Richard Wagner 1862 kora őszén -a felvett előleg ellenére -megint egyszer túllépte a kiadójától kapott határidőt. Ezúttal Franz Schottról és a Meistersinger I. felvonásáról volt szó. Szorongatott helyzetében mentő ötlete támadt. Biebrichi otthonába kérette a számos neves énekes ismerőse közül megfelelőnek tartott személyt, Emilie Genastot. Elébe tette vadonatúj kéziratát, a Mathilde Wesendonck verseire komponált Fünf Gedichtét. Hans von Bülow a zongorához ült, s vele a fiatal mezzoszoprán hamar megtanulta a tradicionális dalirodalomtól igencsak különböző, roppant igényes ciklust. A terv telitalálatnak bizonyult. Mint Wendelin Weißheimer karmester memoárjaiból1 tudjuk, a kiadó hintót küldött az öttagú társaságért. Két hölgy, Emilie Genast és Cosima von Bülow, valamint három úr, Wagner, Bülow és Weißheimer utazott Laubenheimbe, Schotték nyaralójába. Itt „a kis létszámú, ám válogatott közönség előtt Emilie Genast kiasszony Hans von Bülow kíséretével elénekelte az öt Wesendonck-dalt. A bemutató hatása lenyűgöző volt; mindenki döbbenten ült, Frau von Bülow arcát könny áztatta. Franz Schott úr pedig örömmel dörzsölte a kezét, és gondosan elzárta a kéziratot."

Nem akármilyen muzsikus és énekművész lehetett tehát Liszt múzsája, vokális műveinek rendszeres előadója, inspirálója. Emilie (Merian)-Genast nevét, életrajzát -furcsa módon -mégsem találjuk a lexikonokban. Talán azért, mert par excellence dal- és oratórium-énekesnő volt. Csak a La Mara néven publikáló Marie Lipsius és néhány másik szem- és fültanú írásaiból2 tudjuk, hogy a neves weimari színházi dinasztiából származó Emiliének kicsi, de szép színű, meleg fényű mezzoszoprán hangja volt, és kivételes művészettel, szuggesztíven énekelt. Repertoárja Händeltől a kortársakig terjedt. Kiválóan zongorázott, és akár emlékezetből is tudta kísérni magát.

Nem illik a képbe, hogy ő volt az a „Mitzi", aki ellen Wittgenstein hercegné olyan hevesen és igazságtalanul fakadt ki a „kedves rokonnak", Eduard Lisztnek 1875. május 30-án írott bizalmas levelében.3 Azzal vádolta: Lisztet „kiforgatta majdhogynem bölccsé, intellektuálissá érett életmódjából". Azok közé az asszonyok közé sorolta, akiknek a kedvéért egy férfi -ha megkapta őket -„mindenféle ostobaság elkövetésére képes". „Mitzit", Liszt vele folytatott viszonyát kárhoztatta azért, amiért ő maga, aki mindent feláldozott volt érte, és akit rég el kellett volna vennie, visszautasította a mesterrel kötendő házasságot.

Az 1833-tól 1905-ig élt Emilie Genast ifjú korában német városokban szerepelt; 1855 és 1863 közt számos kortárs mű, elsősorban Liszt-dalok, zsoltárok ihletett előadójaként szerzett hírnevet; a hetvenes években a Szent Erzsébet-oratórium címszereplőjeként, a neki ajánlott Szent Cecília bemutatójaként aratott sikert. Magánélete eléggé szerencsétlen volt: férje, dr. Emil Merian, egy bázeli biztosítótársaság igazgatója, aki 1863-ban vette el, hamarosan gyógyíthatatlanul beteg lett; néhány év után visszaköltöztek Weimarba, és dr. Merian itt nemsokára meg is halt. Három gyermeke közül két beteg kislányát ápolta, majd elvesztette, csak fia maradt életben. Meglehetősen szűkös anyagi körülmények között élt. Mindezen sorscsapások ellenére -amint unokahúga, Helene Raff (Liszt egykori asszisztensének és Emilie nővérének lánya) megírja,4 „meine Tante Merian" megőrizte életerejét, kedves emberségét, derűjét. Wagner szerint humora is volt.5 Barátságos weimari szalonjában rendszeresen magas szintű muzsikálás folyt, és a kor számos világhíressége érezte ott jól magát.6 Emilie -zárt körben és néha nyilvánosan - elbűvölően énekelt; ezenkívül tanított, zenekritikákat írt, és még jótékonykodott is.

