A Liszt-díjas, számos nemzetközi versenyen győztes, lemez-ősbemutatón közreműködő együttes tagjai (Bakó Levente, Tarkó Tamás - trombita, Kovalcsik András - kürt, Kelemen Lajos - harsona, Peresztegi Attila - tuba) még a harmincadik évüket sem töltötték be. Művészeti vezetőjükkel, Bakó Leventével emlékeztünk az elmúlt évtizedre.

- A Muzsikát elsősorban zeneértők olvassák, mégis megkérem: mutassa be Ewaldot.

- Indokolt a kérés. Koncertjeinken is el szoktam mondani, ki a névadónk, és tervezem, hogy az internetes oldalunkon is elhelyezek egy tájékoztatót. Victor Ewald orosz zeneszerző 1860-tól 1935-ig élt, és több hangszeren is játszott. Először egy vonósnégyes csellistája volt, de egy pálfordulást követően egyszer csak a rézfúvókhoz kezdett vonzódni, maga is rézfúvós lett, és számos művet szerzett e hangszerekre. 2005-ben rendezték meg a Magyar Kulturális Évet Oroszországban, s a moszkvai Filharmónia nagytermében önálló estünkön bemutattuk Ewald egyik kvintettjét, melyet Szentpétervárott írt 1912-ben (három másikkal együtt). Gyönyörű, romantikus darabok. További érdekesség, hogy Katalin cárnő a városban alapította meg az első kürtzenekart. Talán a cárnő "pályázata" is vonzotta - szóhasználatom mainak tűnhet, de a felhívás: "kürtzenekart alapít a cárnő", megfelel a mai fogalomnak. Ehhez kerestek muzsikusokat, szerzőket. Ettől fogva nem akadt előkelő udvar rézfúvós együttes nélkül.

A skandináv államok meg is őrizték ezt a hagyományt, s náluk máig nagyon népszerűek ezek az együttesek. Amikor Miklós a cári trónra lépett, kürtzenekar köszöntötte, többek között Ewald-művekkel, ő ugyanis rendszeresen komponált az együttes számára. Nagyon sokáig úgy tudtuk, ő írta az első klasszikus rézfúvós kvintett apparátusú művet (két trombita, harsona, kürt, tuba). Találtam azonban még korábbi darabokat is. 1857-ben egy dán zeneszerző, Wilhelm Ramsöe írt négy csodálatos rézfúvós kvartettet - mintha csak vonósnégyes szólalna meg. Ezeket a műveket fel is vette velünk a Hungaroton (már kaphatók), CD-n még soha nem jelentek meg. És élt egy Bellon nevű francia szerző, aki 1850-ben Philippe Musard zenekarának koncertmestere volt, s az ottani rézfúvósok kérésére írt számukra tizenkét művet két kornettre, kürtre, harsonára, és a tuba előtt használt kisebb hangszerre, ophikleidre. Monarchia-zene, gyönyörű. Nem koncertpódiumra szánta, hanem zöldellő parkok zenepavilonjába, ahol körben nagy kerekű babakocsit tologatnak ifjú anyák.

- Ewaldot tehát azért választották névadónak, mert akkor még úgy tudták, ő szerezte az első rézfúvós-kvintettet?

- Pontosabban: harmadéves korunkban semmit nem tudtunk róla, míg egy kamarazene-órán Kovács Zoltán tanár úr föl nem adta nekünk a Desz-dúr darabot, mondván, gyönyörű mű. Rá két évre vettünk részt első versenyünkön, Franciaországban, ahol úgy szerepeltünk, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Rézfúvós Együttese.

