Miközben a magyar kultúra számos területén pangás vagy visszaesés tapasztalható, a zenekedvelő örömmel nyugtázza, hogy Budapest hangversenytermeiben manapság a
korábbiaknál jóval sűrűbben lépnek fel külföldi zenekarok. Sőt nemcsak fellépnek: belátható időn belül vissza is térnek. Régen, ha egy nagyhírű szimfonikus együttes elvetődött Magyarországra, az eseményt követőn néha tíz-húsz évet kellett várni a viszontlátásig. Az angol ROYAL FILHARMONIKUS ZENEKAR-ról azonban, amely november közepén adott koncertet a Művészetek Palotájában, elegáns könnyedséggel állapíthatjuk meg, hogy előzőleg másfél esztendeje, 2006 áprilisában járt nálunk. Az ismétlődő találkozások arra is jók, hogy a közönség a helyükre tegyen bizonyos fogalmakat. Világosabban láthatja például a nagy nyugati együttesek körül kialakult mítoszok valóságtartalmát; érzékelheti, hogy ezek a zenekarok sem tökéletesek, kottapultjaik mögött emberek ülnek, akiknek az egyik szereplés jobban sikerül, a másik kevésbé.

A másfél évvel ezelőtti este például kevésbé sikerült. A Royal Rhilharmonic Orchestra tavalyelőtt zeneigazgatója, Daniele Gatti vezényletével járt a Budapest Kongresszusi Központban, s az olasz maestro vezetésével nemcsak sablonosan-érdektelenül, de sok hibával, gondozatlan összképet sugallva szólaltatta meg egy-egy Mozart-, Stravinsky- és Sosztakovics-kompozícióból összeállított műsorát. A mostani est egy másik zenekar portréját mutatta. A Királyi Filharmonikusok, első vendégkarmesterük, LEONARD SLATKIN vezényletével ihletetten muzsikáltak, igényesen kidolgozott produkciókkal, pontos összjátékot nyújtva. Persze a pontosság ezúttal nem egészen ugyanazt jelenti, mint a német vagy az amerikai szimfonikus zenekari hagyományban. A Royal Filharmonikus Zenekar teljesítményét nem a szikrázó stúdiótökéletesség, hanem a kifinomult hangzáskultúra és a közös játék kamarazenei intelligenciája jellemzi. Ugyanakkor ebbe az összképbe olyan apró lazaságok is beleférnek, amilyeneket a Berlini Filharmonikusok vagy a Chicagói Szimfonikusok előadásain aligha tapasztalnánk -vagy éppen egy markáns gikszer, nem kevésbé fontos helyen, mint Brahms 1. szimfóniájának záró tételében, a himnusztémát exponáló nevezetes kürtszólóban.

 Danjulo Ishizaka és Leonard Slatkin  - Pető Zsuzsa felvétele

A hatvanhárom esztendős, Los Angeles-i születésű Leonard Slatkin, a New York-i Juilliard School of Music neveltje egy karmestertípus megtestesítője. Nem karizmatikus egyéniség, és láthatóan nem is ambicionálja, hogy annak tartsák. Mindaz, amit a pódiumon tesz, arról tanúskodik, számára bőven elég, ha keze alól kiváló produkciók kerülnek ki -és ez meg is történik. Vérbeli szakember: munkájához pontos és informatív ütéstechnika szolgáltatja a manuális alapokat, zenélését pedig arányérzék és ízlés tölti meg szellemi tartalommal. Általában elmondható róla, hogy az egyensúly karmestere: vezénylésében szenvedély és intellektus egyaránt jelen van, de egyik sem veszi át a hatalmat. Tolmácsolásában sem Weber Oberon-nyitánya, sem Brahms 1. szimfóniája nem szólalt meg felfedező olvasatban, de mindkét interpretáció tökéletesen helytállt a műért, gazdagon mutatva fel a partitúra értékeit. Slatkin Weber-olvasatát választékosan kikevert vonós árnyalatok sokasága, rugalmas ritmus és éneklő dallamformálás jellemezte, Brahmsnál a komolyság, a műhöz illő emfatikus gesztika és a sűrű, súlyos, telt tónus szerzett örömöt a hallgatónak. Ráadásul a karmesternek mindkét mű megfogalmazásakor sikerült érzékeltetnie ugyanazt a jelenséget: a romantikus tartalom és a klaszszikus formavilág találkozását. Nagy kultúrájú, igényes muzsikusra vall a rövid ráadás is, amelyben Slatkin még egyszer elkápráztatta a közönséget zenekarának vonóshangzásával: William Walton filmzenéjéből, az V. Henrikből hallottunk búcsúzóul egy részletet Touch her soft lips and part címmel.

A műsor, akárcsak a zenekar korábbi látogatása alkalmából, most is tartalmazott egy súlyos-jelentős Sosztakovics-opuszt: ezúttal az 1. gordonkaversenyt. A szólista, az anyai ágon német, apai ágon japán származású, huszonnyolc éves DANJULO ISHIzAkA pompás csellista, tartalmas, gazdag, sokszínű hanggal és a zenei kifejezőeszközök széles skálájával. A nehéz versenymű magánszólamát fölényes virtuozitással uralta, érvényre juttatva a nyitó induló ritmikájának feszességét és karaktereinek rideg fanyarságát, bevilágítva a lassú tétel magányos tépelődésének mélységeibe, mesteri fokozással adagolva a harmadik tétel, a Cadenza szenvedélyét, s végül drámaian ütköztetve a finálé egymással viaskodó kétféle tematikus anyagát. A ráadás, Bach Esz-dúr szólószvitjének bensőséges Sarabande-tétele ebben az összefüggésben talán a feloldás, a lelki megbékélés gesztusát hordozhatta volna a versenymű zaklatottsága után, a tétel előadása azonban kissé szárazra és távolságtartóra sikeredett -igaz, a takarékos eszköztárban örömmel ismerhettünk fel olyan hangképzési és frazeálási jellegzetességeket, amelyek arra engednek következtetni, hogy Danjulo Ishikaza figyelme a historikus előadópraxis tanulságaira is kiterjed. (November 12. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

