Kodály Zoltán 125 évvel ezelõtt született, és már annak is negyven éve, hogy nincs közöttünk. Távozása óta nagyot változott a világ. A meggyorsult változások sodra az õ hagyatékát sem kímélte a hordaléktól. De néhány évtized hordaléka nem temetheti el Kodály példáját és gondolatait, mert ezek sokunkhoz szólnak és hosszú idõre érvényesek. Nagy többségükben ma is frissek és idõszerûek: élõ üzenetként foghatjuk fel õket.

A zenei megújulás apostola volt. Úgy mûvelte a zenét, hogy figyelme a teljes magyar kultúrára kiterjedt. "A magyarság egész gondolatvilágát átölelni: érteni, megérezni a magyar lélek minden rendû rezdülését, a legmagasabb rendûtõl a legkisebbig. A falusi libapásztorlánykától Széchenyi Istvánig"¹ -ez volt törekvése és vezérelve.

Kodály-évet írunk. Kiemelt alkalom arra, hogy felfrissítsük tõle származó legfontosabb ismereteinket; kiegészítsük - ahol szükséges, helyesbítsük - róla és életmûvérõl alkotott képünket.

Ahogy magánéletét megszervezte és végigélte, már az is maga a messzelátó bölcs tervszerûség. Közismert, hogy átgondolt fegyelmezettséggel és bölcs mértékletességgel élt; rengeteg elfoglaltsága mellett is szakított idõt egészséges mozgásra, sportolásra. Kiváló úszó, ugró, síelõ, korcsolyázó, gyalogtúrázó volt. Élete végéig megõrizte karcsúságát, egyenes tartását és -szellemi frissességét. Molnár Antal, kit magántanítványaként 1905-ben összhangzattanra tanított, így írja le a végzõs egyetemi és zeneakadémiai hallgató Kodályt: "Külsejére [...] olyasfélének tûnt, mint holmi vidéki segédtanító. A kollégiumi koszton nem lehetett meghízni, s õ különben is mérsékletre rendezkedett be. Sovány, izmos, középtermetû emberke volt, vékony bajuszával. Egyetlen ruhájában, jól kisubickolt bakancsával mindig feltûnõ tisztaságot hordozott. Soha semmiféle tétovaságot nem lehetett észlelni nála, minden szava és mozdulata biztonságos volt. Az egész emberbõl, habár igen szerényen lépett fel, sugárzott az öntudat." ²

Sokat beszélõ világunkban külön is érdemes megemlékeznünk szûkszavúságáról. Koncentrált rövidséggel és világosan nyilatkozott meg. Beszéddel soha sem zilálta szét a készülõ gondolatot, s ez mindig készen volt, mielõtt megszólalt. Nem beszélt, ha nem volt az alkalomhoz illõ és szükséges mondanivalója. Írásai is koncentráltak, magvasak, idézetbe kívánkozóak. Idézik is sokan abban a hitben, hogy Kodályból sokkal többet nem is kell tudni, mint ami idézetként közszájon forog.

Érzelmeinek, indulatainak ritkán adott hangot; ilyenek nyoma arcán is alig volt észrevehetõ -pedig kitûnõ humora volt, tele volt figyelmességgel, segítõkészséggel; s volt bõven oka haragra is.

