Mozart a mondottak ellenére elkívánkozott Salzburgból, méghozzá attól a pillanattól fogva, hogy 1773-ban Milánóból hazaérkezett - ezt a családi levelezés egyértelműen tanúsítja. Még az is igaz lehet: e salzburgi évek fő jellemzője, hogy Mozart ideiglenesnek tekintette őket. Nyugtalan volt, lelkesen folytatta volna utazásait, s egy pillanat alatt összecsomagolt volna, ha alkalma nyílik rá - ezúttal már véglegesen el akart költözni. Vágya nem volt ésszerűtlen. Mivel személyesen járt Európa vezető zenei központjaiban, nagyon is tisztában volt Salzburg hátrányos helyzetével, főleg egy komoly zenés színház hiányával. Ez a hiány 1775 után vált különösen fájdalmassá, amikor bezárták az udvari színházat, s a szerepét átvevő báltermet a Hannibalplatzon szinte kizárólag vándortársulatok átmeneti befogadására használták. Mozart úgy érezte, az összes lehetőséget kimerítette Salzburgban - mind alkotói fejlődését, mind anyagi megbecsülését illetően.

Folytonosan kérlelte apját, hogy elhagyhassa a várost. Leopold Mozart persze hevesen ellenezte a változtatást, hiszen nem támogathatta kettejük elválását. Konfliktusuk részletei abból a levélből ismerhetők meg, melyet az apa 1777 decemberében, fia távozása után írt:

Tudod, hogy bizonyos személyek milyen sok esztendőn át tették próbára a türelmünket Salzburgban, s tudod azt is, milyen gyakran lett volna kedvünk - neked is, nekem is - eltűnni innen. Nyilván emlékszel még, milyen kifogásokkal igyekeztem megakadályozni, hogy mégis elmenjünk. Ha mindannyian elköltöznénk - nos, erről már van saját tapasztalatod. Magas az útiköltség és kevés a bevétel, legalábbis egy teljes család eltartásához nem elegendő.

Leopold ezután azt hangsúlyozta, milyen gyakorlatlan is a fia a csomagolásban meg a külhoni pénzek értékének ismerete terén: "Tudod, nem vagy ahhoz szokva, hogy mindenre neked kelljen odafigyelned, önállóan, mások segítsége nélkül." Azt állította: fia egyelőre túlságosan önállótlan és fiatal ahhoz, hogy elhagyja Salzburgot, s csak akkor költözhet el, ha az egész család vele tart. Állandóan alaposabb belátást kért, és örökös halogatással szerette volna megoldani a dolgot.

Sokszor elmagyaráztam már neked, hogy még ha Salzburgban maradsz is húsz-egynéhány esztendős korodig, azzal sem veszítesz semmit. Időközben belevetheted magad más hasznos tudományokba, hogy szélesítsd látókörödet, továbbá különböző nyelvű könyvek elolvasásával pallérozhatod elmédet, és gyakorolhatod magad az idegen nyelvekben. Emellett arról is beszéltem már neked, hogy egy fiatalember, még ha az égből pottyant is ide, s minden mesteren túltesz, akkor sem fogja megkapni a jogos megbecsülést, amit kiérdemelt. Ehhez több esztendőre van szükség, s míg valaki nem töltötte be a húszat, addig leckéztetéseiket és gáncsoskodásukat az irigyek, az ellenségek és a zaklatók a fiatalságra, az életévek csekély számára, a hiányzó tekintélyre, valamint az elenyésző tapasztalatra alapozzák. ³

