|
In memoriam Megemlékező hanglemezek és DVD-k az Universal kínálatából
A közelmúltban részben évfordulók, részben halálesetek tettek aktuális- A két karmester munkásságát bemutató albumok közül a Karajan-megemlékezés a kisebb terjedelmű, ám a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt mutatósabb. Az egy CD-t és egy DVD-t tartalmazó kiadvány százoldalas könyvecskét is kínál, a pályaképet felvázoló írással, személyes visszaemlékezésekkel Plácido Domingo, Anne-Sophie Mutter, Mirella Freni, Dietrich Fischer-Dieskau és Christa Ludwig tollából, válogatott diszkográfiával -és seregnyi fotóval a művészről, aki a klasszikus zenében is meghonosította a szórakoztatóipar sztárjaira jellemző magatartásformákat. Ugyanakkor a Deutsche Grammophon jelzi, hogy ez csak előzetes a centenáriumi év gazdag kínálatából. Mindenesetre az a CD-DVD-kombináció, amelyről jelen sorok szólnak, a rajta található öt teljes művel és további öt részlettel egyszerre élményt adó és informatív -alkalmas arra, hogy a karmester alakját felidézze azok számára, akik kortársai voltak és ismerték művészetét, de arra is, hogy képet adjon a Karajan-jelenségről az újabb korosztályoknak, melyek számára az 1908 és 1989 között élt muzsikus munkássága már zenetörténet. Az imént használt szókapcsolat -„Karajan-jelenség" -ezúttal nem zsurnalizmus: tartalommal teli utalás arra, hogy itt és most valóban olyan művészről van szó, aki hangversenyeivel és hanglemezeivel, koncert- és operafilmjeivel túlmutatott önmagán. Karajan, a páratlanul céltudatos zenekarépítő a perfekció megszállottja volt. (E minőségében nem az első a dirigensek között, hiszen Toscaninit is a megalkuvástól mentes tökéletesség-igény képviselőjeként tartja számon a köztudat.) A produkciók végső- kig csiszolása nála gyakran pompőz gesztusokkal és színpadiassággal párosul, mindez pedig alkalmas arra, hogy az előadásokat a formalitás lakkrétegével vonja be. Ezért mindig akadnak, akik legyintve utasítják el zenélését, megfeledkezve arról, mennyit köszönhet működésének a második világháború utáni zenekari kultúra - s megfeledkezve arról is, hogy ez a nagy repertoárral rendelkező művész összetett személyiség volt, akinek értékelését nem lehet egy mondattal elintézni. Ha feltételezzük, hogy Karajan nevének említése zenekedvelők társaságában ma is vitát vált ki, akkor a DG új kiadványa hatásos érv a karmester értékei mellett. A CD nyitószámát hallgatva jól esik arra gondolni, hogy egy centenáriumi Karajan-emléklemez Kossovits József „Lassú magyar"-jával kezdődik -Liszt ennek dallamára írta az Héroïde Élégiaque alcímet viselő 5. magyar rapszódiát. A csak lassú részből álló, s így a Liszt-rapszódiák hódítóan virtuóz „Friss" szakaszaiban jobbára eluralkodó futamoktól, figurációktól, trilláktól és más díszítőelemektől mentes, puritán művet Karajan kongeniálisan értelmezi: keze alatt az éjsötét vonós tónus (helyenként wagneri atmoszférájú) operajelenetet idéz fel ellenállhatatlan vizualitással: a súlyos szimfonikus intermezzo hangjaira lassú, méltóságteljes gyászmenet vonul. Máskor az áthallások-rokonságok iránt nyitott fülű hallgató a Tasso Lamento-részének intonációját véli felismerni Karajan olvasatában. Hasonlóan jó választás a szerkesztők részéről Bach d-moll kettősversenye (BWV 1043) -nemcsak azért, mert ez az 1966-os felvétel a kísérőfüzet közlése szerint mindeddig publikálatlan volt. A Karajant érő vádak közül az egyik leggyakoribb, hogy a barokk és klasszikus repertoárt megörökítő interpretációi „hallgathatatlanok". Itt a stílus félreértésére, nehézkességre, áthatolhatatlanul tömött hangzásra szokás hivatkozni - nem mindig alaptalanul. Ez a felvétel arra figyelmeztet: óvakodjunk a túlzásoktól. Az élvezetes tolmácsolás kétségtelenül a „szimfonikus barokkzene-felfogás" szellemében fogant, de a maga paradigmáján belül arányos, áttekinthető, kommunikatív - tökéletes. Christian Ferras és Michel Schwalbé hegedűje egymáshoz illő tónusban, karcsú hangon, elegánsan-tagoltan konverzál, legfeljebb a Largo ma non tanto vibrátója tűnhet ma soknak. A CD-n a nagy falat: Brahms 4. szimfóniája. Karajan és a Berlini Filharmonikusok 1963-as produkciója az első két tételben ihletett és részletgazdag - de jórészt a mű előadói hagyományát ismétli. Ahol a karmesternek sikerül diadalmasan a konvenció fölé emelkednie, az a Scherzo és a Passacaglia. Ez a két igazán meggyőző muzsikálás: a sodrás, a szenvedély, az erő székhez szegezi a hallgatót. Karajan különösen a tételvégeken remekel: ott, ahol a sűrű hangtömegeket már a drámai végkifejlet önsúlya torlasztja egymáshoz, és tereli ellenállhatatlan erővel a befejezés felé. A DVD anyagának összeállításakor a szerkesztőknek két céljuk lehetett: egyrészt bemutatni Karajan sokoldalúságát, másrészt a vizualitás segítségével szuggesztív és hiteles képet adni a már említett jelenségről. Mindkettő sikerült. A Német requiem centrális tételének (Wie lieblich sind deine Wohnungen) lágy, pasztell tónusú előadása a „szelíd Karajan" ritka pillanatainak egyikét rögzíti, a rugalmas vonóshangzást és feszes rezeket felvonultató Könnyű lovasság-nyitány a karmester eleganciáját, Csajkovszkij 4. szimfóniájának népies scherzója a maga óramű-pizzicatóival és a középrész sziporkázó fafúvóival a muzsikus humorát dicséri. Rahmanyinov 2. zongoraversenyének fináléja -a szólót Alexis Weissenberg játssza csillogó technikával, ám kissé távolságtartón -egyszerre mutatja meg, milyen feddhetetlenül kísért Karajan, és azt, milyen volt a művésztípus, amelyet szeretett. A Bajazzók-részlet (Jon Vickers sűrű atmoszférájú, néhány hangba sorsot sűrítő tolmácsolásában) és a Rajna kincse 4. jelenetének széles horizontú befejezése (Schreier metszőn ironikus Logéjával) egyrészt felvillant egy szikrát az operafilmes Karajan Gesamtkunst-ambícióiból, másrészt a látvány művi hatásával jelzi a karmester szcenikai elképzeléseinek műfaji és esztétikai korlátjait. Végül Beethoven 5. szimfóniája: az 1973-as berlini koncertprodukciót kétségkívül megterheli, hogy Karajan olvasatában nem egy bécsi klasszikus zenekari mű, hanem a „Sors-szimfónia" szólal meg - de mint a Bach-versenymű esetében, ezúttal is érdemes elfogulatlanul figyelni. Akkor észrevesszük, hogy a tolmácsolás inkább tömör és erős, mint túlromantizált: nincsenek benne olyan túlzások, amelyek ma, harmincöt évvel elhangzása után kordokumentummá fokoznák le. Ami Karajant, a jelenséget illeti, a képsorok érzékletesen megmutatják a zenei teljesítményhez tapadó külsőségeket: a mágusi koncentrációt, a zordonan zárkózott maestrót, aki nem kommunikál, ritkán néz muzsikusaira, inkább misztikusan befelé tekint, hunyt szemmel, a lélek mélyéről varázsolva elő a zenét. És látjuk a bűvös égi szikrával, az örömmel való takarékoskodást: egy karmestert, aki még Szilveszter estéjén, Suppé-nyitányt vezényelve is kiskanállal adagolja a mosolyt. Nyilván ez is Karajan. De a két lemez azért jó, mert megmutatja: ennél sokkal több. Karajan - Liszt: 5. magyar rapszódia Christian Ferras, Michel