CSENGERY KRISTÓF

A Zeneakadémia immár hagyományos  születésnapi díszhangversenyén idén több ünnepelt előtt is tiszteleghetett a közönség, hiszen az intézmény fennállásának 132. évfordulója mellett a Liszt Ferenc Zeneakadémia Baráti Köre 10., és a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR 45. születésnapjáról is megemlékeztek a szervezők. Talán meglepőnek tűnik, hogy ROLLA JÁNOS együttese is fellépett a tradicionálisan zeneakadémista közreműködőket felvonultató hangversenyen. Szó sincs azonban arról, hogy az egyetem zenekari képzése idén háttérbe szorult volna, sőt éppen ellenkezőleg. Ezúttal ugyanis nemcsak kiváló, versenygyőztes fiatal szólisták bemutatkozását hallhatták a jelenlévők, hanem elsőként lehettek tanúi és élvezői a Liszt Ferenc Kamarazenekar és a Zeneakadémia közti új együttműködés meggyőző eredményének is. E tanévtől fogva a Liszt Ferenc Kamarazenekar rendhagyó módon vesz részt az egyetemi oktatásban: művészei közt minden szemeszterben néhány zeneakadémiai hallgatót lát vendégül, akik így a legkiválóbb hazai zenekarok egyikében szerezhetnek tapasztalatot, és járhatják a zenekari játék magasiskoláját. Az izgalmas és kétségkívül hasznosnak ígérkező együttműködés lehetőségét meghálálandó a Zeneakadémia tiszteletbeli tanárává fogadta Rolla Jánost (a cím átadására szintén a koncert keretében került sor). A zenekar Mozart G-dúr szimfóniájában (Zaide-nyitány, K. 318) és Rossini Olasz nő Algírban-nyitányában egyaránt kiváló felkészültségről tett tanúbizonyságot. Úgy tűnt, a pultok mögött helyet foglaló zeneakadémisták koncentrált játékukkal kifogástalanul alkalmazkodtak az egyébként is megfiatalodott kamarazenekar magától értődően magas színvonalához. A végeredmény így nemigen különbözött Rolláék interpretációinak megszokott és sokat méltatott nívójától: az előadást tömör, határozott, de lágy hangzás, szellemes dinamika és hangsúlyozás, világos és levegős frazeálás, precíz együttjáték jellemezte. Különös élvezettel hallgattam a Rossini-nyitány elegánsan megoldott dinamikai játékait, amelyek frissessége és lendülete érezhetően felpezsdítette a közönséget.

A zenekar a versenyművek kíséretét megszólaltatva is rendkívül rokonszenves színben tűnt fel. Figyelmes, okos alkalmazkodókészségük már csupán azért dicséretet érdemel, mert két, egymástól markánsan kü- lönböző fiatal művészegyéniség elképzeléséhez igazodtak sikeresen a koncert során. Elsőként a csellista VÁRDAI ISTVÁN mutatkozott be Csajkovszkij Rokokó variációival. Interpretációja és színpadi egyénisége összességében igen kedvező benyomást tett: mindenekelőtt érzékeny és gazdag, mégsem szentimentális csellóhangja, valamint előadásának finom intellektualitása bűvölt el. Egész fellépését és előadását megkapó intimitás, bensőségesség jellemezte, amely azonban nem állt útjában lendületes, kitárulkozó -és technikailag is virtuózan kivitelezett -tetőpontok felépítésének. Legkézenfekvőbb példaként a darab fináléját, s még inkább annak ráadásként való ismétlését említhetem. A Szigeti-Hubay hegedűverseny friss győztese, BANDA ÁDÁM játéka és színpadi megjelenése sokkal nyitottabb, excentrikusabb művészegyéniség benyomását keltette. Előadását Mendelssohn e-moll hegedűversenyében a Várdainál tapasztalt finom kidolgozottsággal szemben inkább az elragadtatottságig fokozódó szenvedélyesség és érzelmesség jellemezte. Ez nem jelenti azt, hogy Banda gyengébb teljesítményt nyújtott volna, sőt szilaj tempói, szélesen összefogott ívei, magabiztos intonációja és sugárzóan fényes hegedűhangja talán némileg nagyobb hatással volt az egyébként Várdai produkcióját is meszszemenően elismerő közönségre. Az én ízlésemnek ugyan a visszafogottabb karakterű témák és kivált a lassú tétel dallamossága túlságosan áradó és lángoló volt, s így a versenymű érzelmi skálája az ideálisnál talán szűkebbnek bizonyult - ez azonban mit sem változtat a tényen, hogy magával ragadó fellépésével mindkét fiatal művész ragyogó pályára alkalmassá tevő, kiforrott tehetségről tett tanúbizonyságot. (November 14. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem)

Várdai  István - Felvégi Andrea felvétele

Banda Ádám - Felvégi Andrea felvétele

A ráadásszámokkal együtt nem keve sebb mint tizenhárom ballada csendült fel SZOKOLAY BALÁZS zongoraestjén, mellyel Szvjatoszlav Richter halálának tizedik évfordulójáról emlékezett meg a művész. A program a Chopin alkotta romantikus műfaj zenetörténeti szempontból is izgalmas keresztmetszetét adta: a nyomtatott program szerint a lengyel származású szerzőtől Griegig, a ráadásokat is ideszámítva azonban egészen Bartókig ölelte fel a különböző komponisták balladatermését. Elrendezésük nem kronologikus sorrendet követett: a koncertet a rövidebb lélegzetű, op. 10-es Brahms-sorozat nyitotta, melytől Grieg kompozíciója vezetett az első félidő markáns zárószámához, Liszt h-moll balladájához, míg az est második részét a zongorista teljes egészében Chopinnek szentelte. Rendkívül tanulságos és továbbgondolásra ösztönző volt végighallgatni az összeállítást, s ezért már önmagában hálásak lehetünk a zongoristának. Felmerült azonban bennem a kérdés, hogy -ha már ilyen speciális műsor hangzott el -egy gondosabb programfüzettel nem lehetett volna-e még teljesebbé tenni az élményt: gondolok itt mindenekelőtt a művek esetleges irodalmi forrásának (vagy a forrás hiányának) feltüntetésére és az inspiráció jellegének körülhatárolására, vagy akár a műfaji koncepció egyes szerzőknél tapasztalható különbségeinek rövid jellemzésére. A balladák zenei és zenén kívüli változatosságát egyébiránt mi sem szemléltette jobban, mint hogy Szokolay maga is rendkívül különbözően állt előadásukhoz - ennek következtében produkciójának színvonalát is némileg változékonynak találtam. Legkevésbé talán a Liszt-mű interpretációja tetszett: kissé lármás előadása ellenére a többi számhoz képest egyhangúnak tűnt számomra. Összességében a négy Chopin-ballada előadását sem éreztem kiemelkedőnek, leginkább a virtuóz részek olykor meglehetősen elnagyolt kivitelezése okán. Az első, g-moll balladában erősen hiányolhattuk a program más számaiban tapasztalt, tartást adó belső nyugalmat is. Ugyanakkor a másik három Chopin-kompozíció legszebb szakaszaiban - például az F-dúr ballada főtémájának, vagy az f-moll mű kissé pasztorális hangvételű, B-dúr zárótémájának tolmácsolása során - őszintén csodálhattuk azt a kifejezésteli billentést, valamint a letisztult frazeálásban, bátor tagolásban megmutatkozó formai biztonságot, amely Szokolay interpretációjában elbeszélésszerűvé tette a zenét.

