Magyarország legrégibb múltra visszatekintõ kortárs zenei szemléinek egyike, a Korunk Zenéje sohasem törekedett arra, hogy "tematikus" fesztivál legyen: célja, úgy tetszik, inkább a jelen és a félmúlt hazai és külföldi termésében való válogatás - és persze a magyar hangversenyélet néhány fájó mulasztásának pótlása. A szerkesztõk idén sem erõltettek rá a koncertekre valamely egységesítõ koncepciót. A megfigyelõnek legfeljebb az tûnhetett fel, hogy a 2007-es nyolc esten meghatározó volt az antológiaszerû mûsorok jelenléte - és idén is akadtak évfordulók, amelyek alkalommal szolgáltak elõadói vagy alkotói életmûvek elõtti tisztelgéshez. Molnár Szabolcs és Veres Bálint beszámolóiból mozaikszerûen állítottuk össze az olvasó számára a 2007-es Korunk Zenéje képét.

A 33. Korunk Zenéje nyitókoncertje kétszeresen is mást nyújtott, mint amit ígért, ám a kis létszámú közönség, ha várakozásaiban talán csalatkozva is, reflexiókra serkentõ benyomásokkal térhetett haza. Amire a cím és az elõzetes információk alapján joggal számíthattunk, nem lett volna más, mint egy igazi virtuóz klarinétest Klenyán Csaba fõszereplésével. Ehelyett a teljes koncerten a Klenyán Csaba-Rozmán Lajos klarinétduó kifinomult, intelligens, tökéletesen kiegyenlített, ám nem állítanám, hogy hangsúlyozottan virtuóz játékát csodálhattuk. Az események ilyetén alakulására magyarázatot nyújtott a program, amely néhány koncertdarab mellett fõként pedagógiai érdeket szolgáló muzsikát kínált. Klenyán ezzel az estével egy jelentõs távlatot nyitó terv megvalósításának elsõ lépéseit kívánta megtenni. A Magyar klarinétantológia névre keresztelt sorozatban ugyanis arra vállalkozik, hogy a magyar klarinétrepertoár (szólók, duók, triók, kvartettek és kvintettek) egészét lényegében a kezdetektõl áttekintse, s hogy a most még végeláthatatlannak tûnõ sorozat befejeztével a Magyar Rádió archívumát páratlan hangzó anyaggal bõvítse. A koncertsorozat elõfeltétele ugyanis Klenyán számára az összes elhangzó mû rögzítése volt: egy olyan gyûjtemény létrehozása, amely sokáig lehet kincsesbányája a hangszer jelenlegi és jövõbeli mûvelõinek.

A fentiek fényében talán nem meglepõ, ha az Artisjus korszerû, ám apró elõadótermében a hallgató kissé úgy érezte magát, mintha stúdiófelvételre ült volna be megfigyelõként. Kérdés, érdekes-e egy efféle felvételi folyamatot megfigyelni? Ezúttal messzemenõen az volt, nem csak azért, mert Klenyán rokonszenves házigazdának bizonyult, aki nemcsak tudomásul veszi, hogy figyelik felvétel közben, hanem idõnként oda is szól a megfigyelõknek, beavatva õket az események bizonyos elemeibe; de érdekes volt az este azért is, mert tökéletes demonstrációját nyújtotta annak, mi a különbség koncertmûsor és hangzó antológia között.

Az antológia a szokásostól eltérõ viszonyt feltételez a kiválasztás és a neutrális közvetítés eszménye között, egyértelmûen az utóbbira helyezve a hangsúlyt. A tudomány és a funkcionalitás (például a pedagógiai haszon) szelleme az, ami az antológiába belopakodva megváltoztatja a zene létrehozásának és fogyasztásának játékszabályait. Az antológiák sosem várják, hogy szõröstül-bõröstül szeressük õket, hanem a különbözõ szempontok szerinti válogatásra szólítanak fel. (Éppen arra, amit a koncertmûsort összeállító elõadómûvész már elvégzett helyettünk.) De mielõtt válogatni kezdhetnénk az antológiából, maga az antológia is válogat, s ha követni látszik is a felvilágosult és mindent értõ/elfogadó mûvészettörténet szellemiségét (amelyet Alois Riegl vizionált a személyes ízléstõl mentes mûvészettörténész ideálképében), végsõ soron akkor is a szerkesztõi vonzalmak lenyomata marad. (Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy a Magyar klarinétantológia elsõ része illõ felütése lehetett egy olyan fesztiválnak, amelynek jellegét mindig is egyfajta antológiaszerû szerkesztésmód határozta meg, s amely karakteres és jól azonosítható koncepció helyett éppen olyasfajta semlegesnek tekinthetõ elvek mentén alakítja ki mûsorait, mint amilyen például a nemzeti hovatartozás).