Fiának erőteljes nyomására Leopold lázasan keresett új támogatókat. Két ízben is rohammal próbáltak meg új állást szerezni - Bécsben 1773. július 4. és szeptember 26. között, Münchenben pedig 1774-75 telén. Leopold persze igyekezett titokban tartani a két utazás célját: "Sok minden van, amiről most nem lehet írni. Ráadásul el kell kerülnünk, hogy feltűnést vagy bármiféle gyanút keltsünk akár itt, akár (főleg) Salzburgban, vagy hogy lehetőséget adjunk másoknak terveink keresztezésére" - figyelmeztetett Bécsből egyik, feleségének írt levelében. Bécsben - Leopold Gassmann udvari karmester betegsége miatt - éppen akkor csillant meg az áhított állás lehetősége. ⁴ Jóllehet Leopold hazaküldött leveleiben nem szólhatott teljes nyíltsággal, mégis felesége tudtára adta, hogy céljukat nem sikerült elérni: "Őfelsége, a császárnő nagyon kegyesen bánt velünk, de sajnos ez volt minden. Majd szóban kell elmesélnem, amit a hazaérkezésünkre tartogatok, mert képtelenség volna mindent leírnom." ⁵ Három héttel később: "Gassmann úr megbetegedett, de már jobban van. Nem tudom, milyen hatással lesz ez bécsi tartózkodásunkra. Hiába, a bolondok mindenütt csak bolondok." ⁶

Leopold Mozartnak ekkor még sejtelme sem volt arról, milyen ellenzéke van a bécsi udvarnál történő alkalmazásuknak, s persze az sem javított a helyzeten, hogy Colloredo érsek augusztus első felét Bécsben töltötte, s Mozarték császárnői audienciájának napján is a városban tartózkodott. Bár további heteken át próbálkoztak más lehetőségek valóra váltásával - magánházaknál és a helyi templomokban egyaránt fölléptek -, szeptember végén mégis üres kézzel tértek haza. A négy szimfónia (K. 184/161a, K. 199/161b, K. 162 és K. 181/162b), a különféle divertimentók vagy szerenádok és más művek, amelyeket Mozart nyilván magával vitt a császárvárosba, bizonyára gyarapították csodálói számát, de álláshoz mégsem jutott - ebben az érkezését követően komponált hat vonósnégyes (K. 168-173) sem segített, pedig a II. József császár által kedvelt, szokatlan, túláradó-szertelen stílusban írta. Kézenfekvő: Mozart úgy kívánt javítani az esélyein, hogy átvett bizonyos formaterveket, retorikai fordulatokat, technikákat és texturális megoldásokat olyan császári zeneszerzőktől, mint Ordoňez vagy Gassmann. Hasonló módon feltűnt Haydn vonósnégyeseinek - főképp az Op. 17-es és 20-as sorozatnak - a hatása Mozart tematikus anyagaiban, ritmusképleteiben, a fúgaszerű finálékban; igaz, ez utóbbi nem meglepő, mivel az 1770-es, 1780-as években a vonósnégyes volt a "tudós" ellenponttechnika kísérleti terepe.

A bécsi álláskereső hadjárat helyes terven alapult, kivitelezése is megfelelő volt, mégsem sikerült elérnie célját. Leopold keserű csalódása jócskán jelen van leveleiben: "Fölöttébb hálás vagyok a salzburgiaknak, akik oly nagy aggodalommal várják már hazatérésemet. Így azután még nagyobb örömmel jövök vissza, és egész éjjel a kivilágított városban fogok sétálgatni, hogy a fények ne égjenek hiába." ⁷ Leopold Mozart megint csak melléfogott: nem érezte meg, milyen mély ellenszenvet gerjesztett a császári udvarban, és alábecsülte Colloredo érsek bécsi kapcsolatait, pedig ezek annyira komolyak voltak, hogy sokan azt hitték, érseki állását "a bécsi udvarból intézték el".⁸

Az 1774. december 6-tól 1775. március 8-ig tartó müncheni út egyik fő célját azonban sikerült teljesíteni: Mozart eleget tett Az álruhás kertészlányra szóló megbízásnak. A január 13-i bemutató sikeréről személyesen számolt be az édesanyjának:

Istennek legyen hála! Tegnap, 13-án színpadra került az operám, és olyan zajos sikerrel, hogy azt le se tudom írni a Mamának. Először is a színházban egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, és sok embernek vissza kellett fordulnia. Továbbá minden ária után tapsvihar tört ki, és "Viva, Maestró"-t kiáltoztak. A főméltóságú választófejedelemné asszony és az özvegy (akik velem szemben ültek) szintén bravóztak nekem. Mikor az opera véget ért - sőt akkor is, amikor csöndben szokás várni, hogy elkezdődjék a balett -, csak tapsoltak, és kiáltozták, hogy "bravó", amit abbahagytak, azután újrakezdték, és így tovább. Utána a Papával bementünk egy bizonyos szobába, amelyen a választófejedelemnek és az egész udvarnak át kellett vonulnia, és kezet csókoltam a választófejedelem és választófejedelemné őfelségének meg a többi fenségnek, akik mind nagyon kegyesen bántak velem. ⁹

A fogadtatás nem volt ennyire egyértelmű. A szász követségi titkár szerint "a zenét minden esetben megtapsolták",¹⁰ a Schubart-féle Deutsche Chronik tudósítója pedig ezt írta: "Föl-fölcsapott a zseni lángja, ám ez még nem az a nyugodalmas, oltári tűz, melynek tömjénfüstfelhője a mennyekbe emelkedik - s melynek illata igen kedves az istenek előtt. Amennyiben Mozart nem üvegházban kitenyésztett növényke, akkor az egyik legnagyobb zeneszerző válik belőle, aki valaha is élt." ¹¹

Akárcsak Bécsben, a család állásszerzésbe vetett reményei a választófejedelmi udvarban sem váltak valóra, sőt - apja várakozásával ellentétben - Mozart nagyoperai megrendelést sem kapott a következő farsangi időszakra. Leopold próbálkozásai, hogy saját maga mutatkozzék be egyházzenei komponistaként és karmesterként, ugyancsak nem vezettek eredményre. 1775. január 1-jén miseidőben két Litaniae de venerabili altaris sacramentót is elvezényelt: a sajátját és a fia művét (K. 125). Február 12-én és 19-én Mozart F-dúr és D-dúr missa brevisét dirigálta (K. 192 és 194) a müncheni udvari kápolnában. Bár közvetlen bizonyítékunk nincs arra, hogy megkísérelt a választófejedelem színe elé kerülni, egyre több híresztelés keringett erről Salzburgban. Leopold kifakadt: "Hogy a salzburgi uraságok körében ilyen sok a szóbeszéd, és meg vannak győződve arról, hogy Wolfgang a választófejedelem szolgálatába lépett, az mind ellenségeink műve. [...] Tudod jól, megszoktuk az efféle gyermeteg csacskaságokat, s fütyülök az ilyen híresztelésekre, s ezt közölheted is mindenkivel. Salzburgban attól tartanak, hogy egyik madárka a másik után repül ki, hiszen Hagenauer úr, a szobrász is más szolgálatába szegődött." ¹² Majd megvetően hozzáfűzte: "És írj meg mindent, amit csak hallasz, hadd nevessünk mi is, hiszen ismerjük jól ezeket a féleszűeket." ¹³

Mozart elvágyott Salzburgból, amire célzást is tesz Az álruhás kertészlány bemutatója utáni napon, január 14?én kelt levelében. Azt a komolynak szánt megjegyzést olvashatjuk, hogy a Mama ne is reménykedjék gyors hazatérésében, hiszen "tudja, milyen jót tesz az embernek, ha szabadon veheti a levegőt".¹⁴ Még salzburgi visszatérésük előtt ellentét támadt Mozarték és az érsek között; néhány nappal a bemutató után Leopold ezt írta a feleségének: "Képzeld csak el, micsoda kínban lehetett az érsek úr őkegyelmessége, amikor meghallotta, hogy a választófejedelem, a rokonsága meg az összes nemes úr áradozik az operáról, s mindegyikük gratulált neki és köszönetet mondott érte. Akkora zavarban volt, hogy csupán főbólintással és vállrándítással tudott válaszolni. Mi még nem beszéltünk vele, mert még mindig a nemesség elismeréseit kell fogadnia." ¹⁵ Nem is lehetett másra, mint a viszonyuk további elmérgesedésére számítani, hiszen ekkor az érsek már kétségkívül jól tudta, mennyire ingatag alapon áll a Mozart család lojalitása hozzá és a városhoz.

