- A posztot a leköszönő Csengery Adrienne-től vette át, az alelnök továbbra is Kovács Géza. Változott az elnökség összetétele?

- Egy új tagot választottak, Nagy Bálintot.

- A többiek - Ember Csaba, Gyimesi László, László Attila, Merényi Judit - maradtak. Lezajlott az idei közgyűlés, épp egy évvel tavalyi megválasztása után. Mi történt ebben az időszakban? Mennyi a pénz? Mire jut, mire nincs?

- Sajnos, azt látom, hogy mindenkinek arról szól a tevékenysége: kevesebb a pénz, mint korábban. Ezt megsínyli a zenei élet, és ezen belül azok a társadalmi szervek is, melyeknek szövetsége a Zenei Tanács. Az elnökségem is azzal kezdődött, hogy teljesen át kellett szervezni a testületet.

- Ez miben állt?

- Elbocsátásokban, telephelyváltásban. Egyetlen alkalmazottunk maradt, így ezer dolog szakadt a nyakába. Szeptemberig a Madách téren működtünk, most a Pálya utcában, a Déli pályaudvarnál bérelünk egy összesen két szobából álló irodát, s ott, amellett, hogy dolgozunk, őrizzük a Zenei Tanács 17 évnyi, és a jogelőd szervezet, a Magyar Zeneművészek Szövetsége 40 évnyi dokumentációját is. Szűken, de megvagyunk.

- A Tanácsot a minisztérium finanszírozza?

- A szerény tagdíjakat nem számítva: igen. Legalábbis tavalyig így volt. A minisztérium költségvetésében rendelkezésre állt e célra egy keret, amely a művészeti élet társadalmi szerveinek működési támogatását szolgálta. Ez a keret tavaly jelentősen csökkent, a korábbinak mintegy harmadára, idén pedig meg is szűnt. Ugyanakkor ennek a teljes cáfolatáról olvashattunk nemrég a lapokban: a minisztérium jelentős összeget bocsátott az Írószövetség és más írószervezetek rendelkezésére. Egyedüliként a magyar művészvilágból. Valószínűleg azért, mert ők voltak a leghangosabbak, a sajtóban tiltakoztak a támogatás megvonása miatt.

- Be kell látni, hogy ma ez nem megy másként: aki hangosabb, aki jobban kapar, annak több jut.

- Lehet, hogy én alkatilag nem vagyok alkalmas erre a dzsungelharcra. Ugyanis naivul mindig azt hiszem, hogy a döntések mögött elvi megfontolások állnak, amelyekhez ragaszkodunk. Ily módon a döntéseknek valóban súlyuk van. Volna. De lehet, hogy komolyan át kell térni a dzsungelharcra, és harapni, karmolni kell, legyűrni másokat.

- Ehhez hozzá tartozik, hogy magáról a zenéről és a zenei életről sokkal kevesebbet tudnak a döntéshozók, mint más területekről.

- Ez attól függ, hogy éppen ki a miniszter.

- Mondjon egy jó példát.

- Rockenbauer Zoltán zenerajongó, főként az operát szereti nagyon, rögtön kapott is támogatást az Operaház. És ha a miniszter színházrajongó, azoknak megy jól a soruk, ha filmimádó, akkor filmtörvény születik. Sajnos ez nagyon rossz örökség: a miniszter személyes érdeklődése meghatározóan befolyásolja a források elosztását. Ez a tendencia most még erősödni is fog azáltal, hogy az elmúlt másfél évtized során a minisztérium szépen, fokozatosan leépítette saját szakapparátusát. Tizenöt éve még létezett színházi osztály, zenei osztály és így tovább, amelyek az egyes művészeti szakterületekkel foglalkoztak, és minden területen annak szakemberei dolgoztak. Vagyis a minisztérium szakapparátusa házon belül elő tudta készíteni a döntéseket. Ezt az apparátust lebontották, megszüntették, most már csak egy művészeti főosztály létezik egyetlen referenssel minden szakterületen. A folyamatot még támogatnám is, ha a döntések szakmai előkészítését ezzel párhuzamosan, ezt kiegyenlítendő, rábíznák a szakmai szervezetekre. De ha azok kezét is elengedi a minisztérium, nem tart rájuk igényt, sőt azt sem bánja, ha elhalnak, akkor egyszer csak ott marad az államigazgatás szakmailag előkészítetlen döntésekkel.

