Korunk furcsa ellentmondása, hogy miközben egyesek továbbra is ha szolják a „históriai hűség" délibábját, s esküsznek rá, hogy Mozart-szonátát csakis bizonyos fortepiano-típusok, Waltherek, Steinek kópiáin szabadna megszólaltani, soha nem látott divatja támadt az átiratoknak. Török induló à la Arkagyij Volodosz, tízszer annyi hanggal, mint amennyit Mozart lejegyzett, Tavaszi áldozat ördöngös gépzongorán (emlékezzünk Fazil Say budapesti koncertjére), Vivaldi pánsíppal -és így tovább. Mindez kétségkívül hódít, szemmel láthatóan üzleti sikert hoz a kiadóknak -különben nem volna tele hasonlókkal minden CD-katalógus.

Bach-zene cimbalmon -első pillanatban ez is bizarr merészségnek tűnhet. Nincs rá adat, hogy az öreg Sebastian valaha verőcskékkel püfölt volna húrokat, vagy hogy hallott volna hasonló előadást egyáltalán. Cimbalom-ős persze akadt az ő ifjúkorában is: egy vitatott (de egyértelműen meg nem cáfolt) elmélet szerint Pantaleon Hebenstreit mester effélével járta a világot, és sikerei indítottak arra néhány hangszerkészítőt, hogy billentyűzettel társítsák a kis kalapácsokat -így születtek volna az első fortepianók, valamikor a 17-18. század fordulóján. Aztán a cimbalom-mamut teljesen háttérbe szorult, a kihalás szélére jutott, sok-sok generáció múlva próbálták új életre klónozni. A jelek szerint sikerrel (ellentétben szegény szibériai jégbe fagyott ormányosokkal): a cimbalom ma kétségkívül virágkorát éli, s a feledhetetlen Rácz Aladár óta tudjuk, nagyon is tetszetősen hangozhat rajta a barokk muzsika. Feltéve persze, ha avatott kezekbe kerülnek ama bizonyos verők.

Vékony Ildikó kétségkívül avatott művésze mind a mai, mind a régi (ez esetben kora 18. századi) zenének. Bachot játszik új CD-je elején és végén, Philipp Emanuel Bachot a közepén, s mellettük két új művet: Jeney Zoltántól és Kondor Ádámtól. Mintha egy tudatosan megtervezett, arányosan felépített koncertet hallanánk. Bach-előadásáról a historizmus legkényesebb hívei sem szólhatnak egyetlen rossz szót sem: a tánctételek ritmikus karakterei tökéletesek, soha nem fáraszt merev egyenletesség, de nem zavar túlzott rubato sem, a dinamikai árnyalás éppen elegendő. Hogy az eredetileg hegedűre komponált partita ezúttal cimbalmon kel életre? Nem hinném, hogy Bach tiltakozna a merénylet ellen. Elvégre ő hárfán is előadhatónak tartotta ezt a darabját, a Prelúdiumot pedig éppenséggel orgonaversenyszerű, zenekarkíséretes tétellé dolgozta át egyik kantátájában, egy másikban pedig még trombitaszólamokkal is megerősítette az együttest... Históriai hűség, nesze neked. Éppen a barokk kor volt a legkevésbé finnyás a zenei anyag sokoldalú felhasználásával kapcsolatban.

With Mallets and Strings

Jeney Zoltán                           

Búcsú Ligeti Györgytől

Kondor Ádám

Hand ball paper

J. S. Bach

E-dúr partita, BWV 1006

g-moll szólószonáta, BWV 1001

C. Ph E. Bach

fisz-moll fantázia,  W 67                                                                   Vékony Ildikó - Huszti István felvétele

Vékony Ildikó -cimbalom

BMC CD 134

Bach után Jeney -vélnénk: óriási kontraszt. Ezen a CD-n mégis úgy tűnik, mintha minden ellentét dacára szervesen kapcsolódna a barokk és a mai muzsika. A Farewell to Ligeti egyetlen nagy, drámai fortissimótól eltekintve csendes, meditatív, picit talán nosztalgikus alkotás. Beethoven Lebewohl-szonátájának kezdőmotívumát idézi a megszépítő és kissé torzító messzeségből: nagyterc -kvint - kisszext helyett először nagyterc - tritonusz - nagyszext hangközökkel, majd más változatokban. Ehhez az alaptémához (ha szabad még ilyen ódivatú kifejezéssel élni) sűrű szövésű, Ligeti mikropolifóniájára emlékeztető szakaszok társulnak. Döbbenetes hatású az említett fortissimo: váratlan, fájdalmas. Csak pár pillanat az egész, máris visszatér a csendes merengés, csupa lefelé hajló motívummal. Szép, meghatott és megható búcsú ez, méltó Ligeti szelleméhez.

