Hagyományteremtő szándékkal tűzte műsorára az új év első napján Haydn A teremtés című oratóriumát a Művészetek Palotája. Az elképzelés, mely szerint az osztrák zeneszerző remekművét -mint a kezdet és újrakezdés szimbólumát -évről évre változó előadói gárdával minden január elsején megszólaltatják majd, Fischer Ádám-tól származik, aki ezen az estén az Osztrák-Magyar Haydn Zenekar és a Magyar Rádió Énekkara élén dirigensként irányította a muzsikusokat. A tervek szerint az előadás minden évben az adott esztendő kiemelkedő kulturális-politikai eseményéhez is kapcsolódik majd: a 2008-as koncert osztrák- magyar közreműködőinek kiválasztására például a schengeni határnyitás tiszteletére került sor. Emellett az eseményhez gyermekrajz-kiállítás, illetve egy ismeretterjesztő funkciójú délutáni előadás is kapcsolódik, utóbbi a gyerekek, fiatalok - a jövő koncertlátogatói - megszólítását célozza. Tervekben nincs tehát hiány - ahogy közönségben sem volt -, s ha a Teremtés-előadások színvonala is évről évre átöröklődik, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy az újévi koncert rövidesen Budapest kiemelkedő zenei eseményének számít majd. Mint Fischer Ádám a programfüzetben megjelent interjúban említette, számára a Haydn-oratórium egészen korai, meghatározó zenei élmény volt, méghozzá elsősorban meseszerű librettója, s a mese színes képeinek zenei megjelenítésében tobzódó letét miatt. A koncert közönsége, úgy érzem, maradéktalanul meggyőződhetett a mű sokszínűségéről és kifogyhatatlan elevenségéről. Fischer Ádám ugyanis a legnagyobb sikerrel közvetítette hallgatóságának saját élményét, s tolmácsolásában izgalmas, képszerű zenét hallhattak a jelenlévők, ami az est minden percét élvezetessé tette. Bár A teremtés egyik legfőbb jellemzője transzparens, közérthető stílusa, a mű valószínűleg ritkán szólal meg a szövegábrázolást ennyire hangsúlyozó, s annak hol szellemes-játékos, hol mulatságos, hol katartikus erejére ilyen mértékben építő interpretációban. Karmester és zenészei -az énekes szólistáktól kezdve egészen az üstdobjátékosig -szinte lubickoltak a mű előadásában. Igazi örömzenélés volt ez, s az öröm nemcsak a dirigens olykor szinte gyermekien ujjongó gesztusaiból és az előadók mosolyából sugárzott, hanem a hangzás pezsdítő erejét is táplálta. Túl azonban a sziporkázó zenei képek nyújtotta élvezeten - amelyhez egyébként a Művészetek Palotájától megszokott igényességgel kivitelezett programfüzet kétnyelvű librettója is nagyban hozzájárult -, az interpretációt más szempontból is csak a legszebb jelzőkkel illethetjük. A Haydn Zenekar üdítően világos tónusban, áttekinthető textúrával szólalt meg, s a karmester mozdulataira gyorsan és érzékenyen reagáló együttesnek mutatkozott. A Rádiókórus szintén nagyon jó benyomást tett: a kartételeket puha, de világosan körvonalazott szólamok, viszonylag egyenes, mégis dús és tartalmas hangzás, gömbölyűen lekerekített frázisok, valamint játékosság és tiszteletet parancsoló odaadás jellemezte.
Fischer Ádám - Pető Zsuzsa felvétele A hangverseny három énekes szólistája is remekelt, bár hangerejük olykor kisebbnek bizonyult az ideálisnál. A szoprán VERONICA CANGEMI részéről ugyan az egyes számok kezdő ütemeiben rendszerint némi intonációs bizonytalanságot tapasztalhattunk, ám hangjának rugalmassága és fénye nagyszerűen érvényesült az elevenségtől vibráló számokban. A tenor JOHN MARK AINSLEY áthatóan egyenes, mégis meleg csengésű hangjának, plasztikus szövegejtésének és kidolgozott szólamfelépítésének köszönhetően a tenoráriák és -recitativók mindegyike kulturált, sőt megkapóan kifinomult interpretációban csendült fel. FLORIAN BOESCH sokoldalúságát mutatta, hogy egyaránt kitűnően helytállt Rafaelként a különböző, olykor mulatságos állatkarakterek megjelenítésében, és Ádámként a 3. részben megszólaló duettek életörömének közvetítésekor. Ádám és Éva közös megszólalásait egyébiránt mind Boesch, mind pedig Cangemi részéről különösen ihletettnek éreztem, s az est legszebb percei közé soroltam. A felvillanyozó koncertet hosszas tetszésnyilvánítás követte, s a jelenlévők többségében valószínűleg hasonló fogalmazódott meg: ha ilyen hangversenyekkel kényezteti a budapesti közönséget a 2008-as esztendő, akkor nagy örömmel nézünk az új év elé. (Január 1. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) KUSZ VERONIKA
