|
Halálos csók Verdi: Otello –Szegedi Nemzeti Színház
Szegedi Nemzeti Színház VERDI Otello José Cura (11-én) Karmester Pál Tamás Miért jön egy José Cura Szegedre énekelni? Esti Kornél negativisztikus-cinikus magyarázatokkal hozakodik elő. Pénzt keresni, bizonyára; ha a hétszáz fős kapacitású magyar vidéki színháznak megéri kifizetni a tenorcsillag (számomra ismeretlen nagyságú) gázsiját, miért ne érné meg az énekesnek fellépni a három-négyezer férőhelyes óriás auditóriumoknál kevésbé megerőltető akusztikus körülmények közepette? Van azután, hogyne lenne publicity-értéke is a földrajzi helyzete és mérete szerint némileg egzotikus játszóhelynek. Cura hivatalos honlapjának eseménynaptárát böngészők szeme átszalad Londonon, ahol a fellépések évről évre ismétlődnek, de megakad Szegeden -bizonyítva láthatják a jelenlét globalitását. Image-építés szempontjából más haszonnal is jár az operai gyémántpatkón kívül eső kisebb állomás felkeresése a még mindig szegény rokonoknál: a művész szemléletének demokratizmusát jelzi. Lám, eredményesebben érvényesíti az esélyegyenlőség elvét erre a célra alapított minisztériumoknál. Azért is, sugallja a provinciális helyszín, mert nem hivatalnok, nem is csak művész, hanem felfedező, sőt kalandor - énekelve demonstrálja, a Föld nyugatról keletre csakúgy körülhajózható, mint keletről nyugatra. Nota bene: keleten van mit felfedezni! A szegediek nem ijednek meg saját árnyékuktól. Tudják, a városnak a trianoni Magyarországon egyedülálló kisnagyvárosi flairje megragad minden látogatót, felteszem, világsztárokat is (megfizették az árát az elődök a nagy árvíz alkalmával). Szép színházuk, jó zenekaruk, stabil, erős együttesük birtokában magától értődően kérnek helyet az európai operaházak belső körében: emlékezzünk a Mezzo által közvetített Nizza-Szeged együttműködésre Faust jegyében. (Vajon ismételgetik azóta is, mint számos más felvételt?) Vagyis ha a José Cura-honlapot böngészve a bennfentesek szeme megakad a feljegyzésen: Otello, April 9, 11, National Theatre, Szeged (HU), van bizonyos valószínűsége, hogy nem szemöldöküket vonják össze ironikus csodálkozással (még hova nem...), hanem bólintanak: aha, Szeged.
Kelemen Zoltán és José Cura Hogyan tagadhatnám: aki a modern mediális nyilvánosságban ténykedik, az kisebb-nagyobb mértékben mindent a nyilvánosság kedvéért tesz. De csak azért? Semmit a maga kedvéért? Hivatalos életrajza szerint José Cura gyermek- és ifjúkorában intenzív zenei tanulmányokat folytatott szülővárosában, Rosarióban, el is indult a muzsikuspályán. Azután kórust vezényelt és kórusban énekelt, de csak harmincadik évéhez közeledve merte meghozni a döntést: hivatásos énekesnek tanul. 1991-ben Itáliába utazott képeztetni magát. Nagy kaland, elementáris sikerrel. Ez mintha arra indította volna Curát, hogy a kalandot tegye hivatásos élete vezérelvévé. A kaland jegyében vágott bele, énekpedagógusokat és konzervatív kritikusokat elrémítve, az elképzelhető legkevésbé ajánlott módon a tenor szerepkör meghódításába: Otellót 34 évesen énekelte először, mindössze két évvel első Cavaradossija után. Kalandvágyról árulkodik továbbá működésének heterogeneitása, a rendszeres vezénylés, újabban művészi fényképezés is. Domingo-epigon? Ami a hangot, a timbre-t illeti, a kezdő énekes Cura tanárai nyilván felismerték a sötét, bársonyos, telt mélység és a fényes kinyílásra képes magasság akkor talán még csak reménybeli rokonságát az éppen fénykorát élő karizmatikus énekes orgánumával és előadói stílusával, és igyekeztek a színezetet és modort a példaképhez igazítani. Mekkora sikerrel? Domingo kifogástalan énektechnikáját, mennyei kantilénáját, csodás frazeálását, a drámai kifejezés és a klasszikus stílusérzék egyensúlyát nem lehet tanítani, ellesni, utánozni. De a saját képességek fölötti feltétel nélküli uralkodásban, a hallhatóan fenntartás nélküli érzelmi-vokális odaadásban, a technikai-művészi fegyelem és ökonómia egyensúlyának megőrzésében Cura nem bizonyul méltatlannak a nagy elődhöz. Semmi kétség: jól esik éneklését hallani, és öröm észrevételezni, hogy a hang csak cifra szolga a közlendő szolgálatában -amely közlendő a nagy latin, illetve mediterrán hagyomány (hiszen Callas görög volt) írott-íratlan aranyszabálya szerint csak az énekhangban valósul meg. Még Otello szerepében is. Hát igen: miért Otello, tíz évvel a torinói bemutatkozás után, amit tucatnyi színpadon több tucat ismétlés követett, és világméretű akklamáció kísért? Ha gázsi, image-javítási szándék, Szeged Mezzo-produkciók nyomán meglehetős nemzetközi ismertséggel dicsekvő színházának inspiráló operai platformja és a művészszemélyiség sok irányban kalandozó önmegvalósítási vágya elhozza is José Curát a Tisza partjára, miért nem ad áriaestet, vagy választ lelket-fizikumot kevésbé gyötrő szerepet, mint a Móré? Tetézve a hasonlíthatatlan Otello-kockázattal: tud-e állítani mellé a színház két méltó protagonista társat, akik nélkül nem lehet nagy Otellót alakítani -Desdemonát és Jagót? Miközben figyeltem a tenor délceg-rugalmas, fiatalos, önmagát egyetlen pillanatra nem kímélő, minden pillanatban feláldozó alakját az április 11-i előadáson, talán e kérdésekre is választ találtam: a cél éppen a próbatét, önmaga és a társak számára. Kvázi kamaraszínpadi körülmények, együttes, amelyről eleve feltételezhette a maximális együttműködési készséget, új rendezés, amit elsajátíthat és átalakíthat, és valami a mester attitűdjéből is (hiszen rendszeresen vezényel): egy-két estére magammal viszlek benneteket oda, ahol otthon vagyok.
