-Ön annak idején Németország legfiatalabb főzeneigazgatója volt. Széles körben elterjedt nézet, hogy a karmester a kor előrehaladtával érik meg. Ön nagyon fiatalon lett főnök, most viszont, túl a hetvenen, nyilván differenciáltan látja ezt a kérdést.

-Mondok magának két nevet. Mahlerről biztosan tudjuk, hogy jelentős karmester és jelentős zeneszerző volt. Fennmaradt tőle egy levél, amelyet 49 évesen írt egy barátjának. Ebben a levélben olyasmi áll, hogy mostanában kezdi megérteni, voltaképpen mi a vezénylés. Gondolja meg, Mahler negyvenkilenc éves volt ekkor! De van egy másik példa is: Karajan. Nekem abban a szerencsében lehetett részem, hogy a versenygyőzelmeim után a berlini szenátustól kaptam egy ösztöndíjat. Ennek az ösztöndíjnak köszönhetően egy éven át bejárhattam Karajan próbáira. 1957-ben ő még viszonylag új fiú volt a Filharmonikusoknál, akkoriban még élénken élt Furtwängler szelleme. Karajan kedvelt engem, és a szünetekben gyakran beszélgetett velem. Emlékszem, egy alkalommal azt mondta: „tudja, most, hogy a Berlini Filharmonikusokkal dolgozom, most érzem először, mi a dirigálás". Ami az én pályámat illeti, Lübeckben én voltam Németország legfiatalabb zeneigazgatója, és gyorsan csináltam nemzetközi karriert. De én is azt vallom, hogy a dirigálás érettség kérdése. Manuálisan már egy tizennyolc éves gyerek is tud dirigálni egy darabot. De a struktúrák átlátásához, a zenekar irányításához szükséges pszichológiai ismeretek megszerzéséhez idő kell. És van itt még más is. Emlékszem, Széll György egy interjúban azt mondta, Beethoven Pastoraléját, Brahms 3. szimfóniáját és Mozart nagy g-moll szimfóniáját nem volna szabad negyven alatt dirigálni. Bár jóval fiatalabban vezényeltem ezeket a darabokat, Széllnek igaza volt. A klasszikusok ugyanis visszavágnak. Általuk mérnek meg bennünket. Egy Sosztakovics-szimfóniával mindig sikere lesz. Egy Strauss-operával nemkülönben, ha sikerül valamelyest is tűrhető énekeseket találnia. A Figaróhoz és a Don Giovannihoz viszont más kell: ott mindig hallható, hogy a karmester mit csinál. Ugyanez áll a szimfonikus művekre is. Manapság hektikus időket élünk, mindenki siet, mindenki mindent gyorsan akar elérni, mindenki mindent elvállal. Szerintem az a nagy dolog, ha valaki képes nemet mondani: „ezt nem csinálom. És ezt sem." Fontos, hogy az ember hagyjon magának egy kis időt: gondolkodjék, zongorázzon, tanulmányozzon partitúrákat.

-De ki az, aki merhet nemet mondani? Carlos Kleiber talán megengedhette magának, hogy megritkítsa fellépéseit. Ha valaki mindig nemet mond, azt mondják rá, faksznis, és kimarad a társasjátékból... Nem tőlem hallja először, hogy a zeneiparban milyen erős a teljesítménykényszer és a verseny.

-Éppen erről van szó. Ha valaki elég jó, megengedheti magának, hogy ő diktálja a tempót. Ehhez persze erős karakter kell. Emlékszem, egy nagy amerikai ügynök azt mondta rólam, arrogáns fiatal német vagyok, mert feltételeket támasztottam, hogy hol szeretnék és hol nem szeretnék dirigálni Amerikában. Dühösen otthagyott. Évekkel később viszont, amikor a Tonhalle zenekarral nagy sikert arattunk a Carnegie Hallban, belátta, hogy igazam volt, ismét megkeresett, és meghívott. Ehhez az kell, hogy a karmester biztos legyen a dolgában. Sajnos tény, hogy kevesen mondanak nemet. És eljutnak oda, hogy már semmire sem marad idejük, mert folyvást a koffert pakolják. Ez persze áll a szólistákra és az énekesekre is.

