Más szempontból azonban mégiscsak különlegesen szerencsés este volt ez. Lengyel Zoltán MELIS LÁSZLÓ 1999-ben írt zongoradarab-sorozatából (Black & White) adott elő részleteket, majd Vékony Ildikó Bach g-moll hegedűszonátájának (BWV 1001) tételei köré és közé rendezve JENEY ZOLTÁN (Búcsú Ligeti Györgytől), KONDOR ÁDÁM (Hand Ball Paper) és Liszt (Berceuse) egy-egy művét szólaltatta meg, végül pedig Keller András és Várjon Dénes előadásában Enescu 3. szonátája és Bartók 2. rapszódiája hangzott fel. Talán e felsorolásból is kitűnik, hogy a műsor korok és stílusok rapszodikus keveréséről szólt. Melis László Black & White-ja például a barokk táncszvitek dramaturgiája szerint összeállított tánctétel-sor, melyben - ahogyan a 18. század első évtizedeiben szokás volt - a hagyományos Prelúdium- Allemande-Courante-Sarabande és Gigue szerkezet úgynevezett "modern" táncokkal egészül ki, csak éppen az új stílust ezúttal nemcsak gavotte-ok, menüettek vagy más, Bach, Telemann és Händel idején modernnek számító zenék képviselik, hanem többek között rock and roll, tangó és más 20. századi táncok is. A barokk stílus áthallása mindvégig jelen van még a "modern" tételekben is, Melis zongoradarabjait mégsem neoklasszicista zenének, inkább jellegzetesen posztmodern stílusmozaiknak nevezném. A reneszánsz-barokk paródiaelv (azaz idegen szerzőtől származó műrészlet vagy teljes mű átvétele és átalakítása) fontos mozzanat e sorozat kompozíciós logikájában. Bár első hallásra is azonosítható konkrét mintát csak egy tételben véltem felfedezni, gyanítom, hogy alapanyagként a darabok nagy része mögött egy-egy barokk korszakból származó mű áll.

Ez a különleges remake-technika nem Melis leleménye, hiszen Jeney Zoltán, Sáry László és Vidovszky László már a hetvenes évek vége óta gyakran alkalmazza, zongoradarabjai mégis arról tanúskodnak, egyéni mondanivalójához ő is frappáns eszközként tudja használni. Stílusában van valami rokonszenves fesztelenség, mindent le mer írni, amit mások még nem vagy már nem, s mivel minden hangja mögött egyéniséget és zenetörténeti tudásból táplálkozó fantáziát fedezhetünk fel (s ráadásként a humor és az irónia is fontos alkotórésze műveinek), a Black & White is eredeti és szép zene. Kár, hogy az előadás azt a frivolitást nem közvetítette meggyőzően, mely a zongoradarabok kor- és stílusközöttiségéből adódik. Pedig Lengyel Zoltán jól, sőt nagyon jól játszott, a kiegyenlített és tiszta billentés, a jelentős technikai nehézségek magabiztos kezelése azonban, úgy tűnik, itt kevésnek bizonyult. Leginkább talán a zeneszerző rövid szóbeli bevezetőjében emlegetett, Black & White whiskyt kortyolgató bárzongorista bohém lazasága és a kiélezett karakterek színkavalkádja hiányzott belőle.

Mint a korhoz vagy stílushoz kötött hangszerek jeles művelői általában, Vékony Ildikó sem tartozik zenei életünk legismertebb sztárjai közé. Pedig mostani fellépése is azt mutatta, hogy legjobb zenészeink között van a helye. Játékát a cimbalom technikai lehetőségeit messze kitágító virtuozitás, a művek tökéletes szellemi birtoklása, az előadói alázat és az egyéni fantázia teljes egyensúlya jellemezte. Átiratokból és kortárs magyar művekből összeállított műsora önmagában is kerek kompozícióként hatott, melyben Jeney Zoltán Ligeti György emlékére írt lamentója és Liszt Berceuse-ének cimbalomváltozata - talán a művek meditatív, mégis feszes szerkezetének köszönhetően - széles ívű formai szimmetriát alkotott. Közöttük Kondor Ádám nagyrészt zörejekkel létrehozott, de egy szimfonikus nagyforma monumentalitását magába sűrítő tétele ellensúlyozta Jeney és Liszt zenéjének nosztalgikus hangját. Bár minden mű megszólalásáról csak a legnagyobb elismerés hangján lehet szólni, a Bach-tételek előadása alatt valósággal megállt a levegő a teremben. Úgy tűnt, mintha az artikuláció, a retorika, a dinamika és tempók kérdésében Vékony Ildikó mindent tudna a barokk zene előadásmódjáról, de ezt a tudást olyan magától értetődő természetességgel viszi át játékába, hogy a hallgatónak eszébe sem jut a historikus hűségről gondolkodni. Mint ahogyan arról sem, lehet-e egyáltalán cimbalmon játszani Bach hegedűre komponált műveit, hiszen a válasz egyértelmű. A Fúgában meggyőződhettünk róla, hogy a hangszer a bonyolult polifon szólamszövésre is alkalmas, igaz, a plasztikus szólamvezetéshez és az áttetsző hangzáshoz nem mindennapi technikai ügyesség kell. Ami pedig a Vékony Ildikó Bach-játékában rejlő szellemi energiákat illeti: produkciója a legnagyobb hegedűsök felvételeivel is felvette a versenyt.

Szinte törvényszerű, hogy olyan hangversenyeken, amelyeken nagyformátumú zenészek játszanak egymás után, a hallgatóság kénytelen összehasonlítani őket. Keller András kétségkívül más alkatú előadó, mint Vékony Ildikó. Míg Vékony körül olyan kör képződik, melybe a hallgatónak belépni(s ezáltal belelátni a megszólaltatott művekbe - úgy, ahogyan ő látja őket) az ihletettség különleges pillanatait jelenti, addig Keller képletesen odalép hozzánk, néha szabályosan torkon ragad bennünket, együtt játssza, együtt éli át velünk a művet, s olykor kitartó küzdelem árán győz meg arról, hogy ami megszólal, az a zeneszerző szándékait (is) tükrözi. Virtuozitása is harsányabb és szertelenebb, de talán éppen ez - és egyéniségének intenzív kisugárzása - hat ránk közvetlenül. Enescu és Bartók húszas évekbeli műveihez jól illett ez az előadói személyiség, számomra az este másik igazán emlékezetes szereplője mégis inkább Várjon Dénes volt, aki - amellett, hogy szinte makulátlanul tiszta hangzással zongorázott - a simulékony, de a háttérből mégis sziklaszilárdan vezető kamarazenélés magasiskoláját bemutatva volt Keller egyenrangú partnere. (Május 18. - Művészetek Palotája, Üvegterem. Rendező: Budapest Music Center)