Õ, kinek egész élete áldozat volt a hazáért, a nemes hangzásától oly sokszor megfosztott "hazafi" szót még ironikus felhanggal sem használta. Hátrahagyott írásai közt említi, hogy 1910-ben, Bartókkal közös szereplésük alkalmával a közönség tapsát megköszönve, Bartók "egy mondatot kezdett: »reméli, így fogunk állni együtt a közös eszméért való küzdelemben«. Ez volt velem szemben egyetlen érzelmi-patetikus megnyilatkozása" -írja Kodály, és folytatásul megjegyzi: "Talán frázisgyûlölõ természetem [...] tartotta vissza, de késõbb õ sem emlegette a hazát, amit az elõttünk járók úgy elkoptattak, hogy már ajkunkra venni se mertük." ³ Ugyanígy lenézte a nagy hangon emlegetett "magyar"-ságot, jól tudva, hogy az divat és politikai széljárás szerint lehet cégére üres büszkeségnek, takarója hibáknak, eszköze olcsó érvényesülésnek, csapdája megtévesztésnek, gerjesztõje gyûlölködésnek. Élesen megfogalmazta, amit józan ésszel magunk is beláthatunk: "...amint mûveltnek nem lehet születni, úgy magyarnak se! Mindenki annyira mûvelt és magyar, ameny-nyire meg tudta szerezni. Csak szerzett mûveltség van, szerzett magyarság." ⁴ A megszámlálhatatlan kitûnõ idegen gyökerû magyar közül példaként a mindenki által ismertet, a szlovák anyától és délszláv apától származó Petõfit említi. ⁵ Említhette volna saját magát is, aki apai ágon flamand, anyai ágon lengyel származású. Ettõl függetlenül a kevesekhez tartozik, kiknek "a legnagyobb magyar" mellett van a helyük. Hiszen maga Széchenyi sem származása, hanem tehetsége és munkája révén lett a "legnagyobb".

A magyar mûveltség egyik csalhatatlan jele nyelvünk ismerete, szeretete, helyes használata. A Rádióban, 1938-ban elhangzott Vessünk véget kiejtésünk romlásának címû elõadásában így ír errõl: "Semmi sem jellemzõ annyira egy nyelvre, mint sajátos hangzása. Olyan ez, mint a virág illata, a bor zamata, a zománc, az opál tüze. Megismerni róla a nyelvet már messzirõl, mikor a szót még nem is értjük. Minden nyelvnek megvan a maga hangszíne, tempója, ritmusa, dallama, egyszóval zenéje. A magyarét egyre többen fújják hamisan." ⁶ "Elõkelõ nem tud magyarul" -olvashatjuk hátrahagyott jegyzetei egyikén. "Elõkelõ", amint ez ma is megfigyelhetõ, azért nem tud magyarul, mert hibás magyarságával is jelezni akarja disztingváltságát, finom ízlését, s hogy nem tartozik a zamatosan beszélõ "mûveletlenekhez" - például a falvak népéhez. Kodály kitartóan küzdött a magyar nyelv hangkészletének zsugorodása ellen. Különösen nehezményezte - amibe ma, úgy látszik, bele kell nyugodnunk -, hogy mind nagyobb a száma azoknak, akik az e és ë hangot nem tudják megkülönböztetni. Már neki is feltûnt, aminek ma dühöng a divatja nemcsak kényeskedõ beszédû fiatalabb hölgyek, hanem férfiak között is: a nyílt ä használata a normális á helyett: bäjos, ajädék, äbränd. - Közönség elõtt, rádióban, televízióban beszélõ emberek szájából hallható rossz artikulációról, csonkított és elkent szavakról, ööö-zésrõl, a mind általánosabbá váló érthetetlen hadarásról most ne is beszéljünk. Itt volna az ideje annak, amit Kodály hetven évvel ezelõtt javasolt: "beszédmûvészeti tanfolyamok" tartásának.

Huszonöt évesen, 1907-ben zeneakadémiai tanári mûködését a zeneelméleti oktatás megreformálásával kezdte. Tanítványaival elméleti szabályokról alig értekezett; inkább a zenei írás-olvasást gyakoroltatta. Mert a zenében való eligazodáshoz abban kell magas fokig eljutni, hogy a zenész hallja, amit a kottában lát, és le tudja írni, amit hall. Annyira fontosnak tekintette a hangszer nélküli megbízható kottaolvasást, hogy hetvenéves korában maga vállalta a Zeneakadémián a zenetudományi szakosok szolfézsóráinak megtartását.

1966-ban, amerikai látogatása alkalmával ottani magyarok megkérdezték tõle, mi a magyar zenei nevelési módszer, amely iránt a külföld is érdeklõdik. "Nagyon egyszerû -felelte. - Három szóval ki lehet fejezni: ének, népdal és mozgó dó."⁷ A háromból, mint sokan tudják, a "mozgó dó" az, ami a kottából éneklést megkönnyíti mindaddig, amíg a kottaolvasó arra a szintre nem jut, ahol a keresztek és a b-k olvasásának már nincs akadálya. ⁸ A kodályi követelmények szerint kottaértésben eddig kell eljutnia annak, aki mûvelt zenészként vagy zenepedagógusként akar helytállni.

