Fergeteges ünneplésbe torkollott a ZAKHAR BRON 60. születésnapja tiszteletére rendezett koncert -a színfalak mögül előkerülő óriási tortával, államtitkár, nagykövet és rektor köszöntőjével, ajándékhegedűvel. Hogy a reprezentatív esemény -amelyben a programfüzet szerint az orosz-magyar kulturális és gazdasági együttműködés szimbólumát is látni remélték a szervezők - mennyiben illeszkedett a művész személyiségéhez és kifejezetten e koncertnek az ünneplést megelőző, sajátosan meghitt atmoszférájához, az persze kérdéses. Sokatmondó volt azonban, hogy a hegedűművész, akit meglepetésként ért a minden jó szándék ellenére is kissé külsőségesre sikeredett ceremónia, egy velős, de nagy sikert arató köszönetmondást leszámítva („Ez életem legszebb napja!") némi zavarral inkább hangszeréhez menekült, s népszerű hegedűdarabokból álló ráadások sorával örvendeztette meg a közönséget.

A látványos köszöntés nem harmonizált az addig elhangzottakkal, s nemcsak azért, mert a kiváló hegedűs és tanár ezen az estén vélhetőleg nem ideális diszpozícióban állt
a hallgatóság elé, hanem azért sem, mert IRINA VINOGRADOVA zongoraművésznővel olyan programot hozott, amely a záró Ravel-darabot, a Tzigane-t leszámítva még a kamarazenei repertoárhoz képest is kifejezetten elmélyült, bensőséges, szemlélődő zenehallgatásra invitálta a jelenlévőket. Ezt erősítette maga az interpretáció is, melynek főbb jegyeiről már a nyitószám, Schnittke Szvit régi stílusban című kompozíciója hallgatásakor meggyőződhettünk. Jóllehet ez a darab általános nívójában -kivált az első két tétel intonációs és együttjátékbeli gyengeségei miatt -alatta maradt a koncert további, ezt követően kiegyensúlyozottabb zenei-tartalmi színvonalának, fokozatosan egyre inkább magukra találtak benne a művészek, s az utolsó tétel különös, kérdező befejezésének gyöngéd tolmácsolását már rendkívüli feszültség, intenzitás járta át.

Ez a feszültség szinte megszakítás nélkül öröklődött át Beethoven Esz-dúr szonátájának előadásába. Itt a kamarapartnerek egymás felé forduló figyelme tűnt fel leginkább, ami azért említésre méltó, mert a program többi részében Vinogradova inkább kísérőként, s nem annyira partnerként volt jelen -bár úgy tetszett, gesztusaival a hegedűs minduntalan aktívabb részvételre biztatja társát. A zongoraművésznő azonban mindvégig megmaradt kissé merev, s nem is mindig makulátlanul teljesítő mellékszereplőnek. A művészek a Beethoven-szonátát inkább tartózkodóan intellektuális -a motivikus összefüggéseket, a zene kibomlását megmutató, s az érzelmeknek kevesebb teret engedő - előadásban mutatták be. Különösen élvezetes és emlékezetes volt a nyitótétel párbeszédszerű felépítése, nemes, bensőséges, dallamalkotása, amelyben nagyszerűen érvényesült Bron hajlékony, karcsú, de tartalmas hegedűhangja, s amely finom, óvatos, de rendkívül megragadó interpretációt eredményezett. A koncert második része ezzel szemben inkább a hegedűs természetes módon áradó virtuozitását csillogtatta meg. Sinding a-moll szvitjét egyszerű szellemesség jellemezte, annál intenzívebb és gazdagabb volt Saint-Saëns Havanaise-e és Ravel népszerű előadási darabja. Kivált az utóbbit - melynek szóló bevezetője különösen megragadónak bizonyult - jellemezte az elengedettségnek-keresetlenségnek, illetve a fölényes virtuozitásnak az a kettőssége, amely a koncert második felének legfőbb sajátja és erénye volt. (December 3. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft.)

Színes, sokféle kihívást magába foglaló, összhatásában mégis rendkívül homogén programmal lépett közönsége elé STEVEN ISSERLIS közreműködésével fémjelzett koncertjén a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR. A műsor súlypontját és fő érdekességét Schumann viszonylag ritkán felcsendülő a-moll gordonkaversenye jelentette, amelyet Schubert-táncok vezettek fel, s Dubrovay László Bartók születésének 125. évfordulójára komponált Vonósszimfóniája, illetve Beethoven Nagy fúgájának zenekari átirata követett. A kis Schubert-darabok felcsendülésekor ROLLA JÁNOS-ék egy csapásra megteremtették azt a lebilincselő és bensőséges atmoszférát, amely a zenekar hangversenyeire mindig oly jellemző, s amely az előadók és a közönség számára egyaránt ideális körülményeket teremt a koncentrációhoz, illetve a zene befogadásához. A táncsorozat tolmácsolását -különös és gyönyörködtető módon -egyszerre jellemezte derűs kiegyensúlyozottság, légies és szellemes frazeálás és megrázó mélység. Az előadás számomra egyenesen ideálisnak tűnt, szívesen hallgattam volna tovább - ám a Schubert-darabok ezúttal elsősorban a Schumann-koncert hangulati-stiláris előkészítését szolgálták.

