Újraolvasva az első mondatot, végül is egyáltalán nem meglepő, ha egy Kocsis-koncert felvillanyozó, gondolkodásra késztető és vitára ingerlő. Valamelyest talán el is várjuk ettől a kivételes képességű, öntörvényű muzsikustól, hogy mindent másként játsszon, mint ahogy szokás. Hogy a jól ismertnek hitt művek új oldalaira világítson rá, hogy problémákat vessen föl, melyek azután állásfoglalásra késztetnek minket, hallgatókat. Hogy mennyire megfelelt Kocsis ezeknek az "elvárásoknak", jelzi, hogy szólóestje több nappal később még mindig beszédtéma volt a Zeneakadémián - s nem csak a zongoristák között. Talán mondanom sem kell: a legellentétesebb véleményeket és értékeléseket hallottam.

Magam ambivalens érzésekkel távoztam a koncertről: Kocsis Haydnja rendkívül föllelkesített, Liszt- és Chopin-játéka viszont nem tudott igazán magával ragadni. Utólag jöttem csak rá, hogy - fura mód - ugyanaz az előadói attitűd váltotta ki a hangverseny első felében a pozitív, mint a másodikban a negatív reakciót: a metszően éles intellektussal és teremtő fantáziával megáldott, tökéletesen autonóm művész hozzáállása. Úgy tűnik, mintha Kocsis Zoltán "nyersanyagnak" tekintené a kottát - nyersanyagnak, amelyben ugyan benne rejlenek a maga sajátos lehetőségei, ott van mögötte a szerzői szándék is, de amelynek végső soron mégis az előadóművész ad formát. Ő az, aki - hajlamainak, ízlésének, tudásának és pillanatnyi ihletettségének megfelelően - elkészíti és tálalja a más által megálmodott étket - s arra is lehetősége van, hogy legközelebb akár másképp fűszerezze azt.

Ez a fajta előadói szabadság és kreativitás tette pikánsan ízletessé a három Haydn-szonáta interpretációját. Kocsis, noha tisztában van a korabeli billentyűs játék és notáció fő konvencióival, egyáltalán nem törekedett a historikus előadásmódra. Figyelmét a hangok közti kapcsolatokra, a motívumok és témák artikulált megformálására, valamint a zenei szerkezet hallhatóvá tételére összpontosította. Ugyanakkor drámai folyamatként értelmezte a Haydn-muzsikát: játéka karaktergazdag volt, retorikus (a szó legjobb értelmében véve) - és hihetetlenül hatásos. A D-dúr szonáta (Hob. XVI:19) nyitótételéből a tematikus anyagok gazdag karakterizáltságát, a lassú tételből a lebilincselő (és stilárisan merész) cadenzákat, a finálénak pedig rendkívüli virtuozitását kell kiemelni. A g-moll szonáta (Hob. XVI:44) nyitótételében hitelesen jelent meg az expozíció érzelmes, fájdalmas hangütésű első felének és játékosan könnyed dúr szakaszának kontrasztja, az e-moll szonáta (Hob. XVI:34) álnaiv ("innocentemente") fináléja pedig rendkívül szellemes és frappáns előadásban szólalt meg.

A szünet után következett a műsor romantikus fejezete, élén Liszt Paolai Szent Ferencről szóló legendájával. Bevallom, nem tudtam azonosulni a mű Kocsis-féle olvasatával: a Messinai-szoroson átkelő szentet - a zeneszerző többször kiírt pianói ellenére - ezúttal csaknem elnyelték a Kocsis korbácsolta hullámok, s e kezdeti hangerőtúltengésből következően a darab végén a Szent Ferenc-téma győzelme is túlvezérelt és némiképp nyers hangon szólalt meg.

Az est további részét kitöltő Chopin-műveket a zongoraművész finoman szőtt ciklussá fogta össze: a darabok között - amelyek hangulatilag és hangnemileg is jól illeszkedtek egymáshoz - nem tartott szünetet. A cisz-moll polonéztől a nagyszabású Asz-dúr polonézfantáziáig ívelt a ciklus, s e végpontok között három keringő, két mazurka és egy noktürn szólalt meg. Míg a Haydn-szonátákban valamiképpen a művek lényegét tapintotta ki Kocsis intellektuális-kreatív közelítésmódja, Chopin esetében - annak ellenére, hogy eddig talán észre sem vett mozzanatokra is ráirányította a figyelmet - úgy éreztem, a darabok néhány fontos aspektusát figyelmen kívül hagyja. Gyakran éreztem nyugtalannak, elsietettnek egy-egy frázis megszólaltatását, s a zongorahang minősége sem volt minden esetben egyformán magasrendű.

A lényegen azonban mindez nem változtat: jelentős koncertet hallottunk. (Január 3. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft.; Strém Koncert Kft.)