Köztudott, hogy õneki is, Bartóknak is német zeneszerzés-tanára volt a Zeneakadémián: Hans Koessler. 1908-tól már Kodály is tanított zeneszerzést. Az õ újításai nyomán válik nálunk a zeneszerzõ-nevelés magyarrá és európai színvonalúvá. Keze alól mind több kiváló zenész kerül ki. A húszas évekre eljut odáig, hogy nemzetnevelõ célja követéséhez munkatársakat, vezérkart nevel maga köré. Az elsõ nagy generáció éppen azokból verbuválódik, kiknek 1925-ben, növendékhangversenyen elhangzott darabjait a rosszindulatú sajtó becsmérlõ kritikával fogadja, s ezzel Kodály nevelési módszerét is leminõsíti. A megkritizáltak között van Ádám Jenõ, Bárdos Lajos, Kerényi György. Ettõl fogva a nemzetnevelõ programban felkészülten részt vevõ élenjárók száma folyamatosan gyarapodik - olyanokkal, mint Kertész Gyula, Rajeczky Benjamin, Vásárhelyi Zoltán és mind többen újabbak. Ötven-hatvan év óta azonban az élmezõnybõl két generáció is eltávozott. Kicsire fogyatkozott azok száma, akik a változó idõkhöz szabott alkalmazkodó képességgel és kellõ tekintéllyel képviselik nemzetközi hírû zenei nevelésünk ügyét, valamint tanárok nevelésében elöl tudnak járni. "Az iskolában majd akkor lesz jó zenetanítás, ha elõbb jó tanárokat nevelünk" - nyilatkozta Kodály 1946-ban, ⁹ de nagy általánosságban azóta sem sikerült eljutnunk odáig, hogy az ének és zene "ne gyötrelem, hanem gyönyörûség legyen a tanulónak, s egész életére beleoltsa a nemesebb zene szomját"- ahogy ugyancsak Kodály óhajtotta. ¹⁰ Jó tanárok kellõ számával és élményszerû énekórákkal a zenének bizonyára a tantervben is több hely jutna a jelenleginél. Hiszen iskoláinkból erõsen hiányzik a humán nevelés, melynek az irodalom mellett éppen a zene a leghatásosabb eszköze.

1947-ben Kodály "százéves terv"-ben gondolkodott, melybõl akkorra meg is valósult annyi, hogy az ének és zene a középiskola felsõ osztályaiba is bejutott. Akkor azt remélte, hogy "mire 2000-et írunk, minden általános iskolát végzett gyermek folyékonyan olvas kottát". Hatvan évvel ezelõtt valóban úgy látszott. Hogy nem úgy alakult, amiatt most legalább annyi oka volna kifakadásra, mint volt életében, mikor így kérdezett: "Miért, hogy mindig a nem arra valók tolakszanak a cselekvés terére, és rontják el a dolgokat úgy, hogy kétannyi munka kell a helyrehozásukra, mint kellett volna egyszeri jól megcsinálásukra?"

Az említett hárompillérû kodályi zenei nevelésben zenei anyanyelvként természetesen a népdal szerepel. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy a népdal mai iskolások többsége számára már nem anyanyelv; ilyenként az iskolában kell - kellene - megismernie. De ha az iskolás a népdalból csak annyit ért meg, amennyi a tankönyvében közölt egyszerû kottából és szövegbõl kiderül, abban nem ismerhet anyanyelvére. No lám, miért kell a jól képzett tanár. Átlag fölötti pedagógus legyen, aki ennyibõl meg tudja éreztetni a népdal anyanyelvi ízét. Az eredeti magyar népdal élményét könyvbõl nehéz megszerezni, mert ahhoz a népdal természetes környezetérõl is sokat kell tudni -néprajzból, történelembõl, irodalomból. Kodály és vele együtt Bartók sokszor hangsúlyozta, hogy a helyszínre kell menni, ott kell a népdalt saját talajában, a falusi nép életével együtt megismerni. Ilyen helyszín azonban ma úgyszólván nincs. Elsõsorban õhozzájuk kell fordulni, kik a népdalgyûjtéssel együtt a helyszíni ismereteket is magukba szívták, s ismereteikrõl nemcsak a tudomány, hanem a mûvészet eszközeivel is számot adtak. A népzenébõl a korszerû mûzenébe vezetõ út, melyet Kodály és Bartók nyitott meg, fordított irányba ma könnyebben járható. Kettejük közül különösen Kodály az, aki zeneszerzõként sem feledkezett meg nevelõi céljairól. Lelkesülten járt elöl a hazai gyermekhangból kiinduló kórusok komponálásában: "Mutassuk meg a városi gyermeknek a zengõ Magyarországot! Hiszen alig tudja, hogy itt él. Hadd érezze meg: a »haza« nem az a néhány semmitmondó frázis, amit vele daloltatnak, szavaltatnak, hanem pezsgõ élet, gyógyító melegség, színpompás õserdõ, amibe ezer csáppal kapaszkodhatik. Akkor lesz majd csak igazán itthon. Példa és ösztönzés az legyen, amit a falusi gyermek még a régi hagyományból megõrzött" - írta 1929-ben, abban az évtizedben, melyben híres gyermekkórusait komponálta. ¹¹