Az előadók kiválóságán túl talán éppen ez a jól megtervezett műsorstruktúra volt az oka annak, hogy a versenymű messze fölülmúlta elvárásaimat -de azt mindenképp, amit a műsorfüzet érzésem szerint egyáltalán nem odaillő, a mű hiányosságait taglaló sorai sugalltak a kompozícióról. Az a-moll versenymű Isserlis és a zenekar tolmácsolásában nagy formátumú, gazdag, beszédszerűen kifejező, telt tónusokból építkező kompozícióként tündökölt. Isserlis, az igen rokonszenves fellépésű, s tiszteletreméltóan sokoldalú zenész megjelenése új rendet teremtett a színpadon: a hol magába forduló, hol kezdeményező, de mindig a középpontban csillogó szólista előzékeny, visszahúzódó társra lelt a zenekarban. Isserlis elsősorban a mű kifogyhatatlan érzelmességét és beszédszerűségét domborította ki: szinte tobzódott a gazdag, expresszív szólóállások tolmácsolásában. Interpretációját ugyanakkor összességében mégis inkább jellemezte egyfajta, a zenekaréhoz hasonló és ahhoz nagyon jól társuló intimitás, melegség. Kivált a lassú tétel egymásba fonódó zenei anyagainak útvesztőjében érvényesült finom, ugyanakkor határozott vezéregyénisége, de a szélső tételek energiától duzzadó interpretációja is emlékezetes maradt számomra. A kísérő együttes - a színpadon látható létszámot meghazudtolóan - romantikus nagyzenekarként szólalt meg.

 Steven Isserlis és a Liszt Ferenc Kamarazenekar - Pető Zsuzsa felvétele

Keletkezési idejét tekintve a műsor gerincétől némiképp Dubrovay vonósszi szimfóniája vált el, de makulátlan tolmácsolásának gazdag tónusa mégis egységbe olvasztotta a 19. századi kompozíciókkal. Fűtött ritmika, kiegyensúlyozott hangzásvilág, de azon belül a hangszerelési érdekességek jól irányított kidomborítása, világosan megmutatkozó nagyforma -ez jellemezte a kompozíció előadását. Az áttekinthető, élvezetes, küzdelmei ellenére is valamiféle felsőbbrendű kecsességet és fegyelmezettséget sugárzó darab üdítő színfoltja volt a koncertnek, ám az est második felének, sőt teljes műsorának fénypontját -számomra legalábbis - Beethoven Nagy fúgája jelentette. Pedig meglepőnek tűnt, hogy a koncert három másik, kifejezetten „közönségbarát" számát követően Rolláék a hangversenyt éppen Beethoven híres-hírhedt fúgájával zárták. Az előadás azonban tökéletesen meggyőzött arról, hogy döntésük megalapozott volt: a kompozíció ugyanis nem csupán korrekt és élvezetes előadásban szólalt meg, hanem tökéletesen betöltötte a hatásos zárószámtól elvárható, lelkesítő tetőpont funkcióját is. A darab, amelynek zenekari előadásait mindeddig némi értetlenséggel figyeltem, ezúttal páratlan intenzitással és érzelmi-szellemi feszültségben szólalt meg. Az intellektuális közelítésmódnak köszönhetően maximálisan érvényesülő nagyformából végtelen erő sugárzott, az előadás gazdag zenei karakterkészletet vonultatott fel, s minden szólamából áradó kifejezőereje ámulatba ejtett. A koronát a ráadásként felcsendülő Kunst der Fuge-részlet sima, puha, nemes előadása tette fel az estre. (December 5. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar)

KUSZ VERONIKA

Legutóbb 2006. április 22-én koncertezett Budapesten a SZENTPÉTERVÁRI FILHARMONIKUS ZENEKAR. Miként akkor, most is egy zongoraverseny és egy szimfónia szólalt meg, a karmesteri dobogón ezúttal is JURIJ TYEMIRKANOV állt. A bő másfél évvel ezelőtti koncert kevéssé lelkesített. Rachamaninov 3. zongoraversenyének szólistájában, Nyikolaj Demidenkóban becsületes, de ihlettelen pianistát ismertem meg. A zenekar színvonalasan leplezte, hogy rutinból játszik, Tyemirkanov a százszor eljátszott művek (a második részben Sosztakovics 5. szimfóniája hangzott el) fegyelmezett kivitelezésére összpontosított. Ennek ellenére a szimfónia nem volt mentes a pontatlanságoktól. A bizsergetően dús és érzéki vonóshangzás viszont adott némi kárpótlást. Most GYENYISZ MACUJEV szólójával Csajkovszkij b-moll zongoraversenye, majd az 5. (e-moll) szimfónia került terítékre. A zenekar ezúttal egységesebben és sokkal pontosabban, nagy koncentrációval játszott. Macujevtől sokféle zongorázást hallhattunk. A művet figyelemre méltó módon kezdte el, mély billentéssel, kevés pedállal, tömör, keményen megfogott akkordokkal. A hangzás jóleső szárazságába feledkezve nem is gondoltam bele, hogy ez a zongorázás mennyire gyors pozícióváltásokat igényel. Macujev pedig lezserül, blazírt ábrázattal zongorázott. Második patronjára nem kellett sokáig várni (patronból több is volt nála). Témabelépését picit megsiettette, valamivel hamarabb és gyorsabb tempóban indult, ám mielőtt a zenekar idomult volna hozzá, már vissza is tért az eredeti kerékvágásba. Nem tagadom, hogy izgalmasnak tetszett a megoldás, s elsőre még értelmesnek (és bravúrosnak) is találtam. Másodjára, harmadjára viszont csak modorosságnak tűnt. A sokféle zongorázás (vagy inkább zongorázni tudás) közepette természetesen gyönyörű pianissimókkal is találkozhattunk. Egy ilyen termetes zongoristától különösen megkapó, ha törékeny, finom lírával kedveskedik hallgatóságának. Lajstromozhatnám fergeteges oktávfutamait, hangbiztonságát, dörgő fortissimóit, sorolhatnám bravúrjait, de nem teszem. Macujev egész egyszerűen mindent tud a zongorázás technikájáról, már rég nem ott tart, hogy bármit le tud játszani, hanem ott, hogy bárhogyan. Szándékosan nem azt írom, hogy „de ezzel a technikai fegyverzettel még nem tud mit kezdeni", hanem azt, hogy érezhetően nem is akar. Pszichológiai értelemben Macujev láthatólag nem jutott még el a krízisig, még nem szembesítette magát a kérdéssel, hogy minek is muzsikál. Ám érezhetően közel van ehhez. Három úton indulhat majd tovább: vagy abbahagyja a zongorázást, vagy cirkuszi virtuóz lesz, vagy nagy zongorista, és akkor lesz mondanivalója többek között a b-moll zongoraversenyről is. Mert most csak a részletekben rejlő lehetőségeket sorolta fel. A ráadásban a cirkuszi létformából kaptunk ízelítőt. Liszt 2. rapszódiáját adta elő, eleinte rapszodikus szabadsággal, aztán egyre több nehezítéssel, a végén pedig jazzesített túlhabzással. A korábbi budapesti fellépéseiről írt beszámolók alapján pontosan ilyennek képzeltem Macujev ráadás-zongorázását.