Szokolay Balázs - Felvégi Andrea felvétele

A koncert legsikerültebb számaiban a művész -érzékeny és átgondolt koncepciója révén -a zongorára írt balladák egészét tágas, szinte epikus dimenzióba helyezte. Ebből a szempontból a Brahms-sorozatot éreztem leginkább vonzónak: Szokolay rendkívül árnyalt hangszínskálájával, valamint világos, mégsem tolakodóan expreszszív tagolásával a műveket szinte rétegeire bontotta, s ezáltal győzött meg az egész drámai mélységeiről. Határozottan úgy tűnt számomra, hogy Szokolay igénye a tónus kidolgozottságára és a belső szólamok kidomborítására a Brahms-balladákban érvényesül igazán, sőt sajátos előadói attitűdje e művekkel egészen kivételes összhangra talált. Introvertált, tartózkodó, bensőséges tolmácsolásuk paradox módon sokkal tágasabb, gazdagabb, nagyobb szabású kompozícióknak mutatta a Brahms-darabokat, mint a szenvedélyesebb és virtuózabb Liszt- és Chopin-műveket. Hasonlóképp megragadott Grieg kompozíciójának interpretációja, melyben ugyancsak ámulattal hallgattam a zongorista „elbeszélői" képességét, zenei képeinek láttató erejét - jóllehet maga a kompozíció a program kevésbé fajsúlyos eleme volt. Amikor a technikailag és belső nyugalmukban kevésbé meggyőző számok után a ráadásokat kérő közönség ismét egy Brahms-opuszt hallgathatott végig, még egyszer megbizonyosodhattunk afelől, hogy Szokolay ezt az estét Brahms-interpretációival tette igazán emlékezetessé. (November 15. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft.)

Kizárólag Haydn- és Mozart-művekből  álló programot kínál a klasszikus repertoár híveinek a megújult MAGYAR TELEKOM SZIMFONIKUS ZENEKAR Fischer Annie-ról elnevezett sorozatának koncertjein. A műsorkoncepció egy több éves tervbe illeszkedik, melynek keretében Haydn összes londoni szimfóniáját és Mozart számos zongoraversenyét műsorra tűzve bizonyítja majd az együttes a klasszikusok interpretációjában való jártasságát. Ez KELLER ANDRÁS, a zenekar új zeneigazgatója célkitűzésével is egybecseng, melynek megfelelően a zenekar játékát az elmúlt években megszokottnál jóval több Haydn- és Mozart-mű tolmácsolása révén reméli csiszolni. Mindez a közönség szempontjából kifejezetten kellemes eredménynyel jár, hiszen a legkiválóbb zongoristák közreműködésével hallhat hangversenyenként két Mozart-zongoraversenyt, amelyekhez Haydn koncerten ritkán felcsendülő, kisebb szimfonikus táncai és legjobb szimfóniái társulnak.

A bérlet első koncertjét nyitó kis Haydn-darabok interpretációja során kedvező képet mutatott magáról az együttes: a táncok füzérét keresetlen egyszerűség, könnyedség, ugyanakkor tiszteletreméltó összpontosítás jellemezte. A vonósokat mellőző, csak fúvósokra hangszerelt darabok előadása során ez a szekció külön is bemutatkozhatott, s kidolgozott, expresszív játékuk némileg fölül is múlta a koncert további részében nyújtott teljesítményüket. Itt jegyezném meg, hogy az oboaszólamnak az egész koncert során kiváló -odaadó és rendkívül kifejezésteli -játéka többször felkeltette a figyelmemet. Haydn 95. számú, c-moll szimfóniája hasonlóan kellemes előadásban csendült fel. Nem állítom, hogy szebb hangzást elképzelni sem tudtam volna, de a szimfónia kifogástalanul értelmes tagolásban, s olykor egészen figyelemreméltó finomsággal szólalt meg. Mindazonáltal olykor úgy éreztem, hogy Keller szuggesztív, szenvedélyes mozdulataiban jobban tükröződik az elérni kívánt zenei karakter, gesztus, mint a hangzásban - a zenészek nem voltak eléggé oldottak ahhoz, hogy karmesterüket igazán követni tudják. (Ennek okát nem is tudtam megfejteni, hiszen felkészültségüket és összpontosításukat nem illethette kritika.) A zenekar összhangzása sem volt számomra kielégítő: a kásás, életlen vonóshangzás elsősorban a hegedűszólamokban zavart.

 Ránki Dezső - Felvégi Andrea felvétele

A Haydn-darabok közt felcsendülő két Mozart-koncert interpretációja kevésbé egységes benyomást tett, mint a nem különösebben megragadó, de megbízható színvonalú a zenekari műveké. A RÁNKI DEZSŐ tolmácsolásában elsőként megszólalt Esz-dúr zongoraverseny (K. 449) minden szempontból alulmúlta a többi szám nívóját. A zenekar mintha ezúttal egyáltalán nem tudta volna követni a szólista szellemes, árnyalt, nemes játékát. A tételek nagyformájának íve nem rajzolódott ki, a zenekar hangzása pedig elmosódottnak, körvonalazatlannak mutatkozott. Utóbbi ismét különösen a hegedűkre volt igaz, s ezúttal feltűnt a vonóskar hangszínének és precizitásának határozott különbsége is -a mélyvonósok javára. Mindezt inkább azért hangsúlyozom, mert a szünetet követően megszólalt B-dúr versenyben (K. 450) -különös módon - ennek nyomát sem éreztem. Éppen ellenkezőleg: a K. 450-es zongorakoncert választékos, kifinomult, érzékeny előadása kifejezetten maradandó élményt jelentett számomra. Ránki spontán interpretációjára ezúttal nagy alkalmazkodóképesség tanújelét adva reagált a zenekar: finom dinamikáját tisztán tükrözte, sőt gördülékeny kommunikációjával inspirálta is szólistáját. Nem lehetett véletlen, hogy a meghirdetett műsorral szemben ezt a koncertet játszották el másodjára - feltehetőleg jobban bíztak sikerében. Bárhogy volt is, nem kellett megbánniuk döntésüket, ugyanis ezzel a versenyművel és a Haydn-szimfóniával zárva az estét, azt hiszem, jóval kedvezőbb benyomást tehettek hallgatóikra. (November 16. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar.)