A mesterrel való kapcsolata mindmáig a Liszt-biográfia fehér
 foltjai közé tartozik. Csupán a komponista hozzá írott, gondosan megőrzött, a weimari Goethe-Schiller-Archivban található leveleiből rekonstruálható; Liszt természetesen nem őrizte meg Emilie írásait. E Liszt-levelek feldolgozása eredményeképpen kiviláglik, mennyire hamisan ítélte meg őt a féltékeny Carolyne hercegné: hogy Lisztet semmiféle „ostobaság elkövetésére" nem bírta, ellenkezőleg, az őt körülzsongó hölgyek közül a művészileg-emberileg kivételesen rokonszenvesekhez, hozzá méltókhoz tartozott.

Liszt a nála 22 évvel fiatalabb Mitzit kislány kora óta ismerte; az ifjú mezzoszoprán képességeit méltányolta, másoknak ajánlotta. Emilie pedig -merész és nagyszerű interpretációival -a nyilvánosság előtt sikerre vitte a sokat támadott zeneszerző alkotásait: német nyelvű dalait, zsoltárait - de számos új Liszt-mű születését is neki köszönheti a zeneirodalom. Egyebek között a következő Liszt-dalok kapcsolódnak a nevéhez: Die Loreley, Mignons Lied, Die Drei Zigeuner, Es muß ein Wunderbares sein, Muttergottes-Sträußlein, Die stille Wasserrose, Wieder möcht'ich dir begegnen, Blume und Duft, valamint a Nonnenwerth című dal második változata. Emilie inspirálta Mignon, Die Loreley, Die Drei Zigeuner című saját dalának hangszerelését is, és a kedvéért instrumentálta Schubert Die junge Nonne, Gretchen am Spinnrade, Lied der Mignon és Erlkönig című dalait.

A mester „érthetetlennek, rossznak minősített lírám szeretetreméltó és bátor képviselőjének"7 nevezte, aki új meg új „Missetaten" -bűnös cselekedet -elkövetésére, azaz komponálásra készteti őt.8

Bensőségessé Liszt életének talán legnyomasztóbb idejében vált a kapcsolatuk. A mester a sok intrika következtében 1858 végén jutott el odáig, hogy tíz sikeres esztendő után Weimarban letegye a karmesteri pálcát. Egy évvel később elvesztette tehetséges, húszéves fiát. Élettársa, Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegné 1860. május 17-én Rómába utazott, hogy előmozdítsa válását, illetve Liszttel kötendő házasságkötését. Titkos, nagy szerelme, Agnes Street-Klindworth, titkosügynök apjával Brüsszelben élt. A közel ötven esztendős művész magára maradt, és fogalma sem volt arról, mikor, hol, hogyan folytathatja életét, munkáját. Csak az volt biztos, hogy Weimart el kell hagynia. És mindez másoktól függött. Kiszolgáltatott helyzetében napjai örökös nyugtalan bizonytalanságban teltek. Dolgozni ilyen lelkiállapotban képtelen volt, ami csak fokozta mély depresszióját. Ekkoriban, 1860 szeptemberében fogalmazta meg végrendeletét.9

Az Emilie Genastnak szóló, néhány kivétellel publikálatlan 95 írása és egy számára készült ajánlólevele arról tanúskodik, hogy kapcsolatuk mindennek mondható, csak kalandnak, futó afférnak nem. Ellenkezőleg: kölcsönös elismerésen, azonos érdeklődésen és őszinte érzelmeken alapult. 1860-61 táján valószínűleg ez a nem szép, de igen tehetséges művésznő jelentette a deprimált komponista számára az egyetlen vigaszt. Minthogy mindketten Weimarban laktak, üzeneteit a zeneszerző többnyire küldöncre bízta. Titkos találkáik szállodában zajlottak. Ha egyikük otthonában randevúztak, azt a mester tapintatosan a város nagy költőinek szobraival jelezte. „Herder emlékműve felé" annyit tett: nálam, „Wielandé felé": nálad. Együttléteik alkalmával -ha mód volt rá -muzsikáltak is. Amikor Emilie a karrierje kedvéért elköltözött, harmadik városokban beszélték meg a légyottot; az ünnepeken otthon találkoztak. 1861 augusztusában az énekesnő még részese volt a Weimari Zenei Fesztiválnak. Utána Liszt - egymaga - felszámolta otthonát, az Altenburgot, ahol a hercegnével hosszú éveken át lakott - és vele életének, munkásságának egy jelentős periódusát. Októberben még találkozott Emiliével - azután hosszú cezúra következett, és kötődésük jellege megváltozott. A gyűjteményben található legközelebbi Liszt-levél négy évvel később, a Vatikánból kelt. Időközben Emilie is férjhez ment, Liszt meg is látogatta a Merian házaspárt Bázelban. 1869 után, weimari időzései során rendszeres vendége volt Frau Merian híres szalonjának. Meghitt kapcsolatuk szép művészbarátsággá nemesedett; Liszt a férjes asszony, majd az özvegy státusát magától értetődően mindvégig tiszteletben tartotta.