Saját talaja és természetes környezete annyira lényeges velejárója a népdalnak, s ezt Kodály oly mértékben érezte, hogy 1932-ben a Székely fonóról adott nyilatkozatában a székely népdalokkal kapcsolatban ezt mondja: "...ezek a dalok termõtalajukból kitépve szinte érthetetlenek. Szerves egységben kell bemutatni azzal az élettel, amelybõl kinõttek." ¹² Ez volt az indítéka a Székely fonó színpadi eseménysora összeállításának.

Periférikus területeken - Moldvában, Kárpátalján, Erdélyben itt-ott - ma még mindig akad csekély gyûjtenivaló, és akadnak nagy számban amatõr gyûjtõk, akik nem sajnálják a fáradságot utánamenni a még összekaparható hagyományos dallamoknak. Így még mindig idõszerûek Kodály 20. század eleji megjegyzései a szakszerû gyûjtésrõl. Egyik megjegyzés arról szól, hogy a falu õslakói között sem mindenki jó adatközlõ: "Tévedés, hogy a nép énekel, ahol megnyomják - olvashatjuk hátrahagyott írásai között. Így folytatja: - A nép társadalmában is csekély százalék az elõadó: a többiek csak publikum és dilettáns; ha maga megszólal, amazok foszlányain él." ¹³ A tévhitnek, miszerint minden idõs falusi ember egyben népdalénekes, néha manapság is tanúi lehetünk, mikor például a rádióban a lelkes riporter a beszélgetés végén arra kéri az idõs falusi riportalanyt, hogy daloljon valamit. Õ pedig naivul eleget tesz a kérésnek, bár se hangja, se megfelelõ dala nincs hozzá...

A népdal sem mind remekmû. Szakszerûen gyûjtött dalok között is van "remek és gyenge vegyesen". Terjesztés céljára "válogatni kell a javából" - figyelmeztet Kodály. Nem ritkán a messzirõl visszaérkezett amatõr gyûjtõ is hoz nem megfelelõ énekestõl, nem szakszerûen gyûjtött, nem megfelelõ dalt - talán éppen olyan szándékkal, hogy azt közönség elõtt újdonságként elõ is adja. Pedig csak a hangot hozta - a környezet kellõ ismerete nélkül, vagy ha hozott is a felszínrõl valamit, nincs elég tehetsége, hogy azt elõadásával éreztesse. Dala akkor sem válik "autentikussá", ha netán jól le tudja utánozni adatközlõje éneklését. Ilyennel legfeljebb kritikátlan hallgatókban kelthet visszhangot - mert egzotikumnak vagy paródiának az utánzott népdal is jó.