Szinte szünet nélkül kapcsolódik hozzá Philipp Emanuel fantáziája, olyannyira, hogy egy pillanatig azt hinnők, az első harmóniák még a Jeney-darabhoz tartoznak. Ha Vékony Ildikó döntött úgy, hogy alig választja el egymástól a műveket, úgy hiszem, jól döntött. Az egész CD-koncertnek van egyfajta folyamata, íve, mintha az öt darab egyetlen nagy kompozíció részeit alkotná. A kritikusnak persze vérében van az okvetetlenkedés: nem hallgathatom el tehát, hogy a fisz-moll fantázia előadását egészében véve kevésbé megoldottnak vélem. Összehasonlítási alapom nincs: a darabot korábban soha nem hallottam (feltehetően nincs is más felvétele). Úgy gondolom azonban, e roppant tehetséges Bach fiú zenéje  szélsőségesebb, bizarrabb (ez a jelző Emanuel idejében dicséretnek számított!), vadabb, tüzesebb, kontrasztgazdagabb megszólaltatást kíván -s talán ez az a kompozíció, amelyet a cimbalom-átirat eleve kissé elszürkít. Ez bizony billentyűsre való, korai fortepianóra, amelyen teli marokkal zendíthetők meg az akkordok és arpeggiók.

Ahogy Jeney művében a fortissimo, úgy a CD-n is éppen jókor jön a nagy kontraszt: Kondor Ádám darabja (Hand ball paper). Hiszen szép, szép a cimbalomhangzás, de előbb-utóbb fárasztó lehet (érdekes különben: a zongora nem, vagy sokkal kevésbé. Nagy dolgoknak bukkanhat nyomára, aki megfejti e titkot). A Kondor-műben egyetlen hagyományosan megszólaltatott hang sincs. Súrolások, zörejek, verő nélkül, halkan, a távolból felcsendülő, szinte misztikus hangok. Mintha a közömbös szél pendítene meg néhány húrt egy neutronbombázott, örökre kihalt városban...

És végül megint az öreg Bach. Visszatérés -és mégsem az. Hiszen E-dúr partita volt a lemez elején, g-moll szonáta hallható a végén. A zeneelmélet egyes tudorai azt állítják, a tonális zenében ez a lehető legtávolabbi (ultratercrokon) hangnemi kapcsolat. Lendvai Ernő szerint a kettő mintegy közömbösíti, kioltja egymást. Az alapharmóniák hangjai ugyanis tonálisan közömbös kisterc-kisszekund modellt hoznak létre. Jó, jó, ez már spekuláció. Maradjunk annyiban, hogy Vékony Ildikó CD-jét ajánlom minden zenebarát figyelmébe.

Kortárs magyar oboaversenyek

Hidas Frigyes

Versenymű oboára és zenekarra

Balassa Sándor

Kettősverseny oboára, kürtre és zenekarra

Soproni József

Oboaverseny

Lencsés Lajos -oboa

Wolfgang Wipfler -kürt

A Stuttgarti Rádió Szimfonikus Zenekara
vezényel Alan Gilbert

Budapesti Vonósok, vezényel Drahos Béla

HCD 32536

Kortárs magyar oboaversenyek -olvasható Lencsés Lajos új CD-jének borítóján. Megtévesztő cím, hiszen a három kompozíció közül kettő ugyan valóban a közelmúltban született (a Balassa Sándoré és a Soproni Józsefé), Hidas Frigyes darabja azonban 1953-ból való, s azért ezt kortársnak nevezni fölöttébb túlzás. A hajdani KISZ-ben, meg a dicső DDR ifjúsági  Szervezetében számított ötvenvalahány esztendősen is ifjú süvölvénynek néhány érdemdús vezető egyéniség (emlékeznek Krenz elvtársra, aki a nagybecsű Erich után pár hétre még a vezetést is átvette a „fiatalítás" jegyében?), ezek az idők azonban, kinek fájdalom, kinek nem, elmúltak. Ráadásul a felvételek dátuma közt is nagy a differencia: a Hidas-műé jó évtizede készült a Stuttgarti Rádió Zenekarával, a másik kettőé pedig idehaza, a közelmúltban, a Budapesti Vonósokkal. Nehéz ésszel felérni, a három milyen megfontolás alapján került most össze. Arról már nem is szólva, hogy egy közülük, a Balassáé, nem is igazi oboaverseny, hanem kettősverseny oboára, kürtre és vonósokra... Ha egy majdani Lencsés-összes részeként került piacra a mostani CD, akkor persze volna a dologban némi ráció, ám attól tartok, egy ilyen gyűjteményes kiadvány nehezen közelítené meg azt a szintet, amelyért a platinalemez díját szokták üdvözült mosollyal átvenni a szerencsések...

