Sin Katalin beszélgetős koncertre hívta el vendégeit a Bartók Művelődési Központ -az emblematikus, rég bevált szegedi kulturális műhely -nemrég felújított dísztermébe. A szegedi gordonkaművésznő és a megjelent vendégek: tanítványai, muzsikus kollégái (hét nő!) az egyetem zeneművészeti karáról és a komponista Sugár Miklós meglepően sok fiatal hallgatót vonzottak 2007. november 19-én. Nem is kis erény, hogy a Szegedi Nemzeti Színházban párhuzamosan zajló filharmóniai koncert dacára és mellett (hiszen szomszédos a két épület) megtelt a Bartók kamaraterme. A beszélgetések között hat magyar zeneszerző jutott szóhoz (hanghoz), kezdve VÁNTUS ISTVÁN-nal, aki 1986-os Bach-hommage-ával rögtön zavarba hozott. Illés Mária kolléganőm plasztikus és cseles megfogalmazása szerint Vántus műve akkor született, amikor „kezében érezte a zene számára feltáruló titkát. Ezt a  magabiztosságot mutatja a Wohltemperiertes Klavier első kötetéből való C-dúr prelúdiumra írt ária, utalással Gounod Ave Mariájára". Valóban, a cselló históriai tudatossággal kommentálja a B-A-C-H mottóval az utána, közben és előtte hangzó zongoradarabot, s az elgörbült zenei tér vántusi elméletét demonstrálandó, ennek témaalakjaiból további motívumokat bont ki; ezek kísérlik meg a zongorát - leginkább úgy hallottam: - kommentálni. Nem biztos, hogy a csellószólam nem állna meg önmagában Sin Katalin színes és ízes gordonkázásával. Sőt, talán inkább így volna az igazi. KIRÁLY LÁSZLÓ szűk ötperces és négycsellós Melankolikus szerenádja a műsorfüzet ismertetője szerint a csellista társadalom igazi slágerdarabja lehet, nem is csoda, kifejezetten közönségbarát opusz, újromantikus is, sőt leginkább egyszerűen csak szép. Ezért Sin Katalin (szólócselló) és három finoman kísérő tanítványa (Kocsis Dóra, Pesti Ágota, Sindel Liza) kortárs darabok után ritkán hallható nagy tapsot kapott. Cyrano de Bergerac (képzeletbeli) utolsó levelének neoromantikus hangjai TÓTH PÉTER muzsikája és Matakovics Kamilla muzikális, de óvatos csellózása nyomán keltek életre; SUGÁR MIKLÓS Alakzatai pedig olykor bőbeszédűen s utánérzésszerűen, gyakran a bartóki Mikrokozmosz zenei talajából sarjadtak ki - Sin Katalin szólójában. A két darab között üdítő volt hallgatni Varga Laura fuvolaművész zenélését: GYÖNGYÖSSY ZOLTÁN Gyöngyszemeiből öt hommage-gyönygyöcske jelenítette meg igen találóan öt barát zenéjének hangulatát és filozófiájának ízét Serei Zsolttól Kurtág Györgyön és Mártán keresztül Aurèle Nicolet-ig - és valóban, Vántusén kívül ez volt a hangverseny egyetlen, mondjuk így, „kortárs" hangzású darabja. A koncert végén LENDVAY KAMILLÓ magától értődő, nagyvonalú, a bartóki hangot is mintegy hommage-ként, hitelesen evokáló kétgordonkás Hat rövid darabja szólt.