Legyen tehát az antológia mûfaja bármilyen tudományos-funkcionális-neutrális, azért még nem kétséges, hogy nem csak Apollón, de a Múzsák gyermeke is, s nemcsak tudásunkat, hanem a mûvészet iránti igényünket is szolgálja. Márpedig a Klenyán-Rozmán páros ezúttal csak néhány darab erejéig elégítette ki ezt az igényt, bár ezzel korántsem szándékozom azt mondani, hogy a koncerten elhangzott pedagógiai mûvek ne képviselnének jó, sõt magas minõséget a maguk nemében. LEGÁNY DÉNES Klarinétduói az alapfokú, DRASKÓCZY LÁSZLÓ Népdalszonatinája a középhaladó, míg PATACHICH IVÁN Két duója a felsõfokú tanulmányok számára tûnt értékes és hálás anyagnak. Dönteni úgyis azok fognak az efféle darabokról, akik a hangszertanulás különbözõ fokain találkoznak velük. (Azok számára, akik zenetörténeti ismereteket szeretnének ebbõl az antológiából szerezni - és bevallottan ilyen ambíciója is van a sorozatnak -, az elsõ este nem járt haszonnal, mert egyetlen darabnál sem volt feltüntetve keletkezésének ideje.)

Végül a laikus hallgatóságnak az olyan mûvek maradnak, mint SÁRY BÁNK enyhén absztrahált, a prózaiságtól éppen csak leheletnyit elemelt népdalfeldolgozása, a Jaj, de sokat áztam, fáztam; HOLLÓS MÁTÉ Duó-tucatja, amelynek bõbeszédûségre csábító, expresszív stílusát hathatósan ellensúlyozza haikuszerû töredékessége; és legfõképp SÁRY LÁSZLÓ klarinétduói (Kettõs és Rákkánon), amelyekbõl azt tanuljuk meg újra és újra, hogy sem "ihletbõl", sem "mondanivalóból", sem "kifejezésbõl" nem kell sok, mert a modern (értsd: Satie utáni) mûvészetben még mindig az egyszerû, algoritmikus játékok a leghatásosabbak. (Szeptember 29. - az Artisjus Magyar Szerzõi Jogvédõ Iroda Egyesület terme)

Veres Bálint

A Netherlands Vocal Laboratory fellépése bizonyára meglepte az énekegyüttesek és kórusok koncertjeinek hazai törzsközönségét. A hatfõs csoport (négy hölgy, két férfiú, mûvészeti vezetõ: Romain Bischoff) koncertje egy külhonban általános, már-már kötelezõnek mondható gyakorlatot követett. Az elõadók nem elégedtek meg a kitûzött mûvek egyszerû megszólaltatásával. A produkcióhoz társuló számos külsõség: az énekesek koreografált mozgása, az öltözék, a világítás és a kompozíciók összekapcsolásának mikéntje legalább olyan fontos volt, mint maguk a darabok. Sõt ezek a nem zenei járulékok néha a mûvek elé is tolakodtak - és valljuk be, gyengébb kompozíciók esetében ez kifejezetten hasznosnak tetszett, hiszen a látvány, a hókuszpókusz jótékonyan elterelte a hallgató figyelmét. Gyanítható, hogy a most elhangzott mûvek nagyobbik felét eleve ilyen elterelõ manõverekkel fûszerezett elõadásra szánták.

Az egységesen feketébe öltözött társulat (a színházi kifejezés ezúttal híven adja vissza a jelenség lényegét) mezítláb énekelt - ki tudja, miért. Az elõadást számos esetben erõteljes mimika kísérte, egy duettben pedig a két énekes dialógusa színpadias interakcióval: hol jelentõségteljes egymásra tekintéssel, hol joviális összekacsingatásokkal járt. Akinek éppen nem volt énekelnivalója - márpedig a szólót, duettet, tercettet bõséggel felvonultató programban sok ilyen rész akadt -, valamilyen mozdulatszínháztól ellesett pózba merevedve várta meg azt a kompozíciót, amelyben ismét szerephez jutott. Akadt, aki lekuporodott, más hasmánt egy székre feküdt. Egy énekes az oldalfal elé állt, hogy egy elképzelt kivégzés elõtti utolsó pillanatba betonozódva várja ki sorsa jobbra fordulását. Az egyébként élénk tehetségrõl számot adó szopránénekesnõ egy teljes darabot csecsemõpózba gömbölyödve feküdt végig. Számomra a fenti színpadias gesztusokkal nem az volt az elsõdleges baj, hogy alkalmi megformálójuk ügyetlen vagy esetleg hiteltelen lett volna, hanem az, hogy az egésznek semmi értelmét sem láttam. Ezzel szemben értelmesnek tûnt, hogy a koncert mindkét részét egyvégtében, megszakítás nélkül adták elõ, az elsõ részben hat, a másodikban öt, egymástól tökéletesen független darabot fûztek össze ciklussá, bár nehéz megítélni, hogy az egymás mellé sorolt darabok között feltárható-e mélyebb kapcsolat. Megkockáztatom, nem az áthallások felmutatása, nem is a mûvek közötti kölcsönhatások kikényszerítésének szándéka ösztönözte a mûsor összeállítóját. Egyszerûen magasabb élvezeti értéket tulajdonított az eltérõ technikájú darabok sorozatának.

A mûsorfüzetben kiadott programtól némileg eltérõ koncerten három tételt is hallhattunk GEORGES APERGHIS-tõl, két részletet a Jactations sorozatból, valamint egy Rondo címet viselõ kompozíciót. Nem lehet véletlen a görög-francia komponista dominanciája: teátrális gesztusokat, testmozgást és sajátos hangadásokat, túlzó mimikájú beszédmódokat és néha komikus hatású torzításokat elõíró kompozíciói vörös fonálként szõtték át a teljes mûsort, s e mûvek elõadása híven tudósított a Netherlands Vocal Laboratory mûvészeti elképzelésének imént jellemzett fõ irányáról. Ezen irányhoz képest CHARLOTTE SEITHER bevezetõül elõadott kompozíciója, a Seeds of noises hagyományos technikájú és esztétikájú darab, melybõl egyértelmûen derült ki, hogy az együttesben egyetlen "hangszemélyiség" sincs, a laboratóriumban nemhogy hangfenomének, de még jellegzetes orgánumú, karakteres figurák sem akadnak. Aligha meglepetés, hogy ez a tény jócskán aláásta a "nem-éneklés" mûvészi hitelét is.