A Mozart család és a salzburgi hatóságok kölcsönös bizalmatlan- sága hosszú időre nyúlik vissza: több évtizeddel Colloredo érsek 1772-es beiktatása előtt kezdődött. Leopold Mozart - mintha vonakodott volna elkötelezni magát Salzburg mellett - 1754-ig megtartotta augsburgi polgárjogát, majd az 1756-os Egglstainer-ügyet követően a munkáltatói kellemetlen emberként tartották számon. Már 1762-ben fölmerült benne, hogy Salzburgból Bécsbe költözik. "Talán maga is régóta arra a meggyőződésre jutott, hogy aki Bécsbe jön, azt úgy elvarázsolja a város, hogy ott is akar maradni. Ez majdhogynem így van. De ha elárulom az okokat, megoldódik a rejtély." ¹⁶ Nagy utazásuk vége felé, amikor a salzburgi udvar kifejezte rosszallását Leopold Mozart kérvényei miatt, melyekkel örökösen szabadságolásának meghosszabbításáért folyamodott, a családfő faragatlanul válaszolt: "Döntöttem. Megígértem, hogy hazamegyünk, és betartom a szavam." ¹⁷ Azt pedig már láttuk, hogy 1768-ban még a rendszerint elnéző Schrattenbach érsek is visszatartotta másodkarmesteri fizetését - talán az ő fülébe is eljutott a szóbeszéd, hogy Leopold Mozart Bécsben óhajt letelepedni.

Jó okunk van feltételezni, hogy a salzburgi udvarban tudtak róla: Leopold Mozart állandóan másutt próbál állást találni, továbbá a családi és diplomáciai összeköttetések révén arról is hallottak, hogy Bécsben, Milánóban, Firenzében és Münchenben is kosarat kapott. A milánói Firmian és Arco grófot például szoros családi szálak fűzték Salzburghoz - ráadásul e szálak épp az érseki udvarba vezettek -, ennélfogva Mária Terézia császárnő közbelépéséről, mellyel megakadályozta, hogy Leopold beadványa fiánál, Ferdinánd főhercegnél célt érjen, nyilván szintén tudott az érsek, még ha ez a tény Leopold Mozart előtt titokban maradt is. Sőt az sincs kizárva, hogy a császárnő megelőzte Salzburg szándékát, hogy Mozartot alkalmazásba vegye (hiszen a színfalak mögött a város meg akarta akadályozni kedvencének elvándorlását).

Mozarték távozási kísérleteit a salzburgi udvar csakis a sok kedvezményre adott méltatlan válasznak tekinthette. Nyilván úgy érezték: Mozartnak rendkívül hálásnak kell lennie, és türelmesen ki kell várnia, hogy végül - az inasévek letöltése után - karmesterként hozzon dicsőséget az udvarra. Ehelyett kiderült, hogy elégedetlen és hálátlan ifjúval állnak szemben, aki lekicsinyli Salzburg kulturális életét, rágalmakat terjeszt az érsekről és alkalmazottjairól, zsarnokoskodással, elmaradottsággal és (talán ez a legszégyenteljesebb) zsugorisággal vádolja őket. Joggal tiltakozhattak volna, hogy Salzburg egyáltalán nem elmaradott város, amely számos közintézménye révén széleskörűen gondoskodik polgárairól - közéjük tartozik nyolc kórház, illetve szanatórium; számos iskola, szeminárium és egy kiváló egyetem; több szegényház és árvaház; továbbá nagy könyvtárak és múzeumok, az udvari, egyetemi és apátsági könyvtáraktól kezdve a tucatnyi természettudományos gyűjteményen át egészen az öt szépművészeti gyűjteményig.