KUSZ VERONIKA

Nem igaz, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni: az élet (esetünkben a hangversenyélet) ismétli magát, vagy a korábbiakhoz nagyon hasonló helyzeteket teremt. Az elmúlt évtizedek legjelentősebb szopránjainak egyike, KIRI TE KANAWA a 2002-es Tavaszi Fesztivál zárókoncertjén lépett először budapesti pódiumra -ötvennyolc évesen. Akkor a közönség zenekari dal- és áriaestet hallhatott: a műsort viszonylag kevés szám alkotta, a művek között csupán egy-két valóban jelentős kompozíció akadt, az ünnepelt sztár pedig mind a hanggal, mind a nyomatékosabb gesztusokkal, élénkebb kifejezőerővel csínján bánt ezen a takarékos estén. Öt év múltán az új-zélandi születésű, (részben) maori származású díva visszatért a magyar fővárosba: ezúttal zongorakíséretes dalestet adott, melyet végighallgatva a kritikus a korábbi koncert tapasztalataihoz nem egy vonatkozásban igen hasonló megfigyeléseket tehetett.

A műsor ezúttal a dalirodalom néhány klasszikus-romantikus remekével kezdődött. Ha öt éve Kiri Te Kanawa két háziszerzőjét, Mozartot és Richard Strausst hiányoltuk a programból, most nem lehetett panasz: az első kilenc számot négy-öt arányban ők ketten jegyezték. Sajnos a Ridente la calma, az An Chloé, az Abendempfindung és az Un moto di gioia áldozatul esett a beéneklésnek. Nem is a vokális problémák zavartak, hiszen egy hatvanhárom éves énekesnőt hallgatva ugyan ki kifogásolná, hogy a hang a magasban olykor kiélesedik, középütt elsápad, a regiszterek színben-dinamikában kiegyenlítetlenek, s a voce egészéhez enyhe mellékzönge társul. Inkább a művek felületén végigsimító értelmezés zavart: a távolságtartás, amely a Mozart-dalok tolmácsolását egy kivétellel formálissá tette. Kivételnek a válogatás záró számát, az Un moto di gioiát éreztem: itt lappang csekélyke operai elem, s ez lehetővé tette, hogy Kiri Te Kanawa „megmozgassa" a dalt, színpadi temperamentummal élénkítse az előadást. Richard Straussnál hasonló dinamizálásban részesült az All' mein Gedanken -ezt a leheletnyi kompozíciót az énekesnő finoman megmunkált karakterdarabként értelmezte. Az ihletettség atmoszférája, intim hangulat jellemezte még a Die Nacht tolmácsolását; a többi Strauss-dalról (Ständchen; Morgen; Zueignung) beszámolva azonban csak egy nagy kultúrájú énekes tökéletes egyensúlyérzék és megingásoktól mentes ízlés által szabályozott teljesítményeit említhetem -a sugárzó személyiség fénye nem aranyozta be ezeket a produkciókat.

A második rész bizonyos értelemben már a szünet előtt, az első rész végén elkezdődött: Henri Duparc három választékosan mesterkélt, diszkréten unalmas dalával (La vie antérieure; Chanson triste; Phidylé) hirtelen nagyot zökkent a műsor, a mozarti-straussi magasságokból földközelbe érkezve, s a továbbiakban túlnyomórészt ott is maradva. Francis Poulenc, Carlos Gustavino, Alberto Ginastera és Ermanno Wolf-Ferrari ezúttal elhangzott dalainak címét hadd ne soroljam fel: közös bennük a biztos-elegáns formálás, és az, hogy mind nélkülözik a súlyt, a jelentőséget. És még valami: e dalok legtöbbje stílusában, hangvételében, eszköztárában vagy a könnyű műfajhoz, vagy a népzenéhez áll közel, s mint ilyen, magas labda az előadónak -ziccerdarab, melyben elegánsan működtethető a humor, temperamentum, játékosság, színpadi gesztika. Kiri Te Kanawa élt is e lehetőségekkel, s ennek köszönhetően a második rész sokkal közlékenyebbre, élvezetesebbre sikeredett, mint az első. Sajátos keresztállás tanúi lehettünk tehát: a szünet előtt hallott valóban értékes művek többnyire sápadt megfogalmazásban követték egymást, a Strauss-blokk utáni másod- vagy harmadosztályú dalocskák viszont éltek és hatottak. No persze a kiadott műsor végén két szám idejére Puccini is szót kapott, de csak azért, hogy a finálé kvalitás terén is újra megemelkedjék. És a ráadások között is elfátyolosította a szemet egy O mio babbino caro. Összefoglalásul mégsem maradt egyéb a távozónak, mint az, hogy egy pályája lankás szakaszán lépdelő, egykori nagy énekesnő mérsékelten érdekes, feledhető koncertjét hallotta. A feledhetőséghez a zongorakísérő, JULIAN REYNOLDS is hozzájárult. (November 17. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Budapest legtalálékonyabb hangversenyrendezője a véletlen. Egy nappal Kiri Te Kanawa Művészetek Palotája-beli fellépését követőn a nemzetközi sikereket arató magyar szoprán, ROST ANDREA koncertezett a Zeneakadémián, Strauss dalait énekelve, köztük a Négy utolsó éneket, melyet sokan éppen Kiri Te Kanawa felvételén hallgatnak legszívesebben. Amúgy a kizárólag Richard Strauss műveiből összeállított program az idei évad egy korábbi hangversenyére is rímelt: szeptember végén a Kölni Rádió Szemjon Bicskov vezényelte Szimfonikus Zenekara is két szimfonikus alkotással keretezte a hat Strauss-dalt előadó Genia Kühmeier énekét.

Rost Andrea partnere, a MAGYAR RÁDIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA a koncert nyitószámaként a Don Juant, befejezésül a Till Eulenspiegel vidám csínyjeit adta elő. A két produkció között jelentős különbséget észleltem. A Don Juan megszólaltatását sem jellemezte makulátlan, gikszermentes összjáték, de a sok gond által meggyötört, manapság nemegyszer fásultnak, elhagyatottnak tetsző zenekar ezúttal lelkesen, felvillanyozva muzsikált. Az okot nem kell sokáig keresni: KOVÁCS JÁNOS minden mozdulata lényegretörő, nála a pódiumon való jelenlét valóban semmi másról nem szól, csak a műről. Így volt ez a Don Juan esetében is: a zene lélegzetvételének természetessége, a formálás kifogástalan arányai, a tökéletesen elhelyezett hangsúlyok és a hangzás öröme -mindez jelenlegi önmaga fölé emelte a Rádiózenekart. A műsor végén a Till hasonló ihletettség jegyében szólalt meg, ám e mű kidolgozására, úgy látszik, nem maradt elég idő, mindenesetre a gondozatlanság itt jelentősen lerontotta az összhatást, a hangzás sokszor volt bántón nyers, s olykor kifejezetten túldimenzionáltan hatott a Zeneakadémia nagytermének falai között.

