tilo Schulz és Matthias Weischer képeinek közlendőjét minden bizonnyal leginkább a posztkommunista országok közönsége érti, leglelkesebb fogyasztói mégis azokból a főleg tengerentúli országokból kerülnek ki, ahol kívülről szemlélik Közép- és Kelet-Európa vergődő-megújuló társadalmát és kultúráját. Az Új Lipcsei Iskola rangidős művésze, Neo Rauch negyvenes éveinek végén jár. (Képei mára a nemzetközi műkereskedelem drága és kelendő árucikkei.) A többiek az egykori NDK-t már csak elbeszélésből ismerik, s nemcsak koruknál fogva, hanem azért is, mert néhányan közülük Németország nyugati feléből költöztek Lipcsébe. Kiállított alkotásaik mégis jól érzékeltetik, hogy mindannyian saját bőrükön érzik s így közvetítik azt a hangulatot, melyet a kiállítás elemzői többek között „bizonytalan identitás"-nak (György Péter), „otthonos rémálom"-nak (Kürti Emese) hívnak, magam pedig egyszerűen csak a teljes illúzióvesztés életérzésének neveznék. A papírból kivágott hatalmas munkásököl, a bezárt hivatali ajtó, az üres tárgyalóhelyiség, a sötét sikátor konténerrel (alkoholban, szemétben és még sok minden másban fetrengő csavargókkal), a sivár pincehelység matraccal, az emberek nélküli, bevásárlóközpont-szerű üvegpalota, a tarka falusi utca a szocreál képek sematikus figuráival olyan világ, melynek - legalábbis a kortárs hangversenyzenében - nem nagyon vannak megfelelői. Messzire vezetne most arról elmélkedni, miért nem váltak újrafelhasználható alapanyaggá sem technikai, sem esztétikai értelemben a szocreál korszak jellegzetes zenei elemei a posztmodern korban. A mai zeneszerzés ugyanis kollektíven igyekszik elfelejteni mindazt, amit a második világháború utáni évtizedekben kényszerűségből kellett képviselnie Európa keleti felében, legyen az munkásinduló, májusköszöntő, ünnepi kantáta vagy népdalszimfónia. (A néhány említhető kivétel: geg, ironikus és elidegenítő hatású groteszk - nem hasonlítható tehát a lipcsei iskola asszimiláló művészi magatartásához.)