Akit január 6-án, vasárnap délelőtt nem riasztott vissza az utcákat borító jégpáncél, és épségben elért a Zeneakadémiára, hálás lehetett a sorsnak. Tudom, patetikus szavak ezek, de PERÉNYI MIKLÓS és SCHIFF ANDRÁS hangversenyéről szólva nem írhatok mást. Persze lehet a kákán is csomót keresni -zenetudósi szigorral felróhatnánk a művésznek, hogy a gazdag csellóirodalomból miért éppen Janá≈ek nem túl izgalmas Tündérmeséjét választotta erre az ünnepi alkalomra (a matiné a Perényi Miklós 60. születésnapja alkalmából meghirdetett, három koncertből álló bérlet első eseménye volt), vagy hogy miért tartotta ki Bach G-dúr gambaszonátájának tételzáró hangjait olyan hosszan (noha tudjuk, Bach csak a korabeli konvenciók miatt jegyezte le így ezeket a hangokat). De ha e lényegtelen apróságokkal foglalkoznánk, valószínű lenne, hogy bedugaszolt füllel ültük végig a hangversenyt. Mert ahogy Perényi játszott, az felülmúlhatatlan. Nem hiszem, hogy lehet ennél
szebben csellózni vagy ennél meggyőzőbben zenélni. S éppen ezért
gondolom, hogy ebben az esetben nem érdemes a korábban megszokott
tempókat, régen elképzelt karaktereket, az együttjáték apró
pontatlanságait és kedvenc műveink hiányát számon kérnünk. Hiszen
Perényi és Schiff előadásában minden pontosan úgy szólalt meg, ahogy
azt az égiek elképzelték. És a hallgató sem érezhette másképp, nem
vonhatta ki magát a bűvölet hatása alól. A kétségtelenül egyszeri,
megismételhetetlenül ünnepi hangulat már a Janá≈ek szünet után következő Pohádkájában egészen másféle kapcsolatot kíván a két zenésztől. Míg Bach gambaszonátát ír, Mendelssohn pedig cselló-zongora-szonátát, addig a Tündérmesében inkább a zongoráé a főszerep, a gordonka igazából csak színezi a történetet. Legalábbis ezt sugallja a műről készült legtöbb felvétel. Perényi és Schiff előadásában azonban egészen másképp alakult ez az arány. „A cselló a kedvenc hangszerem. Az emberi hangot -talán a bariton férfihangot -juttatja eszembe" - írta Schiff András a Gramofon Perényi Mikós-különszámában. Ezúttal nyilván Schiffnek is jól esett hallgatni a csellistát. A zongora mindenesetre itt is hagyta, hogy az ünnepelté maradjon a főszerep, hogy a közönség zavartalanul csodálhassa Perényi pizzicatójának ezerféle árnyalatát, a hihetetlenül könnyed futamokat - egészen egy mobiltelefon megszólalásáig.
Perényi Miklós és Schiff András - Felvégi Andrea felvétele Ezután Beethoven A-dúr szonátája következett. És Perényi újabb arcát mutatta meg nekünk. Az első tétel indítása mintha egy mese kezdete lett volna. S megtudhattuk, mi mindent jelenthet egy tartott hang, vagy mennyi minden történhet egy skálamenet alatt. A második tétel visszafojtott izgatottsága és az áradó lassú szakaszt hirtelen felváltó zárótétel egy energikus, éles váltásokra képes művészt mutatott be. Persze ahol lehetett, megjelent a már jól ismert elgondolkodó, szemlélődő hangvétel is. A koncert amúgy is dús programját - bőkezűen - két ráadással egészítették ki a művészek. Hetet hallhattunk Beethoven Variációk A varázsfuvola egy témájára című sorozatából, végül pedig Mendelssohntól egy Dal szöveg nélkül következett. (Január 6. -Zeneakadémia. Rendező: Strém Koncert Kft.) KATONA MÁRTA
Puccini születésének 150. évfordulóját ünnepeljük idén, s a Művészetek Palotája rendhagyó módon emlékezik meg a jubileumról: négy operát is műsorra tűz az év során az itáliai operakomponistától, ám nem színpadi produkció formájában, hanem a korábbi kísérletek alapján immár hagyományosnak mondható, félig szcenírozott előadásban. A „Puccini-tetralógia" első darabja, a Pillangókisasszony KÁEL CSABA rendezésében egyetlen színpadképből állt, s jelmezes, de kellékek nélkül játszó énekesek adták elő. A díszletet egy három oldalról széles lépcsőkkel megközelíthető dobogó, mögötte pedig pillangószárny benyomását keltő, kétrészes, szimmetrikus vászonfelület alkotta. Utóbbi számos funkciót betöltött az előadás során: egyrészt és elsősorban kivetítőként szolgált, rajta különböző japán metszetek villantak föl időről időre; máskor a mögé került szereplők sziluettjét mutatta, illetve ajtóként-térelválasztóként funkcionált. Emellett a szereplők színpadra való be- és onnan kijövetelének is változatos -vagy legalábbis a félig-szcenírozás lehetőségeihez képest változatos -lehetőséget biztosított. Mindez megnyugtatóan harmonikus, ugyanakkor kellően mozgalmas hatást tett: úgy tűnt, a rendezés jól becsüli fel a műfaj teherbírását. Elégedettségem egészen az utolsó percig zavartalan volt, a végső jelenet azonban utólag fölülírta bennem a mértéktartó, olykor kifejezetten finomnak mutatkozó színrevitel egész estére szóló, kellemes élményét. Az opera megrázó utolsó ütemei alatt ugyanis a következő kép tárult a hallgatóság elé: Cso-cso-szán kisfia sétált ki határozott léptekkel az elsötétült színpadra, s mögötte kétoldalt az addig elegáns illusztrációk díszítette pillangószárny-vásznakon most a Japánra ledobott amerikai atombombák fotója jelent meg. Ezt az olcsó, sőt otromba megoldást lehetetlen komolyan venni. Igazán kár érte: ennek tudatában ugyanis a kitűnő zenei színvonalú előadás dacára nehéz jó szívvel visszagondolni a produkcióra.