Egyetlen hangszer vitte a főszerepet a ZongÓrán, a Vántus-napok nyitóestjén. Az Egyetem Zeneművészeti Karának Fricsay Hangversenytermében előző nap tartott koncerten nem lehettem jelen, felvételről viszont többször is végighallgathattam, miben részesült a lelkes szegedi publikum -Ligetitől Beischer-Matyó Tamásig. ORBÁN GYÖRGY Ricordanze di primavera-sorozatának részleteit azóta lehetetlen kiverni a fejemből, különösen Vivaldi Tavaszának egészen virtuózan humoros és nosztalgikus, szeptim- és nónakkordosított átiratát-paródiáját (Pastorale). Később kiderül, leitmotiv lesz Vivaldi e Danza Pastoraléjának főtémája a Rahmanyinov tablóit, jazzes improvizációt, parádés paródiát, no meg Dohnányi Pastorale-jának harmóniavilágát, textúráját s magától értődő könnyedségét idéző zongoradarabokban. A hangfelvételből az is hallható, Zsigmond Zoltán, a szerzői ajánlás birtokosa avatott előadója e muzsikának. LENDVAY KAMILLÓ Six B. to B.-je, vagyis hat bagatellje: morzsák a könnyű kezű, technikás szerzőtől. BEISCHER-MATYÓ TAMÁS Toccate revelazionijai helyenként feszülten izgalmasak, ám legtöbbször inkább túl könnyednek s szószátyárnak tűnnek; HORVÁTH BARNABÁS Chansons populaires-jei pedig vállaltan szimpla, helyenként modális harmóniáikkal a folklorikus helyett tényleg a populáris muzsika felé húznak. Illusztratív és igen szuggesztív Bartók-hommage RÁNKI GYÖRGY fantáziája, az 1514, melynek fináléját kétzongorás átiratban hallottuk -Szegeden első ízben, Maczelka Noémival és Dombiné Kemény Erzsébettel -, és izgalmas mű (bár néhol hosszadalmas s tagolatlan) SZUNYOGH BALÁZS 1975-ben, zeneakadémistaként írt Hommage à Stravinskyja. Az est egyetlen (méltán) híres sorozatát, Ligeti négy etűdjét Klebniczki György játszotta - jó választás -, s a legutolsó mű, HOLLÓS MÁTÉ 4-2-1-e is igazán szerethető, a muzikális és érzelmi intimitást sem nélkülöző opusz, amelyet négy kézre, két muzsikusra és egy lélekre komponált előadói, Kerek Ferenc és Kerekné Fekete Éva részére.

Könnyebb hosszan írni a zárókoncertről, mint a harmadikról; ha nem jegyzeteltem volna, utóbbiból kevés pillanatra emlékeznék vissza. KOCSÁR MIKLÓS Triószonátája például folyékonyan megkomponált és szenvedély fűtötte darab, de teljesen hidegen hagy. MADARÁSZ IVÁN oboára és zongorára írt Három történetének előadói a műhöz illő szenvtelenséggel játszottak (bár a 3. tételben akadtak magával ragadó megoldások), ORBÁN GYÖRGY nagyvonalú magabiztossággal fölvázolt, fanyar, ironikus, rövid darabjai -lehet-e még hosszan és zseniálisan komponálni? -, a Bálzene vonósnégyesre (Razumovszkij grófnak) kellemes hallgatnivalót nyújtanak, kivéve, mikor követhetetlenül bőbeszédűek. Durkó Zsolt pedagógiai indíttatású, aleatorikus, ám megkomponált részeket is magában foglaló kamarazenekari művét, a Ludus stellarist követően pedig szóhoz jutott a Vántus-napok egy idén ritkán játszott szerzője is: Vántus István. A koncertet záró Eclogája még a zeneművészeti kar szimfonikusainak előadásában is szinte elsöpörte az est számos darabját -mélység-többletével s meditatív titokzatosságával. A Vántus generációját képviselő, 80 esztendős DECSÉNYI JÁNOS - akivel a koncertet megelőzően Hollós Máté beszélgetett a Somogyi-könyvtárban - ezen az esten nem csak kompozícióival volt jelen. Maga ismertette két elektroakusztikus költeményét: a Köveket, amelyet még a 2004-es Vántus-napokon hallottam, és írtam is róla a Muzsika hasábjain; valamint a Verseskönyv-ciklus második darabját - itt zajháttér előtt szólt a hangzó szöveg s az énekelt vers.