- Ezek szerint a Zenei Tanács működésére nincs pénz.

- A minisztériumban azzal indokolták a támogatás megvonását, hogy ott van a Nemzeti Civil Alapprogram, amely azért jött létre, hogy az ilyen civil szerveződéseket támogassa. Ott viszont a denevértenyésztőkkel, helytörténészekkel és nyúlketrecgyártókkal kell magunkat összemérni, mert nincs külön művészeti kollégium.

- Ömlesztve tartozik hozzájuk valamennyi civil társulás?

- Igen. És a kollégiumokat sem úgy állították össze, hogy ismereteik alapján a művészeti szervezetek között esetleg képesek lennének súlyozni. Ebben a formában a modell működésképtelen. Az, hogy a legkülönbözőbb civil szervezetek egy kalapba kerülnek, ellehetetleníti a korrekt minősítést. Amikor megszületett a döntés, hogy a minisztérium lerázza magáról korábbi kötelezettségét, a szakmai szervezetek támogatását, azonnal gondoskodnia kellett volna róla, hogy az így hoppon maradtaknak egy új struktúrában meglegyen a megfelelő helyük. Nem ez történt.

- Rossz a sorrend. Ha előbb szélnek eresztem a betegeket, s utána kezdem keresni a befogadó osztályt, az olyan, mintha a szekeret fognám a ló elé.

- Nem is próbálták keresni a megoldást, rábízták a szervezetekre, találjanak maguknak forrásokat.

- Mi történhetett így egyáltalán az elmúlt esztendőben?

- Pályázatot adtunk be a Nemzeti Civil Alapprogramhoz, várjuk az elbírálását, és az eredményt, hogy mennyi pénzt kapunk erre az évre.

- Júniusban beszélgetünk, és még csak most várják az idei döntést? Miből működnek?

- A tavalyi esztendőre kapott támogatásból, melyet decemberben kaptunk meg... Feléljük a tartalékainkat. Hacsak nem történik valami csoda, októberben megszűnünk. Nincs tovább fedezet. Szóval az én elnökségem ezzel telik.

- Pályázott vagy felkérték?

- Megkerestek.

- Önt mindig úgy emlegetik, mint hidat a könnyű- és klasszikus zene között. Tevékenysége sokirányú, múltja rangos, kapcsolatrendszere kiterjedt. Kézenfekvő választásnak látszik erre a szerepre, de nem lehet könnyű dolga a poszton.

- Egy éve ez még nem látszott. Mindegy, ez az én keresztem. Csak azt sajnálom, hogy az energiák java erre ment el. Jóval kevesebb szakmai programot tudtunk szervezni, mint amennyit szerettünk volna. Ebben egyrészt saját fuldoklásunk játszott közre, de látom, hogy a tagszervezetek is mind mentőöv után kapkodnak, csak a túléléssel foglalkoznak. Passzívak lettek, már szinte nem is a szakmájukkal törődnek, hanem azzal, miként maradhatnának életben. És ez nem túl izgalmas, legalábbis szakmai szempontból. Más oldalról persze nagyon is az, de csekély lehetőséget ad a hatékony munkára. Igen pesszimistán hangzik mindez. Bízom azért benne, hogy sikerül életben maradnunk. A költségeinket a minimumra szorítottuk, a tagdíjat a mostani közgyűlés a duplájára emelte, meglátjuk, ez mire elég.

- 41 egyesületi, 11 társult és 11 rendkívüli egyéni tagot tömörítenek - személyre bontva ez nyilván nagy szám, hiszen lefedi az egész magyar zenei életet.