Ami a művészettel és a tudománnyal való foglalkozást illeti, Riesbeck úgy látta, hogy "igen jó társasággal találkozhatunk a nemesség köreiben, különösképpen a kanonokok között; az utóbbiak a legkülönfélébb ismeretekben járatosak".¹⁸ Nyomatékosan fölhívta a figyelmet Virgilius Maria Firmian grófra, a székesegyház kanonokjára és fivérére, Franz Lactanz Firmianra, az érsek főkamarására könyvtáraik és portrégyűjteményeik miatt; Anton Willibald Wolfegg grófra botanikai tudása, Leopold Küenburg grófra pedig szellemessége és társaságkedvelő természete miatt - nem beszélve a könyvtáráról, amelyben a legjobb korabeli szerzők művei is megtalálhatók, köztük a katolikus egyház Index librorum prohibitorumán szereplő kötetek is. ¹⁹ A Firmian fivéreket is érdekelte a racionalizmus és a felvilágosodás gondolkodása; korábban olvasókört szerveztek az egyetemen, amely határozottan ellenzékbe szorult "tudományos szabadgondolkodói elhajlásaiért".²⁰ Maga Colloredo érsek is a reformok és a szekularizáció híve volt - összhangban II. József Bécsben hirdetett elveivel -, és érseksége során Salzburgban föllendült a tudományos élet, s bátorítást kapott a kutatás szabadsága. "Itt oly szabad szellemben cserélnek eszmét vallási és politikai témákról - írta Riesbeck -, hogy az megbecsülést hoz a városnak; ami pedig a könyveket illeti, bármiféle korlátozás nélkül szinte mindenhez hozzá lehet jutni, amit német kiadók közreadnak." ²¹

Ettől függetlenül - bár Colloredo érsek tulajdonképpen virágzó zenei életet örökölt - jelentős csapást mért rá azzal, hogy alaposan megkurtította a hangszeres zenei események számát mind az udvarban, mind a székesegyházban; továbbá azzal, hogy drasztikusan átalakította a liturgiát; hogy korlátozta az udvari hangversenyek időtartamát; és bezáratta a színházi zenének otthont adó intézményeket, köztük 1778-ban az egyetemi színházat. Míg Firmian gróf zenés összejövetelei gyakran hat óra hosszat tartottak, és Dittersdorfról úgy tudták, tizenkét Benda-hegedűversenyt adott elő egyetlen koncerten, addig Colloredo csak rövidebb udvari hangversenyeket engedélyezett Salzburgban. 1778. szeptember 17-én így írt Leopold Mozart: "Tegnap este hétkor kezdtünk, s amikor elmentem, negyed kilencet ütött, vagyis ötnegyed óra telt el. Legföljebb négy darabra kerülhetett sor: elhangzott egy szimfónia, egy ária, egy másik szimfónia vagy koncert, még egy ária, s azzal Addio!" ²² Végül is ez volt az a zenei világ, melyre Mozart annyira panaszkodott. 1776 szeptemberében aláírta apjának Bolognába, Padre Martinihoz intézett levelének piszkozatát, amelyben hangsúlyozza, mennyire gyakorlott egyházi zeneszerző is ő, és burkoltan Padre Martini segítségét kéri valamiféle állás elnyeréséhez. Véleményezésre mellékelte a Misericordias Domini offertóriumot (K. 222/205a), s hangsúlyozta, mennyire elégedetlen Salzburggal. Nem mulasztotta el megemlíteni gazdája szűkmarkúságát sem:

Olyan vidéken élek, ahol a zene helyzete nem valami fényes. [...] Ami a színházat illeti, énekesekből gyengén állunk. Kasztrált énekesünk egy sincs, és nem is lesz egyhamar, ugyanis ragaszkodnak a tisztes honoráriumhoz, márpedig bőkezűséggel nem lehet bennünket megvádolni. Közben kamarazene és egyházi darabok írásával múlatom az időt. [...] Apám a székesegyház karnagya, így aztán annyi egyházi zenét írok, amennyit csak akarok. ²³