 Gyenyisz Macujev - Pető Zsuzsa felvétele

Az 5. szimfónia sötétebb árnyalatait színhelyesen tolmácsolta az együttes. Ha igaz, hogy a világ vezető nagyzenekarai között dúl a technológiai verseny, akkor a Szentpétervári Filharmonikusok ezúttal versenyképesebbnek mutatkoztak, mint másfél éve. Vagy ha tetszik, most végre ízelítőt hallottunk a Mravinszkij-féle aranykorból. Az arany fényét némileg most is koptatta a rutin és az opálos karmesteri interpretáció. Nem ültem elég közel Tyemirkanovhoz ahhoz, hogy a szemvillanásokkal vasfegyelmet tartó dirigensről érzékletes képet fessek. Az első sorokból az a hír jutott el hozzám, hogy a zenekar egy emberként csüngött Tyemirkanov mimikai ráncain. Messziről annyit láttam (és hallottam), hogy az együttes összjátéka közel kifogástalan, Tyemirkanov pedig takarékosan vezényelt. Néha az is elég volt, hogy egy-egy tétel előtt feltegye a szemüvegét, az együttes már el is kezdte a játékot.

 Jurij Tyemirkanov - Pető Zsuzsa felvétele

 A karmester még kivárta volna a nézőtéri fészkelődés abbamaradását, a muzsikusok jobban bíztak egy kiadós felütésben. Mindkét rész lelkes ünnepléssel zárult, nem is érdemtelenül, hiszen a romantikusan szépelgő, romantikusan szenvedő és a „sorskérdéseken patetikusan tépelődő" Csajkovszkij helyett (de mellett is) egy szikárabb, fegyelmezett komponistára is felfigyelhettünk. Néhány vaskosabb ecsetvonás, egy-egy sötétebb folt pedig arról tanúskodott, hogy Ilja Repin akár Csajkovszkij portréját is megfesthette volna. (December 8. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek palotája)

MOLNÁR SZABOLCS

Talán a gazdag decemberi programkínálat volt az oka annak, hogy jócskán akadtak üres székek egy olyan páratlan élményt ígérő koncerten, mint amilyen a FELVILÁGOSODÁS KORÁNAK ZENEKARA ÉS KÓRUSA és SIMON RATTLE előadása volt. A brit együttes fellépésére ráadásul csupán a program is érdeklődők sokaságát csábíthatta volna: Rattle és zenekara ugyanis Schumann manapság alig ismert, ám a zeneszerző korában igen sikeres és nagyra becsült oratóriumát, Az éden és a périt hozta magyar közönsége elé. Hogy a péri, a félig angyali, félig emberi lény paradicsomba való, küzdelmes bebocsáttatását elbeszélő, nagyszabású művet a mai hallgatóság miért nem értékeli a bemutató közönségéhez
hasonlóan, azt a részletes, kétnyelvű szövegkönyvvel is ellátott programfüzet elsősorban a szöveg és cselekmény szentimentalizmusával, illetve a valódi drámaiság hiányával magyarázta. Rattle és együttese olvasatában azonban -és valószínűleg ez mondja el a legtöbbet az előadásról -Schumann nagyszabású műve nem mutatott semmiféle túlcsorduló érzelmességet vagy dramaturgiai hiányosságot, ehelyett igazán felkavaró és megindító élményt szerzett a jelenlévőknek. A zenekar makulátlan egysége, fölényes anyagtudása, kiforrott formálása azonban távolról sem lett volna elegendő ahhoz, hogy olyan meggyőző érzelmi-drámai töltéssel lássa el a hazájáért hősi halált halt katona (1. rész), a szerelme elvesztése helyett a közös halált választó fiatal nő (2. rész) és a gyermeki ártatlanságot és hitet látva bűneit megbánó gyilkos (3. rész) zenében elmondott történetét, amint azt Rattle-ék interpretációjában megtapasztalhatták a jelenlévők. Ennél sokkal többről volt szó: Rattle irányítása alatt a zenekar a cselekmény minden részletét olyan nagyfokú intenzitással tolmácsolta, s a drámai folyamat elemeit olyan gondosan kiszámított mércével építette fel és vezette végig, hogy egyfelől mindhárom rész önmagában is szenvedélyes és tartalmas tetőponttá épült, másfelől pedig a finálé, a péri paradicsomi bebocsáttatásának jelenete ezeket is túlszárnyalva emelkedett - túlzás nélkül - az eksztatikus elragadtatottság magasságába. A zene és a történet minden eleme és epizódja értelmesnek, konzekvensnek,  megkerülhetetlennek mutatkozott, s ez a fűtöttségben, odaadásban sosem lankadó - és természetesen tökéletesen kivitelezett - előadás a történetet mindvégig lebilincselően izgalmassá, a mű olykor könnyfakasztó érzelmességét pedig indokolttá és maradéktalanul átélhetővé tette. A zenekar gazdag, színes, dús hangzása és tagjainak az összjátékot be nem árnyékoló, de mégis feltűnő individualitása ámulatba ejtő karakterábrázolást eredményezett. Az intenzív, izzó, önálló zenekari játék ugyanakkor inspiráló és alkalmazkodásra kész partnere volt az énekkarnak és az énekes szólistáknak. A kórus minden jellemzőjében a zenekarhoz hasonlított: tolmácsolásukat egyszerre jellemezte gazdag, romantikus tónus, átütő hangzás, és szárnyalásuk során sem elnagyolt kidolgozottság. Kifejezőerejük egészen bámulatosnak tűnt, s rendkívül jól érvényesült a különböző zenei karakterképeket felvonultató mű színes epizódjaiban (amilyen például a hurik kara vagy a Nílus nemtőinek megszólalása volt).