Schwalbé -hegedű Jon Vickers, Gerd Nienstedt, Karl Ridderbusch Louis Hendrikx, Peter Schreier, Thomas Stewart Brigitte Fassbaender, Eva Randova Lieselotte Rebmann -ének Wiener Singverein Berlini Filharmonikusok, Vezényel Herbert von Karajan Deutsche Grammophon 2007 A Karajan-albummal ellentétben az évfordulós Solti-kiadvány csak hanghordozókat tartalmaz, nem láthatjuk tehát a karmester sebészien pontos és sportolóhoz illőn dinamikus mozdulatait. Viszont ez a gyűjtemény több mint öt órányi zenét kínál, és túlnyomórészt teljes műveket -ahol részlet került a válogatásba, az is önmagáért helytálló, teljes értékű koncertdarabként él a köztudatban. Persze nagy hézagok mutatkoznak -az album a 19-20. századra szorítkozik, hiányzik például Mozart, és az öt CD csak a koncertkarmester Soltira összpontosít, az operadirigens kívül esik az antológia látókörén. De hát minden mégsem férhet el néhány hanglemezen, és ami itt hallható, az is lebilincselően informatív. Az albumot nagyon tudatosan szerkesztették. A zenék Solti pályafutásának első lemezfelvételével kezdődnek: az Egmont-nyitányt 1947-ben, a zürichi Tonhalle Zenekarának élén vezényelte Solti (ez az interpretáció CD-n mindeddig nem jelent meg). A zárószám, Mahler 5. szimfóniája pedig a karmester életének utolsó koncertjén hangzott fel - a véletlen úgy hozta, hogy ez is Zürichben zajlott, 1997 júliusában, és akárcsak az első hanglemez esetében, ezúttal is a Tonhalle Zenekara a partner (a felvételt most publikálták első ízben). Az első lemez
rendkívül változatosan, nagyító alatt mutatja meg Solti zenélésének
legkülönfélébb erényeit. Az Egmont-nyitányban felfigyelhetünk a
sűrű-sötét tónusra, az erős hangsúlyokra, a formálás tömörségére, a
kifejezés drámai erejére, a tempó sodrására, a tétel végén pedig
ellenállhatatlanul hatalmába kerít a szabadulás ujjongó öröme. A Till
Eulenspiegel hallgatásakor az előadásmód gráciája fegyverez le -a
színgazdagság és a mozgékonyság, a kalandos, fordulatos, kontrasztokban
bővelkedő, minden pillanatban mesélő-megjelenítő tolmácsolás. A
felvétel nagy tapasztalata: a megszakítatlan folyamatosság lendülete és
a tempó rendkívüli flexibilitása -egyszerre. A Don Juanban megint másra
kell figyelni: itt az energia elképesztő, folyamatos áradása a döntő -
a zene az első pillanattól az utolsóig állandó izgalomban van, a
színek, a ritmusok mámoros életörömöt sugároznak. A gyűjtemény erényeinek egyike, hogy a zenekarok módszeres váltogatásával mutatja be, milyen sokféle tudott lenni Solti zeneisége e sokféle együttes élén. A Londoni Szimfonikusok felvételein (Glinka, Borodin) elsősorban a könnyed eleganciát és a színgazdagságot értékelhetjük, a Bécsi Filharmonikusok által megszólaltatott szimfonikus Wagner-részleteket hallgatva újra és újra megcsodálhatjuk a hangzás patináját és terét, az előadásmód (nem hüledező szuperlatívuszként, hanem per definitionem használva a szót:) fenségét. A Chicagói Szimfonikusok (Strauss, Stravinsky) territóriuma a páratlan virtuozitás és a stúdió-perfekció -a Sacre, a Szimfónia három tételben és a Zsoltárszimfónia ráadásként megajándékoz azzal az élménnyel, hogy Solti, miközben érzékletesen reprodukálja e három, egymástól oly különböző mű stílusát és hangvételét, mindvégig evidenciaként ragaszkodik a közös nevezőhöz, a zeneszerző változékonyságában is felismerhető személyes hangjához. A Fesztiválzenekar Bartók-, Weiner- és Kodály-produkciója esetében a magyar lemezvásárló számára a legfontosabb tényező, hogy ezek