Később Mozart gondosan megfogalmazta panaszait a család közeli barátjának, Bullinger abbénak címzett levelében: "Elégedjen meg annyival, hogy Salzburg nem az én tehetségemnek való város. Először is a zenészembert nem sokra becsülik, másodszor pedig nem lehet semmit meghallgatni, nincs színház, nincsen opera!" A továbbiakban a hangszeresek és az énekesek bírálatával folytatja, majd saját nagyszabású elképzeléseit ismerteti a salzburgi zenei élet átalakításáról, beleértve egy elsőrangú Kapellmeister alkalmazását, valamint Metastasio meggyőzését arról, hogy hagyja veszni bécsi udvari költői titulusát, és szegődjék Salzburgba, de legalábbis "írjon néhány tucat operalibrettót" a város számára. ²⁴

Mozart távozásának kérdése tehát napirenden volt, s az ügy óhatatlanul durva hangú üzenetváltásba torkollott az érsek és a család között. 1777. március 14-én Leopold Mozart beadványt intézett Colloredóhoz, melyben ismételten utazási engedélyt kért, amit az érsek megtagadott. ²⁵ Egy későbbi kérvényre szintén nemleges válasz érkezett, legalábbis ami Leopoldot illeti - az érsek ugyanis azt javasolja, Wolfgang Amadeus utazzon el egymaga, később azonban nyilván ezt is sokallotta, s drasztikusan leszűkítette a zeneszerző lehetőségeit: vagy engedelmeskedik a hercegi akaratnak, vagy egyszer s mindenkorra lemond az állásáról. ²⁶ Leopold két akarat - saját fia és a hercegé - között őrlődött, s emiatt nem épp visszafogott hangú levelet fogalmazott, melyben evangéliumi idézettel igyekezett támogatni Wolfgang döntését. A fia oda is kanyarította a nevét a levél alá:

Legkegyelmesebb Uralkodónk és Herceg Urunk! [...] A szülők azon fáradoznak, hogy gyermekeiket olyan helyzetbe hozzák, amelyben már maguk kereshetik meg a kenyerüket - ez kötelességük is, a maguk javára és az állam hasznára. Minél több tehetséget adományozott az Úristen egy gyermeknek, neki annál inkább kötelessége élni ezzel a tehetséggel, hogy ezzel is javítson saját maga és a szülei körülményein. Támogatnia kell a szüleit, és gondoskodnia kell saját előmeneteléről és jövőjéről. Az evangélium is arra tanít, hogy jól sáfárkodjunk a tálentummal. ²⁷

Miután sikerült eligazítani az érseket az erkölcs és a gyermeki jámborság kérdéseiben, a beadvány ekképpen folytatódik:

"Főhercegi Kegyelmességed stb. ennélfogva kegyeskedjék megengedni, hogy a legalázatosabban kérjem szolgálatából történő elbocsátásomat. [...] Főhercegi Kegyelmességed stb. bizonyára nem fogadja kedvezőtlenül legalázatosabb kérésemet, amennyiben Kegyelmességed már három esztendővel ezelőtt is, amikor bécsi utazásomhoz kértem engedélyt, kegyeskedett örömmel kijelenteni, hogy [Salzburgban] fölösleges bármiben is reménykednem, és jobban tenném, ha másutt próbálnék szerencsét." ²⁸

Az érsek fölismerte, hogy a kézírás és a hang Leopold Mozarté, amitől azután úgy dühbe gurult, hogy mindkettőjüket elbocsátotta: "Az udvari kamarának: apa és fia engedélyt kap, hogy másutt próbáljon szerencsét." Colloredo szarkasztikusan hozzátette: "Az evangélium igéje szerint." ²⁹ Pár nappal később Schiedenhofen látogatóban járt Mozartéknál: "...ahol az apát betegen találtam, mert fiával együtt elbocsátották a szolgálatból, amiatt a kérvény miatt, melyet az apa nyújtott be Őkegyelmességéhez, hogy elutazhassanak." ³⁰

Leopoldnak esze ágában sem volt a fiát egyedül elengedni Salzburgból, viszont már nem volt képes megakadályozni egy ilyen utazást. A körülmények - Wolfgang hajthatatlansága, a további közös utazgatásra vonatkozó érseki tilalom, továbbá a páros álláskeresés sorozatos kudarcai - összefogtak ellene: kikényszerítették Mozart felmondását, valamint apa és fia elszakadását. Így történt, hogy szeptember 23-án Mozart az édesanyja társaságában indult el Dél-Németországba majd Párizsba, hogy új állást találjon. Salzburg elveszítette kedvencét.