- Több százezer embert képvisel a Zenei Tanács, mert műfajilag teljesen nyitott: az amatőrök, műkedvelők is hozzánk tartoznak, sőt a hangszerkészítők is, a kórusok, a Szimfonikus Zenekarok Szövetsége, az Egyházzenei Társaság, a Táncház Szövetség, a Jazz Szövetség, a Zeneiskolák Szövetsége és így tovább. Teljes jogú tag csak civil szervezet lehet. De akadnak más intézmények, melyek részvétele, véleménye fontos, ők társult intézményként vehetnek részt a munkában, ám nincs szavazati joguk. Ilyenek például az alapítványok, vagy a Magyar Állami Operaház, a Fesztiválzenekar.

- Elég nagy szelet tűnne el a kultúrából, ha megszűnne a Tanács, amely ugyan szakmai érdekképviseleti szervezet, de úgy látszik, ma nem tudja képviselni e több százezer ember érdekét.

- Ezt azért általános érvénnyel nem mondanám. Van egy-két terület, ahol működik az érdekképviselet. Munkánk jelentős részepéldául a kitüntetésekre való felterjesztések összegyűjtése, összehangolása, továbbítása. A művészeti középdíjaknál a minisztérium kifejezetten a Tanácsot szokta megbízni azzal, hogy állítson föl kuratóriumot, amely a beérkezett javaslatok alapján a miniszter elé terjeszt egy névsort. A miniszter ezen nem szokott változtatni (a kivétel Rockenbauer Zoltán volt). Általában a szakmai elismerések mind átfutnak a Zenei Tanácson. Ez nagyon sok munkával jár: kuratóriumok megszervezésével, összehívásával, nyilvántartások és jegyzőkönyvek vezetésével. Különböző testületekbe gyakran mi delegáljuk a szakmai képviseletet. Akár ad hoc, akár törvény szerint, például az NKA esetében. Bármi történjék is a zenei életben, mi a muzsikus társadalom képviseleteként lépünk föl.

- Tudna példát is mondani, amikor sikerrel küzdöttek valamiért?

- Nehéz megítélni, hogy mennyire a mi sikerünk egy döntés, mennyire tudjuk befolyásolni. Amikor a pécsi operatársulatot fel akarta számolni a helyi önkormányzat, írtunk a kulturális miniszternek és a polgármesternek, érveltünk a fennmaradás mellett. Nem akarom túlbecsülni a szerepünket, nyilván más oka is lehetett, mégis jó érzés, hogy (legalább egy időre) elvetették az ötletet. Az újpesti Pécsi Sebestyén Zeneiskoláért is felemeltük a szavunkat, és egyelőre nem zárják be. Remélem, a mi véleményünk is nyom ilyen esetekben a latban.

- És Damoklész kardja lóg a Rádió zenei intézményei fölött is. Nyilván nemcsak Önök, mindenki tudja, hogy a Rádió zenekara, kórusa és gyermekkórusa alapintézmény. Nyilván senki nem fontosságukat vonja kétségbe, csak nincs rá pénz. Azt meg Önök sem tudnak biztosítani. Elég nehéz lehet így küzdeni valamiért. Mit lehet mondani, ha üres a zseb?

- Ez nem egészen van így. Nem kell mindig elhinni, hogy üres. Mert például azt látom, hogy a Rádió átszervezése a költségtakarékosság szellemében nagyon leegyszerűsíti a műsorkészítést, ami egyébként is egyszerűsödik a digitalizálással. Nyugodtan lehet úgy létszámleépítést végrehajtani, hogy az a műsoron nem látszik meg. Ám azt látom, hogy a Kossuth, a Petőfi, de mind inkább a Bartók is olyan adó lesz, ahol a stúdióból valaki egy csevegő műsort vezet, melyet néha zenei bejátszások fűszereznek. Ilyen rádió nagyon sok működik, ám nem hétmilliárdos költségből, hanem a töredékéből. Az a véleményem, hogy ezt a hatalmas összeget azért kapja a Rádió, mert a rádiózás költséges műfajait műveli: vannak zenei stúdiói, hangjátékstúdiói, közvetítőkocsijai, elektronikus zenei stúdiója, nemzetközi kapcsolatai, koncerteket ad élőben és felvételről. Ezt más rádió nem teheti meg, nincs rá se pénze, se apparátusa. Itt speciálisan képzett hangmérnökök dolgoznak - nem sokan szaladgálnak az országban, akik le tudnak vezetni egy hangverseny-közvetítést. Ezek mind költséges tevékenységek. Ülni a stúdióban, és számítógépről bejátszani valamit, az olcsó, arra a fenti összeg töredéke is elég.