Legyünk realisták: az oboa nem tartozik a populáris hangszerek közé. Más kérdés, hogy Lencsés Lajos kiváló művésze hangszerének. Legvonzóbb tulajdonsága a hang. A magam gyarló módján három kategóriába szoktam sorolni az oboásokat. Az elsőbe tartoznak a tülkölők. Rossz nád s nem megfelelő képzettség, gyakorlottság esetén a hangszer bántóan élesen, nyersen tud szólni, amit a virtuozitás sem feledtethet. A másik kategória a nyávogóké. Ők éppen az imént jelzett hibát igyekeznek elkerülni, de átesnek ama bizonyos ló másik oldalára: finomkodnak, vibrálnak akkor is, ha a zene azt a legkevésbé sem igényli (s mondjanak egy példát, amikor igényelné). Lencsés a harmadik kategóriába tartozik. Hangja egészséges, dús, a legmagasabb fekvésben is képes a tökéletes pianissimóra. Mindent tud, amit oboás tudhat, még azt is tudja, hol vannak a korlátjai (ami tényleg csak a legnagyobb profik erénye). Nem emlékszem rá, hogy valaha is hallottam volna tőle olyan avantgárd darabot, amelyben az oboa kizárólag visít, brummog, zörög, csattog. Ez a világ nem Lencsés Lajosé. Ő mindenekelőtt dallamokat játszik. Formás íveket, értelmesen tagolva. Ennek a célnak mindhárom mű megfelel. Hidas mestere volt a Gebrauchsmusiknak. Ügyes, tetszetős, az előadó számára hálás darabokat írt egész életében. Az oboaverseny is ilyen. Nem nagy igényű, de kellemes, szórakoztató.

Érdekes módon Balassa majd fél évszázaddal későbbi Kettősversenye sem áll távol ettől a divertimento-eszménytől -legalábbis szélső tételeiben bizonyosan nem (a lassút mélyebbnek, vallomásszerűbbnek érzem). Vonzó tulajdonsága a kompozíciónak, hogy nagyszerűen használja ki a két szólóhangszer meglehetősen távoli színét, karakterét -mégpedig éppen azáltal, hogy többnyire ugyanazokat a motívumokat játszatja mindkettővel. Érdekes párbeszéd alakul így ki az öblösebb kürt és a karcsú oboa közt: bár rendre ugyanazt mondják, mégis másképp. Stan és Pan, Mester és ifjú tanítvány, mindenesetre két jó barát mókázik vagy fordítja komolyabbra a szót. A formai felépítés igen arányos, világos kontúrokkal. Az egyetlen kérdés, amit ilyen műveknél felteszek magamban: vajon valóban létezik-e ma is az a publikum, amely a popularitásnak éppen erre a szintjére vágyik? Mondjuk, mert megcsömörlött az avantgárdtól, s ugyanakkor iszonyodik a mindent elárasztó, durva tuc-tuc zenétől is. Balassa hisz benne, hogy ez egy jelentős réteg, amely a jövőben csak gyarapodhat. Szkeptikus vagyok - adja Isten, hogy neki legyen igaza.