Kerékfy Márton

A Muzsika januári számában KELLER ANDRÁS és VÁRJON DÉNES már részletezte a Végh Sándor Zenei Estek hátterét alkotó műsorszerkesztői megfontolásokat, az első hangverseny kritikájában tehát nem szükséges a koncepcióról szólnom. Elég annyi, hogy aki a 2005/2006-os évadban jelen volt A tegnap világa ciklus valamely koncertjén, az új sorozatban a korábbi rokonát ismerheti fel. De csak részben: míg a Zweig-könyvcímet kölcsönvevő válogatás egy korszak (az előző századforduló) zenei erjedésfolyamataira összpontosított, a mostani antológia egy földrajzi egységet és egy alkotói magatartásformát tekint közös nevezőnek - rendező elvünk ezúttal Közép-Kelet-Európa és a népzenei inspiráció műzenei feldolgozása. Magam a szerkesztők helyében Bartók és Enescu mellé Dvořák helyett alighanem inkább Janáčeket választottam volna - egyrészt azért, mert az ő izgalmas és egyedi (folklorisztikus hatásokat is bőven felmutató) zenéjét ma Magyarországon még mindig sokkal kevésbé ismerjük, mint tizenhárom évvel idősebb honfi- és pályatársáét, másrészt mert Janáček korban-stílusban szervesebben kommunikál a Bartók-Enescu-párossal. De megértem a másik szempontot is: Janáček a Végh Sándor Zenei Estek koherenciáját erősítette volna, Dvořák a sorozat belső kontrasztjait gazdagítja.

A nyitóhangverseny első és második részét egy-egy Bartók-kompozíció vezette be: a Nyolc magyar népdal énekese, CSORDÁS KLÁRA nemcsak tartalmas és intakt orgánumával, tiszta intonációjával és plasztikus szövegmondásával örvendeztette meg a közönséget, de a folklórfeldolgozások előadóit manapság oly sokszor megkísértő két típusos tévedés, a túlstilizáltság és a művi népiesség véglete között is biztos ízléssel találta meg a mértéktartás középútját. Zongoraművész partnere, SIMON IZABELLA színek, karakterek hangütések változatos és biztos hátterével szolgálta a produkció sikerét. Ő és Várjon Dénes adta elő a második rész élén a Hét darab a Mikrokozmoszból tételeit - azzal a tiszta körvonalazással, erőteljes ritmikával, markáns hangsúlyrendszerrel, amelyet e darabok mindenkor megérdemelnek. Mind az első, mind a második részben a vonós részvétel hozta meg a koncert adott szakaszának súlyponti produkcióit. Keller és Várjon a legjobb értelemben vett művészi felajzottság állapotában tolmácsolta Enescu 3. hegedű-zongora-szonátáját - szabad lélegzetű, szenvedélyes játékuk egyrészt mindvégig figyelmet szentelt a műben megnyilatkozó népzenei ihletettségnek, másrészt alapvető szerepet juttatott a szonáta különleges, érzéki hangzásvilágának (a hegedűnél a legfelső fekvés, a pianissimo és a flageolet-hangok gyakori használata). Az izgalom, a feszült atmoszféra, amely kettejük művészi kommunikációját mindvégig meghatározta, olyan interpretációt hozott létre, amely vélhetően a kompozíció minden értékét felszínre segítette. Ki tudja, tán jelentősebbnek is ábrázolta annál, amilyen - nemegyszer figyeltem meg hasonló átlényegülést Richter-koncerteken, mikor egyes Hindemith-, Sosztakovics- vagy épp Grieg-művek a rendkívüli előadás jóvoltából egy estére a sajátjuktól eltérő nagyságrendbe emelkedtek. Dvořák Dumky-triója (op. 90) beavató interpretáció nélkül is megmutatja a maga páratlan kvalitásait, melyek Keller András, Várjon Dénes és PERÉNYI MIKLÓS hármasának együttműködése nyomán hiánytalanul tárultak fel. A produkció híven igazodott a rendhagyó (hatrészes) forma belső rétegezettségéhez, érzékenyen fordult a tételek szüntelen hangulathullámzása felé, reprodukálta a műre jellemző lágy színeket és túlcsorduló harmóniai telítettséget - s méltón közvetítette azt az elvarázsolt hangulatot, amely a Dumky-trióban mindvégig uralkodik.