-Budapesti koncertjén Dvo√ák Otello koncertnyitányát és Janá≈ek Sinfoniettáját is vezényli. Nem mondhatnám, hogy ezek gyakran játszott darabok mifelénk. Tudom, rengeteg cseh és egyéb szláv zenét vezényel, ezen kívül moderneket és sok-sok ritkaságot. Mi van e mögött? Speciális érdeklődés?

-Elsősorban kíváncsiság. Másodsorban pedig az, hogy rosszul viselem az igazságtalanságot. Emlékszem Leonard Bernsteinnel való találkozásomra. Edinburghban léptünk fel, ő a New York-i Filharmonikusokkal, én a Berlini Német Operával. Egy vacsorán egymás mellett ültünk és Schumannról beszélgettünk. Azt mondta, neki a kedvenc Schumann-műve a Manfréd. Mondtam, az enyém is. De én a teljes Manfréd-zenét vezényeltem, nemcsak a nyitányt. Harminc dirigens közül jó, ha kettő vezényelte már a teljes művet. Vagy itt van ez a Dvo√ák-darab, az Otello, amit Pesten is vezényelek. Dvo√áknak valamennyi műve közül ez volt a kedvence. Amikor -kerek 110 éve - megalapították a Cseh Filharmóniát, az első koncerten mindenáron az Új világ-szimfóniát akarták hallani. Dvo√ák azonban azt mondta: nem, az Otellót dirigálom. És nézze meg: a maguk ragyogó Fesztiválzenekara sosem játszotta még ezt a darabot. Úgyhogy most igazságot szolgáltatok Dvo√áknak.

Ugyanez a helyzet Zemlinskyvel, akit hamburgi főzeneigazgatóként annak idején én tűztem műsorra először. Ha fölütöm a Grove-lexikonnak azt a régi kiadását, amelyet apámtól örököltem, az áll benne a Zemlinsky címszó alatt, hogy osztrák zeneszerző és karmester. Ennyi. Született, meghalt. Ha megnézi az új kiadást, húsz oldalon foglalkoznak Zemlinskyvel, a zeneszerzővel. Vagy nézze meg Schumannt, azt mondják, nem tudott operát írni. De a Genovévának rendkívüli erényei vannak. Vagy hasonlóan remekmű Az éden és a péri. Csak játszani kell. A zeneirodalom tele van felfedezetlen igazgyöngyökkel. Én már egészen fiatalon elkezdtem a kincskeresést. Nemrég az Észak-Rajna-Vesztfáliai Ifjúsági Zenekarral dolgoztam. Úgynevezett „elfajzott zenét" játszottunk, „entartete Musik"-ot. Csupa olyan darabot, amely a náci időkben be volt tiltva. Mendelssohnnal kezdődött a műsor, a Hebridákkal, majd a Terezínben - a theresienstadti koncentrációs táborban - keletkezett darabokkal folytattuk. Gideon Klein, Hans Krasa és Viktor Ullmann műveivel. Mindhárman Auschwitzban haltak meg. És a gyerekek fantasztikusan játszották, a közönség pedig jól fogadta. Ez nagyszerű érzés.

-Ön évekig dolgozott Prágában, a Cseh Filharmonikusok főnökeként, aztán hirtelen szakításra került sor. Elmondaná a saját verzióját?

