Barátságot nem deklarálni szokás, hanem megélni. Olykor azonban mégis menthetetlenül sort kell keríteni az előbbire: olyankor, amikor a hozzánk közel álló személy kerek születésnapja alkalmából nyilvános fórumon lehetőség adódik jókívánságaink kinyilvánítására. Mert hát május nyolcadikán Te is eléred a hetvenéves, ezt a köszöntésre inspiráló, bár ma már annyira magasnak nem számító kort, és ezzel belépsz a bölcsnek mondott vagy tartott periódusba, éveid számával is hitelesítve jellemedhez jól illő, a hitszónok-teológus édesapád örökül hagyta tűnődő és tűnődésre késztető természetedet.

Az ilyen évforduló a jókívánságok átnyújtása mellett az érdemek felsorakoztatására is kiváló alkalom volna. Erre azonban éppen a közelmúltban került sor: Farkas Zoltán remekbe szabott laudációja ugyanezeken a hasábokon jelent meg, amikor a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete nagydíjával jutalmazta műfaji és földrajzi határokon átívelő tevékenységedet.

Barátságunkat sok évtizeddel ezelőtt éppen sokoldalú és sokarcú alkotói munkásságod alapozta meg, a román és magyar sajtó orgánumaiban napvilágot látott zenetudományi, zenepolitikai, társadalmi írásaid, recenzióid és cikkeid keltették fel érdeklődésemet, és már rövid idő után a mindenféle nehézség ellenére létrejött személyes találkozások sokszínű, gazdag eszmecseréi léptek hivatalos együttműködésünk mellé (vagy helyébe), nemsokára rá családostul is összemelegedtünk. Összemelegedtünk, bár a politikai viszonyok csaknem évtizedeken át lehetetlenné tették, hogy egyszerre élvezhessük, Ilsével együtt, mindkettőtök társaságát.

Közben csak csodáltam fáradhatatlan munkálkodásodat, szüntelen Kolozsvár- Bukarest-Kolozsvár közötti tanári ingázásod mellett is bőséggel születő és mindig példaszerűen szépen és pontosan fogalmazott írásaid gazdagságát, amely írások felváltva tártak fel mozarti formai kérdéseket, fogalmaztak meg a nemzetiségi létet és a nemzetek együttélését tárgyaló fontos gondolatokat, nyelvhelyességi problémákat, és érintettek ezek mellett vagy talán mindezek előtt vissza-visszatérő (variált) rondótémaként Bartók-kérdéseket: Bartók romániai recepciójának új meg új adatait hoztad napvilágra, a fiatal Bartók dalainak szövegfilológiáját vizsgáltad, hangrendszeri kérdéseket, Bartók kapcsolatait romániai barátokkal, kutatásainak partnereivel, koncertjeinek közreműködőivel, máskor olyan messzire mutató Bartók-filológiai eredményeidet tetted közzé, mint amelyikre Farkas Zoli is hivatkozik laudációja elején: hogy hogyan is került a "szép híd" a Cantata profanába.

Az egész Kelet-Európát felforgató változások alaposan átalakították az életedet. Az utazgató bukaresti docens helyett szülővárosod zenefőiskolájának köztiszteletben álló professzora lettél, jeles vendége európai zenetudományi konferenciáknak, jutalmazottja román, magyar és osztrák kitüntetéseknek. Megérdemelted. A sok tanítás mellett - a kamarazene-hallgatókon kívül egyre gyakrabban csatlakoznak hozzád munkájukat tanári vezetésedre, "doktorvater"-i irányításodra bízó doktorandusz-hallgatók - semmivel sem csökkent irodalmi termésed munkatempója sem, holott tevékenységedet az utóbbi években súlyosan veszélyezteti egészséged rosszabbra fordult állapota. De a betegség ellen is tiszteletre méltó önuralommal, olykor a gyógyulást bizonyosan segítő humorral és, hál'istennek, eredményesen veszed fel, kitűnőnek bizonyuló orvosaidnak köszönhetően, a harcot.

Sokoldalú és értékes zenei, zeneirodalmi munkásságodat barátként és kollégaként figyelem, és őszintén, mélyen tisztelem. Számomra azonban szubjektíve talán mégis egy különösen kedves, 1999-ből származó, napilaphasábokon felbukkant, majd persze a lap archívumába süllyedt publicisztikai írásod a legfontosabb. Legszívesebben az egészet idézném, de elbillenne tőle születésnapi köszöntőm egyensúlya, így csak négy bekezdést ragadok ki az annak idején a Népszabadságban megjelent írásból.

Számomra Hága a világegyetem fővárosa, Dániel, azaz Dani okán, aki háromnegyed három éves legényke, első unokám, engem Bapónak szólít és néhány hónapja hágai lakos. Anyja az egyetlen ember városszerte, aki magyarul beszél vele, [máltai származású] amerikai apjával angolul értekezik, német nagyanyjával és dédanyjával - akik most, akárcsak én, a ház vendégei - németül, óvodástársaival nap mint nap hollandul. Agykérgének apró tekervényein versenyt futnak a nyelvek, és én most egy kicsit azért is vagyok Hágában, hogy ebben a kockázatos versenyben a magyart serkentsem, támogassam. [...]

Kétségtelen, előnyös dolog amerikainak, az immár egyetlen világhatalom fiának lenni (Dani az, hathetes kora óta USA-útlevéllel járja a világot!), de mennyivel nemesebb dolog lehet az, ha valaki máltai: egy kicsiny és évezredek óta veszélyeztetett, annyi nagyhatalmi elnyomást túlélő nemzet tagja! Amikor 1964-ben Málta elnyerte végre függetlenségét, hol volt már Fönícia, Karthágó, Bizánc meg a Római Birodalom! A Johannita Lovagrend is rég megszűnt volt katonai hatalom lenni, a Brit Birodalom is Brit Nemzetközösséggé szelídült! Hatalmas nemzet a máltai, büszke vagyok, hogy összerokonodtam vele!

Lehet, hogy a mi Daninkat is elsodorja egyszer az amerikaiak világhatalmi öntudata. De szeretném, hogy akárhol ver is majd gyökeret, ne csak az angolul bekopogtatókat, magyar és német (és holland) vendégeit tudja majd anyanyelvi szintű fészekmeleggel fogadni, hanem apai fölmenőinek nemzetségét is.

"Aki igazán és mélyen önmaga tud lenni, az mindenkivel testvér" - olvassuk Babitsnál, egyetértőleg. A nagy kérdés, amelyet Danink zsenge élete fölvet: lehet-e az ember "igazán és mélyen önmaga", ha személyiségének földrajzi, nemzeti és nyelvi gyökerei annyira szerteágaznak, mint az övéi? "Azért vagyunk a világon, hogy mindenütt otthon legyünk benne [...]"

Bartók-tanulmányok ide, Mozart-dolgozatok, zenei publicisztika, zenetudomány, nyelvészet oda, számomra barátságunk legértékesebb ajándéka az az országokat és népeket, nemzeteket, fajtákat és vallásokat átölelő tolerancia, amely a hosszú évek alatt mindvégig barátságunk "Leitmotiv"-ja maradt.

Sokkal jobb egészséget, sok erőt kívánok hosszú évekre

szeretettel

Andris