A Végh Sándor Zenei Estek nyitánya különleges esemény volt: a szokványos hangversenyektől eltérően a második részt újabb szünet, majd harmadik rész követte: ebben a MUZSIKÁS EGYÜTTES lépett pódiumra, jórészt erdélyi népzene előadójaként. A műzene után most tehát maga a forrás fakadt fel a közönség előtt: a paraszti művészet, amelyet a 20. századi alkotók a maguk városi iskolázottságának és a klasszikus zenei hagyományoknak megfelelően dolgoztak fel és alakítottak át. Nem lévén a táncházi repertoár értője, SIPOS MIHÁLY, PORTELEKI LÁSZLÓ, ÉRI PÉTER és HAMAR DÁNIEL (nevük nem szerepelt a szórólapon) teljesítményéről csak félig-meddig laikusként írhatom: lelkesítő temperamentumú, minden ízében élő, természetes játékuk magával ragadott. Mint azt az együttes ismerői jól tudják, a Muzsikás munkásságában jelentős hagyománya van a "fúziós" koncerteknek - felléptek ők már a Takács, a Keller, a Bartók Vonósnégyessel, Jandó Jenővel, a Danubia Szimfonikusokkal. A Zeneakadémia pódiumán sem kizárólag autentikus népzenét (torontáli, máramarosi, gyimesi és más dallamokat) játszottak: Sipos Mihály prímáshoz idővel csatlakozott Keller András is, hogy megszólaljon Ligeti György Ballada és tánc című kompozíciója. Bartók Negyvennégy duójának két darabját úgy hallottuk, hogy elhangzott a tételek népzenei előképe is, befejezésül pedig megragadó kísérletnek lehettünk tanúi: Várjon Dénes "visszanépiesített" változatban, a Muzsikás Együttes közreműködésével adta elő az Allegro barbarót. (Január 7. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Koncert Kft.)

Csengery Kristóf

Egykori főzeneigazgatójuk, Ferencsik János emlékének ajánlották hangversenyüket a NEMZETI FILHARMONIKUSOK. Az estre a karmester születésének 100. évfordulója előtt hat nappal került sor, mivel a születésnap idején már külföldi turnén vett részt az együttes. (Aznap - mint erre KOCSIS ZOLTÁN a koncert elején mondott rövid beszédében külön felhívta a közönség figyelmét - a Filharmóniai Társaság Zenekara tisztelgett hangversennyel a nagy muzsikus emléke előtt.)

Kocsis - amióta csak a Nemzeti Filharmonikusok élén áll - következetesen neveli együttesét: nagy tudatossággal bővíti a játszott művek körét (elsősorban a 20. század felé tárja szélesebbre a kaput), de a standard zenekari repertoárban is tud újat mondani,s nem hagyja, hogy annak megszólaltatása rutinfeladattá váljék. Ezenkívül időről időre elővesz olyan műveket is, amelyek nem tartoznak ugyan a törzsrepertoárba, de kiváló "tananyagot" szolgáltatnak a zenekarnak. Ilyen kompozícióval kezdődött ez a hangverseny is. A Shakespeare-dráma nyomán írt Vihar című szimfonikus fantázia Csajkovszkij fiatalkori alkotása, s noha számos ihletett pillanata akad, sőt érdekes egyedi vonásai is vannak, valahogyan mégsem áll össze a kompozíció: formailag széttartó, túlságosan látszanak a varratok. Ugyanakkor viszont kényes partitúra; rengeteg szín, sokféle zenei karakter jelenik meg benne, ezért megszólaltatása remek iskola egy professzionális zenekarnak. A Nemzeti Filharmonikusok - fegyelmezett, pontos és hajlékony játékukkal - ezúttal is jelesre vizsgáztak: a vonóskar dúsan zengő tónusával, a fúvósok pompás szólóikkal és gonddal kikevert színeikkel járultak hozzá a vonzó összhatáshoz. Kocsis Zoltán vasmarokkal fogta össze az interpretációt: egy pillanatra sem engedte, hogy leüljön a zenei folyamat, így keze alatt a Csajkovszkij-mű - minden mozaikszerűsége ellenére - tökéletesen egységes benyomást keltett.

Egy nem kevésbé - bár más okból - kényes partitúrával, Bartók 1. zongoraversenyével folytatódott a koncert. Ennek előadásához nehezen tudnék manapság alkalmasabb párost elképzelni, mint RÁNKI DEZSŐ-t és Kocsis Zoltánt: nemcsak Bartók zenéjét bírják mindketten anyanyelvi szinten, de egymást is félszavakból értik. Néhány hónappal ezelőtt a második Bartók-koncert kivételesen elmélyült, precíz és sodró interpretációjával nyűgöztek le, ezért különösen nagy várakozással tekintettem az újabb közös fellépés elé. Ami az 1. zongoraversenyt illeti, azt hiszem, soha nem hallottam még (legalábbis hangversenyen nem) olyan tiszta és pontos előadásban, mint most. Köztudott, hogy Bartók az öt évvel későbbi versenyműben az elsőnek "mintegy az ellendarabját" akarta megírni, mert az a legtöbb zenekar számára - főleg ritmikai szempontból és az együttjáték tekintetében - túl nehéznek bizonyult. A Nemzeti Filharmonikusok higgadt profizmussal játszottak: nemcsak a ritmus, de a dinamikai árnyalatok és minden lényeges gesztus is tökéletesen a helyén volt. Abban az értelemben is pontosságra törekedett Kocsis, hogy ütőseit - a legtöbb esetben figyelmen kívül hagyott szerzői előírást betartva - a szólóhangszer köré ültette. Ez rögtön két előnnyel is járt: egyrészt megszilárdította az interpretáció ritmikai bázisát, másrészt megteremtette a bensőséges kamarazenélés lehetőségét az ütők és a zongora között. Ránki és a zenekar ütőhangszeres művészei pedig éltek a lehetőséggel: a középső tétel fantasztikus érzékenységgel és belső izzással szólalt meg.