Wiedemann Bernadett és Barbara Dobrza◊´ska - Pető Zsuzsa felvétele Az énekesek teljesítménye -szerencsére -mindenféle nukleáris fegyvertől függetlenül volt sugárzó: habár az eredetileg meghívott két főszereplő betegség miatt lemondta fellépését, ráadásul a Pillangókisasszony szerepében beugró BARBARA DOBRZA÷SKA is meghűlést jelzett, az előadás énekes szólamainak színvonala kiemelkedő volt. Dobrza◊ska hangján valóban érezni véltem némi árnyat, de tiszteletreméltó fegyelmezettségről tett tanúbizonyságot, amikor a nagyáriákban teljesen háttérbe tudta szorítani pillanatnyi, nem éppen kedvező állapotát. A lengyel születésű énekesnő remek Cso-cso-szán volt: gazdag hangja lányos karcsúsággal szólt az első felvonásban, majd egyre több erőt és mélységet kapott a cselekmény előrehaladtával. Közép- és mély fekvésben is zengő tónussal büszkélkedhet, s nagy volumenű hangja kiválóan érvényesül erőteljes, uralkodó színpadi megjelenése által. Nem elhanyagolható szempont, hogy testalkata is illik a fiatal japán lány alakjához. A bársonyos tónusú ZORAN TODOROVICH (Pinkerton) megszólalásai szintén nagyszerűek voltak - bár paradox módon számomra az ő teljesítménye éppen azért volt kevésbé vonzó, mert telt, meleg hangja révén túlságosan érzékenynek, érzelemgazdagnak és rokonszenvesnek mutatta a házasságszédelgő tengerésztiszt alakját. A Sharplesst alakító ROBERTO SERVILE produkciója rendezett volt, ám nem bizonyult túlságosan emlékezetesnek. MEGYESI ZOLTÁN ellenben Goróként az előadás talán legszínesebb egyéniségét állította elénk. Karakterábrázoló készsége mind vokálisan, mind színpadi játékát tekintve kivételes. Megbízható, színvonalas teljesítményt nyújtottak a kisebb szerepekben éneklő művészek is: REZSNYÁK RÓBERT, EGRI SÁNDOR és NÉMETH GÁBOR. Az igen kedvező, egységes képből számomra kimagaslott a WIEDEMANN BERNADETT megformálta Suzuki alakja. Cso-cso-szán szolgálója Wiedemann megfontolt, komoly, érzékeny megformálása révén mindig magára vonta a figyelmet, jóllehet játéka és zenei interpretációja csöppet sem volt tolakodó - lényéből inkább nyugalom, biztonság áradt. Érzésem szerint ő volt az, akinél ezen az estén tökéletes egységben érvényesült a szerephez illő előadói és hangi karakter, s akinek odaadásában, intenzitásában sem volt hiány. Szép emlékeim maradtak az OPERAHÁZ KÓRUSÁ-nak megszólalásairól is, míg kicsit halványabbnak tűnt az OPERAHÁZ ZENEKARÁ-nak teljesítménye (PIER GIORGIO MORANDI vezényelt) - de ez sem gondozatlan, inkább talán kissé színtelen volt. (Január 7. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) KUSZ VERONIKA
Ismerik az érzést, amikor nem tudják eldönteni, mit csináljanak egy szabad estén -moziba menjenek vagy inkább sétáljanak egyet, esetleg mindezek helyett olvasgassanak és vacsorázzanak otthon kényelmesen? Aztán ha az embernek nem sikerül idejében dönteni, jobb esetben marad a könyv, roszszabb esetben pedig a rohanás és a lekésett film. Nos, a NEMZETI FILHARMONIKUSOK első januári hangversenyének programja ezt a helyzetet jutatta eszembe, annak ellenére, hogy a három műsorszám, Bartók Két képe, Haydn Esz-dúr trombitaversenye és Csajkovszkij 2. szimfóniája külön-külön mind izgalmas, sokféle előadói kihívást tartogató darab. Csakhogy mit keresnek ezek egymás mellett? Mennyiben készíti elő a Bartók-mű a trombitaversenyt, vagy fordítva: kívánjuk-e majd meghallgatni a Két kép pasztelles színei után a virtuózan csillogó, derűs Haydn-darabot? A KOCSIS ZOLTÁN vezényletével megszólalt három mű valóban nem kapcsolódott egymáshoz -mégsem igazolódtak be teljes mértékben előzetes félelmeim. Kocsisnak ugyanis mindhárom darabban sikerült egy-egy önálló világot létrehoznia. Az ezúttal nyitányként szolgáló Két kép Virágzás című tételében megmutathatta hihetetlen érzékét a hangszerelési finomságok iránt, és persze óriási rutinját a bartóki színek és karakterek kidomborításában. Így eddig csak a kottából ismert zenei kapcsolatok váltak hallhatóvá, s szinte soha nem hallott, rejtettnek hitt szólamok bukkantak elő. Ezt persze annak is köszönhettük, hogy Kocsis mindig tökéletesen eltalálta az arányt a részletek és a nagy ívek megrajzolása között. Ezáltal A falu tánca sem vált darabossá, a zenekarból sugárzó energia és a különböző szólamok együttlélegzése pedig valóban emlékezetesé tette az előadást. A koncertet nyitó Bartók-tételpár után hatalmasat ugrottunk, egy egészen távoli szigeten érve földet: Haydn Esz-dúr trombitaversenye a semmiből bukkant elő, kifogástalan, sőt lenyűgözően virtuóz előadásban. VELENCZEI TAMÁS, a Berlini Filharmonikusok szólótrombitása és a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia tanára derűsen csillogtatta hangszerét, mintha a sok futam és más bravúr, vagy a kromatikával megspékelt lírai dallam -amely a korabeli közönséget olyannyira elkápráztatta Anton Weidinger előadásában -a világ legtermészetesebb dolga lenne. Érdekes belegondolni, hogy ha a mai közönséget