A szólista kvartett -Kate Royal, Bernarda Fink, Andrew Staples és David Wilson-Johnson -maximálisan illeszkedett a hibátlan és intenzív interpretációba, valamint a dús, sokrétű hangzásképbe. Kifejező előadásuk a történetet elbeszélő tenor, Mark Padmore zeneileg és szövegmondását tekintve is rendkívül világos tolmácsolásával vetekedett. Az est számos kedvező benyomása közül a legragyogóbb azonban kétségkívül SALLY MATTHEWS produkciója volt. Jóllehet a hangverseny kezdetekor a szervezők szükségesnek tartották bejelenteni, hogy az énekesnő betegsége ellenére vállalta a fellépést, ez a tény teljesítményét - talán csak legelső megszólalását leszámítva - nem árnyékolta be, hiszen tökéletesebb és hatásosabb interpretációt nehezen lehetséges elképzelni. Számomra a legemlékezetesebb a 2. rész szerelmi haláljelentének végtelenül gyengéd és éteri tolmácsolása volt, de az első rész éppúgy meggyőzött elsöprő, izgalmas elevenségével, mint ahogy a harmadik szenvedélye és kifejezőereje is egyre megrendítőbb intenzitással tombolt, hogy végül a fináléban Matthews addig elsősorban karcsúnak, hajlékonynak mutatkozó hangja félelmetes energiáról tegyen tanúbizonyságot. (December 11. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Két Magnificat csendült fel a MAGYAR  RÁDIÓ EGYÜTTESEI-nek HELMUTH RILLING vezényelte koncertjén két Bach, Johann Sebastian és Carl Philipp Emanuel tollából. A nagy Bach műve szólalt meg elsőként, s ez kronologikus szempontból természetesen indokolt volt, azonkívül igen tanulságosnak is bizonyult, hiszen érdekes összehasonlításra adott lehetőséget a hallgatóság számára. Ugyanakkor a koncert programját látva óhatatlanul felmerült bennem a kérdés: vajon tényleg meggyőzővé tud-e válni ez az elrendezés -vajon nem leszünk-e túl a koncert tetőpontján már a szünet előtt? Az első rész tapasztalatai megerősítettek félelmemben, s az interpretáció színvonalát hallva elbizonytalanodtam: valószínűtlennek tűnt számomra, hogy az egyik vezető hazai ének- és zenekart hallom, ráadásul éppen egy precizitásáról, gondosságáról nevezetes, méltán tekintélyes Bach-karmester vezetésével. Persze a pontosság, világos formálás terén az előadás valóban nem szenvedett hiányt: korrekt, értelmes, az egyes számokon belül is teljes, de a kis formákban nem elvesző, nem szétszabdalódó, azokból széles, hangulati ívvé összefogott interpretációt hallhattunk. Az viszont, ami az előadást igazán pezsdítővé, lelkesítővé, különlegessé tette, s egy átlagos hangversenytől megkülönböztette volna -teljességgel hiányzott. Szinte megmagyarázhatatlannak tűnt számomra, hogy e sugárzó zene előadása ilyen kvalitású előadókkal - egyenes, tiszta vonóshangzást produkáló zenekarral; dús, de körvonalazott szólamvezetésű kórussal; visszafogott mozdulataiban is a zene minden percét fölényesen uraló karmesterrel - miképp szülhet annyira szellemtelen és fénytelen eredményt, mint ezen az estén.

Simon Rattle - Felvégi Andrea felvétele

Már-már azt hittem, olyasmit várok el egy modern, meglehetősen nagy létszámú, s a régi repertoárban nem különösebben járatos együttestől, ami természetszerűleg nem lehetséges. Egészen a Philipp Emanuel Bach-kompozíció fenségesen áradó, sodró lendületű, érzékenyen árnyalt nyitótétele felcsendültéig maradtam bizonytalan ítéletemben. Ettől a perctől fogva azonban világossá vált: ezúttal - továbbra is megmagyarázhatatlan módon - a nagy Bach maradt alul, s műve valamiért nem szólalt meg teljes pompájában, kárpótlásul azonban a sokkal kevésbé ismert, fiatalabb kompozíció vált az est fénypontjává. Előadása közben az együttes teljesen magára talált. Lelkesítő tempókezelése, lendülete; tartalmas, a belső szólamok szövetében is világos textúrája; gazdag, karaktereiben árnyalt kórusmegszólalásai érezhetően felpezsdítették a közönséget - amely egyébiránt az első félidőt sokkal bizonytalanabb tetszésnyilvánítással fogadta.

