Kiállításunk címe Kodály írásainak és nyilatkozatainak Bónis Ferenc  által szerkesztett gyűjteményét juttatja eszünkbe. A Visszatekintés-kötetekben lapozva mindig találunk olyan megszívlelni valót, ami előbb elkerülte figyelmünket -valamit, amit korábban talán nem éreztünk annyira korszerűnek, mint érezhetünk ma. Főleg ezért, változatlan időszerűségéért érdemes Kodály hagyatékához ismételten -nemcsak a „Kodály-évben" - visszatérnünk.

Vannak a hagyatéknak olyan értékei, melyeket nem szoktunk a kodályi örökség részeként felsorolni. Soroljuk a zeneműveket, melyek némelyikével történelmünk egy-egy szakaszát is ünneplőbe öltöztette. Büszkélkedünk messze sugárzó pedagógiai koncepciójával. Az ő neve a támpont, ha zenei hagyományunk rengetegében tájékozódunk. De ritkán szólunk a magyar művelődésben szerzett egyéb érdemeiről. Nem soroljuk a hagyatékhoz -mert nincs is ott külön helye -minden alkotásának kiinduló pontját: élete példaszerű építményét.

Elmondhatjuk: Kodály élete szerencsésen indult. A Gondviselés egymás után tette eléje a lépcsőfokokat, melyeken kezdettől fogva kitérő nélkül haladhatott magasra ívelő életpályáján. A művelt, amatőr zenész szülők és azok barátai, a dalos cselédlányok, a mezítlábas falusi játszótársak, a gyerekszemmel önfeledten megcsodált és utánozott cigányzenészek - mind hozzájárultak ahhoz, hogy már az eszmélés kezdetén gyűjthesse az útravalót.

Az élet nagy ajándékai elkerülik a tétlen várakozót. Kodály nem volt tétlen, fogadásukra kora ifjúságától kezdve készen állt. Tízéves korától úgy formálta életét, hogy fizikai teherbírását is céltudatosan gyarapítva, nem kis részben segítség nélkül hegedűssé és csellistává képezte magát, Beethoven-szonátákat tanult meg hallás után, mielőtt azokat zongorán játszhatta volna. Későbbi mindennapi kenyerét, Bach Wohltemperiertesét gimnazista korában maga fedezte fel és játszotta végig önmagának. A zeneszerzéssel is korán és eredményesen próbálkozott. Tizenöt éves korában iskolája, a nagyszombati érseki gimnázium zenekara számára épkézláb nyitányt komponált.

Úgy látszik, kora ifjúságától érezte a fokozott felelősséget is, ami jó esetben velejárója a rendkívüli tehetségnek. Az iskolában nemcsak zenei teljesítményeivel tűnt ki, a szorosan vett iskolai követelményeket is magas színvonalon teljesítette. A latin és görög nyelv megismerésében például odáig jutott, hogy akár taníthatta volna a gimnáziumban. Korán megszokta a takarékos, fegyelmezett életvitelt. Tudott időt fordítani arra, hogy kitűnő sportolóvá fejlessze magát. Úszott, korcsolyázott, síelt, járta a természetet. A kézállást -Keresztury Dezsőtől tudjuk -ötvenéves kora fölött támlás székre lendülve is megcsinálta. (Olyanról is értesülünk, Szabolcsi Bencétől, hogy egy éjszaka Salzburgban a Dóm téren „daliás verbunkost" táncolt. A talpalávalót, Boka „Száz ember verbunkosát" maga Szabolcsi dúdolta.)

Tizennyolc évesen, érettségi után egyszerre jelentkezett Budapesten az egyetem bölcsész karán magyar-német szakra és a Zeneakadémián zeneszerzés szakra. Bölcsészhallgatóként tagja volt az Eötvös József Collegiumnak, ahol olyan nagy műveltségű fiatal tanárok mellett képezhette magát filológussá, mint Gombocz Zoltán és Horváth János, olyan később híressé vált társak között, mint Balázs Béla, Laczkó Géza, Szabó Dezső, Szekfű Gyula. Zeneakadémiai tanulmányait kezdhette volna másodéven, de ő ragaszkodott az első évhez, mert módszeresen akart végighaladni azokon a zenei ismereteken, melyeket korábban nagyobb részt tanári segítség nélkül szerzett meg.

Egyedülállóan széles életpálya a Kodályé.  Ahhoz, hogy ezt teljes szélességében átfogja, neki is évtizedekre volt szüksége. Két diplomával és az ezek mögötti aranyfedezettel -humán ismeretek mérhetetlen és állandóan gyarapított mennyiségével -szinte zökkenő nélkül tudott ráállni a szélesítés sávjaira. A népdalkutatást úgyszólván együtt kezdte a zeneszerzéssel, majd jó két évtizeddel később az ifjúság zenei nevelése vált elsőrendű életprogramjává. Végső soron a minden szinten való nevelés, a kultúra építése volt tevékenységének rugója. Zeneműveivel - a legnagyobbakkal is - ugyanúgy nevelt és hézagokat tömött be a magyar kultúrában, ahogy a népzenének is a korszerű művelődésben jelölte meg igazi szerepét.

Mindez, mint mindnyájan tudjuk, két világháború viharain és váltakozó, sohasem igazán emberséges politikai rendszereken át történt. Útjában mindig sok volt a leküzdeni való akadály, kevés a kedvezés. És, bár évtizedek folyamán kitűnő harcostársakat is nevelt maga mellé, változatlanul ő volt az akadályok fő elhárítója -hol kemény harccal, hol bölcs alkalmazkodással. Virtuóz módon használta a szó fegyverét. Árnyaltan és bonyolultság nélkül beszélt tudományos témákról, tüzes szavai voltak a buzdításhoz, kemények a figyelmeztetéshez, metszők a kultúra kártevőihez.

Hazaszeretetről sohasem beszélt; ennek hangos és rikító kellékeit megvetéssel hagyta azokra, akik a hazafiság tiszta eszméjét karriercsinálással, gyűlöletkeltéssel, politikával szennyezik be. Minden cselekedetével hazája javát szolgálta. Nem távozott külföldre, pedig volt rá oka. Itthon maradt, hogy életművét folytathassa, hogy az igazságot a szocializmus legkegyetlenebb éveiben is kimondhassa, hogy segíthessen intézményeken, menthessen embereket -volt, hogy a haláltól is. Ha kellett, borotvaélen táncolt: felszólalt „békegyűlésen", talált dicsérnivalót a „szovjet emberen". De józan megfontoltságát sohasem veszítette el.

Mindennapi viselkedésében, tartásában, külsejében is mintaember volt, nehéz volt őt nem utánozni. Volt is aki megpróbálta -amiben tudta.

Nem vagyunk kevesen, kik közvetlenül is, de főleg közvetve tanítványának, szellemi örökösének tekinthetjük magunkat. Többé-kevésbé vázlatos képet is őrzünk róla. Itt van ez a szép és gazdag kiállítás; jó alkalom arra, hogy pontosítsuk a képet.