- Nem, nem hasonlít. A birminghami terem már tizenöt éves, természetesen mások az építészeti megoldásai, más a pódium, kicsit különböznek az akusztikus elemek is, és másképp is szól, igaz, a próbán üres a terem, ha tele van, nyilván megint más a hangzás. Budapesten a középső regiszter gyengébben, a diszkant erősebben hallható, mint Birminghamben. Mindez persze csak megszokás kérdése, egy zenekar szokva van saját terme akusztikai jellemzőihez. Azokhoz képest minden színhely mást követel. Turnékon ez nagyon fontos: mindig igazodnunk kell a helyi sajátosságokhoz, alkalmazkodnunk kell, ami a rendelkezésre álló rövid időben persze nagyon nehéz.

- Budapesti koncertjük egy nagyobb turné része, Pozsonyból érkeztek...

- Igen, tegnap Pozsonyban játszottuk Sosztakovics 8. szimfóniáját, az ezt megelőző estén, Sosztakovics századik születésnapján pedig Dortmundban léptünk fel, az új koncertteremben. Holnap Verona következik, majd Innsbruckban zárjuk a turnét. Mindenütt a Sosztakovics-szimfóniát játszottuk, itt a pesti koncertrendező kérésére változtattuk meg a műsort.

- Élőben is hallottam már ezt a zenekart, hanglemezről pedig nagyon sokszor, és láttam azokat az ismeretterjesztő videókat, amelyeket Simon Rattle-lel készítettek. Az együttes - ez nyilván Rattle-nek is köszönhető - otthonosan mozog egy sereg stílusban, és - ezt itt a próbán is tapasztaltam - láthatóan élvezi, amit csinál. Ön a Helsinki Rádiózenekart is vezeti, és dolgozik sok más zenekarral. Mi különbözteti meg tőlük a Birminghamieket?

- Ahogy mondja, a sokoldalúság fontos személyiségjegye a zenekarnak, én pedig megpróbálom ezt tovább fokozni, új utakra vinni őket. A másik az a már-már legendás akarás, az a mélyről fakadó belső igény és elkötelezettség, amellyel megszólaltatják a zenét. Ezt a lelkesedést az ember nemigen tapasztalja a világ nagy virtuóz zenekarainál. Azok csak meg akarják mutatni, milyen jók, ezek az emberek viszont azért ülnek itt, mert fontosnak érzik, amit csinálnak.

- Munkaerkölcs? Tehetség? Mi a lényeg?

- Itt többről van szó munkaerkölcsnél: ez egy nagyon összeforrott együttes, amelynek tagjai tisztelik és nagyra becsülik egymást és egymás munkáját, valamint a zenét. Ezt minden próbán hallani.

- Említette, hogy tovább bővíti a repertoárt. Milyen irányban nyit a zenekar? Mi a specialitása?

- Az utóbbi években sokkal több brit zenét játszunk, mint korábban, Rattle idején. A jól ismert Britten és Elgar mellett olyanokat is, akiket elfeledtek vagy elhanyagoltak, műsorra tűztük például John Foulds zenéjét. Nem állítanám, hogy Foulds darabjai a legjobbak a világon, de érdekesek, sajátosak, és nem tipikusan angolok. Fontos szempontnak tartom, hogy a zenekar identitását ezekkel a szerzőkkel és ezekkel a darabokkal is építsem. Nagy-Britanniában nagy hagyománya van annak, hogy az emberek kevéssé értékelik saját zenéjüket, pedig igazán sok szép darab született Angliában. Nem mondanám, hogy mindet érdemes előbányászni, de sok olyan mű akad, amely közel áll az angolokhoz. Ezeket érdemes újra és újra eljátszani.

- Ön két zenekar vezetője. Kínálkozik a kérdés, mi az, amit itt megcsinálhat és otthon nem, és fordítva?

- Nincs olyan nagy különbség a zenekarok között. Természetesen a világon senki sem tud úgy Sibeliust játszani, ahogyan egy finn zenekar, és senki úgy Elgart, mint egy angol. Ez amolyan lelki ügy. De egyébként... Ami nagyon fontos, az csupa stilisztikai apróság. A jó zenészek közt ma már alig mutatkozik különbség. Ma már mindenki sokat utazik, találkozik más országok fiaival, együtt zenél velük a különböző nemzetközi zenekarokban. Ez homogenizálja a zenészeket. Még inkább, mint eddig.