A Vántus-napok záróestjén, november 22-én az előadók vitték el a pálmát. Nem csak a Marcato Együttesről van szó, hanem elsősorban a fuvolás Matuz Istvánról, aki végig fenn tudja tartani a figyelmet -saját figyelmét a darab és a közönség felé, és közönsége figyelmét a darab és maga felé -, és nem pusztán a művek narratív tartalmát fedi föl érzékletesen, hanem a belső zenei tartalmat, a struktúrát is. Magával ragadó egyéniség, aki hallgatójával középszerű műveket is megszerettet -ha kedve tartja. Csütörtökön úgy tartotta. Bár KOCSÁR MIKLÓS Capricciója még a 23 éves, főiskolás komponista műve, ezzel együtt időtállónak tűnt Matuz egyszerre érzékeny, energikus, végig koncentrált és igen beszédszerű elővezetésében. És megint Matuzt említem, aki saját kommentárjaival, személyes emlékeivel vezette be Kocsár Varázsdobozának karakterdarabjait, melyeknek később „titkosított" címeit a szerző írta be a fuvolás kottájába, aki fia, a Marcato Együttest vezető Matuz Gergely társaságában játszotta e kétfuvolás tételeket. BALASSA SÁNDOR fuvola-brácsa-hárfa-triója, a Füzérke kellemes, könnyen követhető, népies(ch) zárótételében egyenesen elragadó, ám nehezen megragadó muzsika; RÓZSA PÁL különös duóját (Introduzione e scherzo nagybőgőre és fuvolára) pedig szívesen újrahallgatnám - jó tartalommal párosítva a zenében is beválik a Stan és Pan-i toposz. Másfajta ellentétet: stíluskontrasztot alkotott az összes eddigi zenével HORVÁTH BALÁZS *** (Szimmetria-aszimmetria) című versenyfutása a metronómmal (egy igazi metronómmal, amely megbillentve ketyeg a darab elhangzás közben 1:2 arányú kattogással). A mű rendkívül invenciózus,  türelemjátékszerűsége ellenére is szinte végig izgalmas, a fuvola, a brácsa és a hárfa számos elképzelhető és elképzelhetetlen hangképzési módját felvonultató darabpár. HOLLÓS MÁTÉ Matuz Istvánnak szóló 10 omaggiettijét ismét apa és fia fuvolázta, sajátos intim szférát teremtve a természetesen lélegző, szellős muzsikájú miniatűrök köré. LÁNG ISTVÁN tíz rövid darabból álló fuvola-hegedű-brácsa-sorozatából (Sempre in tensione) egy-egy tételt meghatározó érdekes hangzáseffektusokat érdemes kiemelni, éppúgy, mint a koncertet záró Pillanatképekből, MEGYERI KRISZTINA három klasszikus japán haikura és két Pilinszky-négysorosra költött zenéjéből, a Vántus Társaság tavalyi zeneszerző-versenyének elsődíjas művéből. E rövid lelkiállapot- és hangulatfestő motívumokból, töredezett mini-gesztusokból összeálló kompozíciót megható, passacaglia hangulatú tétel (Öröklét) zárja. A Pillanatképek sikeréhez jelentősen hozzájárult a nehéz énekszólamot pontosan és szépen előadó Iván Ildikó.

Szívesen beszámolok még arról, hogy a Vántus-napok esti koncertjei mellett idén is helyet kapott néhány igen érdekes és népszerű koncert fiatal előadókkal, zenei  szakközépiskolásokkal („Törpék és óriások") a Király-König Péter Zeneiskolában, egy zenepedagógiai délelőtt az Egyetem Pedagógiai Karán (többek között Tóth Armand és Brian Belet gyermekdarabjainak ősbemutatóival és Juhász Gyula megzenésített verseivel), valamint egy igen ügyesen összeállított Ránki György-emlékkoncert a Somogyi-könyvtárban a száz esztendeje született komponista tiszteletére.

Komoly hiányérzetem mégis a program-összeállítás miatt van: miért nem kapott helyet szinte egyetlen valóban nagy és fontos kompozíció sem az idei szemlén, miért nem játszották a legjelentősebb szegedi szerző, Huszár Lajos műveit, és miért csak két Vántus-opusz hangzott el? A koncerteken hallgatózva nem egyszer eszembe jutott egy 17. századi német muzsikusnak - az első német zenetörténet szerzőjének - bájosan okos kategóriarendszere a zene legfőbb ellenségeiről. Ez a bizonyos Wolfgang Caspar Printz ugyanis a zene ellenségeinek tekintette azokat, akik a kemény munkával dolgozó muzsikusok helyett mindig csak a hírességeket s a virtuózokat hallgatják, s nem becsülik a zene mindennapjainak részeseit-munkásait -a zenészek (statisztikai értelemben) legnagyobb hányadát. Valóban, utóbbiak közül emelkedhetnek ki a valóban nagyszerű alkotók -sőt nélkülük talán nem is születhetnének meg a nagy kompozíciók. Az érem másik oldala viszont kétségkívül az, teszem hozzá naivan, hogy a zseniális alkotások nélkül bajosan nyernek igazi értelmet a zene mindennapjai. Így hát lehet, hogy statisztikai értelemben nagyon reprezentatív volt az idei szegedi szemle, követendő mintának azért mégsem állítanám a - kíváncsian várt - következő évekre.