Anette Schröter: Ablak 3

Ha nekem kellett volna a tárlathoz koncertműsort összeállítanom, valószínűleg a pop- vagy jazzrepertoárban keresgéltem volna, abból is főként a vadabb irányzatokból, az új utakat kereső experimentális (free, retro, techno vagy minimalista) stílusokból, de -milyen furcsa ellentmondás! -az ilyen zenéknek (és talán a közönségüknek is) otthonosabb közege lenne a Petőfi-csarnok vagy a Trafó, mint a Műcsarnok fehér falai, féltve őrzött függöny-installációi (Tilo Schulz). Tihanyi László kezét persze valószínűleg nem csak a helyszín adottságai kötötték meg, hanem az is, hogy a hang-kép koncert ötlete az UMZE Együttestől származott (így a műsornak értelemszerűen az együttes összeállítását is figyelembe kellett vennie), másrészt nyilvánvalóan kár lett volna kihagynia a lehetőséget, hogy az általa szépnek és jelentősnek tartott műveket gyűjtse csokorba az utóbbi két évtized kamarazenéjéből. Mert akárhogyan csűrjük-csavarjuk is: ez az este elsősorban az UMZE Együttes zenészeinek jutalomjátékává vált, a felhangzó zeneművek környezetében a lipcsei művészek alkotásai hamar díszletekké váltak. A tizenegy magyar, három német és egy ír zeneszerző művei közül talán leginkább BEAT FURRER Apoklisis című, két basszusklarinétra komponált, sok zörejeffektust is tartalmazó zenéje simult a kiállítás (pontosabban az információs terem kultúrvárótermeket idéző falfestményének) hangulatához; az egyetlen ősbemutató, HORVÁTH BALÁZS Cirkuszoid című kvartettje és FARAGÓ BÉLA Zazen című hegedű-cimbalom- hangszalag kompozíciója hordozott valamit a kulturális talajvesztettség nyugtalanító érzéséből. A műsor legkevésbé sem a tradíciók kiüresedéséről szólt, hanem éppen az ellenkezőjéről. Arról, hogy a kulturális kötelékek még mindig újratölthetők tartalommal, igaz, nem mindig globális érvényű üzenetekkel, hanem - mint KURTÁG GYÖRGY (Jelek, játékok, üzenetek), JENEY ZOLTÁN (Búcsú Ligeti Györgytől), SZŐLLŐSY ANDRÁS (75 nagyterc Ligeti Györgynek), WOLFGANG RIHM (Pol), FRANK CORCORAN (Quasi un amore) és SÁRI JÓZSEF (Valet) kompozícióiból érezhettük - inkább a személyes közlendővel vagy a dallamok, a harmóniák, a hangszínek érzéki varázsával. A művek másik része - ilyen volt SÁRY LÁSZLÓ Rákkánonja, VIDOVSZKY LÁSZLÓ Postscriptumja, TIHANYI LÁSZLÓ Duettinója, EÖTVÖS PÉTER Dervistánca és CSAPÓ GYULA Visszhang tájékozódás a Fekete Lyukban című fuvolanégyese - a kontrapunktikában, a szerkezet szigorúságában és a dallamvonalak tisztaságában rejlő energiákat bizonyította, vagy - mint JÖRG WIDMAN szólókürtre készült darabja (Air) - a hangszeres játéklehetőségek még mindig továbbépíthető területét szemléltette.

A kiállítás és a felhangzó zenék között két közös nevezőt mégis bizonyosan meg lehetett találni: a virtuozitást és az átütő tehetséget. A festmények, fotók, kollázsok, montázsok szépsége valószínűleg sokak számára nem is a témákban és hangulatokban rejlett, hanem az alkotók megkérdőjelezhetetlen technikai tudásában, műveik vizuális biztonságában. Ugyanez a hitelesség jellemezte az UMZE Kamaragyüttes tagjainak színpadi teljesítményét is. A 23 művész sokféle kisebb-nagyobb kamaratársulásban játszott, minden produkció a felkészültséget, a hangok és zeneszerzők iránti legteljesebb felelősséget tanúsította. Voltak persze különleges pillanatok is, ilyennek tűnt a Kurtág-tételeket megszólaltató Winkler Orsolya (hegedű), Bársony Péter (brácsa) és Takács Ákos (gordonka) produkciója, Klenyán Csaba és Rozmán Lajos klarinétjátéka a Sáry- és Tihanyi-műben, Horia Dumitrache és Horn András basszusklarinét-duója a Furrer-darabban, valamint Vékony Ildikó (cimbalom) Jeney-interpretációja.

Üdítően hatott ezen az estén a kortárs kamarakoncertek szokásos formalitásának teljes hiánya is. Mivel minden mű más-más teremben szólalt meg, a közönség együtt vándorolt az előadókkal, állva vagy a földön ülve hallgatta játékukat. Tihanyi László rövid és tárgyszerű bevezető-összekötő szavai jótékonyan lazították a több mint háromórás műsor fegyelmezett pergését. Bár karmesterként csak a Rihm-kompozíció megszólaltatásában vett részt, szerkesztői, zenei tárlatvezetői, zeneszerzői jelenlétének köszönhetően ez az este egy kicsit az ő portréja és -a korábbi hasonlatnál maradva -jutalomjátéka is volt. (Műcsarnok, április 26. - Rendező: Budapest Music Center, Műcsarnok)

SZITHA TÜNDE