A szombathelyi együttes Kodály Galántai táncaival nyitotta műsorát - a darab elismerésre méltó színvonalon szólalt meg, de a műsor többi számától némileg elmaradt: számomra ez az interpretáció túl óvatosnak hatott. Úgy éreztem, a muzsikusok nem mernek igazán játszani a darabbal, nem szabadulnak el és szabadulnak fel a leírt hangoktól. Valószínű azonban, hogy ez a kissé bátortalan-íztelen produkció csupán a nyitószám megilletődöttségét tükrözte, hiszen az együttes a továbbiakban sokkal határozottabbnak mutatkozott. Tihanyi László Krios című zenekari darabjában például kifejezetten azt az elengedettséget méltányolhattuk, amely Kodálynál hiányzott. Azért-e, mert az együttes a Bartók Fesztiválnak köszönhetően átlagon felüli jártasságra tett szert kortárs művek előadásában, vagy más okból: a Tihanyi-mű élő, lüktető, lélegző interpretációja rendkívül meggyőző volt - különösen emlékezetes a zenészek érzékeny összjátéka a darab hullámzó, egymásra épülő hangzásrétegeiben.

Az est másik csúcspontját jelentő Stravinsky-műben, a Tűzmadár-szvitben is kétségkívül testhezálló kompozícióra talált a zenekar. A darab korántsem tökéletes megvalósításban, mégis teljes pompájában, magával ragadó erővel csendült fel. Itt főképp a fúvósok játéka maradt el a várakozástól - bár ők mindvégig ellentmondásos teljesítményt nyújtottak (hol a legszebben formált szakaszok részesei voltak, hol méltatlanul tévesztettek; hol példát mutattak a vonóskarnak kifejezés és szabadság tekintetében, hol pedig kissé mereven szólaltak meg). Utoljára hagytam a hangverseny kuriózumát, a szlovák Suchoň Nox et solitudo című dalciklusát. Nem mintha ez a műsorszám nem lett volna élvezetes produkció: a Szombathelyiek érzékenyen, háttérbe húzódva támogatták KATEŘINA HEBELKOVÁ cseh énekesnőt, aki interpretációjával jelentős drámai érzékről és kifejezőkészségről tett tanúbizonyságot. Ez utóbbira nagy szükség is volt, hiszen a szervezők szemlátomást úgy vélték, elvárható a közönségtől, hogy első hallásra követni és értelmezni tudja az amúgy hosszas utánajárás árán is nehezen föllelhető dalok szlovák szövegét. Éppen a remek előadás miatt fájlaltam a szövegkönyv hiányát, mint ahogy azokét az érdelődőkét is, akiket a Tűzmadár csábított volna - nem is hiába - a koncertre. (Január 6. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

A többi hangversenyhez képest csekélyebb érdeklődés övezte a KOLLÁR IMRE vezette DEBRECENI FILHARMONIKUSOK estjét, jóllehet, az együttes korábban számos nívós koncertet adott Budapesten. Most vélhetően nem a legjobb formájukat nyújtották, így produkciójuk több szempontból elmaradt a régebbi tapasztalatok diktálta elvárásoktól. A műsorfüzetben eredetileg feltüntetett program minden bizonnyal szerencsésebb lett volna, ám hogy pontosan milyen megfontolásból mellőzték Ligeti Melodien című művét, arról hallgattak a szervezők. Mindenesetre könnyen elképzelhető, milyen csalódást keltett, amikor Ligeti helyett előzetes bejelentés nélkül Brahms Tragikus nyitánya szólalt meg - fakó, kedvetlen és kissé viharvert előadásban.

Ezért a csaknem tragikus szervezési malőrért természetesen nem okolható közvetlenül Kollár Imre és együttese, azért viszont annál inkább, hogy habár ily módon Brahms-művek alkották programjuk gerincét (hiszen a szünet után a 2. szimfónia hangzott el), igen kevés figyelmet szenteltek a vonóskari játék csiszolásának. Így bizonyos pillanatokban már-már tűrhetetlenül kellemetlenné vált a zenekar vonós hangzása: telt brahmsi melódiák helyett tolakodó, erőltetett, intonációs zavarokkal is megterhelt vonós szólamok uralkodtak, a harsány fortékat tartalmatlan pianók váltották fel. Ugyanakkor - bár ritkábban - igazán szép összhangzásra is képes volt az együttes: a puha (bár ritmikájukban olykor inkább puhány) fúvós részletek, az életerős, markáns vonós megszólalások és a zenei kontrasztokban megmutatkozó drámai érzék egy nagyobb formátumú interpretáció lehetőségét vetítette az előadásba.