így le tudja nyűgözni ez a versenymű, mit érezhettek 1796-ban a hallgatók, akik talán először látták-hallották az akkor még új billentyűs trombitát, s tapasztalták annak előnyeit. A szünet után Csajkovszkij 2. szimfóniája következett, szélesen áradó dallamaival, nagy tutti felbolydulásaival, meglepő zenekari effektusaival. A Nemzeti Filharmonikusok vonósait igazán csak dicsérni lehet szép és változatos tónusú hangjukért, de a fúvósok is remekeltek. Mégis hiányzott valami ebből az alaposan kidolgozott előadásból. Kocsis Zoltán dirigálásában minden természetesnek tűnt, magától értődőnek. A tempók, a dinamikai változások, a karakterek. Talán éppen a meglepetés hiányzott: az, hogy Csajkovszkij romantikus-idealista zenéjét akár túlzottan is komolyan vegyék -vagy éppen ellenkezőleg, a cinikus 21. századi ember fülével hallgassák, rájátszva a szélsőségekre. Mindenesetre Kocsis Zoltánnak végül igaza lett: nem kell mindig titkos zenetörténeti szálakból szőni a koncertműsort. A változatosságért hálásnak mutatkozott a jelenlévő közönség, s minden bizonnyal azok is, akik a koncertet élőben követték az interneten. Aki nem volt jelen, esetleg mert inkább a mozi mellett döntött, még néhány héten át pótolhatta is lemaradását. (Január 11. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar) KATONA MÁRTA
A 2007-ben fennállásának századik évfordulóját ünneplő MAGYAR TELEKOM SZIMFONIKUS ZENEKAR Simon Albert, a kiváló karmester és zenepedagógus emlékére hirdetett négy koncertből álló sorozatot az Olasz Kultúrintézetben. A Bach és a 20. század címmel megrendezésre kerülő hangversenyek gerincét egy-egy 20. századi komponista darabjai alkotják, melyek közé ősbemutatóként elhangzó, kortárs magyar kompozíciók, valamint Bach-művek ékelődnek, tanúskodva múlt és jelen kölcsönhatásáról. A sorozat második estjét RÁCZ ZOLTÁN dirigálta. A koncert programja három Stravinsky-kompozíció köré épült, melyek a stílusváltások szerint jól tagolható életmű különböző periódusait képviselték. Először a legkésőbb (1946-ban) született, a Bázeli Kamarazenekarnak és vezetőjének, Paul Sachernak ajánlott Bázel concerto hangzott el. A kizárólag vonószenekarra szánt darab jelentette a hangverseny talán legkényesebb játszanivalóját: Stravinsky rendkívül választékos és kifinomult vonós írásmódja („...áttetsző és habzó, mint a pezsgő... Visszatérek Bachhoz"), a vonóskar ismételt felosztása szólisták kisebb csoportjaira nemcsak kiegyensúlyozott zenekari együttjátékot, hanem érzékeny kamaramuzsikálást is kíván a zenészektől. Rácz Zoltán egyértelmű mozdulatokkal, pontosan, érthetően vezényelt, de az első tételben még kissé idegesnek tűnt, ez okozhatta az apróbb bizonytalanságokat, a szólista csoportok közti igazi párbeszéd és a homogén hegedűhangzás hiányát. A feszültség aztán lassan oldódni kezdett, az Ariosóban egyre szebb vonós színeket, a záró Rondóban pedig egy felszabadultabb, a fürge, zakatoló tizenhatod-figurációkat energikusan és virtuózan interpretáló zenekart hallhattunk. Az előadást a kísérőfigurák árnyalt artikulációja, ritmikai kidolgozottság és markáns hangsúlyok jellemezték; talán egy kicsivel több humor és könnyedség tehette volna még élvezetesebbé. Bach 3. Brandenburgi versenye kisebb apparátust foglalkoztat, de ugyanazzal a kaleidoszkópszerű változatossággal szólaltatja meg a legkülönfélébb vonós textúrákat, mint Stravinsky concertója. A muzsikusokat kétségtelenül lelkesítette a szólisztikusabb feladat, de a rugalmas, egymásra figyelő és egymáshoz alkalmazkodó, kommunikatív együttjáték még csiszolásra szorul. Rácz Zoltán lendületes tempókat vett, sikerült érvényre juttatnia az első tételt meghatározó motívumok súlyos, illetve súlytalan ütemrészen való indításának konfliktusát és a zárótétel formájának izgalmas szabálytalanságait, feszültségeit. Mindezek ellenére értelmezésében a darab kissé nehézkesen és súlyosan szólalt meg, főként a nyitótétel nyolcadai váltak merevvé; hiányoltam az elmúlt évtizedek historikus Bach-interpretációinak köszönhetően ma már magától értődő táncosabb karakterizálást, a szellős, áttetsző hangvételt. Jeney Zoltán Monody -in memoriam Igor Stravinsky című műve eredeti formájában - KÁLLAY KATALIN