Rálik Szilvia és Wendler Attila - Veréb Simon felvételei Kedves informátoromtól tudom, az első estén csak mérsékelt siker koronázta a merész vállalkozást. Hiszem is, nem is a második est lefolyása után. Hiszem, mert az első megjelenés nem nyűgözött le: az Esultate biztonságosan, erőteljesen, de kissé mellékesen szólalt meg, nem hasított bele villámcsapásként a tipikus olasz operai Introduzione félhomályába. De nem hiszem, mert már Otello visszatértekor kialakultak a színpadon a kívánatos súlyviszonyok, a szerelmi kettősben pedig a gyengéd-férfias vokalizálással, a minden tenorallűrtől és póztól mentes jelenléttel Curának sikerült átlendítenie az előadást az időtlenség szférájába. Nem neki egyedül. Rálik Szilvia orgánuma ugyan nem közvetít eszményi Desdemonát, a nagy hang a magasságban kissé kiélesedik, nem tesz eleget a duett legtöbbször leírt előadói utasításának: dolce, a közép- és mélyregiszter viszonylag színtelen. A muzikalitáshoz azonban nem fér kétség, és a receptivitáshoz sem: Otello közelében tónusa kivirágzik, énekének intenzitása fokozódik, játéka tartalmasabbá válik. Az egész együttesen könnyedén áthatoló, fényes-telített hangjával a harmadik felvonás fináléjára ő tette fel a vokális koronát. Ahogy kell. Otello távollétében Rálik-Desdemona elhalványul -alulírott hallgató a negyedik felvonásbeli hosszú szólójelenetét iskolásan lelkiismeretes teljesítménynek hallotta. A színpadon jelenlévő Desdemonának nem volt ereje megidézni a zenei szférában megjelenő alteregóit: Barbara, Mária. Katalitikus hatással volt Cura Kelemen Zoltán Jagójára. Ezt nem csak azáltal látom bizonyítva, hogy másnap, szombaton, másik Otello mellett Kelemen több fokkal elmosódottabban jelent meg a színen. Énekesnek-embernek tűrhetetlenül nehéz dolog lehet két egymást követő estén alakítani a zászlóst, két napon át létezni abban a tudatban: vile son nato. (Vagy több napon át: az április 11-i Jago nem az első volt a sorozatban!) De ahogy a vadászt csak az hozza lázba, ha kapitális szarvasbikát kap puskavégre, Jago rosszasága is csak igazi Otellótól nyeri el értelmét és formátumát. Otello „igaziságához" igen nagy mértékben hozzátartozik személyiségének -következésképp alakítójának -„fizikaisága"; a harmadik felvonás kibírhatatlan zárójelenetét nemcsak a Mór, de Jago szempontjából is tönkreteszi, ha Otello - tenorista. Cura testileg is „igazi" kisugárzása Kelemen Zoltánt rajtaütésszerűen kiragadta abból a szinte amatőrös színpadi rezerváltságból, mely annak idején takaréklángra fojtotta Lunáját; örömmel láttam ugyanakkor, hogy a korábbi színpadi tehetetlenség nem csapott át csepűrágó grimaszolásba, amivel bizony még egykori híres Jagók is ijesztgették az érzékenyebb idegzetűeket a Credo penzumát teljesítve. Kelemen Zoltán vokálisan karcsú-tömör-pontos-kiegyenlített, alakban megkerülhetetlen Jagóját nem habozom elképesztően, örvendetesen, ígéretesen jó teljesítményként dicsérni - nem csak Csongrád megyei viszonylatban. Mely öröm! És hogyan énekelt José Cura onnan kezdve, ameddig néhány bekezdéssel feljebb követtem, a második felvonás kezdetétől? Kísértésbe jövök, hogy azt válaszoljam: nem tudom, nem emlékszem, nem érdekel. Nem vagyok benne biztos, hogy énekelt-e egyáltalán José Cura, hogy a színpadon volt-e. A színpadon Otello volt jelen. Vagyis hát azt sem tudom, honnan is tudnám, ez-e, ilyen-e Otello. Faszcináltan és hideglelősen figyeltem valakit, aki belekerül az önbizonytalanság örvényébe. Szörnyű: a hím, a hős egyszerre beledöbben: hátha ő -nem is ő; nem hím, nem hős. A kétely a féltékenység külső