A nemzedékembeliek közül többen is emlékezetből énekelik ezt az ifjúkorukat felidéző dalt:

Tűző napon vágtunk a nyáron

Sárgás búzakalászt.

Két kéz dolga, szántás-vetése

Úré bő aratás.

Egyesek közülük a második szakaszra is emlékeznek:

Most már gépet látunk helyébe

Zúgó réteken át,

Búgón szól a gépnek zenéje,

Zúgón ontja dalát.

A dalszöveg „mondanivalója" a negyedik szakaszban teljesedik ki:

Vár ránk búza sűrű kalásza,

Szóljon ünnepi szó.

Gépész gépe nótánk kísérje,

Légy hát víg, arató!

A dalt 1945-ben közölte először a Szikra Nyomda, Föld[,] kenyér[,] szabadság dalokban című kiadványának 37. lapján,   „Burját-mongol aratódal" címmel, a fordító, Zemplényi István megnevezésével. A könyvecske aláíratlan előszavának csupa nagybetűs címként kiemelt első két szava: HARCOS DALOK. A rövid és együgyű szövegből két jelszót szedtek középre, kövér betűkből: „földért, kenyérért, szabadságért" és „közös szabadság közös dalai". Mind a dalgyűjtemény, mind az aratódal jellegzetes agitprop termék. (Fiatalabbak tájékoztatására: az agitprop akkor volt köznyelvi szó, amikor a kommunisták minden kulturális megnyilvánulástól, így a műalkotásoktól is elvárták az azonnali, közvetlen agitációs és propagandisztikus hatékonyságot.) A közösen megénekelt közös szabadságon a Magyarországra is eljövendő kommunizmust kellett érteni, az aratódal pedig a haladás jelképéül szolgáló traktor lelkes és lelkesítő megéneklése volt.

A dalt számtalanszor újraközölték, tankönyvekben, további dalgyűjteményekben és -összeállításokban. A magyarság ajkára vette és megszerette, olyanok is, akik egyébként nem dőltek be a kommunista kultúrmaszlagnak. Folklorizálódásában véleményem szerint mindenekelőtt a cím aurája játszott szerepet. A magyarság, mint a kelet-nyugat irányú népvándorlás egyetlen népe, amely Közép Európában nem morzsolódott fel, hanem államot tudott alapítani és nemzetté tudott lenni, Eurázsiának ezen a túlnyomórészt latin, germán és szláv népek lakta nyugati részén társtalannak, veszélyeztetettnek érzi magát. Ez az érzés a lélektani indoka minden kelet felé irányuló eredet- és rokonságkutatásnak, Julianus baráttól Kőrösi Csoma Sándoron át Bartók Béláig, aki 1924-ben, a Magyar népdalban először közölt a magyar népi dallamkincs régi stílusával bizonyos mértékig analóg, összehasonlításra alkalmas cseremisz népdalokat. Ez az indoka napjainkban is, amikor a cseremiszek, csuvasok, votyákok és a többi rokonnép iránti meleg érdeklődés a tudományos műhelyekből rég kikerült a kulturális közbeszédbe. Az „ázsiai örökségünk: a pentatónia" toposz olyanokat is megragadott, akik sosem foglalkoztak zeneelmélettel. Az igaz, hogy a burjátok nem nyelvrokonaink, de ezt honnan tudta volna a negyvenes évek második felének magyar ifjúsága, hiszen a dallam tősgyökeresen „magyaros": nemcsak pentaton fordulatainak köszönhetően, hanem mert ráadásul tökéletes benne a magyar népdal régi stílusából ismert kvintváltás! Tankönyvekben olykor csak a dallam első felét adták meg, majd azt írták a szöveg fölé: „Második fele öt hanggal mélyebben"!

A nyelvrokon népek, amelyeknek egyike-másika zenéjében is rokonunk, évszázadok óta a hatalmas orosz birodalom szórványnépei. A velük és kultúrájukkal való foglalkozást, mint említettem, az európai magyarság sajátos azonosságtudata motiválja, de ez a nyelvi és népzenei rokonságkeresés 1945-ben a felszabadító-megszálló szovjeteknek és az ő magyar elkötelezettjeiknek is kapóra jött, mivel az akkori agitprop stratégiája a szórványnépek iránti meleg érdeklődést az „a Szovjetunió: a kicsiny nemzetek nagy hazája" toposzra is igyekezett kiterjeszteni. Tagadhatatlan ugyanis, hogy ezek a szívünknek kedves etnikai szigetek a Szovjetunióban bizonyos fokú autonómiát élveztek. Hogy az mikor, mennyiben volt névleges és mennyiben valóságos autonómia, vagy mennyiben éppen a fogalom megcsúfolása, ismét a „honnan tudták volna 1945-ben?" szónoki kérdés körébe vág. A burját-mongol aratódal szövegének közérthetően „harcos" üzenete 1945-ben ez volt: „lám, keleti testvéreink, a burjátok immár nem kézzel végzik a mezőgazdasági munkákat, hanem traktorral, és hatalmas szövetségesünk, a Szovjetunió ezt a traktoros-daloló édent hozza el hozzánk, Magyarországra is". Ezt az üzenetet egy tőrőlmetszetten régi stílusú magyar népdal benyomását keltő dallam hordozta, ami viszont a Kodály Zoltán nevével fémjelzett magyar zenepedagógiának jött igencsak kapóra.