Vannak olyan művek, melyek szellemi nagysága és zenetörténeti jelentősége minden zenész számára kétségtelen, tanulunk róluk, ismerjük és szeretjük őket, mégis ritkán szólalnak meg. Talán nincs is tökéletes előadásuk, csak képzeletben, a partitúra-lapokon vagy az aprólékosan mikrofonozott és gondosan montírozott lemezfelvételeken. Nemcsak játszani, hallgatni is nehéz őket, s már ahhoz is, hogy igazi szépségüket fel tudjuk mérni, majdnem annyi figyelmet igényelnek tőlünk, mint amennyi az eljátszásukhoz kell. Az UMZE KAMARAEGYÜTTES és KOCSIS ZOLTÁN hangversenyének első felében három ilyen zene is megszólalt: Webern op. 10-es Öt zenekari darabja és op. 24-es Koncertje, valamint Stravinsky időskori Szeptettje. Tudatos műsorszerkesztésre vall, hogy a nagy kompozíciók súlyát két könnyedebb (bár játszani aligha egyszerűbb) Stravinsky-mű enyhítette: a Nyolc hangszeres miniatűr és az orosz népi szövegekre komponált Pribautki-dalciklus. S ha az előbb azt állítottam, hogy ezeknek a daraboknak talán nincs is hibátlan előadásuk, a mostani hangverseny éppen azt bizonyította, hogy mégis el lehet őket játszani a tökéletesség erejével. Pedig nem történt más, mint hogy az Olasz Intézet nem túlságosan ösztönző akusztikai körülményei között is ezerféle dinamikai árnyalattal, pontos ritmusban és tempóban szólalt meg minden hang. Az Öt zenekari darabot még sohasem hallottam ennyire hibátlan és ihletett előadásban. A technikai igényesség és a hangszeres biztonság szinte magától, a korrekt lemezfelvételeket is felülmúlva hozta létre Webern zenéjének pillanatonként hullámzó hangszínvilágát, a szigorú polifóniájú és a játékos Stravinsky-tételek energiáit. Az éles szemmel olvasott hangok és az érzékeny hallással létrehozott árnyalatok sora talán egyedül a Pribautkiban gyengült meg, ahol -HAJNÓCZY JÚLIA hangjának nem igazán karakteres színe miatt -az énekszólam néha erőtlennek tűnt, mintha az énekesnő nem mert volna élni azzal a tág térrel, melyet Kocsis Zoltán mindvégig biztosított zenészeinek. Valójában ugyanis szólista igénnyel játszott mindenki, olyan vezető irányításával, aki egyszerre fogta át e művek legapróbb részleteit és a nagyobb összefüggéseket, és akinek a keze alatt a virtuozitás tökéletesen összehangolt kamarazenélésben oldódott fel, mint például a Webern-koncertben és a Stravinsky-szeptettben.
Kocsis Zoltán és Hajnóczy Júlia - Felvégi Andrea felvétele A hangverseny második részének középpontjában az 1910-es években kibontakozott expresszionista mozgalom egyik első emblematikus jelentőségű alkotása, Schönberg Maeterlinck versére komponált Herzgewächse (Szívnövények) című kantátája állt. Különleges, újat kereső zene, mely végletes lehetőségeket feszeget. A majdnem három oktávot felölelő, nagyon magas szopránszólamot cseleszta, harmónium és hárfa még mai füllel hallgatva is szokatlan együttese kíséri. Nem véletlenül játsszák ritkán: kevesen lehetnek ma, akik valóban hitelesen tudnak szárnyalni hangjukkal a „kék kristály" és a felé röpülő „fehér ima" zenei jelképeinek éteri regiszterében. S bár az amerikai CHARITY TILLEMANN-DICK szép fényű orgánuma később valószínűleg alkalmas lesz erre a feladatra, jelenlegi tudása és énektechnikája kevés hozzá, mint ahogyan Richard Strauss Szerenádjának könnyed virtuozitása sem az övé még. A Schönberg-mű előtt ugyanis a Strauss-dal és Ravel Miroirs című zongoradarab-sorozatának ötödik tétele, a Vallée des cloches (Harangok völgye) is felhangzott. Kocsis Zoltán feldolgozásában a cseleszta, a hárfa és a harmónium együttese egybetartozó szvitté kapcsolta össze a három művet, melyben az első kettő tulajdonképpen már nem is átirat, hanem inkább újrakomponált ötlet volt. Strauss szerenádja nosztalgikus zenélődobozzá, Ravel magányos, depressziós harangzenéje elvarázsolt, nem e világi hangokká változott, a romantika és az impresszionizmus két végletes pontját képviselő tételek tehát a Schönberg-mű expresszionista hangzásához idomultak. Bizarr, de szép és gondolatébresztő vállalkozás volt. A műsort Jörg Widmann 2002-ben komponált Freie Stücke (Szabad darabok) című műve zárta. A harmincöt éves komponista a kortárs német zeneszerzés egyik nagy ígérete. Partitúráit a Schott kiadó terjeszti, ő maga pedig nemcsak zeneszerzőként, hanem klarinétosként is gyakori vendége a rangos európai fesztiváloknak. Bravúros előadásban megszólaltatott, tíz, etűdszerű karakterdarabból összefűzött műve csak részben igazolta felfelé ívelő karrierjének lendületét: bár bizonyára sok érdekes hangszeres feladatot tartogatott az előadóknak, mégis luftballon-zenének tűnt. Ürességét a látványos, szélsőséges ötletek, a dallamos és zörejelemek ügyes kombinációja sem tudta ellensúlyozni. (Január 20. -Olasz Intézet. Rendező: Budapest Music Center) SZITHA TÜNDE
A SZLOVÉN FILHARMONIKUS ZENEKAR a Nemzeti Filharmonikusok és négy közép-európai főváros -Bécs, Ljubljana, Pozsony, Prága -részvételével megvalósuló, „Európa szívében" elnevezésű zenekari csereprogram keretében adott koncertet a Művészetek Palotájában. A világ egyik legrégebbi, háromszáz éves múltra visszatekintő együttese 1947-ben alakult újjá, és azóta sikerült nemzetközi rangot kivívnia magának. Az est dirigense, GEORGE PEHLIVANIAN, aki Boulez, Maazel és Ferdinand Leitner mellett tanult karmesterséget, 2005 óta vezeti a zenekart, és generációjának egyik legsikeresebb karnagyaként (1991-ben, huszonhét évesen megnyerte a Besançonban rendezett karmesterversenyt) jelenleg felváltva dolgozik Los Angelesben, Párizsban és a szlovén fővárosban. Szlovénia vezető együttese olyan műsorral mutatkozott be a magyar közönség előtt, mellyel egyrészt nemzeti zenéje iránti