A zenekar és a kórus kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott, bár az utóbbival kapcsolatban ellentmondásos benyomásaim támadtak. Egyrészt olykor, kivált a koncert első felében kissé elriasztott hangzásuk telt, nem eléggé áttetsző tónusa, másrészt azonban a koncert legszebb pillanatait - amilyen a Bach fiú művének nyitókórusa vagy a zárókarok - kétségkívül az ő intenzív, odaadó, gazdag hangzásuknak és drámai erejüknek köszönhettük. A szólisták nem nyújtottak túlságosan emlékezetes teljesítményt sem szólóban, sem együttesben. Ez alól főképp MELÁTH ANDREA jelentett kivételt, akinek hangkaraktere talán leginkább illett abba a hangzásképbe, amelyet a koncertet uraló Rádióénekkar dús hangzása határozott meg. S bár CSEREKLYEI ANDREA világos, filigrán szopránja jobban illik a Magnificatok zenei világához, ezen az estén Meláth fellépése, koncentrált jelenléte és az interpretáció gyengéit feledtető hozzáállása tűnt számomra leginkább rokonszenvesnek. KOLONITS KLÁRA merev, kevéssé árnyalt tónusát valószínűleg meghűlés okozta - ugyanakkor a róla szerzett benyomásainkat feltehetőleg az is negatívan befolyásolhatta, hogy neki a koncert jóval sikeresebb második felében nem volt alkalma bemutatkozni. A férfi szólisták produkciója egységesebb képet mutatott: a basszus HÁMORI SZABOLCS szólóit világosság, értelmes formálás, a tenor MEGYESI ZOLTÁN megszólalásait fény és lendület jellemezte. (December 13. -Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)

KUSZ VERONIKA

Reménykeltő koncerttel indította Bach  és a 20. század című, izgalmasnak ígérkező sorozatát a MAGYAR TELEKOM SZIMFONIKUS ZENEKAR. A karmesteri dobogón GÉMESI GÉZA állt, az előzetesen meghirdetett műsort Anton Webern, Vidovszky László és Johann Sebastian Bach művei alkották. A második rész előtt Szőllősy András emlékére a zeneszerző Addio című kompozíciója hangzott el, mely -a gyászhír aktualitásán túl -tökéletesen illeszkedett a hangversenysorozat tematikájához. (A sorozat egy későbbi koncertjén a III. concerto szerepel majd.) A karmester, a hegedűszólót játszó KELLER ANDRÁS és a zenekar egy hetet kapott a sorstól a mű megtanulására, próbálására. Az eredmény pedig messze jobb volt, mint kielégítő. Az elmúlt időszakban háromszor-négyszer is hallottam a művet, s hogy most különösen intenzív élményt nyújtott, abban csak részben játszott közre az, hogy a darab az évek során bennem, a hallgatóban is érlelődött. A hatást erősítette a terem sokszor és joggal kárhoztatott akusztikája is. A tiszta vonószenekari hangzás és a szólóhegedű ebben a hangzó térben dúsabbnak, markánsabbnak, homogeneitásában is színesebbnek hallatszott, a szóló ezúttal ténylegesen uralta a kompozíciót - az Addio most valóban hegedűversenynek hallatszott. Szóló és zenekar viszonyában az elemzés bizonyára differenciáltabb viszonyt tart ideálisnak, de az előadás most igazolta önmagát. Nagyszerűnek találtam a produkciót, és azon kaptam magam, hogy ebben semmilyen szerepet nem játszott az a körülmény, hogy Gémesiék requiem gyanánt, az emlékezés, a búcsú gesztusaként tűzték műsora.

Gémesi Géza - Felvégi Andrea felvétele 

A koncert Anton Webern 1905-ben komponált vonósnégyes-tételével (Langsamer Satz) kezdődött. Az életrajzok egybehangzóan állítják, hogy a művet a szerző Wilhelmine Mörtl (a majdani feleség) iránti szerelme ihlette. A látszólag tartózkodó, de nagyon is heves érzelmeket közvetítő tétel, melynek hangvételén Brahms és Mahler hagyta a legmélyebb nyomot, egyáltalán nem áll távol a majdani Webern-stílustól. A zeneszerző későbbi fogalmazásmódjához képest beszédesebb, a kortársi nyelvezettel összehasonlítva azonban nagyon is puritán kompozícióban a koncentrált technikára és az emocionális telítettség együttes jelenlétére figyelhettem fel. A varázslatos darabot az alkalmi vonósnégyes hangulatosan szólaltatta meg.

Érzésem szerint a Passacaglia (op. 1) interpretációját Gémesi a rákövetkező mű (Bach-Webern: Ricercare, BWV 1079) szelleméből próbálta meg kibontani. A végeredmény nem volt meggyőző. A formai tagolás (vagy nevezzük a zenei szerkezet elemző preparálásának) legfontosabb eszközét a karmester a tempókontrasztokban találta meg. A témabemutatás és a folytatás szájbarágósan lassú lett, majd logikátlannak ható gyorsabb tempók és lassítások következtek. Az általam lemezről többféle előadásban ismert mű ebben az interpretációban nem igazolta jelentőségét. Webern Bach-hangszerelésének előadása pedig megerősített abban a korábbi elképzelésemben, hogy a weberni változat elsősorban Webernről, s nem Bach művéről szól.

A két zenekari mű hallgatása közben jöttem rá, hogy Gémesit eddig csak ülve láttam vezényelni, és minden korábbi alkalommal kisebb létszámú együtteseket irányított. Most a nagyobb apparátus kontrollálásának igénye szokatlan mozgásra késztette a karmestert. Meglepően széles gesztusokkal, extrovertált személyiséget sejtető impulzivitással, nem egyszer siketnéma jeltolmácsolásra emlékeztető részletességgel dirigált. A látvány nem egyszer komikussá vált. Persze ez önmagában nem jelentene semmit, de ezúttal az összjáték labilitása, az akadozó formálás a mozdulatok diszfunkcionalitásáról árulkodott.

