|
Ifjúkori Kodály-arckép
Dalos Anna Forma, harmónia, Vázlatok Kodály Zoltán poétikájához Budapest: Rózsavölgyi és Társa, 2007 A poiészisz, a „költészet" eredendően nem más, mint a -nagyon is „prózai", mesteremberi -„csinálás", a verscsinálás, mint magyarul is mondjuk. A művészi munka ilyen tárgyszerű megjelölésére utal a latin fecit szó („csinálta" - középkori festmények készítőjének megjelölésénél) és különösen a befejezett névmási alak: factus („megcsinált"). A zenében a cantus firmus gyakori megnevezése a cantus prius factus (az „előre megcsinált ének"), valamint a res facta („megcsinált dolog"), az írásban rögzített többszólamú kompozícióra használt kifejezés őrzi e gondolati hagyományt. A „poétika" tehát - Arisztotelész töredékként fönnmaradt munkája óta - az irodalmi mű megcsinálásának mikéntje. Bármily „költőien" hat is mai nyelvhasználatunkban a görög eredetű terminus, Dalos Anna, amikor munkája alcímében - ahol különben a tulajdonképpeni „tárgyat", az alkotót is némiképp elrejtve megnevezi - a „poétika" szót használja, az elvitathatatlan emelkedettség ellenére is elsősorban a megközelítés szigorú tárgyszerűségét hangsúlyozza. A könyv főcíme épp ily szakszerű; a zeneszerzői mesterség és egyúttal a zenei elemzés három alapvető oldalát, megközelítési módját nevezi meg. Végül az alcímben jelzett „vázlatok" egyszerre jelzi a megközelítés sokoldalúságát, és zárkózik el az összefoglaló jellegtől. A szerző olyan témának nevezi Kodály Zoltán poétikáját, mely még föltárásra vár, melynek átfogó, kimerítő értékeléséhez még nem jött el az idő. Merész, lázadó könyvet vesz kezébe az olvasó: igazi „ifjúkori arckép"-et. Abban az értelemben is, ahogy Somfai László a könyv Zenetudományi Intézetbeli bemutatásakor élesen fölhívta rá a figyelmet: A munka nem a kiadvány címlapképén megjelenő Kodályról szól, nem a műtárgyakkal, népi szőttesekkel és reneszánsz (vagy klasszikus?) relief-másolatokkal zsúfolt, intenzív hangulatú interieurben zongorájánál lefényképezett idős mesterről. (Arcára a zongorája mögül előbukkanó saját fiatalkori, Petőfire emlékeztető szoborportréja válaszol.) Az ábrázolás, a fotón megörökített póz félrevezető, mert Dalos Anna könyve éppen nem a mester időskori arcvonásait kutatja, hanem elsősorban az alakuló, kereső, önmagát megformáló fiatal művészét. De abban az értelemben is ifjúkori az arckép, hogy a munka is üdítőn magán visel bizonyos fiatalos jellemvonásokat. Persze sokat és rendszeresen -éppen a Muzsika olvasói tudhatják, mily gyakran és mennyi műfajban -publikáló zenetörténész munkájáról van szó, aki három zeneszerzői kismonográfiával és nagy sor tudományos tanulmánnyal a háta mögött adta közre értekezését. Hiszen a könyv, e monografikus igényű tanulmány végső soron doktori értekezésnek készült. Ráadásul számos részlete, fejezete korábbi előadások, tanulmányok formájában és alkalmain érlelődött. Tehát igen átgondoltan, nagy Megfontoltsággal megírt munkáról van szó. Szellemének szinte harcias fiatalossága azonban mégsem maradhat észrevétlen. A hazai tudományos munkák olvasói számára szokatlanul szókimondó, olykor túlságosan is élesen kritikus, vitatkozó az írás. Idegen nyelven, hozzánk kevésbé közelálló téma esetén talán nem lenne ennyire zavarba ejtő. Nyilvánvalóan szerepet játszik ugyanis az írásban, hogy a zenetudomány világnyelveinek normáihoz igazodik. S természetesen a szerzőnek az eddigi igen sokoldalú Kodály-kutatásban való magabiztos tájékozódása teszi egyáltalán lehetővé, hogy szinte minden kérdést újra kívánjon föltenni. Ez pedig azzal is összefügg, hogy szerzőt és munkáját ritka céltudatosság jellemzi. Már a nagyszámú kottapéldás elemzéssel, hasonmásrészlettel, táblázattal alátámasztott fejtegetések mögött álló rendkívül komolyan megalapozott, koncentrált kutatás eltervezése is