elkötelezettségéről, másrészt - Mahler 5. szimfóniájának előadásával - magas színvonalú technikai és zenei felkészültségéről tett tanúbizonyságot. A hangversenyt az együttes művészeti vezetői tisztét hosszú ideig betöltő Ivo Petri≈ Trombitaversenye (1985/86) nyitotta. A darab szólistájaként a zenekar vezető trombitása, a vajdasági születésű, de tanulmányait már Ljubljanában folytató, és ma is ott élő KEREKES TIBOR lépett pódiumra. A számos versenygyőzelmet maga mögött tudó muzsikus megbízhatóan, precízen és kiegyensúlyozottan tolmácsolta a -formailag egyetlen tételből álló, ugyanakkor három ellentétes zenei gondolatból építkező -versenymű virtuóz szólamát, a többféle sordino használatával a legkülönfélébb hangszínekkel és dinamikai árnyalatokkal kápráztatva el a közönséget. Számomra a produkció zeneileg mégis jelentéktelenre sikeredett. A Hindemith, Sosztakovics és Slavko Osterc hatását mutató, a tematikus ötleteket leginkább csak egymás mellé állító, de igazi mélységükben nem kifejtő kompozícióval csak egy átütő, a színpadon intenzíven jelenlévő előadó-egyéniség tudta volna megragadni a hallgatóságot. Kerekes korrekt játékából hiányzott a dinamizmus és a kezdeményezés; egy könynyedebb, a zenekarral élénkebben kommunikáló, a témákat bátrabban karakterizáló interpretáció jobban rávilágíthatott volna a darab értékeire.
Kerekes Tibor- Pető Zsuzsa felvétele A karmester és a zenekar képességeiről ebben a műben még nem alkothattam képet: végig finoman a háttérbe húzódtak - talán ez sem tett jót az előadásnak -, az irányítást teljes mértékben átengedve a trombitának. Az egyik legnagyobb hatású 20. századi szlovén zeneszerző, Lucijan Marija ∏kerjanc hét zenekari költeményből álló műve, a Gazele (1950) már többet elárult az együttes és vezetőjük kvalitásairól. Az impresszionisztikus hangzású, lírai karakterdarabokban a vonósok igényesen kikevert, telt, egységes hangzást nyújtottak, a fúvósok pedig érzékenyen, finom dinamikával csatlakoztak a kiérlelt, csiszolt együttjátékhoz. Pehlivanian nagy ívekben gondolkodó, világos elképzeléssel rendelkező, és azt zenekarának karizmatikus egyéniségével könnyen átadni képes muzsikus. Mindezek ellenére a kompozíció nem tett rám mély benyomást: színeket és hangulatképeket, egyhangú, hasonló karakterű darabok sorozatát hallottam, talán csak a rövid, frappáns 4. tételt érdemes kiemelni a fuvolákon és hárfákon megszólaló, különleges hangszínű témája miatt.
George Pehlivanian - Pető Zsuzsa felvételei Mahler 5. szimfóniáját -az apró pontatlanságokat leszámítva -jól felépített, gondos kivitelezésű, meggyőző produkciónak éreztem. Bevallom, Pehlivaniannal szemben az első két tételben még voltak fenntartásaim. Kétségtelenül szuggesztív, erőteljes vezénylési stílusát olykor öncélúnak, egy-egy meglepő, eltúlzott mozdulatát indokolatlannak tartottam. Rendkívül gyorsan fokozódtak az indulatok és az érzelmek, váltak markánssá a hangsúlyok, és számomra korán épültek fel a csúcspontok is. Féltem, hogy az előadás túlságosan ironikussá válik. Aztán lassacskán megszűntek az ellenérzések, és már nem figyeltem a széles mozdulatokra, csak a jól kézben tartott zenekar sodró lendületű, expresszív játékára. Kerekes Tibor ezúttal zenekari muzsikusként mutatkozott be, a szimfóniát indító drámai bevezető hatásos tolmácsolásával. Az egyes hangszercsoportok mind technikailag, mind zeneileg remekül helytálltak, Pehlivanian keze alatt összeszedetten, mégis oldottan muzsikáltak. Tetszettek az éles dinamika- és karakterváltások, a második tétel homogén, tömör hangzású cselló- és brácsaállásai, a scherzo táncos lejtésének beszédessége, az érzékeny, átszellemült Adagietto és annak ihletett befejezése, valamint a zárótétel végének tetőpontja, a hangzástér teljes telítettsége. (Január 21-22. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) KÁLLAY KATALIN
Nem csak gyerekeknek! -szólt RÁNKI DEZSŐ és KLUKON EDIT kétzongorás estjének mottója: a muzsikus házaspár koncertpódiumon ugyancsak ritkán felcsendülő programmal lépett az iskolások tarkította közönség elé. Bartók Kétzongorás- ütős szonátáját ugyanis egészen „elemi" zenével társították a művészek: a Gyermekeknek-sorozat első kötetével és Bach Kétszólamú invencióival. Ügyes összeállítás: népszerű, mégsem hatásvadász, pedagógiai értelemben is tanulságos, és persze koncepciózus, hiszen a legegyszerűbb, legtisztább zenei alapkompozíciók mellé állít egy grandiózus mesterművet, hogy a közönség rácsodálkozhasson a kapcsolódási pontokra. Kétségkívül ötletes, sőt nemes program -a koncertet végighallgatva azonban valahogy mégis üresnek tűnt számomra. Előzetes várakozásaim ellenére nem éreztem igazán üdítőnek a művészek keze alatt megszülető kis darabok füzérét, s nem volt revelációszerű a gyermekdarabok után az est tetőpontjaként felcsendülő „felnőtt" kompozíció sem. Bármilyen szívderítő volt is a hangverseny első felében egyszer az életben nem botladozó gyermekujjak