Dargay darabja mindenekelőtt a zenei "jelenlét" problémáját ábrázolja, mert az egymásra rakódó felületek akusztikailag a meszszeség-közelség játékát újítják meg mindegyre: a csembaló tompa és távolinak tűnő hangzásából előlép a fuvola éles kontúrja, a fuvola melodikáját azonban az ütőhangszerek brutális ereje utalja a háttérbe. A fokozhatatlan közvetlenségű kolompolást azonban a nyelvi kifejezés változtatja nyomban valamiféle háttér-illusztrációvá. Mert a zenetudomány itt úgyszólván fölzabálja a zenét, ami viszont a beszéd dadaista affektualizálódásán keresztül lopja vissza magát.

Ez a kompozíció egy egész nemzedék szimbolikus manifesztációja lehetne, mint egy megalapozhatatlan - mert minden vélt alapot destruáló vagy ingataggá tévő - zenei érzékenység működésmódjának kifejeződése. Ez az érzékenység a zene önmagának feltett, a 20. században kitermelt kérdéseiből, önnön kérdésességét tanúsító tapasztalataiból táplálkozik, ami perspektívák végtelenül (avagy körkörösen) egymásba nyíló láncolatához vezet, s amely perspektívák közepette a zeneszerzés nem lesz más, mint bolyongás: valamiféle túlélhetetlen Winterreise. Ennek az önmagát kérdésessé tevő zenei érzékenységnek a poétikai súlypontja már sem a mű immanens (stílus, technika stb.), sem a heterogén mozzanatokban (ideológia, emocionalitás, expresszió) nem található meg, mert alapélménye a felvillanó perspektívák záporozása, s a zene gyakorlatának rögzíthetetlensége, visszavezethetetlensége valamiféle őseredeti és érintetlen muzikalitáshoz.

Az idén negyedszerre megrendezett Ifjúsági Kortárs Zenei Estek eddigi 11 koncertjén nem kevesebb mint 34 ifjú komponista vagy komponistajelölt szerzeménye hangzott el. Legtöbbjük alig múlt húszéves: kisebb és nagyobb tehetségek, komoly ígéretek, jövendőbeli tisztes mesteremberek, naiv művészek, versenygyőztesek és versenyen kívüliek. A beérkezett művek kurátorai a fesztivál szemtelenül fiatal szervezői, akik nem mellesleg kiváló fuvolások is: Győri Noémi és Madaras Gergely. Győri és Madaras (az általuk heroikus munkával megmozgatott fiatal muzsikusok, generációjuk tehetségeinek néha zenekarnyi méreteket felvonultató sorával megtámogatva) úgy válogat a szép számmal beérkezett pályaművek közül, hogy még véletlenül se lehessen megvádolni őket azzal, valamely meghatározható trend szekerét tolják. Mindazonáltal korunk zenéjének ama tapasztalatában, amelyről Dargay Calque-je beszél, a stílusok és technikák, attitűdök és elkötelezettségek, műfajok és beállítások sokaságát felvonultató fesztivál nem részesíti a hallgatót maradéktalanul - s ezt nem feltétlenül azért mondom, mert a szóban forgó Dargay egyetlen műve sem hangzott el eddig estjeiken. A perspektívák sokasága megjelenik ugyan, de elsősorban nem a zavar esztétikumaként, hanem inkább a kirakodóvásár értelmében. S jóllehet a koncertekhez egy mifelénk szokatlanul igényes, majd' hetven oldalas kísérőfüzetet mellékeltek a szervezők - ami bizonyára nem véletlenül idézi fel Kandinszkij színkavalkádjait -, a koncerteken elhangzott kompozíciók jelentős része távol áll attól, hogy valódi esztétikai nomadizálásra vállalkozzon, s inkább a "személyes stílus" önfélreértésétől szenved. A "személyesség" egyebek mellett itt azt is jelenti, hogy a fiatal komponista "személyesen" választja ki a kortárs kánon mesterei közül azt, akinek a stílusát követni fogja - néha odáig merészkedve, hogy két-három mester "összekeverésére" is vállalkozik. Igazán radikális mintakövetés: például egy valódi hamisítás csiklandós megreszkírozása helyett ezúttal többnyire csak az derült ki, tisztes tanoncokként kinek-kinek milyenek a zenehallgatási szokásai, preferenciái, milyen zenéket és hogyan hallgat. Egyfajta reprezentatív "fogyasztói mintát" szolgáltatva így a többnyire hasonszőrű, fiatal és kedves szakmabeliekből álló publikumnak.

Ha a recenzens a kritika eredeti értelméhez kívánna visszatérni, s az egyes produkciók szubtilis (vagy csak finomkodó) beskálázása helyett pusztán a "művészet-e egyáltalán" kérdését tekintené relevánsnak, akkor nem is lenne olyan lehetetlen feladat részletesen beszámolni az idei három koncert eseményeiről, hiszen a nagy számú kompozíció között valódi műalkotással csak három-négy esetben találkozott. (És ez részben annak a bátorságnak volt köszönhető, hogy a szervezőpáros nem zeneszerzői diplomákhoz és bizonyítványokhoz kötötte a részvétel feltételeit, hanem saját ítélőerejéhez, amelynek kifinomultságáról mégsem lehet pontos képünk, minthogy nem ismerjük a felhozatalt, amelyből válogattak.)

Amennyiben tehát - ahogyan azt a pályáztatás demokratikus elve sugallja - egy nemzedék reprezentatív bemutatására törekszik az IKZE, annyiban pontatlannak vagy legalábbis nem eléggé meggyőzőnek találhatjuk a képet (egyszerűen azért, mert a generáció fontos tehetségei hiányoznak); amennyiben viszont az előadói oldal (Madarasék és hangszeres barátaik) felől kiépítendő, a szubjektivitást felvállaló műhelynek, annyiban maradéktalanul rokonszenvesnek tűnik szemünkben ez a már nem is annyira gyerekcipőben járó kezdeményezés, és örömmel raktározhatjuk el memóriánkban azt a néhány nevet, akiknek művei vagy akiknek előadói kvalitásai máris érdeklődést vívtak ki maguknak: Bella Máté, Wettl Mátyás zeneszerzők, Farkas Olívia csellista, Szűcs Péter és Bartek Zsolt klarinétosok nevét. (Március 2-4. - Óbudai Társaskör. Rendező: Intermezzo Művészeti Alapítvány)