A korábbi évekkel ellentétben idén kizárólag magyar alkotásokból állt a program, melyben a szokásosnál több fiatal komponista zenéje kapott helyet. Pontosabban fogalmazva, a megszokotthoz képest több fiatalkori opuszt hallottunk Bozay Attilától, Durkó Zsolttól, Togobickij Viktortól (ők már nincsenek közöttünk), Pongrácz Zoltántól és Szokolay Sándortól. A szó hagyományos értelmében Dragony Tímea, Zombola Péter, Durkó Péter és Gulya Róbert képviselte a fiatalabb generációt.

Január 26-án egy kigondolt művel, egy eddig csak papíron létező elképzelés realizálásával kezdődött a fesztivál. Hogy OLSVAY ENDRE Pala című darabjának hangzó végeredménye az elképzelés életképességét igazolta-e, nem tudom. Miként azt sem, meggyőzte-e a zeneszerzőt az előadás, melyre aligha lehetett panasz. (Az Intermoduláció Kamaraegyüttest Tihanyi László vezényelte.) A kigondoltság ténye az ekkor még friss recenzenst nagy ívű tévedésre ragadtatta. A kompozíció témaanyaga a laza szerialitás jegyeit viselte magán. A mű kezdetén ezt az anyagot a tempók heterogeneitásának illúzióját keltve szólaltatják meg az előadók, a megkomponált "heterometria" ötlete véletlenül Rahmanyinov művének, a Holtak szigetének egyik részletére hasonlít (itt a Dies irae témafejét szólaltatta meg a szerző), de nekünk nyilván az ötletadó címre (Pala), a zenei rétegezettségre kell gondolnunk. Nincs hagyományos forma (ez a szerző figyelmeztetése), de az egyes szakaszok mintha egy-egy centrális hang köré szerveződnének - és nem lenne meglepő, ha eme centrális hangok sorozata kiadná a kompozíció tematikus anyagát, együtthangzása pedig (különösen a mű utolsó részében) a darab alapakkordját. Tegyük fel, hogy így van. A konstrukció még első hallásra is kivehető, de mit tegyünk a svábosan feltett kérdéssel: na und? Tévedés, hogy Olsvay zárkózott, magának való zeneszerző, a közönséggel való kommunikációt szemérmesen kerülő alkotó, akit nem érdekel a puszta hatás. Erre éppen a darab befejezése előtt hallható beszédes, sóvárgó basszusklarinét-dallam cáfolt rá.

Ha a szerző nem árulja el, akkor is nyilvánvaló lenne, hogy a jelen formájában szopránszaxofonra és hárfára írt Fantáziát KOCSÁR MIKLÓS eredetileg tárogatóra képzelte el. A mű lélegzetvétele, a motívumok hegyek visszhangjával incselkedő karaktere erre utalt. A hárfa szerepeltetése azonban összezavarja a képet, és a kompozíció nem győzött meg arról, hogy ez termékeny zavar volna. Úgy sejtem, nem a végleges változatot hallottuk. Nagy egyetértéssel indul SÁRI JÓZSEF Trialógja. A három ember (a Trio Lignum két klarinétosa és fagottosa) beszélgetése, mint a mű lehetséges értelmezése, Sáritól sem idegen. A figyelmes hallgató viszonylag sokáig képes szakaszolni a darabot, magam hat elkülöníthető részt (a beszélgetés hat stációját) fedeztem fel. Az utolsó kettő terjedelmesebb, mint a megelőzők. Az ötödik rész (mintha önálló lassú tétel lenne) melankolikus karakterű, a szomorkás hangulatot azonban Sári egy burleszkfinálészerű zárótétellel hessegeti el. Az első négy szakasz a három szólam különböző elrendezésű faktúráit mutatja be, a nagyobb léptékű, de megerőltetően komplikált ötödik-hatodik rész követése viszont már lankasztja a figyelmet. Nem tudom, feltételezhetünk-e a szerzőről annyi ravaszságot, pszichológiai rafinériát, hogy a nagyszabású fárasztás pusztán az utolsó pillanatok hosszú, tartott hangjaira, akkorddá simuló békéjére készíti elő az elmét annak érdekében, hogy az egyik legtriviálisabb zenei eszközt (hosszú akkord egy Bruckner-szimfónia végén...) valóságos csodaként éljük meg. Feltételezzünk!