Ligeti György fiatalkori műveinek kutatói úgy tudják, hogy ő ezt   a dallamot dolgozta fel négyszólamú vegyeskarra.1 A mű 1945-ben készült el, és rövidesen ki is adták. A bázeli Sacher Alapítványnál másolat formájában tanulmányozható a kiadvány szerzői példánya, amelyet Ligeti életrajzírójának, Ole Nordvallnak adott át. Két kézírásos szerzői megjegyzés olvasható a nyomtatványon: „1946" mint a mű keletkezésének éve, majd „1948 -Kolozsvári Szaktanács kiad.[ása]".2 Ez utóbbi adalék azért különösen fontos, mert a kottán, amely négyoldalnyi önálló nyomtatvány, nem szerepel semminő adat a kiadóról. 2007 januárjában a szerzői kézirat is az Alapítvány birtokába került.3 Ebből első ránézésre az lep meg, hogy Ligeti eredetileg nem „burját-mongol"-nak címezte, hanem Burját aratódalnak, továbbá hogy tévedett a datálásban. A kézirat végén ugyanis ez áll: „Ligeti György feldolgozása. 1945. jan. 28". Tehát nem „1946", ahogyan a szerző később visszaemlékezett.

Igencsak meggondolkoztató ez a dátum. A mű alighanem legkorábbi példája a magyar fényes szelek-korszak elkötelezett zenealkotásának. Emlékeztetőül: 1945 januárjában Budapest még úgy-ahogy állta az 1944. augusztus 23. óta szövetségesekként együtt harcoló szovjet és román haderők ostromát. (Pestet ugyan bevették január 18-án, de Budát csak február 13-án.) A munkaszolgálatból kalandosan szabadult Ligeti ekkor Kolozsvárt élt, amelyet a német és magyar haderő október 11-én adott volt át a szovjet-román túlerőnek. Utóbbiak szövetsége azonban csak a harctereken volt szoros. A Nagy Testvér nem egykönnyen fogadta be kisöccsét a politikai hatalom gyakorlásába. A Vörös Hadsereg 1944. november 14-i hatállyal kiutasította Észak-Erdélyből a javában berendezkedő román közigazgatást, és 1945. március 13-ig a helyi demokratikus erőkkel együttműködve ugyan, de mint megszálló hatalom, egymaga kormányzott. E 126 nap eseményei megosztották Kolozsvár lakosságát. A magyarok elég nagy része bizakodott abban, hogy a szovjetek a majdani béketárgyalásokon Észak-Erdélyt s benne Kolozsvárt esetleg meghagyják Magyarországnak, vagy legalábbis valamiféle autonóm területté nyilvánítják, a románság többsége pedig tartott attól, hogy ez bekövetkezik, és csak akkor lélegzett fel, amikor egy héttel a szovjetbarát Groza-kormány március 6-i beiktatása után a román közigazgatás visszatérhetett. Ligeti műve e 126 napos interregnum jellegzetes terméke. Egy későbbi írásában ő „naiv szocialistának" minősítette akkori önmagát. Akként is járt el: ezzel a népszerű és vonalas, agitprop szempontból „haladónak" vagy akár „mozgósítónak" is minősíthető kórusművel jóhiszeműen elébe ment a szovjet elvárásoknak. Hogy mennyire politikai tett volt ez részéről, egy apró adalék is bizonyítja. A bázeli Sacher Alapítványnál tanulmányozhattam azt a kéziratos cédulakatalógust, amelynek lapjaira Ligeti korai műveinek törzsadatait jegyezte fel. Ennél a műnél azt is rögzítette, hogy 1946-ban a temesvári ODA versenyén díjazták.4 A betűszó az Országos Demokratikus Arcvonalra utal (Frontul Naflional Democratic), amely egy, a kommunisták vezette koalíció volt, és amelynek a történelmi pártok megsemmisítése volt a legfőbb stratégiai célkitűzése.