Hogy a Debreceniek az átlagosnál rosszabb állapotban léptek pódiumra ezen az estén, azt a zenészek és karmesterük látható erőfeszítése is mutatta. Kollár Imre mozdulatai mögött gyakran azt a szándékot véltem felfedezni, hogy buzdítani igyekszik zenekarát: megmutatni hogy az együttes igenis áttekinthetőbb, intenzívebb hangzásra, nagyobb koncentrációra, megfontoltabb és összeszedettebb dallam- és formaépítkezésre képes. A karmester egyébiránt az ültetés átrendezésével is kísérletezett: a Brahms-darabokban a vonóskar elrendezését variálta, Kovács Zoltán művében, a koncert középső számaként elhangzott Trombita-harsona kettősversenyben pedig a pódium mélyére, a zenekarba állította a szólóhangszereket. Ez utóbbi kompozíció - részben újdonsága miatt - jobban magára vonta a figyelmet, mint a hangverseny többi száma. A zenekar is élénkebbnek, befogadóbbnak, játékosabbnak tűnt, ez megmutatkozott a karakterekben gazdag mű érzékeny árnyalásában, a kontrasztok tolmácsolásában és a szólistákhoz való figyelmes - bár olykor kissé bizonytalan és önállótlan - alkalmazkodásukban is. HORVÁTH BENCE (trombita) és FARKAS ISTVÁN PÉTER (harsona), aki egyben a kompozíció egyik megrendelője is volt, kifogástalan teljesítményt nyújtott virtuóz, magabiztos és kifejező előadásával. (Január 13. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

A pécsi PANNON FILHARMONIKUSOK hangversenye egyben a zenekar tematikus koncertjeinek sorába is illeszkedett: a Faust-témát körbejárva Liszt szimfóniájára, valamint - szimfonikus hangversenyen némiképp szokatlan módon - Stravinsky A katona története című darabjára esett a műsorszerkesztők választása, s ehhez a már önmagában is nehéz műsorhoz társult bevezetésképp egy ősbemutató: HAMAR ZSOLT Offertóriuma - egy mű, amely csak lazán kapcsolódott a koncert alaptémájához.

A pécsi zeneigazgató műve nemcsak azért bizonyult szerencsés nyitánynak, mert a teljes hangversenyciklus legnagyobb érdeklődéssel várt műsorszámainak egyike volt, hanem azért is, mert általa a zenekar mindjárt a koncert kezdetén legelőnyösebb, legvonzóbb arcát mutathatta a budapesti közönségnek. Hamar Zsolt kompozíciójának e különösen ihletett megszólalása nyilván csak részben köszönhető annak, hogy ősbemutatón a zenészek kivételesen koncentráltan és odaadón játszanak - most pedig mindezt a szerző irányításával tették. Valószínű, hogy műve megálmodásakor Hamar karmesteri tapasztalatainak és a saját zenekar nyújtotta előnyöknek is hasznát vette, hiszen úgy tetszett, Offertóriumát kifejezetten a pécsi zenekar erényeire alapozta. Gyönyörködhettünk az együttes fegyelmezett és komoly, mégis lágy vonóshangjában, a teljes zenekar áttetsző, jól kiegyensúlyozott megszólalásmódjában - a kompozíció visszafogott alaptónusa pedig jól érvényesült a zenekar diszkrét pianóiban. Vokális partnerként a NEMZETI ÉNEKKAR csatlakozott a Pannon Filharmonikusokhoz: a két együttes varázsos közös tónusban egyesült Hamar kissé óvatos, de hangszerelési nüánszaiban igen megkapó, arányos kompozíciójában.

Hogy a pécsiek jellegzetes, áttetsző összhangzásának titka miben rejlik, kiderült A katona történetéből: megbizonyosodhattunk arról, hogy a zenekar szólamvezetői posztjait (is) kiváló kamarajátékosok foglalják el (KOPPÁNDI JENŐ, ARNÓTH ZOLTÁN, HERPAY ÁGNES, SOLYMOSI PÉTER, PLECSKÓ LÁSZLÓ, GÓTH TAMÁS és JÓNÁS SÁMUEL). Tetszetős, precíz, markáns előadás született, bár olykor nem sokalltam volna egy leheletnyivel több önállóságot a muzsikusok részéről (felszabadultságukra talán árnyékot vetett, hogy egy zenekari koncert keretében kellett szólistaként is megfelelniük). A mű sikeréhez a narrátor MÁCSAI PÁL páratlanul kifejező előadása is nagyban hozzájárult.