Soproni József zenéje számomra évek óta a legnagyobb rejtélyek közé tartozik. A kritikus méricskél, mert nem tehet mást. Kipróbálja egyik műszerét a másik után. Méterben, inchben, pudban, latban, pintben és literben, dodekafóniában és modellskálákban, meg ki tudja még, miben számol. Hiába. Egyetlen eszköz sem jelez értékelhető összefüggéseket. Következésképp kimondható: ez a muzsika amorf, követhetetlen, értelmetlen. Röviden: rossz. Az érzékszerv -jelesül a hallás -meg az érzékelt információkat valamilyen rendszerré összegezni igyekvő tudat azonban az ellenkezőjéről győz meg. Elindul a darab, mintha Bartók Divertimentója volna (Kerékfy Márton ismertetője hívja fel a figyelmet a hasonlóságra, joggal), aztán elveszítjük a fonalat. Mi miért történik, a Jóisten tudja. Egyszer csak vége. Figyeltünk, ahogy illik. Tanácstalanok maradtunk. Nincs világos visszatérés, követhető motivikus fejlesztés, holott a kezdet effélét sejtetne. És mégis: a zenei anyag a lehető  legtermészetesebben alakul. Zenei próza? Ahhoz viszont túl sok a rím. Egry-festmény csodás pasztellszínekkel, csónak és Badacsony nélkül? Ahhoz viszont túl sok a kontúros vonal - mindenekelőtt a szólistáé. Egy biztos: a hallgató egy percig sem unatkozhat. Varázslat ez. Soproni minden mai komponistánál virtuózabban kezeli ama bizonyos gömböt.

Matuz Istvánét Lencsés Lajos CD-je után hallgatva nehéz elkerülni a zsurnaliszta túlzásokat: úgy tűnik, mintha a fuvolás szakterülete éppen ott kezdődne, ahol az oboásé véget ér. Mint minden sommás megállapítás, persze ez is igazságtalan, hiszen azt sugallja, Matuzból hiányzik az a képesség, amely Lencsés sajátja, és viszont -s ez nyilvánvalóan nincs így. Művészi habitusok különbségéről van csupán szó, no meg arról, hogy a két hangszer lehetőségei mások: a fuvolán felfedezett újszerű hanghatásokat (akkordjáték stb.) a nádsípon egyáltalán nem, vagy csak sokkal nehézkesebben és korlátozottabban lehet megvalósítani. Évek, lassan évtizedek óta tudjuk, Matuz a fuvolajáték nagy újítóihoz tartozik: hihetetlen és hajmeresztő, milyen hangzásokat tud előcsalni abból a látszólag egyszerű, ezüstfényű fémcsőből.

Jeney Zoltán

Fuvolaművek

Matuz István -fuvola

HCD 32434

Jeney Zoltán fuvolára írt vagy fuvolán is előadható műveiben most mindent vagy majdnem mindent bemutathat (egyedül ő tudná megmondani, kimaradt-e valami a legmodernebb laboratóriumi eredményekből). A CD-vel ismerkedőnek azt javaslom, először a 60 hang Sáry Lászlónak című darab hosszú, egyszólamú verzióját hallgassa meg. A mű elvileg tetszés szerinti hangszeren vagy hangszereken előadható, de Matuzt hallgatva az az érzésünk, a fuvolánál jobb eszköz nem is létezhet a megszólaltatására. Hatvanféle hangadás, effektus egymás után, suttogástól sikolyig, zörgéstől felhang-harmóniáig, lassú glissandókig. Ugyanez a hatvan a CD egy másik trackjénél egyszerre szólal meg, szinte sokkoló kezdet után nem egészen két perc alatt a semmibe veszve. És akad még egy négyszólamú változat is (persze trükkfelvétellel). Zeneszerzői trouvaille így kitalálni egy kompozíciót! Lehetőségei szinte végtelenek, hiszen játszhatná vonósnégyes, zongorás trió, síp, dob, nádi hegedű szájharmonikával. Mégis: Jeney pontosan annyi szabályt, utasítást ad meg, amennyi elég ahhoz, hogy a hatvan hangadás, bármiféle formában valósítsák is meg, ugyanannak a központi ideának („opusznak") valamilyen vetülete legyen. A másik nagy szerzői trouvaille (elnézést, hogy az előadóművészi teljesítmény méltatása helyett immár az alkotóira térek rá -mentségem, hogy az új kiadvány legalább annyira Jeneyé, mint Matuzé) a Wohin? című, mindössze kétpercnyi zene. Ebben az ugyancsak sokféleképp előadható darabban az Európai Unió himnuszának, Beethoven Örömódájának ritmusát veszi alapul a komponista. A címbeli kérdésre fogalmazott, fölöttébb szkeptikus zenei választ (amit ezúttal trükkfelvételes fuvola-kóruson hallhatunk) szeretettel ajánlom a Brüsszelben óriási fizetésekért (lásd: „Seid umschlungen, Millionen...") fontoskodó hölgyek és urak figyelmébe.