a felvételek helyet kaptak a reprezentatív válogatásban: örömteli (és Solti nyilatkozataira emlékezve korántsem magától értődő), hogy a szerkesztők ilyen súllyal hivatkoznak a karmester nemzeti gyökereire. Tetejébe a zenekar játéka meg is állja a helyét a nemzetközi mezőnyben: ha van, ami csökkenti a felvételek értékét (és abszolút mércével mérve csak a Weiner-szerenádot engedi át a maximalizmus szűrőjén), az nem a zenekar és nem is a kitűnő magyar kórusok teljesítménye, hanem az a körülmény, hogy Daróczi Tamásnak a Psalmusban és kiváltképp a Cantatában problémái adódnak a magas hangokkal, Alexandru Agache magyar szövegejtése pedig elégtelen. Végül a Zürichi Tonhalle Zenekara. A korai és a kései felvétel, az Egmont-nyitány és a Mahler-Ötödik egymás mellett egyfelől izgalmasan szembesít a kétféle kor zenekari hangzásával: a sűrűbb, sötétebb negyvenes évekbelivel és a kristályosabb, transzparensebb századvégivel, másfelől a Solti-antológia gyenge pontjára helyezi a hallgató ujját: a Mahler-szimfónia 1997-es koncertprodukciója túlnyomórészt sápadt, egyenetlen zenélés, csak az Adagiettóban hevül fel és csak a fináléban vet szikrát. Ezt a muzsikálást a lemezen akkor tekinthetjük létjogosultnak, ha a kuriózumot látjuk benne (Solti utolsó koncertfelvétele), kvalitás dolgában azonban nem illik az erős válogatásba. Karajan és Solti vezénylési stílusát, produkcióik kisugárzását más körülmények között talán nem jutna eszünkbe egybevetni, a két lemezt egymás után meghallgatva azonban elkerülhetetlen az összehasonlítás. Annál is inkább, mivel feltűnőek a két karmester zenei személyiségjegyei közti hasonlóságok: mindketten a tökéletesség megszállottjai, mindkettejüket bizonyos kérlelhetetlenség jellemzi, mindkettejük megnyilvánulásainak alapja a szuggesztivitás. Mégis: ez a két lemezalbum (is) világosan jelzi a különbséget. Míg Karajan rendkívüli erővel, szinte démonian rányomja személyisége bélyegét az általa vezényelt produkciókra, Solti, jellemezze bár interpretációit páratlan energia és határozottság, a szubjektumot mintha eltávolítaná az előadásból, s ezzel a „szenvedélyes tárgyilagossággal" rendkívüli feszültségeket -jótékonyakat -generál. Emiatt pedig, noha Karajan a modern technika lelkes híve volt, és a karrierépítésben talán még ma is korszerűnek minősülő módszereket követett, úgy tetszik, a két zenélés közül mégis a Soltié a modernebb.
Solti - Beethoven: Egmont-nyitány Richard Strauss: Borodin: Polovec táncok Wagner: A Nibelung gyűrűje - zenekari részletek Daróczi Tamás -tenor A Magyar Rádió és Televízió Énekkara Schola Cantorum Budapestiensis Budapesti Fesztiválzenekar Vezényel Solti György Decca 2007 A Rosztropovics-DVD mindhárom felvétele koncerten készült: valamennyit jellemzi bizonyos spontaneitás, az élő előadás máshoz nem hasonlítható természetessége és izgalma, amely még harminc-egynéhány év távolából is érzékelhető. A Schumann- és a Bloch-interpretáció a párizsi Théâtre des Champs-Élysées pódiumán hangzott el 1976 őszén, a Strauss-tolmácsolás színhelye a Berlini Filharmónia nagyterme, időpontja 1975 januárja. Nyilvánvalóan mindkét esemény forró légkörébe és a Rosztropovicsot körülölelő rokonszenv -kiváltképp a párizsi videón érzékelhető -atmoszférájába belejátszik, hogy ez idő tájt a zenei világban még friss szenzáció a csellista száműzötti státusza: a szovjet politikai vezetés által üldözött író, Alekszandr Szolzsenyicin melletti nyílt kiállása miatt kegyvesztetté vált Rosztropovics feleségével, Galina