Egy hónapja recenzeáltam DURKÓ PÉTER művét (Mozaik 12 vonóra). Most hallott párdarabja - részben a pontosabb kidolgozás miatt - jobban tetszett. A Mozaik hat vonóra két-két hegedűt, brácsát és csellót foglalkoztat. A kompozíció hangzása a cselló-együttesre írt korábbi darabénál kiegyenlítettebb, fogalmazásmódja természetesebb. Az egybekomponált tételek közül az elsőt érzem legkiforrottabbnak, s bár ez ellentmond a szerzői szándéknak, ezt a tételt önálló kompozícióként is érvényesnek tartom. A szép előadást a következő művészeknek köszönhetjük: Bánfalvi Béla és Bánfalvi Zoltán (hegedű), Bársony László és Bársony Péter (brácsa), valamint Rohmann Ditta és ifj. Bánfalvi Béla (cselló).

Kevés anyagból bontotta ki NÓGRÁDI PÉTER Három Pilinszky-dal című ciklusának első darabját, és ezt a kevés anyagot a rövid szöveg nehezen értelmezhető (és nehezen érthető) széthúzásával nagy felületté feszítette. Az alapgondolat (két nagyterc kisszekundnyi távolságra) még el is bírná ezt a méretezést (ezt akár kompozíciós leleménynek is tarthatjuk), de a szöveg (Agonia christiana) valahogy leválik róla. Az a furcsa tanulság kínálkozik, hogy az első dal zenéje tisztán instrumentális formában originálisabb hatást keltene. A rákövetkező dal épp az ellenkezője: a hosszabb szöveg (Introitusz) szaporább beszéddel és csikorgó prozódiával párosul, az utolsó versszak elnyújtott hangjai pedig azt a kérdést tetetik fel a hallgatóval, hogy vajon miért esett a szerző választása éppen ezekre a szövegekre. Erre az utolsó dal (Az ember itt) sem adott magyarázatot, pedig Bakos Kornélia (ének), Tóth Balázs (brácsa) és Kovalszki Mária (zongora) lelkiismeretesen megdolgozott a műért.

Kevés hanggal szeret komponálni ZOMBOLA PÉTER (Prelúdium), a kevés hanghoz mikroformákat keres. Ezek a tételcsírák végtelenül szomorúak, megannyi lemondásról tanúskodnak. Talán meglepő, hogy ezt a fesztivál legfiatalabb komponistájáról kell leírni. A Toccata műfajspecifikus jellegének az egyébként szépen fuvolázó Madai Zsuzsanna nem mindig tudott megfelelni, Lajkó Istvántól pedig szívesen hallottam volna ebben a tételben visszafogottabb zongorázást. A "legfiatalabb komponista" címet máris vissza kell vonnom, hiszen a következő darabot (Adagio) TOGOBICKIJ VIKTOR 1969-ben, tehát tizenhét évesen írta. Berlász Melinda műismertetőjéből tudom, hogy a tétel eredetileg Togobickij Oroszországban írt vonósnégyesének lassúja, amit Magyarországon formált át kürtre és vonósnégyesre. A kidolgozott és érzékeny előadás (Varga Zoltán - kürt, Somogyi Vonósnégyes) még fájdalmasabbá tette a tényt: ha Togobickij élne, még csak 55 éves lenne.

Jelentős közönségsikert aratott GULYA RÓBERT darabja. Az Ewald Rézfúvós Kvintett előadása meg is érdemelte a tapsot, a Hangulatok címen bemutatkozó darabot azonban helyesebb lett volna Hangulatos mórikálásra keresztelni. Az első tétel témájának ritmusát alig kell megváltoztatni ahhoz, hogy megkapjuk Koós János egyik ismert slágerének dallamát.

Bizonyára sokakban felmerült, vajon szerencsés választás volt-e a 95 éves PONGRÁCZ ZOLTÁN-t egy 1942-ben bemutatott darabbal köszönteni (Gamelán zene). Maga a szerző úgy nyilatkozott: "ma már más technikával és stílusban dolgozom, úgy érzem azonban, ennek a műnek ma is van mondanivalója és aktualitása, s azok közé a régi darabjaim közé sorolom, amelyeket fenntartás és változtatás nélkül vállalok". Elismerem, hogy a mű (vagy csak keletkezésének történelmi háttere?) zavarba ejtő. Pongrácz Zoltán 1941/42-ben a berlini Humboldt Egyetemen tanult, ahol több száz eredeti hangfelvételt meghallgatva volt alkalma elmélyedni a délkelet-ázsiai, maláj és indonéz zenében. E távoli zenekultúrák dallamkincséből, sajátos szerkesztésű kompozícióiból alkotta meg a maga háromtételes gamelán zenéjét. Az egzotikus anyag feldolgozásmódja nem Debussyt, s nem is Bartókot juttatta eszembe, sokkal inkább a ma divatos világzenét (azt hiszem, Pongrácz nem ezért érzi aktuálisnak). Nem tudom, milyen volt az élet 1942-ben Berlinben, de az első tétel hangszerelésének és motívumainak naivitása hátborzongató, s ha nem váltana sötétebbre a második tétel, akkor bizony kétségbeesnék. Haláltáncnak ember még nem örült úgy, mint én a harmadik tételnek. Végre egy kis entartete Musik!