A pécsiek egyszerre meleg, fényes és dinamikus vonóshangját ismerve könnyen megérthető, hogy a Faust-szimfónia sejtelmes bevezetője álomszép pillanatokkal ajándékozta meg a közönséget. A Margitot és Mefisztót festő tételek ellenben kicsit fáradtabban szóltak: előbbiben olykor intonációs bizonytalanságot tapasztalhatott a már szintén lankadó figyelmű közönség, utóbbiban pedig feltűnt, hogy az együttes fortéi nem elég mellbevágóak, s részben emiatt a rézfúvók megszólalásakor kissé meginog az egyensúly. Másrészt mindhárom tétel kissé statikusnak, túlzottan szemlélődőnek tűnt, ami egy, a hallgatóság számára is megterhelő műsor esetében valóságos mértékénél valószínűleg súlyosabbnak érződött. Ennek ellenére egyetértek a szerkesztőkkel: mivel a pécsi Pannon Filharmonikusok az est minden percében rendkívül meggyőző előadással örvendeztették meg közönségüket, kár lett volna a kényelmesség jegyében megkurtítani a programot - hacsak azért nem, hogy a művészek hosszabban élvezhessék a jól megérdemelt tetszésnyilvánítást, amely így - tizenegy óra tájban - sajnos nem tükrözhette kellőképp a hallgatóság elégedettségét. (2007. január 14. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

A vidéki zenekarok januári seregszemléjét a GYÜDI SÁNDOR vezette SZEGEDI SZIMFONIKUS ZENEKAR bemutatkozó estje zárta, mely szintén különleges programot ígért, ezúttal enigma kulcsszóval: Elgar ritkán hallható variációi mellett kuriózumként Viski János hasonló című szimfonikus költeménye csendült fel az együttes interpretációjában. A programot abban a tekintetben is szerencsésnek éreztem, hogy e két, a közönség részéről nagyobb koncentrációt igénylő műsorszám közé Rahmanyinov c-moll zongoraversenyét illesztették: ez a mű népszerűsége révén - s nem utolsó sorban azért, mert szólistának a remek VITALIJ KUPRIJ-t sikerült megnyerni - biztos sikerre számíthatott.

Nem mintha a Szegedi Szimfonikusok ilyen taktikus eljárásra szorultak volna, hogy sikerre vigyék koncertjüket. Emlékezetes maradt a pillanat, amikor a koncertet nyitó Viski-darab első taktusaiban megszólalt a zenekar - azzal a rendkívüli energiával és tömör, magvas hangzással, mely az egész program során nem fáradt, és amely a koncertet kiemelkedő színvonalú eseménnyé avatta. A Szegediek fellépésének magával ragadó ereje tulajdonképpen rejtélyes is maradt számomra: korántsem állítható ugyanis, hogy makulátlanul játszottak volna (ha statisztikát vezetnénk, valószínűleg azt mutatná, hogy a Pécsieknél mindenképpen, de talán a Szombathelyieknél is többet hibáztak), vagy hogy nem észlelhettünk olykor feltűnően pontatlan belépéseket és hamiskás vonós szólókat, de mindennek nem volt jelentősége, mivel nem befolyásolta az interpretáció élvezhetőségét. A másik három zenekarhoz képest a Szegediek kevésbé jeleskedtek az együttjáték precizitása terén, de azt a friss, erős és elszánt egységet, mely produkciójuknak az első perctől az utolsóig sajátja volt, kivételesnek találtam.

A rejtély része az is, hogy habár a Viski- Rahmanyinov-Elgar műsor fergeteges sikert nemigen garantál, az együttes egyrészt mindvégig ébren tudta tartani a közönség figyelmét, másrészt mindhárom kompozíció - de elsősorban a két Enigma - annyira dinamikus és lehengerlő előadásban szólalt meg, hogy viharos sikerük csaknem olyan természetesnek tetszett, mint a zongorista mutatós ráadásszámai a Rahmanyinov-koncert után. A zenekar magától értődő közvetlenséggel meggyőzte hallgatóságát arról, hogy a Viski-mű a szó legegyszerűbb értelmében szép, harmonikusan formált, kifejezésteli kompozíció, Elgar variációi pedig életteliek és szórakoztatók - egyébiránt mindkét darab kiváló alkalmat teremtett arra, hogy a változatos szóló-összeállítások és hangszer-kombinációk révén a zenekar tagjai megcsillogtathassák tudásukat. Vitalij Kuprij személyében dinamikus szólistára lelt az együttes, akinek kissé színpadias fellépése nagyon is figyelmes és spontán művészi hozzáállást leplezett. Játékát lehengerlően határozottnak, szenvedélyesnek, mégis higgadtnak találtam, s elsősorban a nyitótétel megszólaltatását éreztem kiemelkedőnek. A lassúban ezzel szemben gyengébb oldalát mutatta a zenekar: kissé merev fúvós hangzásuk a szólista minden igyekezete ellenére sem került összhangba a zongorista által sugallt ideállal - holott Kuprij is érzelgősségtől mentesen játszott -, de az is igaz, hogy így legalább elkerülték egy édeskés, szentimentális Rahmanyinov-interpretáció csapdáját. (Január 31. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. A Magyar Szimfonikus Körkép valamennyi hangversenyét a Művészetek Palotája rendezte.)