Nemcsak az íratlan hagyomány, az írott emlékek megbecsülésében is van még mit tanulnunk Kodálytól. Hajdani nagyjaink szorgalmas olvasója volt, és nemcsak történelmet tanult tõlük: nyelvük zamatára, kifejezõ erejére is figyelt - Pázmányéra, Mikes Kelemenére... Ezért tudott olyan színesen, magvasan és közérthetõen írni, hogy tömör mondatai, mint közmondások, idézetbe kívánkoznak. Életét a legjobb elõdökéhez mérte: erõt merített múltunk nagyjainak példájából: Misztótfalusi Kis Miklóséból, Széchenyiébõl. A híres magyar nyomdász 1689-ben maga alapította nyomdát, kényelmes jólétet, magasra ívelõ nyomdászkarriert hagy Amszterdamban azért, hogy a hazaiak hívására Erdélyben folytassa könyvnyomtató tevékenységét. Itthon azonban mûvelt személyével, haladó gondolkodásával, gondos munkájával rövid idõ alatt értetlen, kicsinyes, irigy gáncsoskodásába ütközött. Ezzel szemben írta meg és adta ki Kolozsváron 1698-ban maga személyének, életének és különös tselekedeteinek Mentségét. Igazi meghurcoltatása ezután következett: eklézsiakövetésre ítélték, a Mentséget visszavonatták vele, annak fellelhetõ példányait megsemmisítették.

Tótfalusi Miklóséhoz hasonló gonoszságú ellenségei Kodálynak is voltak. Zeneszerzõi, nevelõi, népzenekutatói tevékenységéért õt is sokszor érték rosszindulatú, durva támadások. Érthetõ, ha a Mentség 1940-ben megjelent új kiadásának ismertetését szíve minden melegével és igazságszeretõ indulatával vállalta. A tehetségvédelem különösen azóta foglalkoztatta, mióta 1919-ben, direktóriumi tagságát ürügyül felhasználva, tehetségtelen kollégák mindent megmozgattak, hogy õt a zeneakadémiai tanításból eltávolítsák. "...jött egy idõ, mikor valamiféle szent szövetség alakult kiirtásomra. Hiszen másutt is nagy baja van a fejével, aki egy fejjel kimagaslik embertársai közül" - jegyzi meg ironikusan valamikor a húszas évek végén, egy, a hagyatékában fennmaradt papírlapon. ¹⁴ Aztán kifakad a "vakmerõen terpeszkedõ tehetségtelenség" láttán, s felteszi a ma is idõszerû kérdést: "Mikor kerül sor a legértékesebb nyersanyag és energiaforrás: a szellemi képesség megbecsülésére, gazdaságos, ész-szerû felhasználására?" ¹⁵

Nem csupán valamiféle elvont filosz buzgalom hajtotta õt, mikor még élete utolsó éveiben is kitartóan ismerkedett - jórészt eredeti nyelven - a római és fõleg görög klasszikusokkal. Homéroszt viszonylag gyakran idézi. Mészöly Gedeon fordításának magyar nyelvét Pázmány szavaival dicséri, így: "Ez a fordítás valóban nem láttatik görögbõl csigázott homályossággal repedezettnek, hanem oly kedvesen folyik, mintha elõször magyar embertõl, magyarul íratott volna. Ezért még magyarul is tanulhatunk belõle"- teszi hozzá Kodály, és sajnálja, hogy nincs olcsó kiadása, hogy a nép is könnyebben hozzájusson. ¹⁶

Élete célját és programját éppen az Ulisszes-fordításról szólva fogalmazza meg legszebben: "Kultúránk hasonló egy remekbe tervezett, de abbanmaradt szõnyeghez. A történelem viharai bele-bele szaggattak, szálai elszakadva lengenek a szélben. Aki megsejti a terv nagyszerûségét, nem állhatja meg, hogy ne próbálja folytatni, ahol abbamaradt. Ez minden magyar mûvészi és kulturális törekvés célja és értelme." ¹⁷ Önmagának és az utódoknak is kijelölt magasztos célt, a "remekbe tervezett" szõnyeg szakadt szálainak helyrehozását, továbbszövését õ a 19. századdal kezdte. Magyar zenei fejlõdésben a század alacsony szinten megrekedt. A polgárosodó társadalom még a maga teremtette dalkincset, a népies mûdalt sem tudta elméletileg helyére tenni, nemhogy a kezdeti szintrõl magasabbra fejleszteni tudta volna. Elsõ tudományos munkáját -magyar irodalmi disszertációját -ezért is írta Kodály "A magyar népdal strófaszerkezeté"-rõl. Késõbb, miközben kérlelhetetlenül kiállt a paraszthagyományban megõrzött népdal mellett, fokozódó buzgalommal tanulmányozta a népies dalt is. Idõs korában Gyulai Ágost közremûködésével kiadta Arany János zömében népies dalokból álló dalgyûjteményét, és Szentirmaytól Bartókig címû elõadásában világosan értésére adta tudós - és népmûvelõ társadalmunknak, hogy a népies dalt nem lehet tudomásul nem venni. Hiszen - mint megállapítja - "egyetlen zenéje volt a magyarság zömének". Aki e dalréteget nem ismeri, nem értheti a 19. század magyarjának gondolat- és érzésvilágát.