A CD-n az említettek mellett számos fontos Jeney-kompozíció hallható még. Egyebek közt (a részletes felsorolástól hadd tekintsek el) a Soliloquium no. 1, illetve ennek későbbi rákfordítás-változata. Érdemes meghallgatni, hol kezdődött az a néha kanyargósabb, máskor meglepően egyenes út, amely végül olyan alpesi csúcsra vezetett, mint a Halotti szertartás zenéje.

Véget ért az ünnepi Kodály-esztendő. Bemutattatott (pardon: bemutatásra került, újmagyarul ezt így kell mondani) az ilyenkor szokásos rituális áldozat a Nagy Öregnek, a szónokok megdicsérték őt, szárnyas szavakat szóltak, elhangzott néhányszor az obligát Psalmus, iskolák csapatai vetélkedtek. Jöhet immár a szokásos, átlagos esztendő, lényegében Kodály nélkül. Iskolai énekoktatásról, kórusmozgalomról nem szólnék ezúttal, mindannyian tudjuk, amit tudunk. Kodály kottát olvasni tudó, énekelni szerető nemzetet vizionált -manapság az ország himnuszának tisztességes eléneklése is meghaladja egy gimnáziumi-egyetemi évnyitó közösségének erejét, s nemhogy kinevetik derék középiskolás ifjaink az énektanárt, de alkalmasint, ha mókás kedélyük úgy diktálja, meg is lökdösik-verik kissé. Maradjunk mi most csak a műveknél. Játsszák, hallgatják ma Kodály alkotásait? Egy tucatnyi kétségkívül elég rendszeresen elhangzik nagyobb nemzeti ünnepeken, kórusfesztiválokon. Jó, ne túlozzunk, van az talán két tucat is. Az oeuvre messze nagyobb része azonban gyakorlatilag feledésbe merült. Hallhatatlan, így, két l betűvel. Tudományos igényű, kritikai kottaösszkiadására a jelek szerint a távolabbi jövőben sem számíthatunk, a rendes, modern műjegyzék ugyancsak várat magára. A lemez- vagy CD-felvételekkel sem sokkal jobb a helyzet. Bartók műveiből legalább készült egyszer egy hiányos, s gyakran vitatható színvonalú - lemezösszkiadás. Kodály műveiből nem. Terjedelmes listát lehetne összeállítani mindazokról a darabokról, amelyeknek felvételét ma hiába keressük abban a kevés megmaradt szaküzletben, ahol még nagyobb mennyiségben tartanak igényes „komoly"-zenét.

Kodály Zoltán

Háry János-szvit
Nyári este

Fölszállott a páva
(Változatok magyar
népdalra)

Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara

vezényel Fischer Ádám

BMC CD 141

Most talán némi fény pislákol a nagy jubileumi tűzijáték utáni homályban. A Kodály-év kiábrándítóan kevés eredményeként megjelent a BMC új CD-je, amely, úgy hírlik, egy nagyobb sorozat nyitányának tekinthető. Lesz-e ebből összkiadás, talán még a cég vezetői sem tudják. Bízzunk benne, hogy a kezdeményezés nem hal el idő előtt, s hogy ilyen színvonalon folytatódik. Ez az első CD ugyanis felemelően nagyszerű. Három kompozíció hallható rajta a Magyar Rádió Szimfonikus zenekarával, Fischer Ádám vezényletével: a Háry-szvit, a Nyári este és a Páva-variációk. Úgy terveztem, egyvégtében meghallgatom mind a hármat, hogy legyen egy alapvető benyomás, aztán majd ha kell, kontrollálom az első élményt. Leragadtam a Hárynál. Ötször forgattam le egymás után. Szerettem eddig is vaskos, elementáris humorát (ki ne szeretné?), de soha nem gondoltam volna, mennyire gazdag finom hangszerelési ötletekben, színárnyalatokban. Mindjárt a híres tüsszentés. Általában brutális effektusként hangzik. Itt sem veszti el hatását -viszont teli van színekkel. Mintha Kodály olvasta volna Schönberg fejtegetéseit a Klangfarbenmelodie-ról (mellesleg szólva ez egyáltalán nem kizárt: a hajdani Eötvös-kollégistának ugyanis vérében volt a tájékozódás, az állandó művelődés ösztöne). A folytatás a karmester felfogása szerint olyan, mintha egy Wagner-zenedráma előjátéka vagy zenekari közjátéka jutna el a csúcspontig. Hihetetlen, hogy Fischer Ádámnak milyen érzéke van az építkezéshez. Nota bene Wagner: köztudott, hogy Kodály szabadulni igyekezett a német zene hatásától. Bartóknak is figyelmébe ajánlotta Debussyt. Egy friss kötetben, Dalos Anna könyvében azonban azt olvasom: a német tradíciótól soha nem tudott teljesen elszakadni. Egyetértek, és örülök, hogy ezt végre valaki kimondta. Kodály ettől nem lesz kisebb, sőt. Éppen az az érdekes és vonzó művészetében, hogy a századforduló francia zenéjének kétségtelen hatása mellett ott rejlik benne Brahms is, Wagner is. Ráadásul a Háry számos tételében merészebb, fanyarabb, mint a Hatok legjobbjai -s mindemellett valóban mélyen magyar. Nem csak a „Tiszán innen" idézése miatt (milyen gyönyörűen bontakozik ki az is!). Ott van a híres Intermezzo. Kodálynak volt bátorsága olyan zenei matériához nyúlni, amelyet Bartók hosszú időn át elvetett...