 Rost Andrea és KovácsJános - FelvégiAndrea felvétele

Rost Andrea produkciói felfokozott izgalom erőterében szólaltak meg. Izgatott volt a közönség: feszülten várta a Strauss-dalokat, és izgatott volt az énekesnő, aki -úgy tudom -a repertoár e fejezetében ezúttal lépett először nyilvánosság elé. Zárt áramkör jött tehát létre előadó és hallgatói között, ez azonban most mintha nem segítette volna, inkább gátolta az összpontosítást. A közönség mind a Négy utolsó ének tételei, mind a második rész négy dala (Morgen; Das Rosenband; Meinem Kinde; Cäcilie) között rendre tapssal törte meg a koncentráció csendjét. Tette ezt az azonnali visszacsatolás segítő szándékával, mégis sokat ártva a hatásnak. A notórius beletapsolástól megtört a varázs, a dalok elszakadtak egymástól, s ez különösen a Vier letzte Lieder esetében okozott kárt: szétdarabolta a ciklus érzelmi-intellektuális ívét. Rost Andrea telt zengésű, gazdag hangon, tiszta intonációval, tökéletesen kontrollált technikával, kifogástalan szövegmondással, a kottaszöveget és az előadás  vizuális összetevőit: az arcjátékot és a testmozgást aprólékosan kidolgozva énekelte a Strauss-dalokat. Világszínvonalú előadásából nem hiányzott, sőt meghatározó elemként munkált benne az az átszellemült repesés, mely egyazon pillanatban akarja magába szívni és kisugározni magából a létezés fájdalmas gyönyörét. Ha egy tolmácsolás ilyen kidolgozott s egyszersmind ilyen telített, könnyen válhat manírossá. Rost Andrea Straussa nem volt az. Más tompította az élményt: valami, ami összefügg a koncert fent jellemzett forró légkörével, s amit talán a magánszféra jelenléteként próbálhatnánk körülírni. Egy énekes, ha hitelesen adja elő szólamát, egy időre megszűnik az a személy lenni, akinek neve a plakátokon áll. A magánembernek el kell tűnnie, át kell adnia helyét valaki másnak. Ha ez megtörténik, nyitva az út a teljes hitelű tolmácsolás felé. Ha csak egy kevés is ott marad Iksz Ipszilonból, aki most hazalátogatott az ő kedves közönségéhez, hogy megmutassa neki, hogyan énekli Strauss dalait, akkor az eredmény lehet bármily tökéletes, legfeljebb magasrendű iparművészetként érvényesülhet, az átváltozás elmarad. Ha Rost Andreának a következő Strauss-dalprodukció alkalmával az elsőrangú teljesítményen túl sikerül az öltözőben hagynia privát önmagát, katartikus interpretációkra számíthatunk tőle. (November 18. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

CSENGERY KRISTÓF

Purcell 1691-ben bemutatott, ötfelvonásos semi-operáját, az Artúr királyt szólaltatta meg az ORFEO ZENEKAR és a PURCELL KÓRUS VASHEGYI GYÖRGY irányításával. A John Dryden-librettóra írt mű eredeti alakjában félig prózai, félig énekelt formában, táncbetétekkel hangzott el, Vashegyiék azonban a koncertszerű előadás mellett döntöttek. Ahogy a rendkívül informatív, a zenei számok szövegét is tartalmazó kísérőfüzet megjegyezte, „Dryden úgy írta meg [...] színművét, hogy a zenét nem csupán lényegtelen díszítőelemként, hanem fontos alkotórészként képzelte el." Az előadás negatív módon győzött meg arról, hogy az Artúr királyban dráma és zene feltehetőleg valóban elválaszthatatlan egységet alkot, ugyanis a jóformán tökéletes interpretáció ellenére a hangverseny némi űrt hagyott maga után. Érzésem szerint az Artúr király e tartózkodóan koncertszerű előadásban, a történet követhetősége ellenére is nagyon hiányzó prózadialógusok híján nem tudott eléggé érdekfeszítő lenni ahhoz, hogy akár zenei kompozícióként, akár drámai cselekményével maradéktalanul lekösse a közönség figyelmét. A hallgatóság valószínűleg többé-kevésbé általános hiányérzetét mutatta, hogy spontán kitörő tetszésnyilvánítás követte azt a két részletet (a „Hideg Géniusz" és Cupido párbeszédét a harmadik felvonásból, illetve a népszerű Old England-dallamot is tartalmazó tivornyázó jelenetet a negyedik részből), amelyben az előadók a szigorú koncertszerűséggel szakítva több játékot és színpadiasságot engedtek meg maguknak.

Vashegyi György - Pető Zsuzsa felvétele

Az Orfeo Zenekar bármely hangversenye kapcsán magától értődik, hogy kizárólag az együttes kifinomult tónusáról, tökéletes precizitásáról és kidolgozottságáról számolhat be a recenzens. A névadó zeneszerzője művét éneklő kórus azonban még a zenekar abszolút makulátlan teljesítményét is felülmúlta. Minden egyes megszólalásukat rendkívülinek találtam, a hibátlan zenekari hangzásnál is tudtak többet nyújtani: előadásuk nemcsak kifogástalan, hanem izgalmas, életteli és kifejező volt. Szép -homogén, mégis telt és színes -együtthangzásuk, tartózkodó, de markáns karakterábrázolásuk, s árnyalt dinamikájuk olyan elbűvölőnek mutatkozott, hogy a hallgató azon kaphatta magát: a kar egyes jeleneteinek záróakkordja után máris a következő kórusszámot várva böngészi a librettót. Ez ugyanakkor nem kizárólag a kórus teljesítményén múlt, hanem azon is, hogy az énekes szólisták az együtteseknél némileg halványabb produkciót nyújtottak. (Itt jegyzem meg, hogy az egyébként rendkívül alapos és hasznos műsorfüzet megemlíthette volna, hogy melyik számot melyik - szoprán - énekesre bízták.) Ezen az estén a kontratenor BÁRÁNY PÉTER előadása volt a legkevésbé meggyőző számomra. Finom, kulturált hangja ezúttal kifejezőerejében nem volt társa a többi előadónak - bár nem tartom kizártnak, hogy csupán a többi énekeshez viszonyítva óhatatlanul gyengébb hangereje miatt tűnt így. A fiatal tenor, SZIGETVÁRI DÁVID interpretációjára szívesen emlékszem vissza, jóllehet, talán ő nyújtotta a legváltozékonyabb teljesítményt. Hangjának tiszta, fémes tónusa azonban a jobb pillanatokban a többiekénél izzóbb, figyelemfelkeltőbb volt, hajlékonysága és kifejezőereje pedig egyenesen ámulatba ejtett. Többet vártam ugyanakkor az est egyetlen külföldi vendégművészétől, az olykor kissé töredezetten éneklő RAIMUND NOLTÉ-tól, akinek játékra is kész basszusát a Hideg Géniusz-jelenet miatt mégis a koncert legemlékezetesebb élményei között tarthatjuk számon. A három szopránszólista érzésem szerint sokkal kedvezőbb benyomást tett. CSEREKLYEI ANDREA végtelenül kecses és világos, kellemesen hűvös és makulátlanul tiszta hangja éppúgy nagyszerűen illett a Vashegyi által megkomponált hangzásideálba, mint WIERDL ESZTER súlyosabb, gazdagabb, érzelmesebb, de az anyaghoz alkalmazkodóan karcsú, zengő tónusa. Az est legkiválóbbja azonban megítélésem szerint HAMVASI SZILVIA volt, akinek produkciója zenei és kifejezésbeli szempontból egyaránt árnyaltabb, bátrabb volt a többi szólistáénál, és hangjában egyszerre ötvözte Csereklyei légiességét, olvadékonyságát és Wierdl tónusának magvasságát, átütő erejét. Egyszerű, édes, nyugodtan lélegző tolmácsolásában az ötödik felvonás Vénusz-áriája a legjobb hangversenyeken is csak ritkán megszülető, kivételesen ihletett perceket hozott a hallgatóságnak. (November 18. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