- Frappáns név…

- Ráadásul amint kilép az ember az alma mater falai közül, már nem is érvényes. Megnyertük a versenyt, és az elnök azt kérte, mondjunk egy másik nevet, mert ez nem igazán hatásos. Három másodperc állt rendelkezésünkre, és Ewald jutott eszünkbe. Így történt. Azóta sem bántuk meg, hogy az ő nevét vettük fel, és műveit állandóan műsoron tartjuk. Kénytelenek is vagyunk, mert egyébként az eredeti darabok zöme kortárs mű, ami nem kevésbé értékes, de szerencsésebb úgy összeállítani a programokat, hogy minél több stíluskorszakot öleljenek föl. Természetesen sok átiratot is játszunk, hozzájuk társulnak eredetileg is rézfúvókra írott művek, köztük számos kortárs darab.

- A >muzsikálás fizikailag is megerőltető…

- Valóban nehéz fizikailag is, egy teljes este sokat kivesz a zenészből. Megoldásként azt találtam ki, hogy ismertetőket tartok a darabok között; ez nemcsak pihenőidőt enged, de a népszerűsítésben is segít. A Canadian Brass illetve Philip Jones Rézfúvós Együttese, a két nagy előd vezette be ezt a szokást. A közönség nagyon élvezi mindezt. Minden módon igyekszünk lazítani a megszokott kereteken. Ha nagy a stressz, a hangszert is merevebben kezeli az ember, az pedig azzal jár, hogy elnyomjuk a szájunkat, s ha idegesen rászorítjuk a hangszert, azzal elronthatjuk az egész estét. Vagyis a saját feszültségünket is oldjuk ezekkel a játékokkal.

- Előfordult-e, hogy koncertjükön az ülésrend is lazább volt, például egy kör közepén ültek?

- Ez külföldön teljesen bevett szokás. Idehaza kellene a görcsöket megszüntetni. Játszottunk például egy svájci kisvárosban, Leukerbadban, 2000 méterrel a tenger szintje fölött, ahol 1999 óta rendezik meg a Svájci Rézfúvós Heteket. Rendszeresen meghívnak bennünket a nyitókoncertre. Leukerbad idilli fürdőváros, a fürdőkben hatalmas üvegfalak, pára, mesés kilátással a hegyekre, ahol tombol a tél. Bevezettek a fürdőbe, ahol egy hatalmas, kör alakú medencét - meg a kvintettünket - ülte körül a közönség, persze felöltözve. Hihetetlen hangulatú koncert született. Vagy Londonban, a Wallace Collection épületében, ahol a vörös bársonnyal tapétázott teremben körbeülnek minket, és nemcsak üdvözlik, de el is várják a beszélgetést. Tízéves jubileumi koncertünket az MTA dísztermében adtuk, telt házzal. Tartottam tőle, hogy a tudósok ellenállással fogadják majd az én tréfás előadásomat, de nagy sikere volt. Nem igaz tehát, hogy a közönség ragaszkodik a merev formákhoz.

- Annál inkább a klasszikus repertoárhoz.

- Valóban. Ez teljesen beszűkült. Még mindig a Sors-szimfónia, a Kilencedik, Brahms Negyedikje, a Peer Gynt-szvit stb. Valamilyen ok miatt nem vagyunk képesek kilépni ebből a körből. Külföldön már több mint háromezret adtak el a Bellon-lemezünkből, amelyből itthon 108 darab fogyott el. Amikor 2001-ben a Louvre-ban játszottunk, előre elküldtem a műsort. Visszaírtak, hogy nem átiratokat kérnek, hanem eredeti rézfúvós kvintetteket, mert Párizsban erre nagy az igény. Erre előadtuk Tihanyi László darabját (Jelenet öt szereplőre). Van benne minimális színészet, mozgás is. Nagy sikere volt, ötször tapsolták vissza a kvintettet.

- Hogyan áll össze a repertoárjuk?

- Most már hatvan százaléka kortárs zene, de mindig nagy súlyt fektettem rá, hogy az eredeti rézfúvós muzsikát is megismertessük a közönséggel. Az első igazán virtuóz mű 1951-ben született a francia Eugène Bozza tollából, akit itthon leginkább Hidas Frigyeshez hasonlíthatunk. Rendkívül népszerű, könnyed, finom darabok. De régebbit is találtam - 1695, Gottfried Reiche: Huszonnégy toronyszonáta fúvósokra. Magyarországon mások az arányok, itt az átiratok sikeresebbek, és csak kevés eredeti vagy kortárs mű mehet. Közel kétszáz darabból válogathatunk, és meg is tesszük, mert a külföldi közönség nagyon nyitott mindenre. Várják a mai magyar szerzők műveit is.