- Kérdés, hogy ez jó vagy rossz. Persze nyilván feltartóztathatatlan folyamatról van szó, globalizációról, a rádióról, a lemezekről, a hangfelvételek terjedéséről. De nem kár azokért az apró különbségekért?

- De, kár értük, viszont a zene profitál is ezekből. Van pozitív oldala is ennek a fejlődésnek. Olykor például úgy érezzük, Mahler-szimfóniák előadásakor, hogy hiányoznak azok a régi bécsi oboák, meg akik még elő tudják állítani azt a hangzást... Másfelől viszont a zenélés színvonala világszerte nagyon magas. A gyors változásoknak, a határok eljelentéktelenedésének köszönhetően új kulturális értékek jelennek meg. Szerintem a nemzeti kultúrák helyére a regionális kultúrák lépnek, és ez bizakodással tölthet el bennünket.

- Ön - mielőtt vezényelni kezdett - hegedűn játszott. Mit csinál mostanság a hegedűs?

- Olykor még fellép. Ebben a szezonban egy finnországi koncerten játszottam az 5. brandenburgi verseny szólóját, a következő hetekben pedig Stravinsky következik: A katona történetében hegedülök. Birminghamben egy ambiciózus Stravinsky-projektre vállalkoztunk - öt év alatt előadjuk a zeneszerző valamennyi darabját, a teljes életművet. E sorozat része lesz az említett koncert. A hegedű nagyon fontos, én ugyanis nem tudok zongorázni, ez az egyetlen hangszer, amelyen ki tudom fejezni magam. Karmesterként pedig ezzel a háttérrel megérzem, mi lehet a zenekar problémája, és meg tudom mutatni vagy el tudom mondani, mit kérek a zenészektől.

- Tavaly Mahler 4. szimfóniájában hallhattuk énekelni az ön feleségét, Anu Komsit. Mennyire kapcsolódik össze művészi pályájuk?

- Igen, elég sokat dolgozunk együtt, most pedig még többet, mert alapítottunk egy új operaegyüttest. Kokkola Opera Festival a neve. Kokkola Finnország észak-nyugati felén található, a tengerparton, a feleségem odavalósi. Működik ott egy nagyszerű kamarazenekar, és rengeteg jó énekes jön Kokkolából. Így született az ötlet, hogy minden nyáron operát játsszunk ott. Az idén a Figaro lakodalmát adtuk elő, a feleségemmel Susanna szerepében. Az a tervünk, hogy idővel ne csupán nyáron legyenek operaprodukciók Kokkolában. De sok egyéb közös munkánk is van. Nekem ez nagyon sokat jelent, hiszen a közös munka mentális közösséget is teremt.

- Régóta álmélkodva figyeljük Finnországot: zenei szempontból abszolút periférikus volt, majd történhetett valami, aminek köszönhetően az ország ontani kezdte a jobbnál jobb muzsikusokat. Amennyire tudom, ma a finn fiatalok körében vonzó karrierlehetőség a komolyzenei pálya. Mi történt?

- Azt hiszem, a hetvenes évek legelején történhetett valami. Akkoriban Finnországban megreformálták a zeneoktatást, országszerte lehetővé tették a zenetanulást, azóta ingyenes a képzés és magas a színvonal. Valamit jó időben és jól csináltak. Ennek a gyümölcseit élvezzük ma. Ezt látom egyébként a finn zenekaromnál is: jobbnál jobb fiatal muzsikusok jönnek hozzánk. Ami pedig a zene társadalmi elismertségét illeti, igaza van, a zenei pálya vonzó lehetőség, a fiatalok szemében a zenészkarrierhez nagyon pozitív képzetek társulnak. Valószínűleg Okko Kamuval kezdődött ez a folyamat, aki egykor megnyerte a Karajan-versenyt, aztán jöttek a nagy énekesek és hangszeresek. Követendő példának számítanak a gyerekek szemében.