Amikor a Mavrát bemutatták a Párizsi Nagyoperában -1922 nyarán -,   a Rókával párosították, hogy tisztességes terjedelmű felvonást alakítsanak ki. Előtte a Petruska hangzott el, harmadik felvonásként a Tavaszi áldozat. Tökéletes bukás lett az eredmény: a két közismert, nagyszabású balett közé sehogyan sem illettek a rövidke, kamarajellegű darabok. Operaházunk társulata most azzal próbálkozott, hogy három szerényebb apparátust foglalkoztató Stravinsky-opuszt fűz össze egyetlen nagy felvonássá, a róka és a Mavra kettőse mellé harmadikként A katona történetét állítva. Ahogy az ilyenkor várható, esztétikai-dramaturgiai okfejtést is kaptunk, mindenekelőtt a rendező Vidnyánszky Attilától, aki szerint (talán hallották a vele készült riportot az Új Zenei Újság 2007. október 28-i adásában) a három mű szorosan összefügg, mondhatni, szerves egységet alkot. Ismerjük a mondást: aki keres, talál. Némi fejtörés után bizonyára a sevillai borbély, a Borisz és, mondjuk, Flotow Mártája is párhuzamba állítható, kár, hogy a három együtt már elviselhetetlenül hosszú volna. De félre az iróniával. Valami tagadhatatlanul van a dologban. A róka vásári színjáték, a Katona meg eredetileg kis utazó társulatnak szánt darab, a kettő műfajilag nem áll tehát távol egymástól. A róka apácaruhában bemutatkozó címszereplője és a Katona sokféle alakban mutatkozó ördöge közt elég nyilvánvaló a rokonság. A Mavra huszárja meg kétségkívül katona (ez csak első látásra banális összefüggés: a katonalét sajátos szolgalét, végső soron megnyomoríttatás), s ha nagyon akarjuk, a baromfiudvarok tyúkszédítő urára is emlékeztet. Hogy aztán ez az alap valóban elég-e egy nagy ívű koncepció kialakítására, arról a Thália Színházban tartott október 26-i bemutatót és a második szereposztás november 8-i előadását látva nem vagyok meggyőződve.

Vidnyánszky Attila persze rengeteg ötlettel igyekezett szorosabbra fűzni a szálakat. A Mavra előadása alatt ott sertepertélt az egész baromfiudvar, Kossal, Macskával kiegészítve, a Kos igen látványosan verte a fejét a falba, ahogy az birkáék hímjénél szokás, és a kakast is igyekezett pótolni, egy  kikapós és biológiailag feltehetően kevésbé képzett jérce esetében látható sikerrel. Eközben enyelgett Parasa a Huszárral. A Katona kártyajeleneténél egyszer csak a Mavrából ismerős dallamokat idézte néhány hölgy, a darab végén pedig a feltűnően dúskeblű Parasa attribútumaival (és tyúk-faroktollazattal) jelent meg az ördög, vagyis egyik alteregója, hogy magával vigye áldozatát. A példákat sokáig lehetne sorolni. Nem mondom, hogy nem szórakoztam. Mégis, amikor jó két óra múlva végre felállhattam, s lazíthattam elgémberedett tagjaimon, némi zavarral igyekeztem a ruhatár felé. A nem különösebben hosszas taps alapján ítélve nem voltam egyedül ezzel az érzéssel. (Az igazsághoz tartozik, hogy a november 8-i előadáson valamivel már tovább tartott a taps).

Vidnyánszky úgy szórja gegjeit, ahogy az aprópénzt szórták teli marokkal a színpadra a zenekari árokból az ideiglenesen oda bújtatott szereplők, az ördög varázskönyvét olvasó katona meggazdagodását látványosan illusztrálva. Vagy ahogyan tojás-zöldség záporozott a Róka után nagyjából ugyanonnan a színpadon maradottakra, akik közül egyesek esernyővel védekeztek, mint politikusok a közelmúltban, némi derűt keltve a valódi publikum soraiban.

A baj az, hogy ez az elképesztő kavalkád, a szereplők egy részének megkettőzése már-már követhetetlenné teszi a cselekmény, a dramaturgia fő vonalait, magyarán: a lényeget. Ha akad valaki -nem operaházi, összes próbát végigasszisztáló bennfentes -, aki a Róka eseménysorát értette, az előtt tisztelettel megemelem kalapomat. A szövegből a premieren legfeljebb szavakat lehetett felfogni, a látványból meg azt, hogy a Róka a végén pórul jár, ünnepélyesen levágják a farkát, illetve hogy a kakas kétszer leugrik arról a nagy dobozról, amelyik eleinte tyúkólként funkcionál (és ha jól fejtettem meg az üzenetet, benne a gallus domesticus nőstényei egészen ősi mesterséget folytatnak), majd utóbb Parasa házává válik a Mavrában. A bámulatosan színes és kétségkívül vonzó színpadon közben ezernyi akció zajlott, Macska, Kos rohangált, nemigen tudtuk meg, miért. A Mavra valamivel felfoghatóbbnak bizonyult, a Katonában pedig legalább a prózai szöveg segített. Bár helyenként azt sem lehetett jól hallani. Ugyanis a narrátor szerepét Vidnyánszky számos általa kreált szereplőnek osztotta szét, kicsit meg is változtatta, önkényesen bővítgette. Időnként ügyesnek és hatásosnak tűnt ez a megoldás -máskor viszont a '60-as évek irodalmi színpadjainak kínosan amatőrös szavalókórusaira emlékeztetett. És hát a vég, az bizony megbocsáthatatlan. Charles-Ferdinand Ramuz librettójában a Katonát elviszi az ördög. Punktum. Itt utánaszaladt az egykori menyasszony (akiről pedig megtudhattuk a darab folyamán, férjhez ment és két gyereket szült, mert halottnak hitte kedvesét), és kihozta a zenekari árokból. „Das ewig weibliche..." Sajnos azonban ez a mű nem erről szól. Ez nem Faust és nem Rake's progress, még ha ehhez is, ahhoz is fűzik rokoni szálak.

