-Csapó Gyula a műveit éveken át érlelő zeneszerzők táborába tartozik: már többször beszélgettünk Phaedra című operájáról, most pedig 28 perces, egytételes Brácsaversenyének négyéves alkotói folyamata zárul le. Csakugyan ez a módszered?

-Ez a bennem zajló zene sűrűségéből ered. Megrendelések halmozódnak, közben váratlan események is történnek, így megtanultam annak az ízét, hogy egyszerre dolgozzam különböző darabokon. Az átállás gyakorta nehézkes, de amikor belehelyezkedem egy műbe, gyorsan tudok haladni.

-Ez a kompozíció is megrendelésre keletkezett.

-A Rivka Golanival való ismeretséget feleségemnek, Takács Zsuzsannának köszönhetem, aki nála tanult kamarázni a birminghami konzervatóriumban. Golani meghallgatta a CD-met, majd kért egy brácsaversenyt, melyet a Saskatchewan Arts Board anyagi támogatásával hozhattam létre. Nagy ambícióval láttam munkához. Nem akartam tucatnyi létező brácsaversenyhez hasonlót komponálni, hanem egy Rivka Golanihoz méltó nagyságrendű művel kívántam előhozakodni: újragondolva, mi is lehet egy brácsaverseny.

-És mi lehet? Hiszen a tiéd nem szokványos, az nyomban látszik.

-Nem éreztem szükségét, hogy többtételes művet írjak, az egyetlen, hosszú tétel viszont igen tagolt. Címe magyarul így hangzik: Concerto brácsára és változó környezetre. Ez arra utal, hogy a zenekart nem egységes tömegként, hanem kamaraszerűen, sőt szólistákként szerepeltetem. Attól brácsaverseny, hogy a mélyhegedű szólama mintegy vörös fonálként húzódik végig a darabon. Gazdag hangszeres környezetet álmodtam köré, amelyben a brácsa megannyi megvilágításban tölti be csak rá jellemző szerepkörét. Útitárs, amely végigkísér a darabon, s amelyhez csatlakoznak mások, akik azután bizonyos pontokon „leszállnak" mellőle. E forgatagban sokféleség és egyöntetűség kettősségét akartam felmutatni.

-Leszállnak, aztán később visszakapcsolódnak?

-Persze, visszatérnek, s a jellemző színfoltok strukturális fontosságra tesznek szert. A darab fortissimo zongora-marimba-kettőssel kezdődik, ez talán a legváratlanabb indítás egy brácsaverseny számára  (a mélyhegedű szólója, vagy akár a tutti megszokottabb). Három ütem után aztán mintha ollóval elvágnánk, ezek helyére lép a harangjáték és a cseleszta tremolója, s a xilofonnal közösen teremtett finom hátterük előtt a hegedűk üveghangjai keltenek éteri hangzást. Így az erős dinamizmust rögtön statikus hangzáskép váltja. Itt lép be a brácsa, magával hozza a fuvola concertáló szólamát, s őket szakítja félbe ismét a zongora-marimba páros. Újabb vágást követően a vibrafon és cseleszta lebegésébe a brácsa és altfuvola szól bele. Voltaképp a megütés után nem befolyásolható hangú instrumentumok és az időben változni képes brácsa szembenállása a mű egyik alapkoncepciója. Az előbbiek később clusterek ütéssorozatává állnak össze. E vágások bármikor bekövetkezhetnek: ez adja a darab vertikális dimenzióját, szemben a kiterjedni vágyó, horizontális dallami dimenzióval. Ezek ütköztetése a mű időszervezésének alapja.

-A darab gondolkodásmódja korábbi minimal art-világodtól mintha távolabb esnék...

-A minimal artból a koncentráció van benne. Sűrű és a nüanszokra rendkívül érzékeny anyag, igen áttetszően hangszerelve.A vonósok -noha helyenként adódnak megsokszorozódások - jobbára szólisztikusan szerepelnek. A számuk adott: 8 első, 6 második hegedű, 6-6 brácsa és cselló és 4 bőgő, se többen, se kevesebben nem lehetnek.

-A kotta inkább ensemble-zenére utalóan áttört, ritmikai igényessége inkább szólisztikus muzsikusokkal szembeni követelményeket mutat, semmint zenekari masszát.

-Masszáról szó sincs, a darab lényege, hogy mindenki szólista benne.

-És mitől „szólistább" a mű főszereplője?

-Tartós jelenléte okán, s azért, mert a legemlékezetesebb pillanatok hozzá fűződnek, ő a „befutó". A szólista és a zenekari tagok között nem versengés folyik, hanem társkeresés. A szólóbrácsának „bejárása van minden szobába". Az őt körülvevő társak a maguk szobájában teljhatalommal zenélnek, de nincs átjárásuk a többiébe. A brácsa Janus-arcú hangszer: egyszerre sötét és édes, kemény és lírai. Rivka Golani játéka újradefiniálta a brácsát a kortárs zenében.

-A zenei anyag nem mondható hagyományos értelemben tematikusnak.

-Adódnak benne visszatérő elemek, motívumok, s némelyikük elég pregnáns ahhoz, hogy emlékezzünk rá. Még abban a szakaszban is, ahol a brácsa a vonósok társaságában „otthon tartózkodik", magas fuvola- és piccolohangok azonosítják be a zenei anyag eredetét. A szétterített meditatív hangszínfelületek szintén mindig emlékezetesek. Ilyen szerepet tölt be a zongora és a marimba is, a maguk sebes tizenhatodaival, és fontos a hárfa, ami meg sem szólal a mű közepéig, hogy aztán mégis a brácsa jelentős ellenpontjává váljék! Felejthetetlen tanárom, Morton Feldman mondta: „A zeneszerző mindenre figyel". Hozzáteszem: legalábbis törekszik rá...

HOLLÓS MÁTÉ