tolmácsolásában, hanem művészi kézzel-szívvel, teljes sorozatként hallani Bach és Bartók pedagógiai műveit, ez a félidő nem vált igazán lebilincselővé számomra. A művészek a Gyermekeknek darabjait felosztották egymás közt. Hogy milyen szempontokat követtek, az nem vált egészen világossá, mindenesetre úgy tűnt, hogy a sorozat első felében a lágyabb, melodikusabb darabokat Klukon, a markánsabb karakterdarabokat Ránki szólaltatta meg, hogy aztán sorozat második részében (a 10., Az oláhok facipőben járnak című darabnál) ezt a rendet megfordítsák. Bár a 16-18. szám körül ez a feltételezésem meginogni látszott, annyi bizonyos: a zongoristák igen meggyőzően szemléltették a jelenlévő egykori és jelenlegi zenetanulók előtt az egyéni interpretáció szabadságának még ilyen kis darabok esetében is igen látványos lehetőségeit. A sorozat két felének eltérő koncepciójú felosztásából ugyanis kiválóan megmutatkozott, hogy egy adott karakterű zongorista tolmácsolásában éppúgy meggyőzőek a tüzes gyors tételekhez hasonuló intenzív, drámaibb, lassú darabok (Ránki), ahogy egy másik megközelítés szerint (Klukon) a virtuóz darabokból is áradhat lágyság, nőiesség, s bizonyos tartózkodás. A Kétszólamú invenciókat Ránki játszotta el egyvégtében, de a tolmácsoláshoz nem is illett volna, hogy számokra tördelje a sorozatot, olyannyira egyetlen ívként épült fel a ciklus. A lendületes kezdést követően pár percig úgy éreztem, ez a rész sikeresebb lesz, de aztán ahogy haladtunk felfelé a skálán C-től H-ig, úgy lankadt a lelkesedésem -s az interpretáció színessége, ereje is (jóllehet tüzes, szinte vad alapjellegét mindvégig megőrizte). Ettől függetlenül persze kellemes perceket szerzett az előadás: gazdagabbak lettünk általa többek közt egy dübörgő C-dúr, egy démoni d-moll, egy karakán A-dúr invenció élményével. Szimpatikus volt továbbá a koncert első felében az a szinte szégyenlős szerénység, magától értődő egyszerűség, amely a művészek gesztusaiban megnyilvánult és az interpretációt is jellemezte. A Kétzongorás szonáta előadása sem mutatkozott igazán meggyőző produkciónak ezen az estén. A nyitótételben kifejezetten zavaró volt a zongoraszólamok hangzás- és elmélyültségbeli kiegyensúlyozatlansága, az olykori pontatlanság (vagy inkább bizonytalanság), s valamiféle általános felületesség. Ezt a tételt azonban nem jogos bírálnom: a művészek éppen azért döntöttek megismétléséről a ráadásban, mert első megszólaltatásával elégedetlenek voltak. Másodjára valóban jobban sikerült, s az öszszes tétel közül talán a legszínvonalasabbnak tűnt ereje, átlátható rétegződése és megragadó gesztusai miatt. Ha viszont az est legszebb pillanatát kell felidéznem, az utolsó tétel befejezését említeném, amely érzésem szerint olyan emelkedettséget, odaadást és érintettséget mutatott, ami az egész kompozíció előadását ezúttal sajnos nem jellemezte. Nem találtam kivetnivalót ugyanakkor az ütősök teljesítményében: HOLLÓ AURÉL és RÁCZ ZOLTÁN megbízható társa volt a zongoraszólamoknak. (Január 22. -Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.) KUSZ VERONIKA
Két jelentősen eltérő zenei világról, két nagy formátumú zenész együttműködéséről szólt DUKAY BARNABÁS és GADÓ GÁBOR közös hangversenye, mely három részből állt. Az első kettőben műveik egy-egy önálló egységet alkottak, a harmadikban közös improvizációjukat hallhattuk hangszereiken: zongorán és elektromos gitáron. A KLUKON EDIT tolmácsolásában megszólalt zongoradarab, az Egyedül az éjszakában címe zenetörténeti képzettársításokat sugall. Dukay Barnabás „éjszaka-zenéje" azonban nem olyan, mint a 20. századi mestereké. Nem a magányos ember monológja, nem a természethangok zsongító varázsa, nem a fülledt erotika világa, nem a depresszió és a halálfélelem hangokba öntött kiáltása, nincs benne vízió és vallomás, nincs benne ábrázolás. Mindezt elvont zeneiség helyettesíti, egyenletes, mégis kiszámíthatatlan hullámzással leütött hangközök, az alig hallhatóság és a finom piano közötti hangerőtartományban. A második mű, az Elhagyott ösvény a ködös messzeség felé (Monódia pontosan meg nem határozott hangszerre), melyet ez alkalommal ROZMÁN LAJOS játszott klarinéton, egy látszólag egyszerű (modális sorként értelmezhető) hétfokú skála különböző hosszúságú és szerkezetű dallamkivágatainak láncolatából épül fel. Ismét a kiszámíthatóság és kiszámíthatatlanság egyensúlya, melyből nagy lélegzetű kompozíció bontakozik ki. A Fölizzás a tüzekben című nonettben RÁCZ ZOLTÁN vezényelte az UMZE KAMARAEGYÜTTES-t. Ez a három hegedűre, három mélyhegedűre és három gordonkára készült darab mindössze 81 hosszú hang, melyből a kilenc hangszer 9-9 hangot játszik. A tartott hangokból és szünetekből kiépülő harmóniák egyszer sem ismétlődnek, de a belépő új szólamok és az abbamaradó régiek miatt állandóan változnak, és más-más értelmet nyernek. Minden lassan történik, hallásunkat a dinamikai árnyalatok apró változásai is vezetik.