2005 őszén már jelentkezett egyszer közös produkcióval a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a BUDAPEST BÁBSZÍNHÁZ: akkor Bartók táncjátéka, A fából faragott királyfi került színre. A sikeren felbuzdulva a Nemzeti Hangversenyterem pódiumán most ismét bábelőadásra került sor, míg a zenekar a szünetben kialakított árokba süllyedt. Ezúttal a Petruskát láthattuk SZŐNYI KATÓ rendkívül szellemes, szórakoztató, és Stravinsky muzsikájával összhangban álló rendezésében. A zenei megvalósítás is príma volt: villódzó, színgazdag és lendületes. (Január 12. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Kerékfy Márton

A jelentős karmestert sokszor hasonlítják a különleges borhoz. Mindkettőt évtizedek érlelik, s mindkettő esetében igaz: az öregebb a jobb. Bő negyedszázada Kroó György egy alkalommal azt javasolta zenetudományi szakos évfolyamunknak, másnap délelőtt találkozzunk a Rádió 6-os stúdiójában. NEVILLE MARRINER próbált az MRT Szimfonikus Zenekarával, tanárunk pedig, aki akkoriban éppen a zenekritika-írás mesterségébe vezette be az osztályt, fontosnak tartotta, hogy közösen hallgassuk meg a próbát, s később persze kommentálta a hallottakat. Az emlék felidézésével azt szeretném érzékeltetni, hogy Marriner, aki - még hegedűsként - 1959-ben alapította az ACADEMY OF ST. MARTIN IN THE FIELDS kamarazenekart, már huszonhat éve is élő legenda volt, pedig a Pierre Monteux-tanítvány karmesteri karrierje csak 1969-től ívelt meredeken felfelé. Azóta hallottuk Budapesten a zenekart Marriner nélkül, Marrinert is a zenekar nélkül - most azonban alapító és muzsikusai együtt jöttek el (igaz, a társulaton végigtekintve alig hihető, hogy - a dirigens és a korban jócskán benne járó első bőgős, Paul Marrion kivételével - bármelyikük is élt volna az Academy of St. Martin in the Fields alapításakor).

Marriner (1985 óta Sir Neville) 1924 áprilisában született, vagyis idestova nyolcvanhárom éves. Mosolygós arca sima, járása friss: tíz esztendőt letagadhat. Zenekari hegedűsként, a Londoni Filharmonikusok, majd Szimfonikusok tagjaként játszott Toscanini és Furtwängler, Cantelli és Karajan keze alatt. Sejthető, mindent látott és hallott már, amit muzsikus láthat és hallhat - tudja tehát, mit érdemes tenni zenekar élén, mit nem. A Galántai táncok és az Olasz szimfónia hangjaiban szavak nélkül fogalmazta meg időskori krédóját, mely az ő tömörséget kedvelő nyelvén valahogy így hangozhat: less is more. Nem kell a sok mozdulat, az információdömping - a kevesebb több. Felesleges a zenekart folyton instruálni, tudja az a maga dolgát. A karmester csak tartsa mederben a folyamatot, s legyen tisztában azzal, mikor szükséges egy-egy világos jelzéssel közbelépve fordulatot, váltást érzékeltetni. Egy letűnt világ üzenetét hozta el ez a vezénylési mód, megidézve egy oldottabb zenélés stílusát ama korból, melyben még nem volt követelmény koncertteremben kísérteni mega hanglemez tökéletességét. Nem is volt hanglemez-tökéletességű a Kodály- és a Mendelssohn-tolmácsolás: apróbb-nagyobb fúvós gikszerek bőven adódtak a sok reprezentatív szólóval tűzdelt romantikus magyar műben, kis vonós lötyögések, zötykölődések előfordultak a német romantikus opusz saroktételeinek feszességet igénylő apró ritmusértékeiben. De mit számít mindez, ha a hangzás élő, a tempó lélegzik, a karakterek hitelesek, a hangsúlyok kommunikatívak? Kritikusabb szellemben még azt is megkockáztatnám: a két előadást egy pillanatig sem éreztem érdekesnek. Rögtön hozzáteszem azonban: egy pillanatig sem éreztem őket érdektelennek. A két értékhatár közti széles sáv nem a senki földje: ott a stílusértelmezés biztonsága, a ficamoktól mentes ízlés és az arányérzék. Ezt képviselte vonzón és hallgatóságának örömöt szerezve az idősen is fiatal Neville Marriner teremtményével, az alapítás óta ki tudja, hányszor újjászületett St. Martin in the Fields Kamarazenekarral.