különleges céltudatosságra vall. Figyelemreméltó mindjárt a címben meghatározott három téma -„Forma", „Harmónia", „Ellenpont" -meghatározása. E három aspektus középpontba állításában az eredeti kutatási terv célkitűzéseinek nyomát láthatjuk. Mint Dalos Anna a Bevezető elején tájékoztat, szándéka kezdetben a Kodály-iskola történetének megírása volt. Csak miután felismerte, hogy nem lehet addig kidolgozni az „iskola" esztétikáját, amíg nem áll elég világosan előtte a mesteré, továbbá rádöbbent, milyen rendkívül gazdag, kiaknázatlan forrásanyagra bukkant, akkor döntötte el, hogy kutatási eredményei felhasználásával, de kutatását intenzíven tovább folytatva magának Kodálynak „poétiká"-ját igyekszik föltárni. Tehát éppen Kodály pedagógusi működésének dokumentumai mutatták meg a feldolgozás lehetséges irányait. A tanár mindig maga is tanul -docendo discimus
-, s a tanításra való tanulásban gyakran közvetlenül folytatódnak
gyermek- és ifjúkori tanulmányai. A könyv a zeneelmélet hagyományosan
különválasztott részdiszciplínáit követve külön foglalkozik Kodály
formatani, harmóniatani és ellenponttani tanulmányaival. Mindhárom
területen bámulatos módszerességgel, rendkívül izgalmas és sokrétű
forrásanyag tárul fel. Itt vannak mindenekelőtt a tankönyvek, melyeket
hol a tanuló, hol a tanítási órájára készülő Kodály tanulmányozott
-mint láthatjuk: imponáló alapossággal. De ne csupán a gondosan
megőrzött könyvtárában (a mai Kodály Archívumban) föllelhető könyvekre
gondoljunk. Már ezek is meghökkentően nagyszámúak. De Dalos Anna
módszeresen átvizsgálta a Zeneakadémián hozzáférhető munkákat is,
melyek közül számos őrzi az elmélyülten és kritikusan, különböző
olvasmányait egybevetve olvasó zeneszerző és zeneszerzés-,
zeneelmélet-tanár lapszéli bejegyzéseit, kérdőjeleit, vitatkozó vagy
egyetértő, néha kottapéldákkal érvelő észrevételeit. A Kodály által tanulmányozott elméleti munkák, esetenként ezekhez készített külön jegyzetek még mindig csupán egyik részét képezik a Dalos Anna által a vizsgálódásba bevont forrásoknak. A formatan esetében Kodály fiatalkori kézírásos Brahms-elemzései (például az op. 108-as d-moll hegedű-zongora szonátáé), a harmóniatanhoz tanítványa, Bors Irma részletes órai jegyzeteinek fönnmaradt tisztázati másolata, az ellenpont kérdésében pedig a pedagógiai célú kétszólamú énekgyakorlatok új szempontú, kritikus elemzése egészíti ki a forrásanyagot. A könyv egyes részeinek felépítése hasonló, de távolról sem sematikus. Mindig az esztétikai kérdésfelvetéstől és a történeti, élettörténeti adatoktól jutunk el a zeneszerzéstani tanulmányok elméleti dokumentumain át néhány, a témához gondosan kiválasztott kompozíció elemzéséig. Így mindhárom részhez tartozik egy-két középpontba állított mű. A formával foglalkozó első részhez az 1. vonósnégyes variációs záró tétele (1908/09) és a Páva-variációk (1938/39) tartozik, a harmóniai érdeklődésű második részhez két zongoradarab, a Méditation sur un motif de Claude Debussy (1907) és a -kimondatlanul alighanem ugyancsak Debussy tiszteletére, ezúttal emlékére íródott -„Sírfelirat" (1918), míg az ellenpontnak szentelt harmadik részhez a zenekari Concerto (1939/40). A három zeneelméleti téma és az ezekhez részletes elemzésre kiválasztott művek, mint Dalos Anna már a Bevezetőben jelzi (13-14.), a látszat ellenére bizonyos kronológiai logika szerint követik egymást. Az első rész kapcsán elemzett művek ugyan későbbiek, de, mint megtudjuk, Kodály formatani szemlélete 1906-ig már kikristályosodott, ezért az akár évtizedekkel később megvalósult főmű is a korai időszak szemléletét illusztrálhatja. Míg az 1. kvartett fináléjának újszerű értelmezése kapcsán a mű vázlatait, keletkezéstörténetét és évekre (műfaji szempontból egészen 1902-ig) visszanyúló előzményeit vizsgálja a