Tudta, érezte, hogy lyuk marad a magyar kultúra szõnyegén, ha figyelmen kívül hagyjuk a leginkább "magyarnóta"-ként emlegetett és sokat szidott népies dalt. Ezért az ötvenes évek elején tõlünk, idõben utolsó tanítványaitól is elvárta, hogy az addiginál nagyobb érdeklõdést tanúsítsunk a 19. század magyarjainak zenéje iránt, mely nemcsak a társadalom életében betöltött szerepével, hanem nagyrészt zenei értékeivel is megérdemli a figyelmet. Õ maga zeneszerzõként is hû maradt a 19. századhoz. Csokonai-, Berzsenyi-, Kisfaludy-, Kölcsey-, Arany János-verseket öltöztetett méltó zenei ruhába. Ahol tehette, életre szólított 19. századi dallamokat, amilyenek például a Galántai táncokban feldolgozott verbunkos témák. Ezek a dallamok valóban "elszakadva lengõ" szálak. Kodály kiapadhatatlan zeneismerete és intuíciója kellett hozzá, hogy észrevegye: mélyen gyökereznek a magyar zenei múltban. Kiemelte õket a tucatszám elõállított újabb verbunkos témák szürke tömegébõl, és életre varázsolta belõlük azt az élõ verbunkos zenét, amelyrõl az utókor több mint évszázadon át már csak álmodni tudott.

Látványosan vagy alig észrevehetõen, élete minden munkáját és törekvését kultúránk legégetõbb tennivalóihoz igazította -olyan terv szerint, mely ma is idõszerû.

JEGYZETEK

1 Kodály 1993: Magyar zene, magyar nyelv, magyar vers (hátrahagyott írásai). Szerk. Vargyas Lajos. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 14.

2 Így láttuk Kodályt. Szerk. Bónis Ferenc. Püski, Budapest, 1994. 10.

3 Kodály 1993, 297.

4 Kodály 1989: Közélet, vallomások, zeneélet (hátrahagyott írásai). Szerk. Vargyas Lajos. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 38.

5 Kodály 1989, 195.

6 Kodály Zoltán: Visszatekintés, I-II. (1964), III. (1989). Sajtó alá rendezte Bónis Ferenc. Zenemûkiadó Vállalat, Budapest, II. 300.

7 Visszatekintés, III. 187.

8 "Mi [Bartókkal] szolfézsnek még hírét sem hallottuk. Bartókot anyja zongorázni tanította." 1989, 174.

9 Visszatekintés, I. 198.

10 Visszatekintés, I. 39.

11 Visszatekintés, I. 45.

12 Visszatekintés, III. 492.

13 Kodály 1993, 228.

14 Kodály 1989, 142.

15 Visszatekintés, II. 313.

16 Visszatekintés, II. 314.

17 Visszatekintés, III. 427.

______________________________________________________________

A tanulmány szövege elõadásként hangzott el az MR3-Bartók Rádióban,2007. március 18-án.

Zürich, 1926 Geyer Stefi felvételeArturo Toscaninival, 1928A korcsolyázó KodályA tanítványok, illetve az egykori tanítványok körében.Szelényi István, Szigeti Mihály, Kertész Gyula, Bárdos Lajos, Kodály, Kerényi György, Seiber Mátyás, Ádám Jenõ és Doráti Antal (felsõ kép);Kertész Gyula, Kodály, Engel Iván, Serly Tibor,Seiber Mátyás, Szelényi István, Ádám Jenõ, Bárdos Lajos,Szigeti Mihály és Kerényi György (alsó kép)