Visnyevszkajával és gyermekeivel 1974-ben kényszerült amerikai emigrációba. A Schumann-csellóversenyt a nyitótételben a szokottnál talán lassabb tempó, de mindenképpen feltűnően széles medrű deklamáció jellemzi. Rosztropovics kiélvezi a dús, gazdag hangot, és a szilárd tempóérzetet mintegy felfüggesztve az egész tételt egyetlen nagyformátumú recitativóvá alakítja. Ezzel aláhúzza és elmélyíti a kompozícióban amúgy is benne rejlő problémát, a nyitótétel (Nicht zu schnell) és a lassú tétel (Langsam) közti kontraszthiányt, amely itt odáig fokozódik, hogy a két formarészt az interpretáció lényegében egybemossa. Annál vonzóbb a finálé (Sehr lebhaft) frissessége és feszessége. Meglepő, hogy a Schumann iránt erős affinitással rendelkező Bernstein a Csellóversenyben milyen tartózkodó: vezénylése nem különösebben vonzó, nem ragad magával, keze alatt a Francia Nemzeti Zenekar remeklés helyett korrekt kíséretet nyújt, amely legfeljebb a fináléban jut el a széles gesztusokig és a pátoszig. Ez sajátos keresztállást eredményez: a lemez első két darabja, a Schumann- és a Bloch-mű közül egyértelműen a kevésbé kvalitásos, Ernest Bloch 1916-ban keletkezett Schelomója részesül valóban izgalmas előadásban. Ez aligha Rosztropovicson múlik -ő itt is, ott is csak felsőfokon méltatható technikai készenléttel és zenei azonosulással kelti életre szólamát -, inkább azon, hogy Bloch darabjában Bernstein is teljes lélekkel a mű mögé áll, nemcsak a partitúra egzotikus színeit és különleges effektusait érvényesítve, de a szenvedélyesen ágáló héber rapszódia dallamainak sodrába is teljes odaadással vetve magát. Az Orchestre National de France jó, de nem épp emlékezetes teljesítménye után annál feltűnőbb a Karajan vezényelte Berlini Filharmonikusok játékának szikrázó tökéletessége a Don Quixote felvételén. A harminchárom éves Strauss bájtalan, zord szépségű dolgozata rendkívüli szuggesztivitással és hihetetlenül aprólékos kidolgozással szólal meg. Minden csavar tökéletesen meg van húzva -mintha nem is koncertet hallanánk. A bevezetőben említett spontaneitás azonban -épp ezért - itt érezhető a legkevésbé. Rosztropovics ismét csak virtuózan és karaktergazdagon játssza szólamát; a neves német brácsás, Ulrich Koch hangszeres szempontból abszolút feddhetetlen, a személyiség súlyát és érdekességét tekintve azonban nem egyenrangú partner. A három tolmácsolást a DVD műsorán befejezésül félórás életrajzi dokumentumfilm követi: Rostropovich - The Musical Conscience (Rosztropovics - A zenei lelkiismeret) címmel. A portrénak, amely egyszerre igyekszik bemutatni a nagy csellista páratlan zenei kvalitásait és kivételes emberi nagyságát, érdekessége a sok ritkaságszámba menő archív képsor és az idős Rosztropoviccsal készült utolsó interjú: utóbbi alkotja a film gerincét, ezt a beszélgetést szakítják meg és kommentálják a zenei idézetek, a kortársak és tanítványok emlékezései. Rostropovich -Life & Art Schumann: a-moll Msztyiszlav Rosztropovics -gordonka Francia Nemzeti Zenekar Berlini Filharmonikusok Deutsche Grammophon 2007 Ezt a lemezalbumot a jó ízlésű kritikusnak legalább két okból illenék fanyalogva fogadnia. Egyrészt a négy CD, ami az operaműfajt illeti, csupa áriát tartalmaz, összefüggésükből kiragadott részleteket, amelyekben persze gyönyörködhet az operabarát és/vagy a különleges kvalitású voce megszállott híve, de az ilyesmi, mondhatjuk orrot felhúzva, mégiscsak kommersz dolog. Másrészt a gyűjtemény az operaáriákon kívül népszerű darabokat, nápolyi