Többet vártam az elektroakusztikus eszközökkel támogatott daraboktól. KATARZYNA GŁOWICKA (Opalescent Horizons), FLORIAN MAGNUS MAIER (The Jugular Shuffle), SAMIR ODEH-TAMIMI (Rójagdad), CHEN WAGNER (Folded) és WOUTER SNOEI (Dialoog) mûvei nem tudósítottak markáns kísérleti attitûdrõl, pedig az együttes névválasztása alapján effélére számítottam. ROBERT ZUIDAM kompozíciója (Les Murs) és egy nagyszabású finálé dramaturgiai súlyával nehezített záró tétel -SEUNG-AH OH: Recollection for ChoHee -közül az utóbbi hagyott némi emléknyomot. Elõadásakor a teljes együttes felsorakozott, éneküket ütõhangszerekkel kísérték, hogy egy szertartás misztikus ködébe burkolják programjukat. (Szeptember 30. - Trafó)

Nagyszabású, az énekes számára különösen jelentõs erõpróbát képviselõ "dalestet" adott Horváth Mária (ének) ésJeney Zoltán (zongora). A kihívás vállalása önmagában tiszteletet parancsoló, ám a mûvészi hatáshoz ez kevéssé járult hozzá. Egy énekes vagy hangszeres elõadómûvész esetében az aktuális képességek és a mozgósítható erõtartalékok racionális felmérése, valamint a program összeállítása éppúgy része a mûvészi felkészülésnek, mint a technikai "tréning". Ha az utóbbi túlságosan is elõtérbe kerül, akkor a mûvészi hatás és az erõfeszítés egyensúlya megjósolhatóan fel fog borulni, az elõadó szükségszerûen teljesítõképessége határán fog teljesíteni. Nagy kockázatot vállal, aki cseppre kiszámított üzemanyaggal indul egy rendkívüli nehézségû, hosszúságú és számos elõre nem sejthetõ buktatót tartogató útra. Úgy érzem, Horváth Mária ilyen utazásra vállalkozott. Mindjárt a mûsor elejére tette KURTÁG GYÖRGY kíséret nélküli dalciklusát, a József Attila-töredékeket (op. 20). Az elmúlt években számos példát hallhattunk arra, hogy Kurtág vokális ciklusainak értelmezése miként gazdagodott az interpretációk sokfélesége és változatossága révén. A közelmúltból ilyennek tartom például Juliane Banse és Keller András Kafka-Fragmente lemezét. Ám az is világos, hogy az interpretációs hagyomány gazdagodása szinte kizárólag a nem magyar nyelvû sorozatokhoz kapcsolódott, éppen ezért csak örülni lehet annak, ha a Bornemisza-kantáta vagy a József Attila-töredékek magyar anyanyelvû elõadó tolmácsolásában válik ismét hallhatóvá. Mindkét kompozíció esetében az elõadói tradíció megszakadásától kell tartani, sõt mintha e szakadás már be is következett volna.

Számomra úgy tûnt, Horváth Mária elsõsorban a kottahûséget, a hangok pontos leéneklését tekinti feladatának. Úgy is fogalmazhatok, energiáját erre az egyetlen összetevõre tudta csak irányítani. A szöveg értelmezésére (és érthetõvé tételére), a daltöredékekhez fûzõdõ személyes viszony kimunkálására, az elõadás szabadságának megteremtésére nem maradt ereje. Nem tudta a dalok által megfogalmazni, miért fontos ez vagy az a kompozíció - nem csak úgy általában, hanem elsõsorban az õ számára. Mert az ösztönzõ külföldi példák azt mutatják, a mûvek újszerû értelmezése magából a közvetítõbõl ered, az elõadó személyisége teszi a kompozíciókat a (sokadik) elsõ pillantásra érdekessé, általa válik szabaddá a darabhoz vezetõ út. Ezúttal az út számomra nem nyílt meg.

Hasonlót éreztem az elsõ részben, JENEY ZOLTÁN ciklusának (Gyászénekek a Halotti szertartásból) hallgatásakor is. Azzal a különbséggel, hogy ezúttal az egyes dalokhoz társított személyes emlék jóval frissebb, így Horváth Máriának nem kizárólag az "invitálás" feladatát kellett ellátnia, hanem meg kellett küzdenie az emlékeimben/képzeletemben ideálisnak vélt interpretációval is. Az énekesnõnek az esetek nagyobb részében ez nem sikerült. Az erõltetett operai hangvétel ellentétben állt a (szerintem ideális) távolságtartó és eltávolító, egyszerûnek ható és természetes elõadásmóddal. A fizikai fáradás számlájára írom, hogy a szövegformálás gyakorta vált kényszeredetté, mesterkéltté.