Rozmán Lajos és Laurent Blondiau - Felvégi Andrea felvétele A három mű egy következetesen képviselt művészetfilozófia három különböző vetülete: végsőkig minimalizált eszközökkel létrehozott, de mindvégig jól érzékelhető rendszerek, melyek, ha engedjük, egy zenén túli dimenzió felé nyitják ki a figyelmünket. Dukay zenéje fehér papírhoz hasonlít, melyen mindenki a saját gondolatait olvashatja. A „musica mundana" üzen belőle -mondhatnánk az 5-6. század fordulóján élt tudóssal, Boëthiusszal -,tehát olyan művészet, mely azt hirdeti, hogy „...a világmindenség muzsikájában sem lehet semmi olyan mértéktelen, hogy másvalamit önnön mértéktelenségével tönkretegyen" (Vikárius László fordítása). Dukay hangjait csak azok a zenészek tudják igazán jól megszólaltatni, akik szeretik őket és hisznek bennük, s készek fantáziájukat és magas fokú hangszeres tudásukat függetleníteni az önmegvalósítás egyéni ambícióitól. Ezt a szeretetet és tiszteletet éreztem minden színpadra lépő művész játékában. Gadó Gábor zenei világa másról szól. Változatosságában sok az eklektika, tele van rapszodikus ötletekkel, artisztikus pillanatai néha szándékoltnak tűnő banalitásba fordulnak vagy fordítva: a tradicionális jazz-hangvétel gyakran lép át a free jazz területére. A hat kompozíció, melyet a gitáros-zeneszerző LAURENT BLONDIAU (trombita), ROZMÁN LAJOS (klarinét, basszusklarinét), FÁBRY BOGLÁRKA (marimba, vibrafon), HOCK ERNŐ (nagybőgő), GERÖLY TAMÁS és HALMOS ANDRÁS (ütőhangszerek) közreműködésével szólaltatott meg, a rátalálás és az elengedés állandóan váltakozó pillanataiból állt. A markáns ötletekből kibontott izgalmas és muzikális rögtönzésekből létrejöttek ugyan kisebb-nagyobb találkozási pontok, de ezek olykor túl gyorsan zilálódtak szét, mintha Gadó Gábor a megtalált közös hangot az elkoptatottságtól féltette volna. Ezen az estén az a (lemezfelvételeiből egyáltalán nem következő) sejtés sem tűnt lehetetlennek, mintha zeneszerzőként olykor már szűknek érezné műfajának kereteit, és túljátszottnak hangszere jellegzetes idiómáit. Persze vannak még tartalékai bőven, s ezeket nem hagyja kiaknázatlanul, már csak azért sem, mert az elektromos gitár virtuózaként ezen a területen tud kendőzetlen közvetlenséggel megnyilatkozni. Zenéje folyamatos intellektuális kötéltánc, de őszinte és póztalan, s ez a nagyon is rokonszenves vonása átlendíti a buktatókon. Kétségtelen, hogy Dukay és Gadó közös rögtönzése volt az este tetőpontja. Feszültségét nemcsak az adta, hogy a zongora és az elektromos gitár eltérő figurális hagyományainak és hangzásának összesimítása önmagában is nagy kihívás, hanem az is, hogy két különböző vérmérsékletű, de rendkívüli hangszeres képességű zenész játékának lehettünk tanúi. Aki Dukayt hallotta már rögtönözni, nem lepődik meg rajta, hogy mennyire mások pillanat ihlette kompozíciói, mint a leírtak. De mégis kompozíciók: rendezett zenei formák, stílusimitációk, karakter- és stílusjátékok. Bár hangsúlyoznom kell, hogy a hat részből álló közös zenélést inkább a játékosság, mint a zenei „megmérkőzés" szándéka uralta, Gadó Gábor kezdeményezéseit találtam kevésbé erőteljesnek. Míg Dukayt ilyenkor is a klasszikus iskolázottságú zenészek letagadhatatlan zenei-retorikai ösztöne vezette, Gadó inkább tömbökben gondolkodott, kisebb egységekben játszott, s a jazz-zenészek rugalmasságával és simulékonyságával vette és dobta vissza a képzeletbeli labdákat. Ebből szinte magától értődően következett, hogy ő volt az alkalmazkodóbb, viszont legtöbbször kiváló érzékkel találta meg azokat a felületeket, melyekben kiegészíthette és gazdagíthatta a Dukay által felvetett ötleteket. (Január 26. -Trafó. Rendező: Kortárs Művészetek Háza) SZITHA TÜNDE |