Leopold fölidézte fiának Firmian gróf és az érsek egyik párbeszédét. Az utóbbi megjegyezte: ""No, most eggyel kevesebb muzsikus ül a zenekarban. « Firmian azt felelte: "Kegyelmes Herceg, nagy virtuózt veszített el vele.« - "Miért? « - kérdezte a herceg. A válasz: » Ő a legnagyobb klavírjátékos, akit életemben hallottam. Hegedűn is kiválóan szolgálta felségedet, és elsőrangú zeneszerző volt. « Mire az érsek csak hallgatott. Egyetlen szó sem jött ki a száján." ³¹ Később, hogy igazolja magát, Leopold fölemlegette a császárnő megjegyzését (szinte szó szerint), amivel az uralkodók közös hozzáállására vagy valamiféle háttérben lezajlott egyeztetésre akart utalni. "Hogy mentse magát a tavalyi visszautasításunk miatt - írta Leopold -, azt mondta, nem tűrheti, hogy emberek ágrólszakadtak módjára járjanak-keljenek a világban." ³² Az udvarban úgy látszik, bűnbakot kerestek a veszteség miatt, mert elterjedt a híresztelés, mely szerint Franz Xaver Duschek, Josepha Duschek énekesnő férje biztatta volna barátját, Mozartot a távozásra, és - mint Leopold beszámol róla - "Hardegg és Lützow gróf is gyanúba keveredett".³³ Szeptember végén Leopold azt írta a feleségének, hogy fiuk egyik hegedűversenyét előadták egy hangversenyen, ahol a Kolb nevű szólista bejelentette: "Egy olyan jó barátunk kompozíciója következik, aki nincs már köztünk" - mire a közönség fölzúdult: ""Milyen kár, hogy elveszítettük!« [...] A végére mindenki alaposan berúgott, egymás nyakán ülve meneteltek körbe-körbe, és addig lökdösték a terem közepén lógó csillárt, míg a középső részét és más darabjait össze nem törték, hogy azután Velencéből kellett megrendelniük a pótlást." ³⁴

Nem sokkal később Leopold Mozart kérvényezte, hogy helyezzék vissza állásába. Az érsek nem túl elegánsan és némi neheztelést érzékeltetve ismét szolgálatába fogadta, azzal a feltétellel, hogy Leopold jól viseli magát, s megfelelő alázatosságot tanúsít a magasabb rangúak irányában. "Legkegyesebben bizakodván abban, hogy a Kapellmeisterrel és a többi udvari muzsikussal higgadtan viselkedik és békében marad, a Kegyelmes Herceg korábbi szolgálatába visszafogadja, és kegyesen arra utasítja, hogy mind az egyházat, mind Őkegyelmességét jól és szorgalmasan szolgálja."³⁵ Leopold Mozartnak le kellett nyelnie a keserű pirulát: ettől fogva ha hozzá akart jutni a fizetéséhez, egyszerű zenészként kellett működnie, billentyűs zenét kellett tanítania a salzburgi énekes fiúknak, egyszer-egyszer dirigálnia kellett az udvari hangversenyeken, s az ő feladata volt a kották és a hangszerek beszerzése. A híres utazó dicsőséges korszaka véget ért - egy 1785-ös bécsi utazást leszámítva soha többé nem jutott túl Münchenen.