Lehet, hogy tévedek, de nehezen szabadulok attól az érzéstől, hogy Vidnyánszky Attilát a horror vacui hajtja. Mintha rettegne attól, hogy kevés lesz a színpadi történés, magára marad a zene, eltelik egy teljes perc rohangálás, ugrálás, falra firkálás, dobálás, létramászás nélkül. Még azt is megengedhetőnek tartja, hogy a látványosság kedvéért (vagy Isten tudja, mi célból) körbe forgassa a zenészeket, minek következtében elvész a hangjuk. A Katona zárótétele egyetlen folyamatos diminuendo. Így van megkomponálva. Fokozatosan elnémulnak a hangszerek, a hegedű és ütő marad, végül  a dob győz. Ezt megforgatni ostoba merénylet az akusztika, végső soron a zene ellen. Ugyanis a hangzás akkor lesz halk és matt, amikor még a teljes együttes szól, és felerősödik, amikor már csak ketten játszanak. (Engedjenek meg itt egy rövid közbevetést. Úgy hiszem, a rendezőnek joga, sőt kötelessége új színben láttatni, átértelmezni a régi darabokat. Sellars híres Giulio Cesaréja az eredeti librettónak majd' minden szavát kiforgatta, és éppen ezáltal teremtett Händel avíttnak hitt opera seriájából bámulatosan izgalmas, mai közönségnek szóló darabot. A Lohengrin Katharina Wagner-féle emlékezetes -emlékezetesen botrányos -budapesti előadását is nagy operaszínházi élményeim közé sorolom. A határ azonban mégsem a csillagos ég. Egyet valóban nem volna szabad megtenni. Azt, hogy a zene sérüljön. Csinálhat bármit a színpad felkent modern ura, zeneszerző által leírt hangokat és előadói utasításokat illő tiszteletben tartania. Ha valami végképp nem fér bele a „koncepcióba", hát hagyja ki, szőröstül-bőrőstül, vagy változtassa meg a számok sorrendjét, mint Bergman, a csodálatos Varázsfuvolájában. Persze quod licet Jovi...)

Röviden és velősen: a három Stravinsky-darabnak ezt a rendezését elhibázottnak tartom, minden kétségtelen értéke, tetszetős jelmezei, Chagall világát idéző díszletei ellenére.

A zenei megvalósítás sem tett boldoggá. A rókát október 26-án mindjárt az elején szétesés fenyegette, az énekesek (Gulyás Dénes, Daróczi Tamás, Tóth János, Rácz István), illetve Kovács János karmester rutinja segített az utolsó utáni pillanatban. Hiányoltam az érces, erős, basszust. Rácz István, aki máskor igen erőteljes hangon tud énekelni, itt félősen visszafogta magát. Pedig a vokális hangzás savát-borsát ebben a darabban a basso profondo adja -érdemes meghallgatni azt a felvételt, amely a szerző irányításával készült. A Mavrában Gulyás Dénes huszárját egyértelmű elismerés illetheti, egyetlen hangi bicsaklását könnyű szívvel megbocsáthatjuk. Fülöp Zsuzsa Parasája viszont szereposztásbeli tévedés: a cifrázatokban gazdag szólamhoz jóval egyenesebb, fiatalosabb, naivabb vocéra volna szükség. Takács Tamara és Wiedemann Bernadett alakította az Anya, illetve a Szomszédasszony nem túl hálás szerepét. Az utóbbit éreztem meggyőzőbbnek. A második szereposztás november 8-i előadása ebből a szempontból lényegesen jobbnak tűnt. A Róka négy énekese (Nyári Zoltán, Laczó András, Szüle Tamás, Hantos Balázs) jóval érthetőbben mondta a szöveget, Hantos basszusát is illúziókeltőnek találtam. Nyári a Mavra huszárjaként egészen magával ragadott: igazi orosz Noszty fiút alakított, szívdöglesztő bajuszpödrés-imitációkkal, ügyes táncikálással és üdítően egészséges hanggal. Boross Csilla Parasájával is elégedett lehettem, akárcsak Bakos Kornéliával a szomszédaszszony szerepében. (Az anyát ezen az előadáson is Takács Tamara énekelte -kifogástalanul).

A zenekar a Mavrában mindkétszer tisztességgel helytállt. A Katonát már hallottam virtuózabban is. Nem válik az Operaház zenészeinek dicsőségére, hogy az úgynevezett nagy korálban többször egymás után sem sikerült egyszerre belépniük, noha Kovács János egyértelműen, világosan, szabatosan intett. A 8-i előadáson (amelyen Sándor Szabolcs vezényelt) határozott javulást tapasztaltam -hiába, a gyakorlás meghozza gyümölcseit. Szerencsére a roppant nehéz hegedűszólók mindkét alkalommal szinte makulátlanul sikerültek.

Laczó András és Szüle Tamás A róka előadásán

A Mavra huszárja: Nyári Zoltán

Mavra - Wiedemann Bernadett a Szomszédasszony szerepében

A huszár és Parasa: Gulyás Dénes és Fülöp Zsuzsa

Boross Csilla és Nyári Zoltán a Mavrában

Jelenet A katona történetéből