–Egy nap különbséggel jött a két hír: december ötödikén, illetve hatodikán meghalt Karlheinz Stockhausen és Szőllősy András. Két teljességgel különböző világ, az embernek nem is jutna eszébe összekötni kettejüket, de most megteszi ezt a halál. Ön mindkettejükkel személyes, baráti és kollegiális kapcsolatban állt. Milyen emlékeket őriz róluk?

–Ha már így hozta a sors, hogy itt egy lapra kerültek, vigyáznunk kell, mert ahogy ön is mondta, nem szabad összekötni, nem szabad összehasonlítani őket. Nem úgy, mint Antonioni és Bergman, akik szintén egy napon hunytak el. Szőllősy és Stockhausen, bár egy korban éltek, azonos területen dolgoztak, életpályájuk, életkörülményeik teljesen más irányt adtak tevékenységüknek. Mindkettejük helye kimagasló a zenetörténetben, de a maguk helyén, a maguk fontosságában. Nekem Szőllősy a „kedves Bandi” volt, Stockhausen pedig negyvenkét év óta „a Karlheinz”. A hatvanas évek elején Szőllősy még „kedves tanár úr” is volt, hiszen jártam az óráira, zenetörténetet tanított a főiskolán. Ő is Viski Jánosnál tanult, mint én. Nagyon jó volt a kapcsolatunk. Gyerek voltam még, tizenöt-tizenhat éves, ő meg időnként kihívott a zongorához, hogy játsszam el valamit. Ebből az időszakból maradt meg az a bensőséges, baráti érzés, amely a kapcsolatunkat mindvégig jellemezte, annak ellenére, hogy én évtizedekig külföldön éltem. Olykor találkoztunk Pesten, kölcsönösen számon tartottuk egymás műveit. Zenekari darabjait többször vezényeltem, és különösen szerettem a vonósnégyesét.Most novemberben, a Muzsika jubileumi hangversenyén hallottam Csalog Gábor előadásában a címét tekintve szomorúan aktuális zongoradarabját: Paesaggio con morti per pianoforte (Tájkép halottakkal). Ott, a koncerten, a zenét hallgatva az az érzésem támadt, hogy Szőllősy nyelvezetét, időkezelését tekintve ez a darab közel áll Stockhausen 1950-1960-ban keletkezett zongoradarabjaihoz. Teljesen véletlen gondolattársítás volt.

–Szőllősy zenetörténészként hihetetlenül széles körben tájékozódott. Esetében a zenetudós ott volt a komponista mögött?

–Nem hiszem, hogy ott lett volna mögötte. Egy alapvető zeneszerzői tehetség, a műveltség és az intelligencia közös jelenléte, és a közös érdeklődés jellemzi ezeket a tudós szerzőket, amilyen Szőllősy, Stockhausen és, ne felejtsük el, Ligeti is volt. Szőllősy, aki zeneszerzőként a Kodály-iskolából indult, teljes nyitottsággal nézett az új, az élő zene fejlődési útjaira, mindenre, ami a zenében történt, és mindebből annyit szűrt át magának, amennyit a karaktere megengedett. Egész élete folyamán ennek a tradíciónak a kereteit tágította, nyitogatta, majd a saját temperamentumának megfelelően megtalálta azt a lírai, bársonyos espressivo hangot, amely a magyar zenében csak erre a nagyon szerény, minden feltűnést kerülő, nagyon szeretnivaló emberre, Szőllősyre jellemző. Stockhausen helyzete más volt. Ő a háború utáni Kölnben, húszévesen, főiskolásként megtanulta és tudomásul vette a tradíciót, majd zsebre tette, és kiindult az egy ponttól, a Punktétól és Kontrapunktétól kezdve a Gruppenen át élete utolsó, hallatlanul komplex elektronikus művéig, melynek a címe: Cosmic pulses. Egész zeneszerzői gondolkodása a felépítés felé haladt. Minden részlet egyre komplexebbé vált. A gondolkodása végtelenül logikus és összetett volt, nagyon érdekes struktúrákat és hangzásokat hozott létre, műveiben a zenei hangzás lehetőségeinek minden apró részletét átgondolta és kidolgozta. Nemcsak a hangmagasságot, a dinamikát, az időt, hanem a teret is, a hang pályáját a térben. Szerencsére Stockhausen nagyon fiatalon megismerkedett Kölnben az akkoriban frissen induló elektronikus zenei kutatással, a Herbert Eimert vezette stúdióban. Az elektronikus zenei stúdió akkoriban nagyon egyszerű volt még: mindössze néhány szinuszgenerátorból, magnetofonból állt, de már akkor minden lehetséges eszközt a hangkeltés szolgálatába állítottak. Lassanként felépült a Kölni Rádió stúdiója is, amelyben Stockhausen rengeteg új hangzási lehetőséget fedezett fel. Ő találta ki azokat a technikai megoldásokat, amelyek az elektronikus zenét a következő évtizedekben az egész világon meghatározták. Az elektronikus zene megkerülhetetlen volt a popzene fejlődésében is. Nem véletlen, hogy a Beatles, Frank Zappa vagy Miles Davis számára Stockhausen valóságos ikon volt. Mindez nagyon jellemző egy olyan korra, amelyben a felfedezés, az újítás, a keresés pozitívumnak számított.Szőllősynél ezt a fajta kísérletező kedvet nem találjuk. Ő nagyon személyes, nagyon bensőséges hangú zenét írt. Nem csupán dirigáltam a műveit, hanem a BMC-nél megjelent szerzői CD-jén hallható darabok közül én készítettem a Musica per orchestra és a Sonorità felvételeit a londoni BBC zenekarral. Számos nyugat-európai országban vezényeltem a zenéjét. A közönség mindenhol szívesen fogadta, a muzsikusok lelkesen játszották e műveket, de különösebb „feltűnést” sehol sem keltettek. Utólag az az érzésem, hogy Szőllősy komponálására inkább nyomasztólag hatott a zeneirodalom remekműveinek sorfala, amely előtt tudósként végiglépkedett, és bizonyos fokig csak gyönyörű filmzenéiben tudott ettől a nyomástól, ettől a felelősségtől megszabadulni. Stockhausen ennek az ellenkezője volt: minden tudását a művekbe tette bele, a tradíciókból csak annyit vett tudomásul, amennyi az eredeti elképzelésébe belefért, az alapoktól kezdve mindent újraértékelt, újrafogalmazott, mint a nagy fizikusok. Viszont éppen ennek a karakterkülönbségnek a következménye, hogy amíg Szőllősy emberi és társadalmi kapcsolatait a szeretet és a barátság érzése határozta meg, addig Stockhausen egész élete tele volt konfliktusokkal. Némi fellengzős pátosszal úgy mondhatnám, hogy míg Szőllősy a Művet állította az Emberek szolgálatába, addig Stockhausennél ez pontosan fordítva van: az Emberek szolgálják a Művet. Örök és alapvető probléma, így volt ez már a fáraók korában is. Szőllősy és Stockhausen pályája jól mutatja azt a kort, amelyben egymás mellett léteztek különböző zenei világok. Létezett egy olyan világ, amely szervesen nőtt ki a hagyományból és vitte azt tovább, és létezett egy másik, amely a második világháború után szakított a tradícióval, és egészen újfajta módon kezdett gondolkodni a zenéről.