A hétmilliárdnak az a célja, hogy a rádiózás drága, egyúttal legértékesebb tevékenységei fennmaradjanak, a Rádió zenei intézményeivel együtt. A közszolgálat azt jelenti, hogy a rádióhallgató a pénzéért, az összesen 13.5 milliárd forintért, amibe az adófizetőknek a Magyar Rádió a sugárzási díjjal együtt kerül, mindenről értesülhessen, ami az országban zajlik - zenében is. Ráadásul a költségvetési törvényben 700 millió forint van elkülönítve a Rádió zenei együtteseinek bérköltségére. Ez azt jelenti, hogy a hétmilliárdból már csak a működtetést kell megoldani. Vendégkarmestereket, vendégszólistákat hívni, terembérleteket fizetni. A Rádió új struktúrája nagyjából már kialakult, és a komolyzenében pozitív jeleket lehet tapasztalni. A Bartókon felvétel-szerkesztőség és hangverseny-szerkesztőség is működik, ami jó hír. De más műfajban már nem teljesül mindez. Kérdés, hogy a Rádió kimondhatja-e, hogy klasszikus koncertet közvetít, de világzeneit vagy akár pop-rockot nem. Az élő zene leszűkült a klasszikus hangversenyre. A hallgatókkal együtt én is sajnálom az elsorvasztott műfajokat. Az pedig egyenesen tragédia lenne, ha megszűnne a Rádiózenekar és a két kórus. Ezt véleményem szerint az anyagi helyzet sem indokolja. Kiszolgáltatottságban és rettegésben élnek, elbocsátás fenyegeti őket. Szomorú helyzet. Széthullani látszanak rangos, világhírű műhelyek. A megújult, megfiatalodott Stúdió 11 például az idén még egyetlen taktust sem vett föl, noha ez a funkciója. Az elmondottak miatt elnökségünk levélben fordult a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumához.

- Ha nem óhajtunk pesszimisták lenni, akkor sem tudunk távlatos jövőképet festeni. Legfeljebb októberig látunk el a Zenei Tanács életében, és szorítunk a júniusi pozitív döntésért.

- Ha a döntés negatív, akkor valóban csak idő kérdése, meddig húzzuk még.

- Maradt azért Önben némi optimizmus?

- Maradt. A zene nem hiányozhat az emberek életéből. Attól nem félek, hogy zene nélkül maradunk, és előbb-utóbb a minőség is megtalálja magának az utat. Ha a Zenei Tanács megszűnik, az nem annyira a magyar zene problémája lesz, mint az államigazgatásé. Nem lesz többé partnere a párbeszédhez, nem lesz olyan csatorna, amely több ezer muzsikával foglalkozó ember véleményét közvetítse. Egyesületek tucatjaival és magánszemélyek százaival kell külön-külön vitázniuk, vagy visszatérniük a személyes tanácsadók rossz emlékű rendszeréhez. Csodálom a fiatalokat, akik változatlan lelkesedéssel tódulnak a zeneiskolákba - országosan a gyerekek több mint 15 százaléka. Az ő reményük még töretlen. Rájuk gondolva én sem aggódom. A muzsika mindig meg fogja találni az utat az alkotó, az előadó és a közönség között. Hogy mindezt hogyan fogja tudni kezelni az államigazgatás, a társadalomszervezők, az irányítók, az már más kérdés. De zene mindig lesz.