A nyomtatott kotta a kézirattal szemben egy lényeges információtöbbletet nyújt: egy lábjegyzetben megnevezi a dallam forrását: „Baskujev gyűjtéséből". Buda Baskujev 1935-ben, a moszkvai Ogiz-Muzgiz kiadónál jelentette meg Buriaad-mongoliin duunuud. Szbornyik burjat-molgolszkih peszen című kottáját, amely az első nyolc dallamot kíséret nélkül, a 9-31. számozásúakat pedig különböző szerzők zongora- vagy kamarazenei kíséretes letétjében tartalmazza. A kiadványra Kodály is hivatkozott A magyar népzenében, a magyar zenetudósok közül azonban elsőként Szabolcsi Bence, aki már 1936-ban, „Egyetemes művelődéstörténet és ötfokú hangsorok" című tanulmányában (Ethnographia, 47 [1936], 4., 233-251.) idézett belőle egy, a magyar népdal régi stílusával analóg pentaton, kvintváltó dallamot. Más támpont híján feltételezhető, hogy Ligeti 1943-ban ismerte meg Szabolcsit és nála ezt a kottát (vagy esetleg Szabolcsi belőle vett dallammásolatait), amikor Budapesten zenei magántanulmányokat folytatott.

Nem sikerült megtudnom, hogy hol lappang az 1935-ben kiadott Baskujev-kottának az a példánya, amely 1936-ban már Budapesten volt, de sikerült megszereznem egy másolatát Moszkvából. Tanulságos volt átlapozása. Először azt vettem észre, hogy Ligeti nem éppen szabatosan minősítette a dalt „burját-mongol"-nak, mert ez a kettős jelző csak a kiadványra vonatkozik, amelyben azonban esetenként fel van tüntetve, hogy melyik dallam „buriaadiin" és melyik „mongoliin". Ligetinek tehát jobb lett volna művét a kéziratban megadott címmel megjelentetnie. Másodszor felfigyeltem arra, hogy a burját szövegek három nyelven vannak a dallamok alá illesztve: az eredeti alatt mongolul és oroszul is. Egykori iskolai orosztudásom maradványait felelevenítve átböngésztem a 30. számú „Kansinama traaktor" orosz szövegét, és megállapítottam, hogy Zemplényi István fordításában igencsak fel van hígítva az eredeti, amelyben a traktor megéneklésének ürügyén maga Lenin és a szovjethatalom is dicsőíttetik. Ez azonban rögtön természetesnek tűnik, ha az ember elolvassa a dal orosz alcímét is: „burjatszkije csasztuski", azaz „burját csasztuskák". A fiatalabbak számára archaizmusnak számító csasztuska szó a Magyar Nagylexikon szerint egyrészt „az orosz népköltészet műfaja; rövid lírai dal", amelynek mintáját számos huszadik századi költő is követte, mint például Blok, Majakovszkij vagy Jeszenyin; másrészt azonban „a II. vh. éveitől az 1950-es évek derekáig a szovjet és a népi dem. politikai tömegagitáció hírhedt műformája volt". Ebben az esetben nyilván a szónak ez a második, mára elavult jelentése érvényes.

Leesett az állam, amikor a lapozással az utolsó előtti darabhoz, a „mi" traktordalunkhoz érkeztem. Kiderült ugyanis, hogy a tetraton dallamnak csak „első fele" van: egy nyolc- és egy hétszótagú sora, és ez a két sor a darab folyamán kilencszer hangzik el. (Első elhangzása zongora-bevezetés). A „magyarosan" kétrendszerű dallam tehát Ligeti csinálmánya. A misztifikációnak megvan a maga igencsak egyszerű magyarázata. Ligeti nem csasztuskát komponált, hanem népdalfeldolgozást, igényesebb kórusművet. Az első szakasz szerkesztése a reneszánsz vokális polifóniára emlékeztet. Az első sort
a szoprán énekeli, a másodikkal az 5. ütemben, egy kvinttel lejjebb az alt lép be, a harmadikkal a tenor, egy oktávval mélyebben a szopránhoz képest; a felrakás a basszus belépésekor válik négyszólamúvá. A Szikra daloskönyvébe tehát nem a Baskujev közölte csasztuskadallam került be, hanem annak „Ligeti-változata", az ő karművének a nyolcütemnyi kezdete. Más szóval: nem Ligeti zenésítette meg a Baskujev közölte aratódalt, hanem az ő kórusművének egy kivágata terjedt el Magyarország-szerte Burját-mongol aratódal címen. Ez az aratódal tehát nem „burját-mongol", hanem „burját-Ligeti".

A cím „mongol" jelzőjére is megtaláltam a magyarázatot.