dalokat, olasz és amerikai slágereket is felvonultat (Modugnótól Sinatráig), sőt még a Pavarotti and Friends típusú jótékonysági koncertek repertoárjából is ízelítőt kínál. A kritikus azonban, noha jó ízlésűnek tartja magát, nem tud fanyalogni, azt ugyanis, amit hall -úgy érzi -, az első hangtól az utolsóig a jó ízlés jelenléte határozza meg, legyen szó bármiről a felsoroltak közül. Egy tökéletesen koherens, önmagát minden porcikájában vállaló muzsikussal szembesülünk; olyan művésszel, aki mert és tudott egyszerű lélek maradni, miközben az emberi hang egyik legnagyobb 20. századi művészeként élte életét. Közhely, hogy az őszinteség nem esztétikai értékmérő, most mégis úgy tetszik, itt a tökéletesség záloga az a magától értődő, már-már reflektálatlan természetesség, amellyel Pavarotti a maga művészi döntéseit meghozza és vállalja. The Pavarotti Story The Operas -Sacred Arias and Popular Songs -Pavarotti in His Own Words -The Debut recording and Bonus Tracks Decca 2007 A tiszta Szépség: a hang fénye, ereje, tömörsége, hasonlíthatatlan színe, az énektechnika fölénye, az előadói stílus sallangot nem ismerő nemessége -ez az alapélmény a négy lemez hallgatásakor. És a személyiség hitele: a személyiségé, amely egyszerre nyers és kifinomult, tömbszerű és mégis árnyalt. A nyitó CD tizenkilenc áriája: Pavarotti pályafutásának tizenkilenc nagy pillanata, időrendben. A sort természetesen Az ezred lánya nyitja, az Ah! Mes amis, quel jour de fête a maga karrierépítő C-ivel -könnyed és délceg, életöröm-ittas dalolás. A Rózsalovagból az Olasz énekes áriája (Di rigori armato il seno) ezúttal nem tűnik karikatúrának. Nemorino románcában (Una furtiva lagrima) a hang fényét nemes ború fátyolozza, a mantuai herceg áriájában (La donna è mobile) a ritmika rugalmassága az, ami páratlan. Mozart, Rossini, Bellini, Leoncavallo, Puccini - minden gyöngyszem az énekes más és más erényét villantja meg. A Fuor del mar áriában (az Idomeneo Pavarotti egyetlen Mozart-szerepe) a felvétel érdekessége talán az, hogy a hang ércesebb, a tartás heroikusabb, az előadói stílusban érvényesülő italianità izmosabb annál, amit ebben a szólamban másoktól megszoktunk. Tell Vilmos, O muto asil: visszatekintő intimitás, személyesség, a dinamikai-érzelmi fokozás többször is megfigyelhető ökonómiája. Puritánok, A te, o cara: mézédes tónus heroizmussal keverve, lágy legatók, szélesen kifeszített dallamív. Bajazzók, Vesti la giubba: a személyes sors fájdalmas-feszült pillanata, ahogyan a művészpálya paradoxonjává általánosul. Bohémélet, Che gelida manina - egy életprogram egy áriában. A második CD „szent énekek és népszerű dalok" válogatásában is olyan tételek szerepelnek, mint a Verdi-requiem Ingemiscójának magasba felszárnyaló könyörgése vagy Rossini fergeteges temperamentummal tolmácsolt La danzája. És mit tagadjam, azt is élvezem, amikor a Volarét hallgatva feltűnik, hogy Pavarotti tudatosan „leutánozza" Domenico Modugno eredeti felvételének (ki nem hallotta százszor?) néhány apró modorosságát, hogy szemhunyorítva karikatúrát formáljon belőle. Az angol nyelvű interjúlemezen a rendkívül felkészült és nem zavaróan lelkes Jon Tolansky kérdéseire adott válaszokból egy olyan személyiség képe bontakozik ki, aki világsztárként is megőrizte a magánember vonzó ártatlanságát (ahogy Pavarotti angolul beszél, az is élmény...) A negyedik CD érdekességként -többek közt -az énekes 1964-es debütáló (Puccini-Verdi) lemezének anyagát kínálja az érdeklődőnek. CSENGERY KRISTÓF |