Lám, lám, lassan magam is abba a hibába esem, mint az ünnepi szónokok: „dicsérem" Kodályt. Szánalmas igyekezet, nem szorul rá. Egyetlen mentségem, hogy ez a felvétel önvizsgálatra kényszerít. Ifjúkoromban talán túl nagy adagot kaptam Kodály zenéjéből. A nevelés örök paradoxonja: kötelező volt őt tisztelni -magától értődik, hogy más érdekelt. Azt hiszem, egy egész generáció járt így. Itt az idő, hogy felfedezzük Kodályt.

Például a Nyári estét. Régebben alig játszották, amolyan fiatalkori zsengének tekintették. Csodálatos partitúra! Csupa érzékenység, gyengédség, csupa rafinált szín. Felületes, elnagyolt előadásban alighanem merő unalom volna (hallottam így!), ezen a CD-n maga a varázslat. Hogy a Rádió zenekarában micsoda hangszeres szólisták ülnek! Nem vagyok naiv, nem hiszem, hogy élő előadásban mindez így sikerülhet. A felvételkészítés azonban más műfaj. Igenis élni kell a modern technika lehetőségeivel. Nem szégyen, ha több megszólaltatás részleteiből készül el az igazi. A fő veszély ilyenkor az, hogy az összejátszás, a „vágás" nem sikerül maradéktalanul, illetve hogy elvész az egyedi előadás íve. Hogy itt nem vész el, s minden átmenet tökéletes, az a Rádió munkatársainak is köszönhető (Bárány Gusztáv, Buczkó Gábor és Czéh Mariann nevét olvasom a kiadvány hátoldalán -tanítanivaló mesterművet alkottak).

A Páváért, bevallom, hajdan nem lelkesedtem. Stílusát korához képest hervasztóan konzervatívnak tartottam (ne feledjük: 1939-ben született), s úgy gondoltam, az alaptémával az ötvenes évek pentatonkodásainak is egyfajta mintát adott (ebben, azt hiszem, van azért szemernyi igazság -más kérdés, a mintát az utódok milyen siralmasan követték). Ami a konzervativizmus kérdését illeti, ma, a poszt-posztmodern korban nem bénít többé az a görcs, hogy egy képzelt fejlődésvonal mentén osztályozzuk haladónak vagy avíttnak a műveket. Richard Strauss utolsó zenekari dalait pusztán azért nem szabadna szeretnünk, mert a negyvenes évek végén készültek, Cage preparált zongorás ciklusával egy időben? Könnyen belátható, hogy ez képtelenség. Az évszámot tehát jobb, ha feledjük. Egyetlen kérdés marad: elég vonzó, érdekes, logikus-e a mű önmagában? E tekintetben a Fischer Ádám vezette Rádiózenekar produkciója valóságos reveláció. Az derül ki belőle, hogy a Páva, ha valóban a szerző intencióinak megfelelően játsszák, mestermű a javából.

Ceterum censeo: itt az idő, hogy felfedezzük Kodályt.

PORRECTUS