KUSZ VERONIKA

A Muzsika olvasói az utóbbi években   többször is értesülhettek arról, milyen átalakításokat tervez a Zeneakadémia vezetése -az épületen éppúgy, mint az intézmény működésében. Batta András rektor legutóbb a lap novemberi számának hasábjain foglalta össze a fejleményeket. Ezeket ugyanebben a hónapban koncertek is illusztrálták: a hangversenyrovat néhány oldallal korábban számolt be a Zeneakadémia Baráti Körének jubileumi estjéről, amelyen a Liszt Ferenc Kamarazenekar és az intézmény növendékeinek együttműködése a zenekari képzés megújításának szándékát jelezte. A megújítás szándéka a kortárs zene oktatásának területén is tapasztalható. E téren az intézménynek van mit pótolnia: az elmúlt évtizedekben a Zeneakadémia falai közül az új zene számos nagyszerű előadója került ki, ők azonban többnyire az órákon hallottak és a tanterv ellenében váltak a műfaj elkötelezettjeivé. Most a rektor az UMZE Kamaraegyüttes és az Amadinda Ütőegyüttes vezetőjét, az intézmény tanárát, RÁCZ ZOLTÁN-t kérte fel, hogy változtasson a helyzeten: foglalkozzék tervszerűen a növendékek kortárs zenei képzésével. E munka első eredményét ismerhette meg a közönség azon a koncerten, amelyről beszámolóm szól.

A műsor az elmúlt évtizedek új zenéjének két, egymástól gyökeresen eltérő fejezetét elevenítette fel. Az első részben Ligeti György tizenhárom hangszerjátékosra komponált Kamarakoncertje (1969/70), valamint mezzoszopránt és négy ütőst foglalkoztató, héttételes Weöres-megzenésítése, a Síppal, dobbal, nádihegedűvel (2000) hangzott el, majd a másodikban Steve Reich zsoltárciklusa, a négy női hangra és kamaraegyüttesre írt Tehillim (1981) következett. Rácz Zoltán egyszerű, világos mozdulatokkal, lényegretörőn irányította a Kammerkonzert előadását, betanítása nyomán A LISZT FERENC ZENEAKADÉMIA EGYÜTTESE plasztikusan jelenítette meg a mű mozgástípusait  és effektusait: az egymásba olvadó szólamokból összeállva egységes hangzásfelület benyomását keltő mikropolifóniát, a morajlásból hirtelen kiemelkedő, drámaian határozott gesztusokat, a homofon-statikus tételtípust, valamint a jellegzetes Ligeti-féle meccanicót, melyet itt a harmadik tétel képvisel, s melynek mintája a száz metronómra komponált, 1962-es keltezésű Poème symphonique volt. A Síppal, dobbal... énekese, KÁROLYI KATALIN a szólam régi gazdájaként bravúrosan oldotta meg feladatát, egyensúlyba hozva humort, tragikumot és játékosságot egyfelől, klasszikus énektechnikát, népzenét és kortársi hörgés-morgást másfelől. A Síppal, dobbal mezzoszoprán szólama nem egyszerűen énekelnivaló, mint ahogyan a mű sem dalciklus a szó hagyományos értelmében, hanem komplex zenés színpadi jelenlétet követel: Károlyi Katalin minden gátlástól mentesen, a mű zenei-szövegi tartalmaiban maradéktalanul feloldódva adta át magát a feladatnak. Partnerei ezúttal nem az Amadinda tagjai voltak, hanem Rácz Zoltán négy növendéke: KOVÁCS PÉTER, MÜLLER DÉNES, NEVELŐ JÁNOS és VITALIY DZHANDA. Virtuóz összjátékukat legméltóbban azzal dicsérheti a kritikus, ha leírja, hogy a produkció állja az összehasonlítást az elődök teljesítményével.

 Rácz Zoltán és a Liszt Ferenc Zeneakadémia Együttese  - Felvégi Andrea felvétele

Az ensemble-kompozíciót és a vokális-instrumentális kamarazenét követőn elhangzott kultuszmű, a Tehillim a hangzás és a műfajok harmadik, ha úgy tetszik, oratorikus dimenzióját tárta elénk a kortárs zene keretein belül. Az effajta, dédelgetett emlékű opusszal való újbóli találkozás mindig kettős vizsga: a darabé és önmagunké. Kiállta-e a kompozíció az elmúlt évek próbáját, s mi magunk helyesen ítéltünk-e felőle évtizedekkel ezelőtt, amikor megismertük? Nos, a Tehillim némi súrlódással épp csak elrajzolt konszonáns zsongása ma is vonzó, hasonlóképp érzékeket gyönyörködtető megmerítkezni a ritmika lüktető árjában, megfigyelni a hangzássíkok váltakozását. És persze igaz: e műben annak idején szerencsésen találkozott a popkultúra által is erőteljesen megérintett repetitív kompozíciós technika frissessége és a zsidó-keresztény gyökerű, évezredes egyházzenei hagyomány. A találkozás tényét ma sem vitathatja a kritikus, legfeljebb azt kérdezheti meg magától, valóban azt a nagyságrendet képviseli-e a Tehillim, amelyhez tartozónak véltük negyedszázada. A mostani előadás talán lehetett volna feszültebb -talán plasztikusabb is -és áraszthatott volna élesebb fényt, Rácz Zoltán azonban így is nagyszerű eredményt ért el: a négy énekes, FODOR ILDIKÓ, LUKIN ZSUZSANNA, JÓNÁS KRISZTINA és KÁROLYI KATALIN, valamint a népes hangszeres gárda hangzásban-elképzelésben egységesen, a mű értékeit képviselve, koncentráltan tolmácsolta Steve Reich alkotását. (November 20. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Zeneakadémia)