-Őrületes időszak volt. Engem Prágában már jóval azelőtt, hogy elvállaltam volna a zenekar vezetését, Albrecht Dvo√áknak hívtak: tudták, mennyire a szívemen viselem a cseh zene ügyét. 1991-ben, a Prágai Tavaszon egy koncert után megkeresett a zenekar vezetése, és felajánlotta a posztot. Megkérdeztem, vajon tényleg megőrültek-e, én ugyanis tanultam történelmet. Komolyan gondolják, hogy éppen egy németnek ajánlják fel ezt az állást? Hívjanak egy venezuelait, vagy bármilyen más nemzetiségűt, finnt, kínait, csak németet ne. De ők ragaszkodtak hozzám. Akkoriban a hamburgi opera és a zenekar élén álltam, ami rengeteg elfoglaltsággal járt. Azt a feltételt szabtam, hogy ha titkos és demokratikus választást rendeznek, és azon is engem akar a zenekar, akkor jövök. A külső befolyásolást elkerülendő, a szavazást Japánban, egy turnén tartották meg. A zenekar akart engem, a politika azonban nagyon nem. Azt gondolom, hogy a kinevezésem korai volt, két emberöltővel később valószínűleg nem okozott volna ekkora problémát. Egyébként a zenekarnak nem is lett volna joga megválasztani engem, nem volt ugyanis döntési kompetenciája, de mégis megtette. Senki sem szavazott ellenem. Utódomat, Ashkenazyt az együttes szavazatainak többsége ellenére nevezték ki.

A zenekarral egyébként nem is lett volna baj, jól dolgoztunk együtt, de Havel környezetében akkoriban volt egy Ivan Medek nevű muzsikus, az elnök titkára, aki maga szeretett volna a zenekar intendánsa lenni. Az én megválasztásommal ez az ambíciója meghiúsult. Medek, aki intelligens ember és igen jó zenész, rendkívül veszélyesnek bizonyult. El nem tudok képzelni rosszabb ellenséget. Mindent elkövetett ellenem, amit csak tudott. És mivel én magam is harcos alkat vagyok, visszaütöttem. Két nagyobb terjedelmű cikket is írtam, amelyben cáfoltam a köztársasági elnök szavait. Vagyis megtámadtam őt, amit Németországban vagy Amerikában megtehettem volna, de egy posztkommunista országban akkoriban nem lehetett megtenni.

Egyébként is kiderült, hogy kellemetlen alak vagyok. Négy héttel a csehek és szlovákok különválása, 1992 január elseje után elvállaltam egy koncertet Pozsonyban a Cseh Filharmonikus Zenekarral. A hangverseny jóval később volt csak esedékes, '94-ben, de másnap már mindenki tudta, és az elmeállapotom felől érdeklődött. Miért kellett ez? Jellemző módon, amikor nagy sikerrel játszottunk Pozsonyban, a külföldi lapok beszámoltak a hangversenyről, csak a cseh sajtó nem írt róla. A legközelebbi sajtótájékoztatómon meg is mondtam a megjelent újságíróknak, hogy írhatták volna: „a koncert éppolyan rossz volt, mint minden Albrecht-koncert. Hamis, unalmas. Csak egyet nem tehettek volna meg. Hogy ne írjanak róla. Ezt mint demokrata mondom."

A külföldi újságíróknak ez nagyon tetszett, a cseheknek nem. Az ember ezekkel a módszerekkel nem csak barátokat szerez. Belátom, az akkori viszonyok között kényelmetlen voltam, tehát mennem kellett. Később azonban megkeresett a Cseh Filharmonikus Zenekar új igazgatója, és meghívott. Én pedig mentem több alkalommal is. Salzburgban is vendégszerepeltünk együtt. A csehek kis nemzet, amely olyan zenei zseniket adott a világnak, mint Dvo√ák, Smetana és Janá≈ek. Ez rendkívüli büszkeséggel tölti el őket. Ennek a zenekarnak addig még soha nem volt nem cseh vezetője. És akkor tessék, a diktatúra bukása után, a demokrácia hajnalán megválasztanak egy külföldit, aki ráadásul német...

J. GYŐRI LÁSZLÓ

© Yomiuri Nippon Symphony Orchestra