-Ön zenekarok szólistájaként és kamaramuzsikusként is gyakori vendég Magyarországon, Nagy Péter, Várjon Dénes és Schiff András partnere, sőt Rados Ferenc is meghatározó szereplője életének. Hogyan került hozzá?

-Nagy Péternek köszönhető a kapcsolat, akivel egy időben és egy helyen tanultunk Amerikában, játszottunk is együtt. Nagy Péter említette Rados Ferencet, mint valami egészen különös embert és tanáregyéniséget. Ha ez így van, gondoltam, akkor szeretném megkeresni. Meg is kerestem egy kicsit később, amikor Amerikában már befejeztem tanulmányaimat, és visszatértem Görögországba, ahonnan mégiscsak könnyebb eljutni Pestre. Megbeszéltünk egy időpontot, elmentem hozzá. Számomra olyan volt az a találkozás, mint amikor egy vak hirtelen elkezd látni: valóságos reveláció. Hegedülni addigra már valóban elég magas színvonalon tudtam, nagyszerű tanároknál tanultam, akik mind azt mondták, milyen jól játszom, milyen mély benyomást tesz rájuk a tudásom. Rados számára azonban nem léteznek hangszerek, ő magára a zenére figyel. Nem mintha nem tudna mindent a hangszerről -a vonósjátékról is -, de számára a zene olyan, akár egy nagy építészeti alkotás a maga struktúrájával, sok szintjével. Az ő hatására egészen másképp kezdtem látni a zenét, másképp kezdtem gondolkodni róla. Azt, hogy tudok vezényelni, neki köszönhetem. Ő tanított meg arra a látásmódra, amely a vezényléshez szükséges.

-Ez teljességgel más megközelítés, amit másutt nem tanítanak?

-Igen, ez megközelítés kérdése, meg kell röntgenezni, át kell világítani a zenét. Emlékszem, amikor először jártam nála, Schumann d-moll szonátáját játszottuk. Elkezdte megmutatni az apró részleteket, rávilágítva a köztük lévő összefüggésekre. Megmutatta, hogyan jut el az ember az egyik pontból a másikba. Az egész olyan volt, mint egy utazás, amelyet az általa megrajzolt térkép alapján tettünk meg. Az embernek legyen térképe vagy tervrajza a darabról. A határokat maga a mű jelöli ki, ám a végpontok között a lehetőségek száma végtelen. Száz különböző irányt vehetünk, de a végén eljutunk a rendeltetési pontba. És Rados Ferenc nem a saját útját akarja ráerőltetni másokra -számára minden út lehetséges és elképzelhető, ha az meggyőző, értelmes és a mű megértésén alapul. A legtöbb tanár azt mondja, ezt így meg így kell játszani, punktum, kijelöli az utat, és megpróbálja bevasalni növendékein. Rados nem önmaga utánzatait szeretné hallani. Szerintem ez az igazi tanítás. A legtöbb tanár megmondja, mit csinálj, Rados viszont gondolkodni tanít. Amit nála tanultam, az túl van a hegedülésen, túl a jó hegedülésen, túl minden hangszerjátékon. A műről tanít meg mindent, azt tanítja, hogyan alakíts ki egész univerzumot a hangokból, színekből, hullámokból, árnyékokból és fényekből. Ha kint vagy a természetben, rengeteg apró részletet fedezel fel, és soha nem unod el. Miért? Mert egy helyben állva is apró üzenetek milliárdjait kapod. Ezt tanultam Radostól. A vele való tanulás persze nagy erőt is igényel.

-Nagyon szigorúnak mondják...

-Igen, de ezt meg kell szokni. Görögországban a hegedűtanárom soha nem mondott semmi jót a játékomról, egészen 23-24 éves koromig nem fordult elő, hogy megdicsért volna. Amikor aztán mégis, akkor nem hittem a fülemnek. Viszont igen udvarias és barátságos hangon kommentálta, amit csinálok. Rados nem ebből a kedves fajtából való. De az ember megtanul ezzel élni, hiszen amit mond, nem a személyed ellen irányul. Ő amúgy nagyon melegszívű, nagyon jó és nagyon tiszteli embertársait. Amit mond, az mindig a zenéről szól. Van, akit sért az egyenessége és szókimondása, de én megtanultam ezer százalékig bízni benne mint zenészben és mint emberben egyaránt. És hát a zene sem mindig csak szép. A zene lehet szarkasztikus, bombasztikus, lehet csúnya, miért kéne akkor az embernek is mindig egyformán beszélnie? Csak a lényeg számít.