–Ennek nyilván az is lehetett az oka, hogy a második világháború után Németországban a fiúk nemzedéke szembefordult az apákéval. Ezzel szemben Magyarországon egy újabb diktatúra kezdődött, ráadásul apafiguraként itt volt Kodály, akinek az árnyékában egészen mást jelentett a hagyomány.

–Pontosan így van. Németországban, illetve Nyugat-Európában úgy tűnt, hogy a háborúban felnőtt fiatal komponistanemzedék radikálisan szakított az elődökkel. Később, ahogy múlt az idő, kiderült: dehogyis. Ez bizony szerves folytatása volt az európai tradíciónak, miként Webern gondolkodásmódja is, amely nagy hatással volt erre a nemzedékre. Ide tartozott többek között Boulez, Berio, Nono, Maderna is, a magyarok közül Ligeti, akinek ’56 után első útja Kölnbe, Stockhausenhez vezetett. Egy kicsit később Kurtág érdeklődése is ebbe az irányba tartott. Több szellemi centrum volt az ’50-es, ’60-as években Európában: Rómában Petrassi –nála tanult Szőllősy is –, Párizsban Messiaen, Kölnben Stockhausen.

–Nem lévén szakember, egyszerűen csak szépnek érzem Szőllősy zenéjét. Olyan zenének, amely ismerős, amellyel meghitt viszonyba tudok kerülni, amelyet érteni vélek, és amely különösebb zenetudományi és elméleti fegyverzet nélkül is hat az érzelmeimre.

–Én is így hallom, és fontosnak tartom, hogy Szőllősy zenéjét mindenekelőtt Magyarországon rendszeresen játsszák, hogy belekerüljön a 20. századi magyar zene repertoárjába. Kétségtelenül van a zenének, a művészetnek általában egy olyan funkciója, hogy beszélgető viszonyban legyen a hallgatóval és a nézővel. De az is a funkciói közé tartozik, hogy az ember valami olyat kapjon, amit még nem ismert, amitől több lesz, még akkor is, ha ehhez esetleg egy idegen nyelvet kell megtanulnia. Erről jut eszembe, hogy miközben mi itt Stockhausenről beszélgettünk, alig akad olyan magyar zenehallgató, aki a zenéjét ismerné. A nyolcvanas években maga vezényelte a Himnuszokat a Zeneakadémián. A minap Vilniusban mondta nekem egy litván hölgy, hogy annak idején ezért a koncertért utazott Pestre. 1961-ben én is csak azért mentem el Bécsbe, hogy ott a Gruppen partitúráját megvegyem –és már jöttem is vissza.   (Az interjú az MR3-Bartók Rádióban lhangzott beszélgetés szerkesztett változata.)

Frigyesi Judit, Ligeti Vera és Ligeti györgy társaságában