Kamarazenekar alatt mi persze valami mást értünk. Az nem játszik Galántait (alkalmasint Olasz szimfóniát sem), még kevésbé kíséri Dvořák a-moll hegedűversenyét. Amit ezúttal hallottunk, az - pontosabb szóhasználattal - inkább kis szimfonikus zenekar, márpedig ha karmesterből az öreg a jó, szimfonikus zenekarból a kicsi. Mozgékony, áttetsző, frissen reagál - mint Marriner együttese a két zenekari szám közé ékelt Dvořák-koncertben (op. 53). A szólista feladata e műben nem csekély: feledtetni az Antonín által papírra vetett első két tételben Johannes túlságosan is intenzív, s a tematikus invenció túlságosan is halvány jelenlétét. Aligha véletlen, hogy a vendégművész,a lettországi születésű BAIBA SKRIDE a finálé előtt csak a nemzetközi élvonaltól megkövetelt papírformát nyújtotta: eminens hegedülést kevés személyes árnyalattal. A zárótétel azután a maga szlávos akcentusaival, tüzes ritmikájával közvetlenebb megnyilatkozásokra is lehetőséget nyújtott. A bemutatkozás emléke mégsem átütő: a 2001-es nemzetközi Erzsébet Királynő Verseny győztese inkább hegedült, mint zenélt Budapesten. Mit tagadjam, a ráadás, Bach d-moll partitájának Sarabande-tétele sem lelkesített: ez a nyúlós-nehézkes előadásmód ma már végképp passé - kár vele közönség elé kiállni, csak a meg nem értés dokumentumaként nyugtázható. (Január 15. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

A kritika rendszerint elismeréssel fogadja a kontrasztelvű hangversenyprogramokat, dicsérve az előadót, aki egymástól látszólag idegen szerzők egymástól látszólag távoli világot képviselő kompozícióiban mutatja fel a közöset. Ez a műsortípus mostanában különösen divatos, ám ma is sokan vannak, akik az iménti mellett egy másik lehetőségért is lelkesedve, szívesen hallgatják egy teljes estén át egy és ugyanazon szerző zenéjét: az effajta koncertműsor az elmélyült ismerkedés, az összpontosítás remek lehetőségét nyújtja. RÁNKI DEZSŐ muzsikusalkatához különösen jól illik az "egy este - egy szerző" koncepció - aligha véletlen, hogy a zongoraművész az idei évad során immár másodszor lép Budapesten közönség elé e programtervezői logika szellemében: november végén Liszt-estet adott a Művészetek Palotájában, legutóbb pedig Joseph Haydnnak szentelt koncertjét hallhatta A Zongora elnevezésű bérlet közönsége.

Rokonszenvesen takarékos összeállítású műsorában Ránki a zeneszerző négy művét szólaltatta meg. Először két szonátát hallottunk: az F-dúrt (Hob. XVI:23), majd az Asz-dúrt (Hob. XVI:46). A szünet után az f-moll variációk következtek (Hob. XVII:6), hogy végül a C-dúr szonáta (Hob. XVI:50) zárja a programot. Ha az imént az eltérő kompozíciók közötti hasonlóság felfedezéséről esett szó, hadd kezdjem azzal, hogy a koncert egyik legvonzóbb hozama ennek éppen az ellenkezője: az egységben rejlő sokféleség megvilágítása volt. Egyetlen szerző négy alkotása, mindössze tíz tétel, az első részben az 1760-as és '70-es évek fordulójának, a másodikban a '90-es évek elejének képviseletében - ez az anyag viszonylag homogén, Ránki mégis a karakterek, hangütések imponáló változatosságával szolgált. Az F-dúr szonáta nyitótételében ujjai alatt a feszesség, a ritmus pergése uralkodott, az Asz-dúr szonáta elején azonban jelentős szerepet szánt a nyugodt, éneklő dallamformálásnak, míg a műsorzáró C-dúr szonáta kezdete egy csipkelődő scherzando játékosságával hatott. A zárótételek közül az F-dúr mű fináléjának élén Ránki felidézett valamit egy toccataszerű "virtuóz rögtönzés" hangulatából, az Asz-dúr szonáta Prestójában egyfajta perpetuum mobile-jelleg mellett a hangsúlyok váltak meghatározó szerepűvé, míg a C-dúr kompozíciót berekesztő Allegro molto lendületével és indulatával a zongoraművész egyértelműen Beethoven szilajságát előlegezte. A lassú tételek közül mindenképpen kiemelném az F-dúr szonáta f-moll Adagióját, amelytől Ránki finoman távol tartotta a siciliano-karaktert oly könnyen megkörnyékező érzelmességet, s a szemérmes, mértéktartó tolmácsolással a gesztusoknak sokkal nagyobb jelentőséget kölcsönzött, mint ha patetikusra hangolta volna interpretációját. Érdemes még szót ejteni a C-dúr szonáta F-dúr Adagiójáról, amelynek élén Ránki keze alatt már az indító arpeggio megadta egy retorikus értelmezés alaptónusát. Ami pedig az f-moll variációkat illeti: töprengő karakterével, bensőséges gesztusaival ez az előadás a teljes koncert legfajsúlyosabb pillanatait képviselte.