A szünet után elhangzott, rövid darabokból összeállított, változatos füzér felszabadultabb muzsikálásra adott lehetõséget. Jeney egészen korai mûvekbõl (Három dal Apollinaire verseire, 1962) éppúgy válogatott, mint a legújabbakból (Adam's Sleep, 2007). Nem az összegzés, nem is valamiféle beszédes életmû-keresztmetszet kialakítása lehetett a célja, hanem a komponálás tevékenységéhez fûzõdõ sajátos viszonyának sokoldalú megvilágítása. S azáltal, hogy a programban helyet kapott Henry Purcell, John Dowland és Arthur Honegger egy-egy kompozíciója, a koncert már nem csak egy alkotó privátszférájáról festett képet. Az Apollinaire-dalok másodikja (L'adieu) Honegger ugyanezen versre írt dalával alkotott véletlenszerû párost (Jeney a komponálás idején nem ismerte Honegger megzenésítését). E játékos mûsorötlet komoly párja a Purcell-hivatkozás volt. A szövegazonosságon túl Jeney az angol mester dalának néhány strukturális elemét is átvette (metrum, ritmus). Az eredeti elgondolás szerint Jeney két Dowland-dal (Come ye Heavy States of Night; Come again) szövegére írt volna új kompozíciót, ám a kiválasztott versek - a szerzõ szavai szerint -"ellenálltak", így a mûsorba végül egy olyan stílusjáték (Ladislaus de Madaœ világi énekeibõl, 1971) került, mely nagyjából megidézte Dowland korát. S hogy egy szöveg nem indít komponálásra egy szerzõt, az fontos adalékká válhat egy majdani alapos stílusanalízishez, melynek egészen biztosan érintenie kell azt a két jelentõs kompozíciót, mely a második koncertrészben hangzott el: a Monodyt (Igor Stravinsky emlékére) és a Dalok Tandori Dezsõ verseire címû ciklust. (Október 1. - az Artisjus Magyar Szerzõi Jogvédõ Iroda Egyesület terme)

Molnár Szabolcs

A Sugár Miklós vezette EAR Együttes jelenléte úgy kíséri évek óta a Korunk Zenéje rendezvénysorozatát, ahogyan az elektroakusztikus zeneszerzés kíséri és kísérti évtizedek óta a modern zeneszerzés útját. Ez utóbbiról mindenekelõtt az mondható el, hogy ami az ötvenes-hatvanas években a tényleges újdonság erejével kecsegtetett, a posztmodern álláspontjáról visszatekintve sokak számára csak afféle szirénhangnak: szirénázásnak tetszik. Cagniard de la Tour 1819-ben a Szirénekrõl nevezte el mechanikus kis szerkezetét, ám azt bizonnyal nem sejtette, hogy a hangkeltõ eszközökben majdan bekövetkezõ forradalom, amely az efféle szerény forrásokra tekinthet vissza, milyen felforgató erõvel hat majd a muzsikára. A forradalmi idõket átvészelvén ma már nem nehéz belátni: az elektronikai robbanás a zenemûvészet számára a fogalom mindkét értelmében a Szirén megjelenését jelentette, s a zenetörténet tengerén navigáló muzsikusok bölcsességük (avagy megérzésük) arányában lettek ama hatalmas Szirén rabjaivá, süketjeivé, vagy éppen leleményes kihallgatóivá. A Szirén aszerint lett démon vagy angyal, ahogyan a hajótöröttek vagy a hõsök számát szaporította. Végsõ soron tehát nem önmaga miatt veszélyes, hanem amiatt az eldöntetlenség miatt, ahogyan az ember viszonyulni tud hozzá. Az efféle veszélyesség azonban régtõl fogva éppen a jelentõs mûvészet tulajdonsága volt (amit hiába próbáltak háziasítani, felügyelet alá helyezni, cenzúrázni).

Ha a fentiek fényében tekintjük, akkor az EAR Együttes és a hozzá kapcsolódó zeneszerzõk köre nem csupán egy esetleges kis szektája az egyébként sem számottevõ hazai kortárs zenei színtérnek, hanem a Szirénnel szembeni háború (hiszen a Szirénnel még a szerelem is bellum amoris) egyetlen megszervezett cohorsa (a Making New Waves köre korántsem tûnik még ilyen szervezettnek, a néhai Ultrahangosokról nem is beszélve). És éppen szervezettségük ellentmondásai miatt oly tanulságos a mûködésük. Ugyanis az derül ki belõle - s ezt elöljáróban a koncertrõl is mondhatom - hogy a Szirénnel való küzdelem végsõ soron mindig egyéni, ki-ki asszó lesz, s hogy a kollektív stratégiákra, hadicselekre és erõ-összeadódásra hagyatkozó vitézek menthetetlenül a habok martalékává lesznek.