- Ezek szerint 29 éves koruk ellenére több esztendeje némiképp nevelői szerepet is betöltenek.

- Igen, s erre - meg a folytatásra - éppen az életkorunk miatt bőven van időnk. Talán hasznosak is tudunk lenni. Nem hisszük el, hogy a közönség mozdíthatatlan. Nyitni kell, s törekszünk is rá.

- A pályájuk, mint már utalt rá, egy versennyel indult, melyet több is követett, számos első díjjal.

- Amikor megalakultunk, azt mondtam: csak akkor tegyük, ha kemény munkával a világ élvonalába küzdjük fel magunkat, egyébként nincs értelme. Éppen ezért az első két évben nem akartam máshol föllépni az együttessel, mint a zeneakadémiai vizsgákon. Nem akartam elaprózni magunkat, vagy átugrani a tanulási időt. Ha túl sok a fellépés, nincs idő gyakorlásra, pedig ez kezdő együttes esetében létfontosságú. Most is igyekszünk ezt a ritmust tartani: felkészülés, koncertezés, pihenés. Három év alatt tíz versenyen indultunk, többnyire elsők lettünk, elárasztottak bennünket a külföldi meghívások. A bajor, a lipcsei és a karlsruhei rádióban hamarabb készült felvételünk, és onnan hamarabb kaptunk meghívást hangversenyre, mint itthonról. 2000 óta támogatónk egy német hangszergyár. Háromévente tíz-tizenöt hangszerünk érkezik, mára egészen szép gyűjteményünk állt össze.

- Nem panaszkodhatnak: sikeresek, ismertek, lemezeket adtak ki, utaznak, és számos díj birtokosai: több Artisjus-díjat, Liszt Ferenc-díjat, és más kitüntetéseket is kaptak. Mégis az a benyomásom, hogy külföldön ismertebbek is, kapósabbak is, mint itthon, ahol a nevük nem forog igazán. Mennyi megszólalási lehetőséghez jutnak?

- A sokéves átlagunk jó, viszonylag sokszor lépünk föl. Ebben nekem is van szerepem, az együttes vezetőjeként menedzselem is magunkat. Enélkül ma már nem lehet működni.

- Különböző szimfonikus zenekarokban is dolgoznak.

- Igen, mindannyian játszunk a Danubia Szimfonikus Zenekarban, emellett az Operaházban illetve a Magyar Telekom Zenekarban.

- Önfenntartók? Gondolom, más a mérték, mint egy nagy együttesnél, próbálni például elég egy szoba.

- Nem vagyunk intézmény - szerencsére. Külföldi turnéink tartalmazzák a járulékos költségeket is. Szerencsések vagyunk, hogy ezekhez még hozzájutunk, sőt egyik indukálja a másikat. Itt én a kapcsolatok ápolását végzem. Ez nagyon fontos a folyamatos munka szempontjából. Egy üdvözlőlap, egy kedves gesztus szükséges ahhoz, hogy forogjon a nevünk. Ma már sajnos szinte több időt töltök menedzseléssel, mint a művészi munkával. Ez persze kis túlzás: ha valaki nem gyakorol napi sok órát, nem tudja szinten tartani magát. Még az ünnepnapok sem kivételek. A szájunk ugyanakkor érzékeny műszer. Nem olyan, mint egy húr vagy billentyű, amely mindig meg tud szólalni. Még egy lehulló csepp izzadság is megváltoztatja a hangzást. Erre születni kell. Kevés a szorgalom és a tehetség: alkati adottságok, jó szájberendezés nélkül nem megy. Fúvósnak lenni életmód.