A sokszínűség mellett egy másik szempont a formátumé. Megkockáztatom, egyik most hallott kompozíció sem tartozik a hangszeres értelemben különlegesen nehéz darabok közé: nem tudom, ma mit játszanak a tizenéves zongoristapalánták, de emlékeim szerint harmincöt éve ezek a művek belefértek abba, amit "konzis anyagként" határozott meg a szakzsargon. Paradox módon azonban egy darab súlyát nem a nehézsége adja: a hangversenyen folyamatosan élménnyel szolgált, ahogyan a tételek rendre megemelkedtek, gesztusaikban jelentőssé váltak Ránki ujjai alatt - maradéktalanul kitöltve a kifejezésnek azt az eszmei terét, amelyet a kottaszöveg a maga jelzéseivel a zene számára, mint lehetőséget, felkínál. Ránki Dezső mindvégig értelmező tagolással, plasztikus billentéssel és választékos dinamikával, áttetsző textúrát teremtve zongorázott, és ismételten örömöt szerzett játékának újra és újra előtérbe kerülő szabadságával - a rubatóval, amely élővé tette előadását. (Január 19. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft; Strém Koncert Kft.)

Egy héttel az Academy of St Martin in the Fields és Neville Marriner fellépése után újabb kamarazenekar látogatott Magyarországra: a SAINT PAUL CHAMBER ORCHESTRA. Az együttes az Egyesült Államokban működik, 48 esztendeje alapították, és jelenleg felváltva vezeti hat művész: Pierre-Laurent Aimard, Joshua Bell, Douglas Boyd, Nicholas McGegan, Stephen Prutsman, valamint ROBERTO ABBADO, aki a muzsikusokat a budapesti koncerten is vezényelte. Az eredeti műsor Ligeti Ramifications című 1968/69-es kompozíciója után két Beethoven-opuszt kínált: a C-dúr zongoraversenyt és az 1. szimfóniát - e menüt zenekar és karmestere feldúsította egy előételként felszolgált Haydn-szimfóniával (D-dúr, no. 93).

A Marriner-kritikában már szó esett a kamarazenekar és a kis szimfonikus zenekar közti különbségről. Nos, Roberto Abbado irányításával a Saint Paul Chamber Orchestra alkalmasint a nagy szimfonikus zenekarok babérjaira pályázik. Nemcsak hangzása nélkülözi azt a könnyed, áttetsző karaktert, mely az igazi kamarazenekarok oly vonzó erénye, de játékmódjából, a zenei kommunikációból is hiányzik minden, ami a kamarazenélés választékos és bensőséges társalgási stílusában érték. A Haydn- és a Beethoven-szimfónia tolmácsolása egy tőről fakadt, róluk szerzett benyomásaimat is bízvást közölhetem ugyanabban a mondatban: a zenekar mindkétszer feltűnően harsányan, vastag hangzással és vaskos gesztusokkal játszott. Tudom, hogy Haydn kései szimfóniái már nagy együttesre íródtak, problémám nem is a létszámmal, hanem a muzsikálás habitusával van: ez a játékmód nem hatott szellemesként, meglepetéselemei nem a humor, hanem a durvaság kategóriájába tartoztak, az egész interpretációban egy olyan feleslegesen túlpörgetett, "tarolós" attitűd uralkodott, amely beszűkült zenei látásmódra vall. Beethoven 1. szimfóniájának mesterségesen gerjesztett indulatokkal teli, agyondinamizált, kiabálós változatában halmazati problémának éreztem, hogy ez az értelmezés a korai mű dimenzióit, gesztusrendszerét egybemossa az érett Beethoven-szimfóniákra jellemző arányokkal, s így éppen a lényeg vész el: annak tudása és közvetítése, hogy itt valami egyelőre csupán érlelődik, készülődik - valami, ami a maga kifejlett alakjában majd később lép elénk. Készséggel elismerem, hogy Roberto Abbado vezénylése feszes, pontos, energikus - a zenei világkép azonban, melyet produkciói elénk vetítenek, sivár. Hozzátehetem mindehhez, hogy a koncert végén ráadásként eljátszott Rossini-tétel, A sevillai borbély-nyitány mindennek tetejébe még nyers, darabos benyomást is keltett.

Ligeti Ramifications-ja végül a második rész élén szólalt meg: a negyedhangos eltéréssel hangolt hat-hat vonós szólam alkotta háló belső mozgásait figyelve a hallgató átélhette ama sajátos lebegésérzetet, amely Ligeti más, hasonló műveit is jellemzi. A foltszerű hangzással, a mozgás és mozdulatlanság viszonyával kísérletező művet a Saint Paul Chamber Orchestra muzsikusai Roberto Abbado vezényletével gondosan dolgozták ki.