formáját ölti; olyan lelki betegség ez, mint a képzelt rákbetegség, ami sokakat öngyilkosságba kerget. Oda juttatja Otellót is, csak közvetett úton -a betegség oltárán előbb feláldozza animáját, Desdemonát, azután önmagát. Színpadi jelenlétének sokkolóan magától értődő volta az est során jóformán elfedte Cura legjobb értelemben vett professzionizmusát; ennek minőségére csak a másnapi előadás ébresztett rá. Akkor tudtam kielemezni, milyen pontosan ment végig az argentin a rendezés által előírt helyzeteken egyfelől, milyen sokat tett hozzá a magáéból - más előadások tapasztalataiból - másfelől. Csak egyet mondok: Desdemonát csókjával fojtotta meg! És persze kiválóan énekelt. Énekelt -nem engedett az Otellókra leselkedő csábításnak: megfeledkezni a kottáról. Éneke mégis beszédnek, lelki megnyilvánulásnak hangzott. Ezt nem átvitt értelemben, hanem konkrétan gondolom; a deklamáció ritmikus szabadságában, a hangok kvázi-prózai összesűrítésében, a tenyésztett énekhang beszédhanggá oldásában Cura elmegy a végső pontig, ameddig elmehet -de nem tovább. E példás alakítás holisztikus élménye nem változtat azon a tényen, hogy két áprilisi, szegedi Otellóm legnagyobb pillanatával Vajda Júlia megfoghatatlanul tragikus, időből-létezésből kioldott, sorstól rettegő, sorsot elfogadó háromszori „salce" panasza ajándékozott meg az opera negyedik felvonásában. Második estén látott-hallott Desdemonája tanulmányt érdemelne -most csak köszönetet mondok érte. Wendler Attilát is köszönet illeti az önzetlen, bátor kiállásért, világhódítóként a világhódító holdudvarában. Vokálisan igazán megnyugtató, erőteljes Otellóját őszinte taps fogadta. És játéka? Tizenöt éve Szegeden ismertem meg, Galgóczy Judit emlékezetes Carmenjének Joséjaként; paraszti naivitást és erőt sugárzó mozdulatai máig szemem előtt vannak. Az idő múlik, José bizony énekessé testesedett. Nem vethetem Anger Ferenc rendező szemére, hogy e változást nem tudta meg nem történtté tenni. Ezzel együtt hajlok rá, hogy megkérdőjelezzem játékvezetői kompetenciáját, a két Desdemona -s nem a két Otello -összehasonlítása alapján (az otrombaság lenne): hogy erőszakos rendezői hozzátoldásokban az egyiket látva fogalma sincs a nézőnek, mit miért csinál, a másiknál megindultan belátja, miről is van szó - ez nem csak a másik színpadi géniuszán múlik, hanem azon is, hogy az egyiket a rendező odaküldte valahova, aztán nem törődött vele, odaért-e. Nem tudott figyelni rá, mert a tipikus operarendezői betegség, a horror vacui rohamai rázták. Rendezők nem hiszik, hogy az opera képes valamit kifejezni, a néző-hallgató pedig megérteni. Például azt, hogy az Otellóban nagyban folyik a cselszövés. Hogy megértse, a zsinórpadlásról sűrű időközökben spagettitésztát kell leengedni, amibe a szereplők belegabalyodnak. Azt is nehéz elhinni, a közönség érti és elfogadja, az operai kórus azért van a színpadon, hogy énekeljen. Ezért maséroztatni kell - fél angyalszárnyakkal (?) a tagok hátán. Desdemonát, veszélyeztetettsége jelzésére, ezüst gólyalábakra kell állítani a harmadik felvonás fináléjában. Tovább nem mondom; elég nekem leírni a magam ostobaságait, minek írjam le még a másokét is. Az igazságosság kedvéért megjegyzem, néhány beállítást inspiráltnak ítéltem, a kétszintes színpadi konstrukciót pedig alkalmas jelképes térnek. Csak az állandó létracipelés ne lett volna! Pál Tamás vezényelte az első estén felfűtött formában játszó zenekart; grandseigneuri tempókkal, a Dolgok mély értésével. A második előadás a szétesés halvány jeleit mutatta. Megbocsátottam. TALLIÁN TIBOR |