A szóban forgó zeneszerzõi kör legjelentõsebb teljesítményét évek óta BÁNKÖVI GYULA nyújtja. A koncertet nyitó Al secco - al fresco ügyes ensemble-darab. Az elektroakusztikus zenébõl (és különösen Bánkövi Porte de l'enferjébõl) ismert freskószerûséget itt elektronika nélkül is képes megteremteni. Ezzel szemben HOLLÓS MÁTÉ fantasy-zenéjét (Epidauroszi tücskök, szóljatok!) megítélésem szerint magával ragadta a Szirén. Hadd utaljak itt arra a könnyûzene számos területén jól ismert jelenségre, hogy originalitás-értéket nem az adott dal zenei struktúrájának, melódiájának vagy szövegének, hanem hangszín-kódjának tulajdonítanak. Egy-egy hangszerelési truváj a szerzõ védjegyévé válik, a márka egyetlen szembeötlõ tulajdonságává lesz. Nos, Hollós darabja nem tudott elegendõ originalitást felmutatni ahhoz - még a nagyszerû versválasztás ellenére sem -, hogy elfeledkezhessünk a sziréni clavinova-hangok által megidézett, nem kifejezetten felemelõ zenei emlékeinkrõl. SUGÁR MIKLÓS Hajnal címû kompozícióját könnyen érhetik hasonló kifogások, ám az mindenképpen érdekessé teszi, ahogyan egységes áramlásba próbál integrálni sokféle akusztikus emléket - archaikus énekfoszlánytól a kereskedelmi rádiók "pörgõs" reggeli mûsorainak dübörgéséig -, s még azt a slusszpoént is elsüti, hogy mindez talán nem más, mint a reggeli harangzúgás akusztikus délibábja. Sugáréhoz hasonlóan rövid terjedelmû SZIGETI ISTVÁN új mûve, a Kvázi, ez a kiváló absztrakt hangetûd. Benne van mindaz a felhalmozott önérték és mindaz az erõszakos önkorlátozás, ami a mûfajt - s ezt most irónia nélkül mondom - oly magányossá tette a zene nagy színpadán. Kikötözték a hajórúdhoz, nem válik a Szirén szolgájává, de legyõzni sem tudja. Úgy érzem, PINTÉR GYULA darabjából éppen az hiányzott, amit pedig kommentárjában beígért: az interakció. A basszusklarinét és a komputer akusztikai terei szépen elzengedeztek egymás mellett - nem riaszt a Szirén, ha nem hallom a hangját. A koncertet FARAGÓ BÉLA fagottra és elektronikára komponált Tánczrend ciklusának néhány új tétele zárta. A ciklus nem hazudja magát mûvészetnek, hanem ténylegesen az, ami: tánczene. Hogy senki sem táncolt rá? Az úgynevezett chill out-szobában sem táncolni szokás, hanem a party dübörgõ részétõl visszavonultan ejtõzni és merengeni egyet, esetleg rágyújtani valamire. Faragó némely tétele további mixelés nélkül is bebocsátást nyerhetne az efféle helyekre. (Október 2. - az Artisjus Magyar Szerzõi Jogvédõ Iroda Egyesület terme)

Veres Bálint

E sorok írásakor még elõttünk áll az Operaház Stravinsky-premierje, mégis megállapíthatjuk, hogy a 2007-es hazai koncertévadban kevés alkalmunk volt megemlékezni a zeneszerzõ születésének 125. évfordulójáról. A 20. század legjelentõsebb zeneszerzõi teljesítménye pusztán életmûtöredék formájában él a magyar zenei köztudatban. Az oeuvre-rel való folyamatos szembesülésrõl, konfrontációról tehát aligha beszélhetünk. E kivételes pálya referenciaértéke a közönség és a muzsikus szakma számára nem evidenciaszerû. A hazai hangszeresek, énekesek, zenei közírók még ama tudás birtokában sincsenek, mely az életmû kikerülésére, esetleg negligálásra hatalmazná fel õket. Ezen egy-egy évforduló kevéssé enyhíthet, de arra talán jó, hogy rögzítsük a tényt: a koncertiparban ledarált féltucatnyi kompozícióból nem lehet távlatos képet alkotni.

Az idei Korunk Zenéje egy teljes koncertet szentelt az "ismeretlen" Stravinskynak. Wilheim András, az est karmestere a mûsor súlypontjául az 1957/58-ban keletkezett Threni id est Lamentationes Jeremiae prophetae címû kompozíciót választotta. Azt a mûvet, melyet az elmúlt fél évszázadban nem sikerült Magyarországon bemutatni, miközben a darab Stravinsky utolsó (szeriális) alkotókorszakának -melyrõl ugyan nincs komolyan vehetõ tapasztalatunk, a közbeszédben mégis lesajnáló hangon szokás emlegetni -jelentékeny reprezentánsa. Wilheim nyilván azzal a szándékkal nyúlt a partitúrához, hogy ezen a helyzeten változtasson, s dicséret illeti a programszerkesztõket, akik elfogadták a bemutatandó mûre tett zenetudósi javaslatot. Ám ettõl a ponttól kezdve a nemes szándék szokásos útját kezdte el járni. Kire bízzuk a fontos mû betanítását, elvezénylését, ha nem arra, aki a mû fontossága mellett oly meggyõzõen érvelt? - tette fel valaki a kérdést. Ki az, aki tisztában van a mû elõadásának nehézségével; ki az, akire rá lehet bízni a produkció castingját; ki az, aki képes megtalálni az egyes posztokra az ideális elõadót, ha nem a javaslattevõ? Ez volt a kényelmes, munkát nem adó válasz. Wilheim ahelyett, hogy maximalizálta volna a kórusra, zenekarra, énekes szólistákra és karmesterre vonatkozó zenei igényeket, elfogadta a választ. Világos volt, hogy nem állnak rendelkezésre a megfelelõ erõk, mégis lett 2007-ben magyarországi bemutató a Threnibõl. Magam türelemmel kivártam volna egy 2008-as vagy késõbbi elõadást is. Távol álljon tõlem, hogy a felelõsség egy részét a programszerkesztõkre toljam: a zenetudós nem mérte fel önnön szervezõi és karmesteri képességeinek korlátjait, és - alaphabitusára rácáfolva - egy pillanatra illuzórikusan látta hazai viszonyainkat.