Átiratot átirat követett. Vidovszky László Kilenc kis Kurtág-köszöntő korál című kétzongorás darabjából a szerző készített kiszenekari változatot. Az átirat, mint oly sokszor, most is alapvetően változtatta meg az eredeti művet, olyannyira, hogy originális, az első megfogalmazástól független darabnak kell tartanunk. (Ebben a tekintetben jogos, hogy a műsorlapon ősbemutatóként szerepelt.) Elsősorban nem arra gondolok, hogy Vidovszky hozzákomponált a zongoraváltozathoz -első hallásra egyébként úgy tűnt, hogy igen -, hanem arra, hogy a kompozíció ebben a formában egyszerűen másként működik. Teljesen megváltozott például a korálokkal kapcsolatos harmóniaérzetem. Egyes tételeket konszonánsabbnak, másokat (a leírt alak által keltett várakozásnak megfelelően) disszonánsabbnak hallottam. A zongoraváltozat e tekintetben kiegyenlítettebb volt -bár lehet, hogy csak én nem hallom már a zongorát disszonanciák megszólaltatására alkalmas hangszernek. Nem meglepő, hogy a korálharmonizálások polifóniája a zenekari változatban jobban érvényesült, miként az sem, hogy a mű ebben a formájában reprezentatív kompozícióvá vált.

Webern Szimfóniája és Bach D-dúr zenekari szvitjének (No. 4) előadása során két tapasztalatra tettem szert. A zenekar nem mozgott magabiztosan sem a klasszikus modern, sem a barokk stílusban, de a bemutatkozó hangversenyhez képest (október 19.) a fafúvósok látványos javulására figyeltem fel. Annak ellenére vettem észre az előrelépést, hogy a dirigensi technika (és maga a karmesteri koncepció is) ebben a két műben különösen sérülékenynek bizonyult. (December 16. -Olasz Kultúrintézet. Rendező: Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar)

Kritikai nyelvhez nem illő szó következik: szomorúságot okozott NIKOLAUS HARNONCOURT, a CONCENTUS MUSICUS WIEN és az ARNOLD SCHOENBERG KÓRUS budapesti fellépése. Valójában nem maga a koncert, hanem az a járulékos érzés, hogy a hangverseny nagy és esendő pillanatai most tényleg mellékesek. Végig azzal az érzéssel kellett küszködni, hogy a színpadon nem egyszeri, megismételhetetlen, hanem Harnoncourt és a harnoncourti zenélés alkonyát esszenciálisan összefoglaló, mélységesen jellemző dolgok történnek. Kevéssé tűnik fontosnak, hogy a helyszín alkalmatlannak bizonyult három Bach-kantáta befogadására, az sem igazán érdekes, hogy a művek alig-alig igénylik a karmester jelenlétét, s valahogy az is mellékes, hogy a négy szólista közül csak a szoprán, JULIA KLEITER hangjáról és énekéről lehet elismerően szólni. ELISABETH VON MAGNUS nem rendelkezik alt hanggal, a mélyebb regiszterben értékelhetetlen; KURT STREIT tenorja -enyhén szólva -furcsa volt, hajlítások, díszítések előtt sajátos, „ugatós" színezetet kapott; a basszista, ANTON SCHARINGER pedig nélkülözte az eszköztelenség minimumát is. Ki tudja, milyen tényezők játszhatnak közre egy ilyen szólistakvartett összeállításakor?

Nikolaus Harnoncourt, Kurt Streit, Anton Scharinger,

Elisabeth von Magnus  és Julia Kleiter  - Pető Zsuzsa felvétele

A zenekar és a kórus létszáma nagy volt. Ez nem járt nagy hangerővel, de igen egységes és tiszta hangzást eredményezett. Az Arnold Schoenberg Kórus egyszerre volt könnyű és nehéz helyzetben. Könnyűben abban az értelemben, hogy hosszú-hosszú kényszerpihenők után „csak" egy korált kellett elénekelniük, s ugyanezért nehéz helyzetben is voltak, hiszen nem volt lehetőségük belemelegedni a művek előadásába. Harnoncourt -számomra érthetetlenül -túlvezényelte, túlinterpretálta a korálokat, olyan hatást keltett, mintha az áriák tétlenségre kárhoztatott karmesterének (mert lássuk be, egy obligát hangszerszólót játszó muzsikust, egy orgonistát és énekest nem igazán kell vezényelni - még alacsonyabb színvonal esetében sem) csak itt van lehetősége dirigálásra. S ha már az áriáknál tartunk, Harnoncourt színpadi alapmagatartása - hallgatóként figyelte előadóit - rendkívül képszerűen mutatta meg a felhangzó zene és a megszólaltató viszonyát: ami történik, valójában már régen megtörtént. Egy ideálkép reprodukcióját, kópiáját hallom. Egy réges- régi vita jutott eszembe. Harnoncourt régizene-felfogását a múzeumhoz hasonlítottam. Vitapartnerem fennakadt a hasonlaton, mert benne a múzeum fogalma a porossággal, az unalommal asszociálódott, és ezt nem tudta összeegyeztetni azzal az eleven, inspiratív, játékos, mindig friss levegőjű muzikalitással, ami Harnoncourt zenélését jellemezte. Én is frissnek, felvillanyozónak és elevennek hallottam ezt a zenélést, emiatt jobbnak láttam, ha másik hasonlatot keresek. December 17-én arra döbbentem rá, hogy a múzeumi hasonlat lényegében helyes volt, csak nem az intézménnyel, hanem a benne dolgozó restaurátorral kellett volna példálóznom. A restaurátor ugyanis egy adott pillanatban befejezi a munkáját, azt kell mondania, hogy kész van, s a tárgy visszakerül a vitrinbe, a kép a falra. A restaurátor is tudja, mi is tudjuk, hogy nem az eredeti állapotot állította helyre, mégis elfogadjuk, hogy a dolog ebben a formában van. Ebben a formában fogadjuk el rögzültnek, véglegesnek. Ezt a rögzültséget, ezt a véglegességet lehetett most érzékelni, s csak sóvárogtam, hogy bárcsak lenne több hiba, hamisság (most még a három korabeli oboa triója sem volt képes hamisan szólni!), pontatlan belépés, bármi, ami arra utal, hogy élő zenélés zajlik a színpadon. Mert a produkció minden esetlegessége ellenére változásra képtelennek tűnő, megmerevedett zenélést hallottam. Harnoncourt olyan volt, mint önmaga emlékműve. Konstatálni kellett, hogy véget ért egy korszak, sajnos úgy, hogy korszakos nagy csatáit többnyire csak hírből ismertük meg.