-Említette, hogy Rados nélkül nem tudna vezényelni. Évek óta vezeti a salzburgi Cameratát, Végh Sándor egykori zenekarát. Az utóbbi évtizedekben igen sok hangszeres művész kezdett el vezényelni is; korábban ez nem volt ilyen mértékű. Vajon mi állhat a jelenség mögött?

-Másokról nem tudok nyilatkozni, csak a magam esetéről: én a Bruckner-szimfóniák kedvéért kezdtem vezényelni. Tudom, hogy egyszer Brucknert fogok vezényelni -hogy mikor, az még kérdéses. Ez az a zene, amelyhez hegedűsként amúgy soha nem lehetne közöm. Az egyetlen Bruckner-mű, amelyet játszhattam, a vonósötös volt. Bruckner zenéje az úristennel folytat párbeszédet. Szóval Bruckner az oka, mindig erről álmodtam, de a motívumaim alatt ott van még egy sor más réteg is. Számomra az is nagyon fontos, hogy a vezénylés révén az ember közelebb kerül a zeneszerzőkhöz, akik sokkal kevesebbet írtak hegedűre, mint például zongorára: kicsi a repertoár. Gondolja meg, mennyivel több zenét komponált Mozart, Haydn, Beethoven és Schubert zongorára, mint hegedűre. Lehet, hogy ha zongorista lennék, teljességgel másként gondolnám. Tehát ez is egy ok. És az is, hogy a karmester egészen másként érzékeli a zenét, a színeket, a hangszerelést, a zene struktúráját. Számomra a karmesterség zenész lényem kiteljesedésének lehetősége. Hányszor játszhatja el az ember élete során Beethoven Hegedűversenyét? Eljátszhatja ezerszer, és még mindig fog benne találni valami újat. De mennyire más úgy eljátszani, ha az ember a szimfóniák elvezénylése után tér vissza hozzá! Akkor már mindent másképp hall.

-Úgy képzelem, hogy ha valaki görögnek születik, és Görögországban nő föl, annak a személyisége és zenélése is magán viseli a görögséget -ahogyan a magyarok azt gondolják magukról, hogy zenéjük sokat köszönhet a magyar népzenének és a nyelvnek. Vajon önt mennyire alakította a görögség?

-A születés korántsem jelenti szükségképpen, hogy valakinek köze van a görögséghez. Már a klasszikus antikvitásban sem azt tekintették hellénnek, aki Hellászban született, hanem azt, akinek görög műveltsége volt. A geográfiának van ugyan szerepe, de nem döntő.

-No de ha valakinek a városában ott az Akropolisz, és iskolába menet látja, az nyilván a világra is másképp néz...

-Ne gondolja, hogy minden athéni járt már az Akropoliszon. Rengetegen vannak, akik soha nem jártak az Olümposznál, Delphiben és egyéb nevezetes ókori helyeken. Az egyetlen, amit mindenki megtanul, a nyelv, amely egészen különleges. Különlegesek a struktúrái, és logikájával megtanít egy bizonyos gondolkodásra, és megkönnyíti a hozzáférést a kultúrához. De önmagában ez még nem sok. A kultúrával történő megismerkedés megint csak nem egyszerű, mert hiába tudja az ember a nyelvet, az oktatás világszerte pocsék. Ami engem illet, gyermekkoromtól kezdve lenyűgözött a görög kultúra, megszámlálhatatlanul sokszor jártam az antik görögség fontos helyszínein, és nagyon sokat olvastam. Rám nagyon nagy hatással van a klasszikus görög kultúra, amelynek kvintesszenciája a kérdezés. A lényeg, hogy föltedd a megfelelő kérdéseket. Aki jól kérdez, az már tud valamit. Azután van kérdés, amire létezik válasz, másra meg nincs. Van, amire csak sejtéseink és feltételezéseink lehetnek. Egyébként ebben a vonatkozásban például Rados Ferenc is görög: tud kérdezni. Nagyon fontos tehát számomra a görög kultúra -de nemcsak a görögök képviselik.

Leonidas Kavakos és Perényi Miklós - Felvégi Andrea felvétele