Remek felütéssel kezdõdött a hangverseny: SZÕLLÕSY ANDRÁS Pro somno Igoris Stravinsky quieto címû gyászzenéjével. A kompozíció szorosan kapcsolódik a mûsoron szereplõ Stravinsky-mûvekhez (a Threni mellett az Introitushoz). A jó ötlet sajnos nem társult meggyõzõ elõadással. A zenei anyaggal való birkózás fedte el a következõ mûsorszám (Choral-Variationen über das Weihnachtslied "Vom Himmel hoch da' komm ich her" -J. S. Bach) figyelemre méltó mozzanatait is. Feleslegesnek éreztem a színpad hosszadalmas átrendezésével járó Gesulado-átirat (Monumentum pro Gesualdo di Venosa) megszólaltatását, és érzésem szerint a mû gyengítette a koncert összhatását is. A vallásos kórusmûvekbõl (Ave Maria, Credo, Pater noster) és az Introitusból álló szakasz sem volt meggyõzõ szerkesztõi ötlet. Izgalmasabb, a koncert összképéhez is szervesebben illeszkedõ választás lehetett volna, ha a Bach-átirat mellett (miként Stravinsky is tervezte) a Canticum Sacrum ad honorem Sancti Marci nominis hangzik el, különös tekintettel arra, hogy a darab másfél évvel ezelõtti elõadásához egy sikertelen kísérlet emléke tapad.

A meglehetõsen sok vendéggel játszó zenekar és énekkar nevét csak a krónika számára jegyzem fel: részben a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok, részben a Schola Hungarica mûködött közre. A szólisták teljesítményét szélsõségek jellemezték: Rajk Juditot hallottam már jobbnak, Gavodi Zoltán és Csapó József nem találta helyét, Gerzsényi Csaba és Benkõ Pál messze önmaga alatt teljesített - egyedül Darázs Renátában ismertem fel egy ideális elõadás lehetséges szopránját. (Október 3. - Zeneakadémia)

A Gémesi Géza által vezetett Rondino Együttes a hatvanéves Matuz Istvánt köszöntötte. Abban, hogy ma Magyarországon oly sok kiváló fuvolás hallható, s köztük számosan a kortárs zene megszólaltatásának élharcosai, Matuznak elévülhetetlen érdemei vannak. Az elmúlt évtizedekben pedagógusként pódiummûvészi karrierjével azonos minõségû pályát futott be, a fuvolatechnika megújítójaként, új hangzások kikísérletezõjeként pedig - itthon és külföldön egyaránt -számos zeneszerzõ számára tette ismét vonzóvá a hangszert. A szórólapon kívül azonban gyakorlatilag semmi sem utalt a születésnapra, különösen arra nem, hogy ez már a hatvanadik. Matuz István végigjátszotta a hat kompozícióból álló mûsort, melybõl öt darab lényegében fuvolaverseny volt. Koncentráltan, lelkesen, imponáló magabiztossággal és fiatalosan. Fáradtságnak, kedvetlenségnek, lelombozó rutinnak nyomát sem hallottam.

A mûvész születésnapi ünneplésére egyébként is kevés lehetõség nyílt, mivel az egész produkcióból áradt az õszinte szerénység. Ha egy mondatban kellene összefoglalni Matuz és a kíséretére vállalkozó vonós zenekar alapmagatartását, az így szólna: "csak tesszük a dolgunkat". S ha lehet egy koncertkritikában etikai kategóriákra hivatkozni, akkor most élek a lehetõséggel, hiszen a Rondino Együttes estjén nem csupán a tisztes helytállás jeleivel, hanem a becsületesség és az elhivatottság manapság ritkán tapasztalt jegyeivel is találkozhattam. Az utóbbiak pedig oly mértékben növelik a hallgató komfortérzetét, olyan melegséggel töltik el a szívét, hogy az elhangzó mûvekkel kapcsolatos ízlésbéli észrevételeit másodlagosnak hiszi. Gémesi a gondosan összeválogatott mûsort hallhatóan alaposan tanította be. A muzsikusok munkáját lelkesnek találtam.

A mûsor Farkas Ferenc negyven évvelezelõtt komponált Serenata concertante címû alkotásával kezdõdött. A nyitó Allegro összefogott és gondos elõadása, az Andante espressivo feliratú lassú tétel érzékeny és puha tónusa, a delikát harmóniafordulatokat érzékenyen tálaló, a finálé ritmikai szerkezetét precízen és impulzívan megszólaltató hangszerjáték az egész koncert hangulati és etikai alaphangját megadta. A folytatásban SZIGETI ISTVÁN Matuznak ajánlott, bõ két évtizede keletkezett kompozíciója, a Tempophonie hangzott el. A darab elõszeretettel él a hangszervirtuóz által kidolgozott új játéklehetõségekkel, például a fuvola természetes adottságait meghazudtoló, lassú glissandókkal és egyszerre megszólaltatott hangpárokkal. BEICHER-MATYÓ TAMÁS alkotása, a Négy kánon egy tételben egymaga képviselte a koncerten a kamarazenét -a darabot négyen szólaltatták meg, Matuz mellett a fent említett fuvolás nemzedék három kiválósága: Gyöngyössy Zoltán, Ittzés Gergely és Matuz Gergely játszott. A darab játékos rejtvénykánon. Lehet, hogy tévedek, de a rejtvényfejtésbe a darab végén mintha egy kis hiba csúszott volna -ezúttal azonban ez lényegtelen mozzanatnak tûnt. PINTÉR GYULA születésnapra készült mûve, a Presentiment (Elõérzet) bemutatóként csendült fel. A darabbal történõ elsõ találkozás kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a kompozíció filozofikus dimenzióit átlássam, ám az elsõ benyomás élménye ahhoz mégiscsak elegendõ volt, hogy bizalommal tekintsek következõ találkozásunk elé.