Január 27-én kora este egyetlen kompozíció hangzott el, HUSZÁR LAJOS Passiója. A darab fiatalkori műként aludta át az elmúlt közel négy évtizedet, mai formáját 2003/2004-ben nyerte el. Az 1968-as "ős"-passióból (Huszár Lajos kifejezése) bizonyos részletek változtatás nélkül kerültek be a revideált változatba, ennek ellenére a műben stiláris töréseknek nyomuk sincs, a darabban nem fedeztem fel ős-, illetve új réteget. A passiószöveg összeállítása, ha jól értem Huszár műismertetőjét, a zeneszerző munkája. "A szöveg szabadon válogat a négy evangéliumból. Kiegészítettem ezt néhány ótestamentumi zsoltárversszakkal és középkori passió-versekkel. Az egész művet bekeretezi a nyitó- és zárókórus, a miséből kölcsönzött Kyrie eleison és Agnus Dei." A Magyar Rádió Új Zenei Újságjának adott interjúból az is kiderül, hogy a szövegkompiláció ötlete egy 1925-ben kiadott (közelebbről meg nem határozott) könyvből származik, és ebben az interjúban említi Huszár Laskai Osvát prédikátor szövegeit is. A latin prédikációirodalom egyik legjelentősebb képviselőjének tartott ferences rendi Laskai Osvátnak (1450?-1511) fontos munkája a Biga salutis (Az üdvösség szekere) című szentbeszédgyűjtemény. Ebben található az a nagypénteki prédikáció, melyet devóciós passióként említ az irodalomtörténet. Úgy tartják, hogy ez a szöveg átmenet a hagyományos értelemben vett szentbeszéd és a misztériumjáték között. Dramatizált formája népszerű volt a ferences szerzetesek körében. Nem tudom, a Huszár által használt szöveg hátterében ez a passiószöveg áll-e. Ha igen, az sok mindent megmagyarázna, illetve indokolhatóvá tenne. Például a darab latin nyelvét és a primitívnek ható, középkorias zenét. Ezen ismeret hiányában azonban nem vállalkozom "nagy ívű tévedésre".

Az elmúlt évek Mini Fesztiváljain mindig akadt legalább egy olyan hangverseny, mely - bizonyára szerkesztési okok miatt - nem tudott koncertélménnyé válni. Idén a szombat esti volt ilyen (január 27.): kamaradarabokból, dalokból és kóruskompozíciókból állt. A műsor VAJDA JÁNOS 1. vonósnégyesével kezdődött. Az 1994-es kompozíciót a Danubius Vonósnégyes előadásában CD-ről ismertem, kifejezetten jólesett meghallgatni koncertkörülmények között is. A Tonus Novus Vonósnégyes meggyőzően, magabiztosan és érzelmileg is hitelesen tolmácsolta a művet. DRAGONY TÍMEA Üzenet a fekete bolygóról című munkája hallhatóan mesélős darab, hogy miről "üzen", nem tudom. Az ilyen beszédes, de funkció nélküli cím zavaró, mert kifürkészhetetlen, hogy sci-fi történetre, verssorra, netán az amerikai feketék társadalmi problémáira (lásd Black Planet) utal-e, vagy esetleg a Krisna-hívők holdfogyatkozás-magyarázatára (Ráhu, a misztikus fekete bolygó elfedte a teliholdat).

Számomra ismeretlen arcát mutatta a Mini Fesztiválon DECSÉNYI JÁNOS: Czigány György könnyed-szomorú, bölcsen derűs halálverseiből összeállított ciklusa (Csend elé) oldott, sanzonos hangot ütött meg. Sikert aratott Masa Anita színpadias előadásmódja - az énekesnő leült, sétált, fejből "nótázott", gondolatban talán még rá is gyújtott. A vokális teljesítmény azonban nem győzött meg játéka hitelességéről. BOZAY ATTILA 1964-ben komponált 1. vonósnégyesétől olyasféle hatást vártam, mint az azonos időszakból származó József Attila-dalciklustól vagya Pilinszky-kantátától. Csalódnom kellett. Nincs okom az előadást kárhoztatni, a Bozsodi Vonósnégyes kevés képzelőerővel, de tisztességesen birkózott meg a túlbonyolított partitúrával.