A koncert két félideje közül az első adott több okot a szomorúságra. Az Ach, wie flüchtig, ach, wie nichtig (BWV 26) és a Schwingt freudig euch empor (BWV 36) kantátákat tanácstalanul hallgattam, a második részben játszott Wachet auf, ruft uns die Stimme (BWV 140) kantátában fel-felfénylett az előadói nagyság, ám ahhoz halványan, hogy a koncerten szerzett összbenyomásomat átszínezze. (December 17. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

MOLNÁR SZABOLCS

Két Bach-partita keretezte és ezáltal  uralta Piotr Anderszewski zongoraestjének programját: a c-moll ésB-dúr sorozat Mozart c-moll szonátáját, s a vele együtt mintegy ajándékképpen megszólaltatott (a meghirdetett műsorban nem szereplő), azonos hangnemű Fantáziáját, valamint Schumann op. 20-as Humoreszkjeit ölelte körül. S jóllehet éppen Schumann darabjában, e rendkívül gazdag hangulati és karakterpalettája révén előadójától különös érzékenységet és poézist megkövetelő műben távolodtunk el leginkább az est többi műsorszáma által megidézett zenei világtól (még ha a 19. századi szerző rövidebb zenei-érzelmi egységek füzéreként kibontakozó műve kétségkívül izgalmasan összecsengett is a két évszázaddal korábbi, stilizált táncsorozatokkal), a hangverseny csúcspontját, s összességében talán egyetlen igazán meggyőző produkcióját ez a kompozíció jelentette. Anderszewski puhán, olvadékonyan, olykor meghökkentően nagy szabadsággal játszott, mind az időkezelést, mind pedig a billentés és a hangszín árnyalatait tekintve, s megcsillogtatta a karakterábrázoláshoz, atmoszférateremtéshez való kiváló érzékét is, különösen a szemlélődő piano szakaszokban. Játékának e sajátosságai -az érzelmes szertelenség, a fátyolos melankólia, s az olykor elrévedő, olykor megszaladó, szabad tempók -elsősorban Schumann-játékában érvényesültek. Ugyanakkor a koncert legemlékezetesebb pillanatai a Bach-partitákban gyönyörködtették a közönséget: egészen elképesztő szépségűnek mutatkozott például a c-moll sorozat Courante-jában a lélegzetelállítóan éteri és finom, végtelen gyengédséget és időtlenséget sugárzó tolmácsolás. Ez és még néhány hasonló szakasz megoldása nagyszerű bizonyítéka volt a pianista érzékenységének - s egyéni játékmódja varázsos hatásának -, de éppúgy bátorságának is, amelyre jócskán szüksége volt ahhoz, hogy ilyen kötetlen és öntörvényű módon közelítsen Bach zenéjéhez. Ugyanakkor a partiták más pontjain tapasztalt korlátlan szabadság, a szinte állandó, mérték nélküli pedálhasználat, és az ezek következtében kialakuló, meglehetősen zavaros textúra kapcsán valószínűleg nem elsősorban dicsérő jelzők juthattak a közönség eszébe, hiszen az előadás ilyenkor ingerlően zavarosnak, stílustalannak, koncepciójában felületesnek tűnt. A legkellemetlenebb élményt a gyors tételek jelentették: rendezetlenség, áttekinthetetlen belső szólamok, elkent, széthulló ritmika jellemezte őket. Mégsem a túlzott szabadságot, a szokatlanul romantikus Bach-játékot vetném Anderszewski szemére elsősorban, hanem azt, hogy minden igyekezet (az előadó részéről) és érdeklődés (a nagy számban ösz-szegyűlt közönség részéről) ellenére a koncert egy idő elteltével menthetetlenül unalmassá vált: ebben az interpretációban a kecses, üdítő, lebilincselő Bach-partiták nagyképűen hangzatos, zűrzavaros, egyhangú zenékként hatottak.

 Piotr Anderszewski - Felvégi Andrea felvétele

A Mozart-fantázia és -szonáta tolmácsolása is távol állt az ideálistól: előbbi ugyan viszonylag kedvező képet mutatott, bár különösebben impulzívnak és áttekinthetőnek ez sem volt mondható; utóbbit valamiféle, a nagyformák körvonalait láttatni képtelen, értelmetlenül csapongó, mégsem érdekfeszítő interpretáció jellemezte. A zongorista ugyan drámaian szenvedélyesnek szánta előadását, s például az első tétel rakéta-motívumának valóban minden elhangzását meg tudta tölteni feszültséggel, azonban az időkezelési szabadság ellenére is kellemetlenül siettetettnek, nyugtalannak, s ekképp dramaturgiailag nem eléggé meggyőzőnek éreztem a művet. A pianista erősségeit az előzőekben megtapasztalva nagy várakozással nézte m a díszítésekben tobzódó középtétel elé -ám öszszességében ez is kissé fakónak tűnt: sem a díszítések kavalkádja, sem a tétel nagy ívű formája nem bűvölt el igazán. Az emlékezetes pillanatok, kivételes szépségek dacára tehát összességében csalódást okozott a mérsékelt tetszésnyilvánítás ellenére ráadásszámokkal is jócskán megnyújtott, s így kissé hosszadalmasnak is bizonyuló koncert. (December 21. -Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft.)