Liszt leveleinek jó része datálatlan; csak megközelítőleg besorol-
 ható. A legelső valószínűleg 1856-ban íródott, az utolsó a nyolcvanas években. A 95 levél zöme -78 darab -német nyelvű. Eleinte a művész csak akkor írt franciául a fiatal Mitzi Genastnak (akit rábeszélt e nyelv megtanulására), ha azt akarta, hogy mások ne értsék. (Éppen megfordítva, mint ahogyan - azonos célból - ifjú korában Marie d'Agoult-nak vagy édesanyjának Franciaországba írott üzeneteiben váltogatta a nyelveket.) Frau Meriannak azonban, Rómából és Pestről, kizárólag franciául írt. Németre akkor váltott, amikor ismét mindketten Weimarban laktak.

Tartalmukat tekintve a levelek változatosak. Akadnak köztük rövid üzenetek, virágcsokrokhoz mellékelt névjegyek, és -ha távol voltak egymástól -hosszú beszámolók, a helyi társadalmi és művészeti életről. Vannak meleg hangú részvétnyilvánítások is: Emilie édesapja, a neves rendező,10 valamint kislánya elvesztése alkalmából. A mester többször szakmai problémáiról11 is beszámol, énekszólam alakításához kér tanácsot, magyar tanítványt ajánl be barátnőjének. Ha nem oly részletes vallomásokban is, mint Agnes Streetnek,12 időnként Emiliének is megemlíti az őt ért sérelmeket, panaszkodik helyzetének provizórikus, kiszolgáltatott voltára. Weimarból 1861. július 21-én így ír:

Az már bizonyos, hogy augusztus 17-én hagyom el Weimart. Hogy hová megyek, igencsak bizonytalan -Párizsba semmiképpen sem. Mondanom sem kell, hogy mostani helyzetemben sem munkára, sem pihenésre nem gondolhatok. Csak napról napra cipelem nyomasztó terhemet, ám másokat semmiképpen sem kívánok vele untatni.13

Tíz évvel később, Pestről, 1871. január 28-án, Napóleon és a pápai állam bukását követően pedig így:

Hónapok óta kimondhatatlan szomorúság kínoz [...] Valószínűleg itt tartanak; hogy milyen módon veszik hasznomat, még kérdéses. Ha rajtam múlna a sorsom, valamilyen faluba vonulnék vissza a könyveimmel meg a kottapapirosommal. Ez már-már sikerült is a múlt télen, a Villa d'Estében, és azt reméltem, hogy hasonlóképpen, egyre sikeresebben folytatódik. Ám a szeptemberi események után Rómába visszatérni nem volt kedvem; bevallom, képtelen vagyok magam megosztani a Tevere egyik partjának gyásza meg a másiknak az öröme között."14

1868. július 17-én arról vall, mennyire viszolyog már „régi, szalonzongorista szakmámtól, amelynek hatása rendesen annyira megalázó, hogy ősz hajam is belepirul".15 Olykor családtagjairól is szót ejt; így Párizsban élő édesanyja balesetéről,16 Cosima veszélyes betegségéről.17
A Bülow házaspár problémáiról azonban mélyen hallgat, hiszen maga sem akarta tudomásul venni a krízist. Még 1866-ban is arra kérte a Bázelban élő Emiliét: férjével együtt segítse ott a letelepedésben a Münchenből elüldözött családot. „Engedje meg, kedves Asszonyom, hogy számítsak M. Merian és az Ön segítségére: arra, hogy barátsággal fogadják e két embert, akikhez jobban kötődöm, mint ahogyan ezt tőlük viszonzásképpen elvárom."18 Csak 1869. szeptember 21-én -miután Cosima véglegesen Wagnerhez költözött, már a harmadik közös gyermekük is megszületett, és megszakította volt apjával a kapcsolatot -vallja meg Emiliének:

Igen, bánatos vagyok -nem magam miatt, akit az emberi szenvedés már csak igen csekély mértékben érint, és ha igen, többnyire megenyhítik nemes és szeretetteljes érzelmek -de egy másik lélekért szomorkodom, amelyet a magamé folytatásaként szeretek. Pillanatnyilag róla nem mondhatok semmit, csak Istenhez imádkozhatom érte. Az irgalmas égi Atyára bízom félelmeimet és érzelmeimet. Egyedül ő ismeri a szívek titkait, és emeli fel a megtört szívűeket ... ő nem hagyja el a lányomat, bármilyen sors várjon is rá."19

Marie Lipsiustól úgy tudjuk, hogy Emilie Merian-Genast -ez a jelentős Liszt-interpretátor, a mester hűséges, ám sohasem tolakodó, kedves barátnője -a kevesek egyike volt, akinek Cosima megengedte, hogy 1886 júliusának végén haldokló apját Bayreuthban meglátogassa.