Huszadik századi elvágyódások -november végén ezzel a címmel adott találékonyan összeállított műsorú tematikus hangversenyeket a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR. A program logikáját megfelelések szavatolták: először is mindkét rész ugyanazt a névsort ismételte: mind a szünet előtt, mind a szünet után Richard Strauss-szal kezdődött, Prokofjevvel folytatódott és Ravellel fejeződött be a muzsikálás. Második rímként említhetem azt a körülményt, hogy a két koncertrész nyitószáma egy-egy keringősorozat volt a Rózsalovagból: a szünet előtt az elsőt, a szünet után a másodikat hallgattuk meg. Végül természetesen a legfontosabb közös nevező a címben említett elvágyódások mozzanatának jelenléte volt a program legtöbb darabjában.

A legtöbb darabban, de talán nem mindegyikben: magam legalábbis nem tudtam megállapítani, kihallható-e effajta érzés, hangulat, lelkiállapot a fiatal Prokofjev még szentpétervári konzervatóriumi növendékként komponált, op. 10-es Desz-dúr zongoraversenyéből -hacsak nem arra gondolunk, hogy a botránkoztató szándékú, szertelenül vad, nem egy részletében vállaltan bombasztikus mű a cári Oroszország tespedt, feudális létformájából való türelmetlen elvágyódást tükrözi. A műsor többi számában azonban az elvágyódásnak nagyon is zenei fajtái jelentek meg: ezek a művek egy-egy műfaj vagy idióma segítségével idéznek meg más időt vagy más kultúrát. Strauss keringői a letűnt aranykor életérzését hozzák vissza, Prokofjev Nyitány héber témákra című darabja a klezmerzenében, vagyis a zsidó folklórban találja meg a számára vonzó egzotikumot, míg Ravel G-dúr zongoraversenye a maga nyitótémájának jellegzetes dirty tone-jával és számos egyéb részletével a húszas években újdonságot képviselő jazz ritmikájából, dallam- és harmóniafordulataiból merít inspirációt. S ha már bevezetőül a műsor koherenciáját említettem, hadd tegyem hozzá, mielőtt a produkciókra térnék, hogy amilyen egységes gondolatmenethez igazodva sorolta egymás mellé a karmester, FISCHER IVÁN a műveket, olyan kellemesen hatott a kontraszt, amelyet számról számra haladva átélhettünk, hiszen Richard Strauss, Prokofjev és Ravel három egymástól gyökeresen eltérő személyiségű és világlátású komponista.

Gazda szeme hizlalja a jószágot: az általam hallott hangverseny tapasztalatai megerősítettek abban a néhányszor már megfogalmazott meggyőződésemben, miszerint a Fesztiválzenekar akkor játszik legjobban, ha főzeneigazgatója áll a pulpituson. Fischer Iván és muzsikusgárdája valóban együttlélegzik: a partnerek, ha nem is fél szavakból, de apró mozdulatokból, sőt szemvillanásokból értik egymást. A Strauss-keringősorozatokat a karmester képlékeny textúrát teremtve, fényt sugárzó hangzással, elegáns hangsúlyokkal és mindenekfelett nosztalgikus rubatókkal vezényelte, muzsikusai pedig kiélvezték a jutalomjátéknak is beillő feladat lehetőségeit. Hasonló örömzene a Prokofjev-nyitány: klezmer-dallamokról lévén szó, itt mutatós szólóhoz jutott a klarinét, melyet ezúttal Ács Ákos szólaltatott meg avatottan, a teljes együttes pedig feloldódott a zsidó folklór jellegzetes fanyarságában, keleties tempóhullámzásaiban és érzéki akcentusaiban. Végül a műsor legnagyobb formátumú szimfonikus alkotása, a hangversenyt záró La Valse Fischer Iván olvasatában érzésem szerint a mű igazi arcát mutatta: a sötétet. Már a bevezető szakasz mély morajlása is előlegezte, később pedig a fenyegetőn ható, szinte amorf kavargás, a semmiből előtörő, váratlan lökésszerű crescendo-hullámok megerősítették: itt csak látszólag van szó a keringő apoteózisáról, valójában egy széthulló, dekadens korszak haláltáncának tanúi vagyunk. Fischer vezénylése rámutatott a La Valse és a Bolero közti párhuzamra: a túldimenzionált gesztika és hangerő itt is az önmagát felrobbantva befejező mű eszköztárát képviselte, a zenét mintegy magától juttatva el a kataklizmaszerű végkifejletig.

Ebben a műsorban a szólista szokatlan módon nem egy, hanem két versenyművet játszott. Nem véletlenül: ALEXANDER TORADZE korunk egyik legteherbíróbb zongoravirtuóza. A grúziai születésű, 1983-as emigrációja óta az Egyesült Államokban élő muzsikus eddig két alkalommal lépett fel Budapesten, mindkétszer Prokofjev-specialistaként: 2003 januárjában a Fesztiválzenekar koncertjén a 2., ugyanazon év novemberében a Nemzeti Filharmonikusok kíséretével a 3. zongoraversenyt hallottuk tőle. Bevallom, említett fellépéseivel ahelyett, hogy meggyőzött volna kvalitásairól, inkább elriasztott: játékát nyersnek éreztem, s a gyors futamok leple alól sokszor hallottam kiütközni pontatlanságot. Örülök, hogy ezúttal mást mondhatok: az ötvenöt esztendős Toradze mostani produkcióit élvezetesnek találtam. Termékeny ötlet volt, hogy a műsorra tűzött két zongoraverseny ellentétpárként funkcionált: ha Prokofjev 1. koncertje súlyos, robusztus, vad és szertelen zene, Ravel ezt megelőzőn megszólalt G-dúr versenyműve maga a friss, szellemes könynyedség, finom hangsúlyokkal és csipkeszerűen áttetsző textúrával. Számomra, mint az eddigiekből sejthető, az bizonyult felfedezésnek, hogy Toradze Ravel előadójaként is megfelelt, s hogy a versenymű szemérmesen visszafogott Adagio assai tételében csengőn életteli, kommunikatív hangon játszott. Ezután már jöhetett a Prokofjev-opuszban az enfant terrible tombolása -ilyen előzményeket követően több hitele volt, és a Ravel-interpretációtól függetlenül értékelve is arányosabbnak, hitelesebbnek tűnt, mint Toradze négy évvel ezelőtti zenélése. A grúz pianista nem annyira leigázta Prokofjev zongoráját, mint inkább lovagias mérkőzést vívott a hangszerrel -s a párbaj, ezúttal joggal mondhatjuk, első vérig tartott, hiszen a La Valse-hoz hasonlóan önmagát felrobbantó Prokofjev-finálé utáni meghajlások közben a szólistának zsebkendőbe kellett bugyolálnia a billentyűk által láthatóan véresre sebzett hüvelykujját. (November 25. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