KUSZ VERONIKA

Elköszönt a közönségtől PAUK  GYÖRGY: búcsúkoncertjén Bartók Hegedűversenyét, majd ráadásként Bach C-dúr szólószonátájának Largóját játszotta el. Biztos vagyok abban, hogy aki most hallotta először őt, az is tökéletesen érzékelte, hogy rendkívüli formátumú muzsikus vonul vissza a pódiumtól. Tovább is mehetünk: aki még soha nem találkozott Bartók vagy Bach művével -azaz nincs összehasonlítási alapja -, ugyanezt élhette át. Ha valaki a megfogalmazás alapján arra gyanakszik, hogy Pauk a művek közel ideális megfogalmazása mögött alig-alig látszott, téved. Játéka ugyanis a szerző és az előadó nagyon-nagyon ritkán hallható szimbiózisára adott példát, az interpretációnak nem volt olyan pillanata, amikor el lehetett dönteni, hogy vajon Bartók és Bach - vagy Pauk hatása alatt állunk-e. Nem a művekkel való találkozás rituáléja adta meg tehát a produkció alapélményét, hanem a születés (még csak nem is az újjászületés) misztériumának meglesése.

Pauk György - Felvégi Andrea felvétele

Meglepő módon a Hegedűverseny-interpretáció hitelének aranyfedezetét nem az előadóművészi és pedagógusi tapasztalat biztosította, hanem a felfedező kíváncsiság,
valamint a zenekarral és a karmesterrel folytatott intenzív és sohasem protokolláris párbeszéd számos előre megjósolhatatlan fordulata. Mintha semmi sem lett volna előre eldöntve. Nem állapodtak meg egyetlen karakterben sem. A saroktételek gyakorta emlegetett verbunkos-hangütéséből például alig érzékeltem valamit, Pauk és FISCHER IVÁN pedig bebizonyította, hogy ez a karaktermankó nyugodtan eldobható. Pauk azt is jól tudja, hogy a karakterizálás, a jól felismerhetőség a legrövidebb út az egyformaság felé, angolszász területen a „jó karakteradás" nagyjából a „jópofasággal" egyenlő. Ha nem a kétséges kimenetelű egyedi profilvágás jellemezte játékát, akkor mitől volt ez a játék félreismerhetetlen és hallatlanul izgalmas? -kérdezhetnénk. Megfigyeléseimet egyetlen jelenség leírásában tudom összefoglalni. Pauk minden egyes megszólaltatott hangja arról árulkodott, hogy a hangoknak nem csak egy, pontos helyiértékük van. Hogy igazolja tézisét, kettőt mindig meg is nevezett. A motívumok, frázisok megformálásával, a dinamikával, a hangszínnel, az agogikával mindig pontosan megjósolhatóvá tette a következő hangot, játéka nyomán a hallgató elvileg kitalálhatta a logikus folytatást, amely lezárja a frázist. Ha ez a hang következik, akkor a hallgatóban a lekerekítettség megnyugtató érzete támad fel, ami persze jó adag „ráismerés-örömmel" is párosul. De Pauknál soha sem úgy jön a következő hang, ahogy elő volt készítve, hanem máshogy: magasabban vagy mélyebben, erőteljesebben vagy elhalva, hangsúlylyal vagy hangsúly nélkül. A leírt kotta egyszerűen másképp folytatódott, mint ahogyan elvárnánk. S ez a „másképp" mindig jobbnak, szellemesebbnek, dinamikusabbnak, továbbéneklésre alkalmasabbnak tűnt, mint az elvárt. És ezek voltak azok a pillanatok, amikor a formálás mikéntjéről a kottában rögzített hangokra, Pauk személyiségéről Bartók zsenijére váltott a hallgató. E váltást -koncentrációtól függően - hangról hangra, ütemről ütemre, mondatról mondatra újra és újra meg kellett, meg lehetett élni. Megismételhetetlennek tűnő pillanatok százaiból állt össze maga a mű, amelyről sohasem lehetett azt gondolni, hogy esetleges. Ezt az illúziót nem kaptam meg tizenegy nappal korábban Harnoncourttól.

Fischer Iván Paukot előtérbe helyező vezénylése tökéletes döntés volt. A kétértelmű zenei pillanatok Paukhoz mérhető bőségét egy zenekartól hiába várnánk, s ebben az esetben még jól is esett a zenekari játék egyértelműsége: ez adott hátteret a már említett, nem protokolláris párbeszédhez. Pauktól csupa kérdő mondatnak álcázott kijelentést hallottunk, s ha valaki Pauk játékában a pedagógus nyomába ered, azt hiszem, jó csapáson jár.

A Hegedűverseny a BUDAPESTI Fesztiválzenekar „Titokkoncertjének" előre tudható műsorszáma volt. Az első rész szórakoztató zenékből összeállított, ünnepek közti titokműsora kamarazenével kezdődött: Astor Piazzolla egyik tangóját szaxofonra és vonósnégyesre hangszerelt formában hallhattuk (az átirat Könczei Árpád munkája). Piazzolla zenéjének megszólaltatásához a most hallottnál sokkal aktívabb előadói közreműködésre van szükség, ez a muzsika így hamar kiüresedik. A folytatásban elhangzott Weiner-mű, a Szerenád (f-moll, op. 3) a zenekar egyik stabil értékére, a tiszta és aprólékosan artikulált vonószenekari játékra hívta fel a figyelmet. A stílusok közötti hajlékony és rugalmas közlekedés adományára Bernstein On the Town című szvitje egyik tételének (Times Square) hallgatása közben csodálkozhattunk rá. Leroy Anderson zenei tréfája (Az írógép) Kurcsák István szólójával, régi, „historikus írógépen" hangzott el. Mozart Német táncát („Die Schlittenfahrt" -„Utazás szánon", K. 605) a PARAFÓNIA ZENEKAR (karmester: FABÉNYI RÉKA) adta elő. A fogyatékkal élő fiatalokból álló együttes ezzel búcsúztatta el 2007-et, melyet az Európai Bizottság az Esélyegyenlőség Évének nyilvánított. A zenekar pedig egy varázslatos operarészlettel, a Così fan tutte terzettinójával (Soave sia il vento, közreműködött KISS NOÉMI, MELÁTH ANDREA, REZSNYÁK RÓBERT) köszönt el Pauk Györgytől. (December 28. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

MOLNÁR SZABOLCS