Hasonló a hasonlónak örül, bólinthatnánk a karmester és a C-dúr-versenymű szólistája, LARS VOGT együttműködését jellemezve. A német zongorista tavaly már járt Budapesten: Mozart-produkciója (A-dúr zongoraverseny, K. 488) érdektelennek bizonyult. Beethoven-tolmácsolásáról ilyesmit nem állítanék: ez a muzsikálás inkább kóresetet reprezentált: azt mutatta meg, milyen, amikor valaki az erőt erőszakosságként éli meg. Vogt a C-dúr koncert tételeit bunkósbottal verte agyon - nyers hangból, bárdolatlan gesztusokból még a Largónak is jutott. Amúgy - félreértés ne essék - ez a zongorázás abszolút korrekt: teherbíró technika, a hangok a helyükön, hiteles tempókarakterek. Mondhatnánk: ilyen Lars Vogt egyénisége, másképp nem tud játszani. Ez azonban nem volna igaz: egyrészt tavaly a Mozart-versenyművet egyáltalán nem játszotta durván - játéka csiszolt volt, csupán mindenre kiterjedő unalom uralta. Másrészt most a Beethoven-versenymű után ráadásként megszólalt ujjai alatt egy Chopin-mazurka - érdekességet, személyes átélést ebben sem fedeztem fel, viszont a darabot Vogt kifinomultan dolgozta ki, minuciózusan árnyalt dinamikával. Két dolog biztos: 1. Lars Vogtot semmiképp sem sorolnám korunk mértékadó muzsikusai közé; 2. nagyon rosszul áll ma a hangszeres előadóművészet szénája, ha a legkiválóbb karmesterek (Abbado, Rattle) efféle csinált sztárokkal is fellépnek és lemezeket készítenek. (Január 22. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

A harminc, negyven esztendeje, vagy még régebben működő zenei együtteseknek - legyen szó vonósnégyesről, vokális szextettről vagy kamarazenekarról - egyvalamiben közös a sorsuk: eljön a nap, amikor dönteni kell, pontot tesznek pályafutásuk végére, vagy új fejezetet nyitnak, és fiatalítani kezdenek. A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR már jó pár éve meghozta az idevágó döntést, s mint oly sok minden az együttes életében, ez is a józan megfontoltság szellemében történt: a ROLLA JÁNOS vezette zenei műhelyben már számos poszton zajlott le őrségváltás, de a művészi munka folytonosságát nem sértve, a fokozatosság szellemében. Mindez lehetővé tette, hogy az alapítók korosztálya átörökítse tudását. Alighanem ezt nevezhetnénk (némi pátosszal) a hagyomány iránt érzett felelősségnek.

Kritikus dolga, hogy halljon - de látnia se tilos. Az együttes legutóbbi koncertjén hirtelen valósággal megcsapott a fiatalok jelenlétének intenzitása. Nem kezdtem el számolni, Rolla mellett-mögött-körül hányan ülnek régiek, hányan újak - az összképet éreztem fontosnak. Az összképhez összhang is társult, s ez feltűnően kedvező volt. Rég hallottam a Liszt Ferenc Kamarazenekart ilyen tisztán, üdén, lendületesen játszani - ugyanakkor rögtön hozzáteszem: nem tűnt úgy, hogy ez egy másik zenekar volna, tapinthatóan jelenvalónak éreztem a régi társulat hangját, habitusát. Vagyis a jelek szerint a belső stafétaátadások eredményeképpen a zenekarban a legjobb történik: a helyükön maradó idősebbek megfiatalodnak, a feladathoz felnövekvő újoncok pedig beérnek. A műsort keretező két tisztán zenekari szám közül az estet nyitó Holberg-szvitben élvezet volt megtapasztalni a ritmus energiáját, a lendület sodrát, a hangzás fényét, s azt a gáláns régiességet, amely Grieg remekét a romantikus repertoárban Csajkovszkij Vonósszerenádjának méltó párjává avatja. A záródarab, Schubert 5. szimfóniája pedig a partitúra mozarti vonásait világította meg, erre utalt a dallammozdulatok kecsessége, az áttetsző hangzás, a lüktetés és lebegés. Mindezek után nem csoda, hogy Rolláék kedvet kaptak egy igazi Mozart-ráadáshoz (Menüett a K. 550-es g-moll szimfóniából).

Mozart a maga zenei jelenlétével már az első részben is megtisztelte az estét: a Grieg-szvitet követőn a c-moll zongoraversenyt hallottuk (K. 491). Az orosz-izraeli szólista, YEFIM BRONFMAN (Taskent, 1958) teljesítményét a közelmúlt külföldi vendégzongoristái között próbálván elhelyezni, elmondható: az ő játéka egyáltalán nem keltette sterilitás benyomását, mint a karácsony előtt itt járt Till Fellneré, nem hatott durvának, mint Lars Vogté - Bronfman élettelien-csiszoltan szólaltatta meg Mozart dallamait. Kulturált billentés, választékos tagolás és arányos hangzáskép, összességében a stílushoz alkalmazkodó zenei eszközök, tisztelet a mű (és a hangszer) iránt - nem lebecsülendő erényeket lajstromozhatott a figyelmes hallgató. Mindez azonban, úgy látszik, egymás alá írva és összeadva mégsem egyenlő azzal az egyetlen, döntően fontos alkotóelemmel, amely ahhoz kell, hogy az előadás figyelmet keltsen és bevésődjék az emlékezetbe: Bronfman játéka nélkülözte a jelentőséget. (Január 25. - Művészetek Palotája. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar)