tanulmány, addig a Felszállott a páva elemzésekor új megvilágításba helyezi a teljes műstruktúrát, s azon belül a mű végkicsengését, a népdal kapcsán kitérve Kodály Adyhoz fűződő kapcsolatára. A zeneszerző harmóniai gondolkodásában, mint eddig is tudtuk, az 1907-es év, és Debussy zenéjének tanulmányozása hozza a döntő fordulatot. Az „hommage" kompozíciók iránt az utolsó évtizedekben megnőtt érdeklődés nyomán Dalos Anna két Debussyhez kapcsolható zongoraműben vizsgálja a harmóniavilágot, méghozzá teljes darabok igen részletező leírásával. Mindvégig elkerüli, hogy a (Kodály számára is irányadó) klasszikus-romantikus harmóniatan fogalmain és terminológiáján túllépjen, illetve újabb elméleti modelleket vonjon be a vizsgálatba. E helyett inkább leír, számba vesz, s értelmez. Ahol viszont lehet, figyelembe veszi Kodály összhangzattan-óráinak anyagát és szemléletét. Végül az utolsó fejezet mindenekelőtt a zeneszerzőnek a hazai egyházzene megújításában ténylegesen játszott szerepét igyekszik tisztázni. Eközben azt is világossá teszi, hogy, bár Kodály a tanításban döntő mértékben támaszkodott Palestrina zenéjére, és Jeppesennek a Palestrina-stílusról írott munkáira, számára zeneszerzőként a korai Bach-élmény maradt mindvégig meghatározó kontrapunktikus modell, s alapvetően nem reneszánsz, hanem barokk stílusideál lebegett szeme előtt. Dalos Annának a dolgozat mindegyik részében sikerül új megközelítést nyújtania, s gyakran váratlan, de fontos és meggyőző értelmezést adnia. Így például -Breuer János nyomán elindulva -Brahms jelentőségét hangsúlyozza Kodály korai fejlődésében („1.2. Kodály, a Brahmin"). Bors Irma jegyzetei lehetővé teszik számára, hogy a különböző fokokon megjelenő bővített szextes hangzatcsalád, melynek vizsgálatára feltűnően nagy figyelmet szentelt Kodály, alapvető szubdomináns jellegét kiemelje („2.4. A Kodály-domináns"). Molnár Antal ihletésére az egy szólamból kifejlesztett „magyar kontrapunkt" eszményének sajátosságaira és a mintául szolgáló reneszánsz ellenpont szemszögéből meglepően gyakori „szabálytalan" vonásaira figyel fel („3.3. Magyar kontrapunkt"). A
különösen sokat nyújtó, rendkívül alaposan dokumentált fejezetek közé
tartozik a Brahmshoz fűződő viszony és a variációs tétel
összefüggésének vizsgálata. Mintaszerű a Brahms-hatás eddigi
szakirodalmának áttekintése egyetlen jegyzet keretei között (47., 11.
jegyzet). A Páva-variációk elemzésekor („1.4.Találkozás egy fiatalemberrel") éppen ezért érdekelt volna, hogy Brahms szimfonikus variációihoz (Haydn-variációk
vagy a 4. szimfónia Passacaglia-tétele) nem lehetett volna-e
viszonyítani Kodály kompozícióját. A nemzeti zene megteremtése ügyének
gazdagon dokumentált tárgyalása („1.3.Paradigmaváltás") önmaga is
meggyőző, de különösen érdekessé teszi a rondóforma választásának ebben
az összefüggésben való vizsgálata, melynek során további fontos művek (Magyar rondó, Psalmus Hungaricus, Marosszéki és Galántai táncok áttekintésére
is sor kerül. Kodály Debussy-ismerete szempontjából („2.3.Két korszak",
különösen 155-156.) biztosan számításba veendők lennének a baráttal
-Bartókkal -kapcsolatban már régebben feltárt adatok:
koncertrepertoárja, fennmaradt kottatára. Olykor gyengíti az érvelés meggyőző erejét, ha egy-egy fontos, akár nagy valószínűséggel meghatározó jelentőségű szempont a tárgyalásban kizárólagos hangsúlyt kap. Így például túlzottnak hat, amikor Dalos Anna a Páva-variációk variációs sajátságait közvetlenül Ady Fölszállott a pávájának versszerkezetével állítja párhuzamba, vagy ahogy a Concerto bizonyos sajátosságait közvetlenül megfelelteti Heinrich Wölfflin kétségkívül nagyjelentőségű művészettörténeti elméletének (pl. az egybekomponált mű főbb arányait a rövidülés ábrázolása iránti barokk esztétikai érdeklődéshez hasonlítja). Ugyanakkor