Nincs szükség az értékelés elhalasztására MADARÁSZ IVÁN esetében. A Concerto FLA azon túl, hogy szintén kiaknázza a fuvola újszerû lehetõségeit, szellemességével, oldottságával, meglepõen könnyed hangvételével azonnal vonzóvá vált. S miközben a zenekar önnön képességei határán játszott, egy pillanatra sem lehetett érzékelni, hogy az erõpróba kiváltja a muzsikusok ellenállását. Ismét Gémesi Gézát kell dicsérnem, aki muzsikustársait olyan mûvek elõadására sarkallta, melyek eljátszását elfogadhatatlan kockázatvállalás nélkül tudták megoldani. A befejezésül elhangzott 1999-es kompozíció, KOCSÁR MIKLÓS Concertino két fuvolára címû darabja szándékosan nem él a fuvola megszólaltatásának új lehetõségeivel, mondhatni tüntetõen ragaszkodik a hangszer hagyományos megszólaltatásához, ha tetszik: polemizál az új utakat keresõ hangszeressel és az új utakra csábított komponistákkal. S hogy polemikus hangulatban fejezõdött be a hangverseny, az nagyon is üdítõ volt. A különvélemény hangoztatása nem rontott az ünnep hangulatán, éppen ellenkezõleg: emelkedetté tette. Ezt az emelkedettséget, azt hiszem, valamennyi jelenlévõ átérezte. (Október 4. - Nádor Terem)

A Korunk Zenéje hetedik estéjén csodálkozva hallgattam a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát. Igen nehéz mûveket játszottak, mindjárt bevezetõül LIGETI GYÖRGY Órák és felhõk (Clocks and Clouds) címû darabját. A hangzó felületek lassú úsztatása, a dús zengésû hangtömegek valóságos teret kialakító mozgatása lenyûgözõ volt. A karmester Tihanyi László fantáziadúsan és fegyelmezetten keltette életre a partitúrát, lelket lehelt a hangjegyekbe, s már ekkor sejtettem, hogy õ lesz az est igazi fõszereplõje.

A koncert õsbemutatója LÁNG ISTVÁN Orbán Ottó verseire komponált kantátája volt: Gyémánt a föld porában. Nagy mû. A darab dramaturgiája korántsem kézenfekvõ. A kitûnõ érzékkel kiválasztott versek, illetve ezek sorrendje azonban megmagyarázza a kompozíció eseménytörténetét. A rendkívül erõszakosan, durván, keményen és dacosan induló darab fokozatosan veszít kezdeti lendületébõl. A harmadik tétel utolsó részében hirtelen töréssel az ellenkezõ oldalon találjuk magunkat. "Sötét van, vak, csillagtalan sötét" -mondja a vers, az itt következõ, alig hallható zene, a maga tátongó, üres mélységeivel azonnal megidézi a magyar irodalom kozmikus magányról éneklõ sorait Madách Tragédiájának 13. színétõl József Attila Reménytelenül címû verséig. Utóbbival kapcsolatban azonnal eszembe jutott, hogy Láng elõadási utasításként akár azt is beírhatta volna a partitúrába, hogy Lassan, tûnõdve. A kompozíció, s ez valóban furcsa, innen már alig kapaszkodik feljebb, talán valamivel lágyabb lesz, de emelkedésrõl aligha beszélhetünk. A kiválasztott két utolsó vers azonban tökéletesen igazolja ezt a dramaturgiát, az utolsó tétel pedig valamiféle csendes megvilágosodásról tudósít. Kritikaként kell megfogalmaznom, hogy a versekbõl csak keveset lehetett érteni. Hogy errõl a Magyar Rádió Énekkarának férfikórusa, a terem akusztikája vagy a szerzõ tehetett-e inkább, nem tudom.

A szünet után TRISTAN MURAIL A folyadékok dinamikája (La dynamique des fluides) címû darabjában hatásos mûvet ismerhettem meg. Zárásként pedig KAIJA SAARIAHO opera értékû opera-keresztmetszetét, az Adriana dalait. Saariaho elõzõ, Távoli szerelem címû operáját nagyon szeretem. A most hallott részletek alapján úgy tûnik, a finn zeneszerzõnõ a korábbi opera stílusát folytatja, azzal a különbséggel, hogy a frissebb darabban már tényleg alig történik valami. A szólót Meláth Andrea énekelte. Káprázatosan. Bizonyára az õ elõadása is hozzájárult ahhoz, hogy Saariaho hallgatása közben eszembe jutott Debussy Pelléasa, valamint az a remek, kora nyári hangverseny, amelyen az énekesnõ Geneviève szerepében keltett ámulatot. Olyan koncertet hallhattam tehát, amelynek mûsorán jó mûvek szólaltak meg jó elõadásban.