SUGÁR MIKLÓS elkötelezetten komponálja elektroakusztikus kompozícióit, ezúttal is egy előre rögzített szintetikus anyagot hallottunk, melyhez Skoff Zsuzsanna élőben énekelt (Dalok Kondor Béla soraira). Nem tudok megbarátkozni az elektroakusztikus zeneszerzés Sugár által képviselt filozófiájával: technikai eszközeit elavultnak, a hangzó végeredményt pedig elidegenítőnek tartom. EÖTVÖS PÉTER Psy című darabját a mű állandó előadói (Gyöngyössy Zoltán, Perényi Miklós, Vékony Ildikó) szólaltatták meg, szokásukhoz híven felelősen. A művet már többször hallottam, lassan meggyőződésemmé válik, hogy ez az Eötvös-kompozíció az oeuvre perifériáján helyezkedik el.

A hangverseny a hátralévő részben kóruskoncertté alakult, Antal Mátyás vezetésével a Nemzeti Énekkar három művet adott elő. HOLLÓS MÁTÉ Zászló című darabja szerencsére elég régen keletkezett ahhoz, hogy a mai botcsinálta heraldikusok színvonaltalan politikai vitáihoz hozzászóljon. A jól ismert Kosztolányi-verset Hollós erőteljes gesztusokkal fogalmazta újra, szuggesztív a "a lesoványodott, vézna apostoli szónok" félisteni hőssé avatása. A tiszta vonalvezetésű és a szövegérthetőségre ügyelő kompozíció szögletes előadásban szólalt meg. Petőfi meglepően modern sorait zenésítette meg FARKAS FERENC (Petőfi-sorok). Furcsa, hogy Farkas épp a legdöbbenetesebb költői képekhez illesztette a legkonvencionálisabb zenei megoldásokat. SZOKOLAY SÁNDOR Két balladája néhány éve már szerepelt a Mini Fesztivál programjában. Az 1957-ben komponált műtől könnyen járható ösvény vezet a következő évtized stílusához. A két zongorára, ütőegyüttesre és kórusra írt darabban nyers és ősi energiák szabadulnak fel, finomkodás nélküli drámaisága, ereje, elementáris intenzitása és keresetlensége engem Nagy László költészetére emlékeztetett.

Hagyomány, hogy a Mini Fesztivál utolsó koncertjén zenekari műveket hallhatunk. Január 28-án este a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara felkészülten és kedvvel muzsikált. A kiválasztott darabok pedig egytől egyig összhangban álltak az estet vezénylő Pál Tamás művészi habitusával. Ő olyan karmester, aki a zene azonnal felfogható hangulati, érzelmi mozzanataira koncentrál, arra törekszik, hogy a hallgató a zenei gesztus megszületésének pillanatában reagáljon az adott gesztusra. Ne később, ne másnap - azonnal. Nem minden kompozíció hálálja meg az effajta interpretációt, de az biztos, hogy a záró koncerten eljátszott darabok közül egy sem sínylette meg. Pál Tamás DURKÓ ZSOLT Magyar rapszódiájának (1965) hangszerelésére irányította a figyelmet (szólisták: Klenyán Csaba, Rozmán Lajos). Meggyőző előadásban csendült fel SUGÁR REZSŐ három évtizedes nagyzenekari darabja, az Epilógus. DUBROVAY LÁSZLÓ 2005-ben befejezett művének, a Vonós-szimfóniának előadása is jól sikerült, a kompozíció azonban véleményem szerint nem. A három tétel hosszabb elemzést érdemelne. Technikai értelemben mindháromban más-más problémát látok, de e problémáknak talán mégis akad közös, alkotáslélektani gyökere: az érzelmi kontroll és az intellektuális önfegyelem hiánya. Magyarországi bemutatóként hangzott el BÁNKÖVI GYULA Kiáltások című darabja. Egymástól igencsak távoli kortárs zenei stílusok szintézisére vállalkozott a szerző - kísérletét tartalmasnak és biztatónak találtam. (Január 26-28. - a Művészetek Palotája Fesztivál Színháza. Rendező: Magyar Zeneművészeti Társaság)