-Úgy tűnik, a koncertéletben mind többen érzik szükségét, hogy innovatív ötletekkel korábban nem ismert hangversenyformákat honosítsanak meg. Milyen hagyományokhoz kapcsolódik a Csajkovszkij-maraton?

Fischer Iván:Amióta csak létezik a Fesztiválzenekar, mindig arra törekedtünk, hogy új koncertformákat vezessünk be. A kakaókoncerttől a Budapesti búcsú nagy szabadtéri hangversenyén át az egyforintos koncertig egy sor új típust honosítottunk meg. Mostanra elmondhatjuk, hogy ezekre világviszonylatban is odafigyelnek. Mindazonáltal nem szeretnék idegen tollakkal ékeskedni - az alapgondolat Nantes-ból való, „Folle journée"-nak, őrült napnak nevezik azt az egész napos fesztivált, amely aztán Tokiótól Bilbaóig eljutott egy sor más városba is. Mi ezt adaptáltuk a magyar viszonyokra, átkereszteltük maratonra, és egy nap alatt bonyolítjuk le, szemben például a nantes-i őrült nappal, amely nem egy, hanem három. A koncepció mindazonáltal azonos, egy zeneszerző művei hangzanak el sok koncerten. Az megint csak a mi elképzelésünk, hogy két teremben, óránként legyen koncert.

-Február 2-án, az utolsó, tizenegyedik hangverseny után beszélgetünk. Amikor véget ért, ön föltette a kérdést: Ki az, aki mindegyik hangversenyen jelen volt? Nagyon meglepődtem, mennyien voltak képesek rá, hogy egy egész napot töltsenek el Csajkovszkij zenéjével. Milyen tapasztalatokat hozott ez a nap?

-Személyes tapasztalatokkal nem szolgálhatok, hiszen én magam nem ültem végig a koncerteket, mert készültem az esti hangversenyre, de vannak emberek, akik ezt szeretik. Emlékszem, fiatalkoromban -sok társammal együtt - végighallgattuk Satie huszonnégy órás darabját, és eufóriával töltött el, hogy végighallgattuk. Ahhoz hasonlítanám, amikor valaki elolvas egy végeláthatatlanul hosszú családregényt. Számomra a legnagyobb eredmény ebben a vállalkozásban az, hogy sikerült egy teljességgel új közönséget behoznunk a koncertterembe. Az emberek az utcán és a repülőtéren megszólítottak, hogy elmondják: bebiztosították magukat, van jegyük a maratonra. A Csajkovszkij-maraton megmozgatta az embereket, mozgósította őket. Ez minden hangversenyrendező álma. S ezzel az ötlettel sikerült is elérni a célt.

-Nekem, aki a nézőtéren ültem, valóban az volt az érzésem, hogy a közönség nem a hagyományos koncertpublikum, ezek az emberek láthatóan általában nem tekintették magukra nézve kötelezőnek azt a viselkedést, amit megszoktunk. Mit érzett ebből a pódiumon?

-Annyit, hogy kevesebbet köhögtek, mint szoktak, az arcok pedig mások voltak, mint akiket megszoktunk. Ez nagyon fontos dolog; a mai nap legnagyobb sikere. Ha úgy képzeljük el a közönséget, mint két koncentrikus kört, amelyből a belső kört az állandó koncertlátogatók alkotják, kívül pedig ott egy gyűrű, amely az amúgy érdeklődő, de hangversenyre nemigen járó emberekből áll, akkor azt kell látnunk, hogy ide ma ez a külső kör jött el. Olyanok, akiket ugyancsak el kell látni koncertélménnyel. Nyilvánvalóan csődöt mondtak azok a kezdeményezések, amelyek valami crossover-műfajjal próbálkoztak, klasszikus zenével popritmusban, rockosított Mozarttal, zenén kívüli elemek igénybe vételével, csinos, fiatal, hegedülő lányok artisztikus mozgásával. Elképzelhető, hogy ezek egyszer-egyszer megtöltsék a termeket, de hosszú távon nem alkalmasak a közönség meghódítására. A mostani kezdeményezés viszont nagy áttörésnek tűnik, hiszen akik eljöttek, olcsón jutottak jegyhez, érezhették, hogy valami szokatlan, új kezdeményezés részesei, ugyanakkor konvencionális, megszokott koncerteket kaptak a pénzükért. Senki sem próbálta erőltetett eszközökkel elfogadtatni velük a zenét. Hagyományos koncerteket ültek végig, amelyek érezhetően nagyon tetszettek nekik.

 Csajkovszkij Harkovban (1893) - Alfred Fedecki felvétele) 

-Csajkovszkij művei nagyon alkalmasak az új közönség meghódítására. Szerepelt a nap műsorán néhány unalomig ismert darab, és volt, amit soha nem hallani magyar pódiumon. Hogyan válogatták össze a műsort?

-Ez a nap kísérletnek számított. Nyilvánvaló volt, hogy nagyon népszerű zeneszerzőt és nagyon jól ismert darabokat kell választanunk, és az is, hogy ezekhez ritkaságokat is kell párosítanunk. Óvatos indítás a Csajkovszkij-maraton, de a sikeren fölbuzdulva sem kell átesnünk a ló túloldalára. Nem szabad jövőre Skalkottas- vagy Xenakis-maratont rendeznünk. Bizonyosnak látszik azonban, hogy a műsor lassan-lassan elmozdítható a kevésbé ismert szerzők felé. Elképzelhető, hogy néhány év múlva már olyan komponistával is kísérletezhetünk, akikről ma nem gondoljuk még, hogy egy nap alatt tizenegyszer is képesek megtölteni a Művészetek Palotáját.

                                     Fenyő László és a Budapesti Vonósok

Óriási munka lehetett a tervezés, a műsoregyeztetés és a kivitelezés. Hogyan válogatták ki az előadókat?

-Nagyszerű volt az együttműködés a Müpa és a Fesztiválzenekar között. A szervezésben Körner Tamás volt a főszereplő, az ő irányításával zajlott le a tizenegy koncert, melyek zökkenőmentesen követték egymást. A másik példás együttműködés az előadók közötti összmunka: a Csajkovszkij-maraton lehetővé tette, hogy a magyar zenei élet legkülönbözőbb szereplőivel, zenekarokkal, kamarazenekarokkal és együttesekkel dolgozzunk együtt.

-Jövőre milyen maratont tartanak?

-Még nem dőlt el a szerző személye. Annyit megígérhetek, hogy jövőre még nem Skalkottas lesz a komponista. Az bizonyos, hogy folytatjuk. Sok szempont játszik szerepet abban, hogy ki legyen a jövő évi maraton szerzője. Az illetőnek népszerűnek kell lennie. Aztán legyen nagy életműve. Anton Webern-maratont például nem rendezhetünk.  

Lépésről lépésre kell haladnunk. Először Csajkovszkijhoz hasonlóan populáris szerzőt kell választanunk, amíg a maraton olyan ismert és bevett hagyomány nem lesz, hogy biztosra vehessük, minden koncert minden jegye el fog kelni. A legfontosabb azonban az, hogy a koncerteket új közönségréteg látogatja, és őket olyan zenei élményekhez szeretnénk juttatni, melyektől remélhetőleg sokuk rendszeres hangverseny-látogató lesz a jövőben.

J. GYŐRI LÁSZLÓ