És még valamiért emlékezetes volt ez a hangverseny. Úgy láttam, a karmester Tihanyi pályájának fordulópontjához érkezett. Precizitása, technikájának biztonsága, betanításának gondossága a régi. Többletként érzékeltem viszont a mûvek újraalkotásában tapasztalt sodró fantáziát, az érzéki hatások iráni felfokozott érzékenységet, a mozdulatokban is tetten érhetõ emocionális gazdagságot. Szuverenitása, interpretáló kedvének pezsgése érezhetõen nem csak erre az egy estére szólt. (Október 5.-Olasz Intézet)

Molnár Szabolcs

Minthogy Király László baritonra és kisegyüttesre komponált kantátájának bemutatója betegség miatt elmaradt, a 2007-es Korunk Zenéje Fesztivál Õsbemutatók címû zárókoncertje végül igazi kamarazenei estnek bizonyult, amely két elõadói "pólus" köré szervezõdött, s a közép-, illetve fiatal nemzedék két-két tagjának új mûveit szólaltatta meg. Azért beszélek pólusokról, mert a Klenyán Csaba-Déri György-Vékony Ildikó klarinét-cselló-cimbalom trió és a zongorista Virág Emese partneréül szegõdõ muzsikusok (Gál Gabi és Bátori Éva énekesek, valamint Détári Anna fuvolás) a mai magyar zeneszerzés két jellegzetes (és jellegzetesen divergáló) irányát mutatták fel, amikor egyfelõl Kondor Ádám és Dargay Marcell, másfelõl Orbán György és Szalai Katalin kompozícióit keltették életre. Választás és kiválasztottság kettõse jellemezte az elõadásokat, hiszen nemcsak az egyéni ízlésbeli affinitások járultak hozzá a két elõadógárda produkciójának autentikusságához, hanem az a körülmény is, hogy eleve a mûvek címzettjeiként kezdhettek munkához.

A szóban forgó két pólust (Szalai és Orbán kapcsán) elnagyoltan az újromantika, (Kondor és Dargay kapcsán) az absztrakcionizmus címszavaival jellemezhetnénk -hozzátéve, hogy az ilyen hívószavakkal mindenekelõtt akkor van baj, ha túlontúl érvényesnek bizonyulnak, tehát amikor az egyes mûvek minden további nélkül hallgatnak a hívószavakra, s kezes bárányként valóban nem kívánnak több lenni saját esztétikai keretfeltételeik megerõsítésénél. A bebiztosított álláspontok meghaladásának igényét a legkevésbé ORBÁN GYÖRGY darabjában érzékeltem (Kilenc erdélyi madrigál), a legerõsebben DARGAY MARCELL-ében [Nach(t)stücke]. SZALAI KATALIN Magnificatja reménytelennek tûnõen kezdõdött, felesleges ágálásain, iskolás meloszán a darab végére mégis áttûnt valami abból az egyszerre kecses és maternális nõiességbõl, ami ott jut leginkább érvényre, ahol az eszközök elfogynak. KONDOR ÁDÁM Structures1951 címû, Morton Feldman által ihletett triója a maga módján szintén az érzékiség feladatával viaskodott: anyagát annyira sokféle perspektívába állította (az ambienttõl a mozdulatlan meditáción át az élénk epizódfüzérig ívelta felkínált lehetõségek sora), hogy az nem válhatott kellõen erõteljessé, az egyes - önmagukban nagyon is megnyerõ - fazetták többnyire kioltották egymás hatását (külön elemzés tárgya lehetne, hogyan lehetséges, hogy a néhány héttel késõbb az Õszi Fesztiválon bemutatott Partitában ugyanezekkel az eszközökkel és ugyanezzel a kompozíciós észjárással ambícióit legnagyobbrészt igazoló, jelentõs mûalkotás keletkezhetett).

Adorno azt írja Az Új zene filozófiájában: "ma már csak azok a mûvek lényegesek, amik már egyáltalán nem is mûvek." Bár Adorno zenefilozófiája ma éppúgy nem áll vitán felül, mint hajdanán, és bár e paradoxnak tûnõ mondat túlfeszített ellentételezését ("egyáltalán nem is mûvek") nehéz lenne igazolni, azt a megfigyelést azonban továbbra is érvényesnek ismerhetjük el, hogy a jelentõs modern mûvészet már régóta nem más, mint önnön definícióival és elõfeltevéseivel folytatott játék. És hogy éppen ez a folytonos önmagára való rákérdezés különbözteti meg a funkcionális iparmûvészettõl, amely csak a használat módosulásával párhuzamosan hajthat végre számottevõ önrevíziót (és az igazán jelentõs iparmûvészet valóban ezt is célozza: változásokat inspirálni a hétköznapok gyakorlatában). Ezen a koncerten leginkább Dargay Marcell finom tollú Nach(t)stückje emlékeztethetett arra, hogy a mûvészet nem más, mint önnön létének kérdése, nem más, mint a csodálkozás és a remegés, amely körbeveszi a valószínûtlent, ami valószínûtlensége ellenére mégis oly valóságos.(Október 6. - Nádor Terem. A Korunk Zenéje valamennyi koncertjét a Filharmónia Budapest Kht. rendezte)

Veres Bálint

Horváth Mária és Jeney ZoltánTihanyi László és az MR Szimfonikus ZenekaraVirág Emese, Gál Gabi és Détári Anna Felvégi Andrea felvételei