Liszt Emilie Merian-Genasthoz írott leveleinek első része a Studia musicologica szeptemberi számában jelent meg közreadásomban; a második rész a következő, téli számban lesz majd olvasható.

Jegyzetek

1   Wendelin Weißheimer: Erlebnisse mit Richard Wagner, Franz Liszt und vielen anderen Zeitgenossen. Deutsche Verlagsanstalt, Stuttgart-Leipzig, 1898, 129-130.

2   La Mara [Marie Lipsius]: „Emilie Merian-Genast." In: Liszt und die Frauen. Breitkopf & Härtel, Leipzig, 1919. Neubearb. Aufl. 205-220.; La Mara: Durch
Musik und Leben im Dienste des Ideals, Bd. I-II. Breitkopf & Härtel, Leipzig, 1917,
Bd. I/112., 115., 123.; Adelheid von Schorn: Zwei Menschenalter. Erinnerungen und Briefe aus Weimar und Rom. 2. Veränd. Aufl. Greiner & Pfeiffer, Stuttgart, 1913, 106., 134., 155., 315.; Adelheid von Schorn: Das nachklassische Weimar Bd. I-II. Kiepenheuer, Weimar, 1912, 54., 63., 77., 243., 295., 296.; Franz von Milde: Ein ideales Künstlerpaar Rosa und Feodor von Milde. Ihre Kunst und ihre Zeit, Bd. I-II., Breitkopf & Härtel, Leipzig, 1918, Bd. I/38., 56., 164-165., II/20., 66., 185.; Hans von Bülow: Briefe. Hrsg. von Marie von Bülow. Breitkopf & Härtel, Leipzig, 1898, Bd. III/Nr. 109, 146, 176, 178, 186, 237, 481, 530, 600; Lina Ramann: Lisztiana. Erinnerungen an Franz Liszt in Tagebuchblättern, Briefen und Dokumenten aus den Jahren 1873-1886/87, Hrsg. v. Arthur Seidl. Textrev. v. Friedrich Schnapp. Schott, Mainz, London..., 1983, 71., 239., 295.

3   Maria P. Eckhardt-Cornelia Knotik: Franz Liszt und sein Kreis in Briefen und Dokumenten aus den Beständen des Burgenländischen Landesmuseums. (Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgenland, Heft 66.) Eisenstadt 1983, Nr. 33, 67-68.

4   Helene Raff: Blätter vom Lebensbaum. Knorr & Hirt, München, 1938, 208-211.

5   Richard Wagner: Mein Leben. Volks-Ausgabe, 2. Aufl. F. Bruckmann, München, 1915, IV/371.

6   Lásd a 2. jegyzetet.

7   La Mara: Liszt und die Frauen, 211.

8   Lásd az 1860. július 2-án, illetve egy másik, akkoriban kelt levelét. Klára Hamburger: „Franz Liszts Briefe an Emilie Merian-Genast aus den Beständen des Goethe-Schiller-Archivs, Weimar. Teil 1-2. In: Studia Musicologica, Vol. 48-49., Akadémiai Kiadó, Bp. 2007, Nr. 28, 33.

9   Mein letzter Wille. Ceci est mon Testament. 14. 19. 1860, in: La Mara: Franz Liszt's Briefe. Breitkopf & Härtel, Leipzig, 1900, Bd. 5/52-63, Nr. 27.

10 Eduard Genast (1797-1866).

11 Lásd Hamburger, Nr. 32, 34, 41, 54, 68, 91.

12 Lásd Pauline Pocknell: Franz Liszt and Agnes Street-Klindworth. A Correspondence. 1854-1886. (Franz Liszt Studies Series, 8. Gen. ed. Michael Saffle.) Hillsdale,
N. Y., Pendragon Press, 2000.

13 Lásd Hamburger, Nr. 62.

14 Lásd Hamburger, Nr. 86.

15 Lásd Hamburger, Nr. 73.

16 Lásd Hamburger, Nr. 30.

17 Lásd Hamburger, Nr. 53, 54.

18 Lásd Hamburger, Nr. 69.

19 Lásd Hamburger, Nr. 78.

Néhány kézírásos ütem a „Madárcsicsergés"-áriából (Händel: L'Allegro, il Penseroso ed il Moderato), annak bizonyítására, hogy a régi nagy mesterek igenis alkalmazták a sokat kárhoztatott hangfestést. (Az 1860. augusztus 7-én kelt, 32-es számú levélből)