 Fischer Iván és Alexander Toradze - Felvégi Andrea felvétele

Ha valaki egyetlen zeneszerző műveiből  állít össze hangversenyt, törekedhet arra, hogy az alkotói termés változatosságát, a műfajok és megszólalásmódok sokféleségét hangsúlyozza. Vagy épp ellenkezőleg: választhat olyan műveket, amelyek mind egymás hatását erősítik, ugyanabból a színből keverve ki különböző árnyalatokat, ugyanazt az alapgondolatot járva körül különféle formák keretei között. A NEMZETI FILHARMONIKUSOK novemberi végi Brahms-estjének műsora a két említett koncepció közül egyértelműen a második alapján állt össze. A három opusz, melyet a zenekar KOVÁCS JÁNOS vezényletével megszólaltatott, mind a súlyos, komoly hangvétel jegyében fogant, s a három közül a két vokális partitúrának a szövege is egyértelműen jelzi, hogy ezekben a művekben az úgynevezett nagy kérdések foglalkoztatják a zeneszerzőt. A műsor visszafelé haladt az életmű időrendjében: a Tragikus nyitányt Brahms 1881-ben fejezte be, a Téli utazás Harz-hegységben című Goethe-költemény egy kiragadott részletét megzenésítő Altrapszódia 1869-ben keletkezett, a maga válogatta bibliai szövegekre komponált Német requiem végére pedig egy évvel korábban, 1868-ban tett pontot alkotója. A három mű együtt, egy műsorban nemcsak remekül illeszkedik egymáshoz -némiképp a bevált „nyitány-versenymű-szimfónia" műsorszerkezet vokális megfelelőjeként is működve -, de emellett rendkívül meggyőző portrét fest arról a Brahmsról, aki alaptermészetéből fakadóan hajlamos volt a filozofikus töprengésre.

Kovács János vezényletével mindhárom kompozíció egyenletes színvonalon szólalt meg. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar nem játszott csúcsformában ezen az estén: a három mű előadása sem technikai kidolgozás, sem ihletettség terén nem bizonyult kiemelkedőnek, de mindvégig kulturált muzsikálást hallottunk pontos tempóvételekkel, szabatos formálással, hiteles karakterekkel és a hangzás érzékenyen kialakított arányaival. Feszes ritmika, sok jól elhelyezett hangsúly, tömör hangzás és drámaiság jellemezte a Tragikus nyitányt: Kovács János keze alatt a szimfonikus tétel tartással, öszszefogottan hangzott fel. Az Altrapszódia kezdetén felfigyeltem az indítás zenedrámaian sötét színeire, melyek egy pillanatra wagneri hangulatot teremtettek: ahhoz, hogy a mű előadásainak többségében rejtve maradó stiláris áthallások, műfaji felhangok közül effélét is észrevegyen és felszínre hozzon valaki, nyilván szükséges az az operakarmesteri tapasztalat, amellyel Kovács János rendelkezik. És valóban: az Altrapszódia kezdete, a magányos mizantróp lelkialkatát megjelenítő bevezető szakasz feszült-sűrű atmoszférájú színpadi jelenetként indult -innen jutott el azután fokozatosan a tolmácsolás az ima emelkedett hangvételéig és kivilágosodó tónusáig. Az eddigiek alapján talán kézenfekvő volna, ha a kritikus úgy folytatná, hogy Kovács János a Német requiemben is mindenekelőtt az olyan nagy, drámai kórustablók iránt bizonyult fogékonynak, mint a második tétel, a Denn alles Fleisch zarándokénekének monumentális fokozása, vagy a hatodik tételben az utolsó ítélet harsonáit megidéző feltámadás-vízió. Ez azonban hamis általánosítás volna: a karmester valóban a mű hatásmechanizmusának fontos elemeiként kezelte azokat a pontokat, amelyeken Brahms a szó hagyományos, festői értelmében romantikus kifejezésmódhoz folyamodik, de épp ilyen affinitással fordult a 2., a 3. és a 6. tétel barokkosan archaizáló, fúgaszerkesztésű szakaszai és a megszólalásmód harmadik rétege, a boldogokat megéneklő nyitó- és zárótétel homofon síkja felé. Más szóval: Kovács János letisztult értelmezésben, az egyensúlyteremtés szellemében olvassa a Német requiem partitúráját.

Az Altrapszódiában a NEMZETI ÉNEKKAR férfitagjai megfelelően teljesítettek, de nem nyújtottak figyelemreméltót. Hasonlóképpen korrekt színvonalon szerepelt a vegyeskar a Német requiemben -leszámítva, hogy a kontrapunktikus szakaszok ütemezése olykor túlságosan is „németesre" sikeredett, magyarán nehézkesnek bizonyult (erről persze elsősorban a karmesteri értelmezés tehet). Hozzá kell tennem, hogy az említett ellenpontos részleteket általában kissé kásás hangzás jellemezte. A három szólista az opera világából érkezett, de ez a háromból két esetben nem okozott problémát. KOVÁCS ANNAMÁRIA az Altrapszódiában nem teljesen hibátlan szövegejtéssel és kissé darabosan formálta meg szólamát, de sikerrel azonosult a mű drámától líráig ívelő érzelmi fejlődésvonalával. KÁLMÁNDI MIHÁLY énekét talán markánsabb karakterizálás, ércesebb hang, színpadiasabb hangsúlyozás jellemezte, mint amilyet a Német requiem baritonjaitól általában megszoktunk, szólamát azonban igényesen dolgozta ki, mindvégig tartózkodva a műfajidegen eszközöktől. A Német requiem szopránszólistája csak a zeneszerző édesanyjának emléket állító 5. tételben kap feladatot. Nem tudom, miért kellett FODOR BEATRIX-nak az Ihr habt nun Traurigkeit éterien tiszta G-dúr dallamát a pódium legtávolabbi pontjáról, a karzatról, a kórus mellől énekelnie, mindenesetre miközben hallgattam, mindvégig azt latolgattam: talán ha a baritonhoz hasonlóan ő is a zenekar előtt kap helyet, mellőzhette volna azt az operás dagasztást és felesleges vibrátót, amelyhez feltehetően a hang vivőerejének növelése
érdekében kényszerült folyamodni. (November 30. -Művészetek Palotája. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

CSENGERY KRISTÓF