Ligeti nem nagyon ragaszkodott a népi cantus firmushoz. A harmadik sorban („tenort kiemelni" az utasítása a kéziratban) már egy kicsit eltávolodik tőle (a félhang nélküli tetratóniát félhanglépéses pentachorddá bővíti), a következő négy ütemben pedig már nem is hallani. A 17. ütemtől (Poco più mosso) Ligeti kiiktatja Zemplényi harmadik szakaszát, helyette a kórus all unisono, illetve oktávmixtúrákban tralalázik. Ez a dallam már nem az a dallam, csak nagyon hasonlít hozzá. Pentaton és ugyancsak A5A5AA a strófaszerkezete, de más. Az embernek az az érzése, hogy „valahonnan ismerem, de honnan?" Egyszer csak megvilágosodik az ember elméje: ezt idézte Szabolcsi 1936-ban a Baskujev-gyűjteményre hivatkozva; meg is van benne, ez a kiadvány utolsó, 31. darabja! A címe „Ulaan tug", és bizony „mongoliin"! A tralalás, unisono mongol dallam a Zemplényi-vers negyedik szakaszának feldolgozása után is visszatér. Ligeti tehát két dallamot dolgozott fel egyazon tételben, egy burjátot Zemplényi szövegével és egy mongolt szöveg (és többszólamúsítás) nélkül. Így megdől egyik korábbi kritikai megjegyzésem: Ligeti karműve mégsem burját, hanem „is-is" ihletésű mű, csak nem „burját-mongol", ahogyan a címlapon áll, hanem „burját-mongol". Különbség! Ám különbséget kell tenni a kórusmű és a belőle sarjadt, Magyarország-szerte elterjedt „burját-Ligeti" népdal között is. Utóbbi nem „burját-mongol" és még csak nem is „burját-mongol", hanem csak „burját". És egyedül a burját dallam „aratódal". A mongol dal nem az. Az egy Ungern (!) nevű báróról szól, aki banditamód betört Mongóliába, ahol szerencsésen likvidálták. A cím aratódal szava tehát csak addig helytálló, amíg a második dallamot szöveg nélkül tralalázzák.

Zemplényi Istvánról hallgatnak irodalomtörténeti kézikönyveim, internetes forrásaim sem mondanak róla szinte semmit (egy antikvárium Irodalom és társadalom című könyvét hirdeti), pedig a Ligeti-életrajzkutatásnak tisztáznia kellene, hogy hol és mikor készült el ez a fordítás, illetve átköltés, és főleg: az ő vagy Ligeti kezdeményezésére, és milyen közvetlen célból. Ismerték egymást? Ha nem, milyen úton jutott el szövege Ligetihez?

További égető titkot rejt a nyomtatott változat forrásmegnevezése. A fennebb említett utalás, a „Baskujev gyűjtéséből" ugyanis nem a darab elején s nem is a végén olvasható, hanem a 17. ütem elejénél, ahol a tralalázott mongol dallam lép be. Ha Ligeti itt szükségesnek tartotta a forrás megadását (ami nem feltétlenül jelenti, hogy Baskujev kottája megjárta a kezét, mivel ezt a dallamot Szabolcsi tanulmányából is idézhette!), miért nem adta meg az első, burját dallamnál is? Vagy tán azt nem Baskujevtől vette? Ha nem onnan, akkor honnan?

„Es ist des Forschens kein Ende" -parafrazeálom Schumann „Es ist des Lernens kein Ende" mondását: „A kutatásnak sosincs vége". Ez a legfőbb szépsége.

Jegyzetek

1   A dallamot Szőnyi Erzsébet is feldolgozta; lásd Biciniumok, VI, Rokonaink és ismerőseink című kiadványát (Budapest: Editio Musica, Copyright 1987, 27). De csak a dallamot! Szövegét számára Lukin László fordította, szabadon, daloló traktorok nélkül.

2   Ezt a -tudtommal egyetlen -fennmaradt példányt Guttman Mihály kolozsvári zenetanár juttatta el a szerzőnek, aki a figyelmességet egy dedikált kotta megküldésével hálálta meg. Guttman Mihály szíves közlése.

3   Egykori kedves tanáromtól, későbbi barátomtól, Márkos Alberttől (1914-1981) kaptam ajándékba, azzal az egyszerű indokolással, hogy „nálad jobb helyen van, mint nálam". Nemcsak hálám jeléül ajándékoztam tovább az Alapítványnak, amely több igen értékes Bartók-kiadványából küldött volt nekem tiszteletpéldányt, hanem azzal a meggyőződéssel is, hogy ott még jobb, sőt a lehető legjobb helyen van. „Ein frühes Ligeti-Autograph: Burját aratódal" címmel tanulmányt is közöltem az Alapítvány értesítőjében (Mitteilungen der Paul Sacher Stiftung ...).

4   Keresem ennek az ODA-versenynek a dokumentumait, mindmáig sikertelenül.