nem tagadom, hogy mindkét összevetés (a verssel és a művészettörténeti megfigyelésekkel) gondolatébresztő. Kodály Ady költészetéhez fűződő viszonyának vagy Wölfflin 1906-ban hallott berlini előadásai élményének jelentőségében nincs okunk kételkedni. A könyv értéke a szigorúan tudományos beállítottságú szerző irodalmi választékossága, találékonysága a címadás -egyúttal a kisebb témák, tárgyalandó „problémák" meghatározása -terén. „Találkozás egy fiatalemberrel", „A haszonelvű összhangzattan", „Palestrina Budapesten", „A fúga művészete" és hasonló hangulatos (általában utalásos-kölcsönzött) címek a tárgyszerűség föladása nélkül asszociációkat, sugallatosságot visznek a monográfiába, s ezáltal meg is emelik azt. A könyvformának ugyanakkor mégsem mindig előnyös, hogy valójában disszertációnak íródott. Helyenként talán túl részletezők az elemzések (különösen a második részben), gyakran a fejtegetés, jegyzetelés, illusztrációk megválasztása maga őriz valamit az iskolai munka légköréből. Amíg egy disszertációban (mint viszonylag zárt körben olvasott munkánál) elfogadható, hogy a szerző a hivatkozott kompozícióknak, a citált szövegeknek számára jól ismert datálását általában nem tünteti fel, addig egy monográfia olvasója joggal várná el, hogy segédkönyvek nélkül is biztosan tájékozódhasson, s követhesse a gondolatmenetet. E kérdések azonban elsősorban a magas szintű zenetudományi könyvszerkesztés hazai hiányosságait jelzik. A szerző tudományos és filológiai lelkiismeretessége kétségtelen. A kivételesen sokrétű forrásfeltáró munka mellett páratlanul széleskörű szakirodalmi tájékozódás, a módszerek és értelmezések szokatlan bősége és változatossága jellemzi. A törekvés, hogy „lépést tartson" a korszerűnek érzett zenetudományi irányzatokkal mind angol, mind német nyelvterületen, önmagában is érték, mivel aktuális kutatási szemléletet közvetít. Felhasználja a hermeneutika, a hatáselmélet, a befogadás-esztétika, diskurzus-elmélet és még számos irányzat megközelítésmódját. Ezt még akkor is fontosnak tartanám, ha mind a kutatás, mind pedig az értelmezés is elvileg jelentős mértékben elvégezhető lett volna anélkül, hogy tudomást vett volna az újabb irodalom-, történet- és zenetudományi megközelítésekről. De az újabb módszerek természetesen újszerű vizsgálatokra és újszerű értelmezésre is ihlették. Megmutatkozik ez mindenekelőtt abban, hogy középpontba helyezi az egyes művek és az egész életmű törésvonalainak vizsgálatát, programatikusan szembefordulva a hagyományosabb értelmezéssel, mely az egyes műalkotásban is, az életműben is a szerves egység felmutatására törekszik. Így válik a munka egyik legfontosabb alaptételévé az a felismerés, hogy Kodály 1907 és 1917 között, a radikálisabb, „avantgárd" művekkel való kísérletezés időszakában eltért a pályája kezdetén keresett, a nemzeti zene 19. századi eszményéhez kapcsolódó esztétikai ideáltól, hogy azután a húszas évek folyamán stílusának konzervatív irányba fordulásával fokozatosan ismét visszatérjen hozzá (vö. 13., 73-74.). A munka mind az újonnan feltárt adatoknak, mind az újonnan bevezetett módszereknek valóságos tárháza. Az adatok elsősorban a Kodály-kutatás, illetve általában a 20. századi magyar zenetörténet-írás számára teszik a továbbiakban megkerülhetetlenné Dalos Anna könyvét. A sok friss szellemű, nem ritkán provokatív megközelítésmód és gondolat viszont (a nagyszámú szigorúan zeneszerzés technikai vizsgálódás ellenére is) alighanem vonzóvá, tudományközi párbeszédre alkalmassá teheti állásfoglalását más diszciplínák művelői számára. A legfontosabb azonban talán mégis az, hogy az értekezés Kodály Zoltán lenyűgöző, ám nehezen megközelíthető személyiségét és magasrendű zeneszerzői világát további kutatásra váró, izgató problémaként állítja elénk. VIKÁRIUS LÁSZLÓ |