Csengery Kristóf

Nyolc éve SCHIFF ANDRÁS azzal a céllal alakított muzsikus barátaiból saját együttest, hogy a salzburgi Mozart-heteken a következő hat esztendő során velük együtt szólaltassa meg a zeneszerző összes zongoraversenyét. Az időszakos jelleggel és részben változó tagsággal működő CAPPELLA ANDREA BARCA repertoárja azóta egyebek mellett Bach Máté-passiójával és h-moll miséjével bővült, ám a középpontjában továbbra is a bécsi klasszikus mester művészete maradt. Két évvel ezelőtt, a zenekar budapesti bemutatkozásakor három Mozart-zongoraverseny szerepelt műsoron; ezúttal két versenymű, a K. 467-es C-dúr és a K. 491-es c-moll koncert, köztük pedig a "Nagy" g-moll szimfónia (K. 550) hangzott el.

A Cappella Andrea Barca tagságát nem akármilyen muzsikusok alkotják: szinte mindannyian szóló- vagy kamarazenészi karrierrel rendelkeznek, és Schiff személyes hívására érkeztek Európa különböző országaiból. Egyenként tehát csupa kiváló hangszeresről van szó - de vajon hogyan tudnak zenekarként együttműködni? Mozart-estjük arról tanúskodott: remekül. Mindannyian a kamarazenész intenzitásával és felelősségvállalásával vettek részt a közös játékban, amelyen félreérthetetlenül átsütött az együttmuzsikálás öröme is. A vonóskar meglepően egységes tónusban, választékos hangon szólalt meg, és a fúvósok is harmonikusan olvadtak bele a zenekari hangzásképbe. Az együttes minden szólamában érezni lehetett a fokozott igényt a hangképzésre, a tartalmas, kvalitásos hang létrehozására - s ebben már határozottan a zenekart vezető Schiff András kézjegyét véltem felfedezni. Hasonlóképpen azt is az ő érdemének tartom, hogy a hangzás mindvégig arányos és áttetsző volt, világos kontúrokkal és túlnyomórészt puha, meleg tónussal.

A Cappella Andrea Barca két esztendővel ezelőtti koncertjéről e lap hasábjain beszámolva Csengery Kristóf a Mozart-zongoraversenyek előadásában jelentkező kamarazenei magatartásformára figyelmeztetett. A mostani hangversenyen is ugyanezt éreztem döntőnek: a zongoraszólam és a zenekari anyag viszonyát nem annyira a szembenállás, mint inkább a szerves egybeépülés jellemezte. A hangversenyt két, hangulatilag ellentétes Mozart-koncert keretezte: a C-dúr mű elsősorban az eleganciát, játékosságot és derűt, míg a c-moll a drámai súlyt és tragikumot képviselte ezen az estén. A zongoraszólókat Schiff a tőle megszokott nemes tónusban, szép hangon és jól artikuláltan játszotta, ám számomra most mégsem ez szerezte a legnagyobb gyönyörűséget a két versenymű hallgatása közben, hanem az, ahogyan a zongoraszólam a zenekari szövetbe integrálódott. Szólista és kísérő együttes a legnagyobb harmóniában működött együtt; azt mondhatnám, Schiff ugyanolyan választékosan, ugyanolyan rugalmasan játszott a zenekaron, mint saját hangszerén. A legemlékezetesebb momentumok (mint például egy apró brácsamotívum finom kiemelése a C-dúr mű nyitótételében, vagy ugyanott egy leszálló fuvoladallam érzékeny átvétele a prímhegedűkben) nem is feltétlenül a szólószakaszokhoz kötődtek. Külön meg kell még említeni a C-dúr koncert Andantéjának éterien finom szerenádhangját, s azt a ritmikai hajlékonyságot, amellyel az első hegedű karcsú, mégis beszédesen éneklő dallama kibontakozott a szordinált vonósok triolás kísérete fölött.

A szünet előtt megszólalt g-moll szimfóniát is a beszédszerűen tagolt és jólesően részletező előadásmód jellemezte: Schiff itt is szívesen mutatott rá egy-egy különleges hangszerelési vagy harmóniai fordulatra (ilyen például, ahogyan a fagottok rávezetnek az első tétel visszatérésére, vagy az expozíció végi hajmeresztő harmónialánc az Andantéban). A Schiff-koncertek csaknem mindig maguk is kompozíciók; ezúttal azonban a művész még a két ráadásszámot is "belekomponálta" a műsorba. A két zongoraverseny dúr-moll párosának mintájára, a g-moll szimfóniára a Jupiter sziporkázóan előadott fináléja válaszolt, amely egyúttal hangnemileg is lekerekítette az est C-dúrtól C-dúrig vezető ívét. Ezután ismét a zongorához ült Schiff András, hogy - méltó codaként - eljátssza Mozart csodálatosan egyszerű C-dúr adagióját (K. 356/617a). (Január 30. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Kerékfy Márton