Mindent összevetve az udvar eddig kesztyűs kézzel bánt a másodkarmesterrel, aki a fia (vagy a saját?) szavai szerint "nem végzi már teljes szívvel a munkáját".³⁶ Egy-egy elmarasztalástól eltekintve az udvar rendre teljesítette különleges kívánságait, és pótszabadságot is kapott (mert a fia akkora értéket képviselt); Leopold tulajdonképpen a fia zsenijének jogán hanyagolhatta el udvari kötelességeit. Hogy hivatalos feladatait csak vonakodva látja el, az már régóta közismert ténynek számított, és évekkel később legendaként idézte föl az Allgemeine Musikalische Zeitung cikkírója: "az életkor, a családi bánat" meg a herceg szűkmarkúsága "együttesen okozták Mozart apjának kimerülését, erejének elillanását. Nem komponált többé, egész egyszerűen abbahagyta joggal elvárt kötelességeinek teljesítését, és hagyta, hogy minden menjen a maga útján".³⁷

Leopold Mozart már akkor elkezdte a lassú menekülést a hatalom és a kötelességteljesítés elől, amikor otthagyta az augsburgi líceumot, s ezt az utolsó tizenöt évben az úriember jelmezében és díszes fogatában ülve folytatta. Menekülése immár véget ért. Sikerült megragadnia a fia tehetségében rejlő lehetőségeket - rebellis alkatának, önmegvalósítási vágyának ez a tehetség vált az eszközévé. Nagypolgári impresszárióként pályafutása egyik pillanatról a másikra befejeződött, s ismét feudális szolgálatba süllyedt vissza, ráadásul egy olyan hercegnél, aki erősen neheztelt rá. Valamilyen úton-módon még egyszer a kegyelmes hercegérsek bizalmába kell férkőznie.

Barabás András fordítása

JEGYZETEK

^1. Briefe, 1. köt., 90. (1763. augusztus 20.)

^2. Briefe, 2. köt., 147-48. (1777. november 26.)

^3. Briefe, 2. köt., 190-91. (1777. december 18.)

^4. Briefe, 1. köt., 490. (1773. augusztus 21.)

^5. Briefe, 1. köt., 485. (1773. augusztus 12.)

^6. Briefe, 1. köt., 496. (1773. szeptember 4.)

^7. Briefe, 1. köt., 496. (1773. szeptember 8.)

^8. Riesbeck: Briefe eines reisenden Franzosen über Deutschland, 80. Colloredo apja a bécsi Rudolf Joseph Colloredo gróf (1706-1788) volt. Lásd Briefe, 5. köt., 37.

^9. Briefe, 1. köt., 516. (1775. január 14.)

^10. J. F. Unger naplója (1775. január 15.): Dokumente, 135.

^11. Schubart: Deutsche Chronik (1775. április 27.): Dokumente, 138.

^12. Briefe, 1. köt., 519. (1775. január 21.)

^13. Briefe, 1. köt., 520. (1775. január 21.)

^14. Briefe, 1. köt., 516. (1775. január 14.)

^15. Briefe, 1. köt., 517. (1775. január 18.)

^16. Briefe, 1. köt., 63. (Lorenz Hagenauernak, 1762. december 10.)

^17. Briefe, 1. köt., 229. (1766. augusztus 16.)

^18. Riesbeck: Briefe eines reisenden Franzosen über Deutschland, 77.

^19. Uo., 78.

^20. Jahn, 2. köt., 9., Joseph Mayr: Die ehemalige Universität Salzburg (Salzburg, 1859), 12.

^21. Riesbeck: Briefe eines reisenden Franzosen überDeutschland, 79-80.

^22. Briefe, 2. köt., 482. (1778. szeptember 17.) ; Lásd Jahn, 1. köt., 428.

^23. Briefe, 1. köt., 532. (1776. szeptember 4., eredetileg olasz.)

^24. Briefe, 2. köt., 439-40. (Bullinger abbénak, 1778. augusztus 7.)

^25. A beadvány nem maradt fönn. Lásd Dokumente, 143.

^26. "Apám később újból alázatosan kérte ezt az engedélyt - írta Mozart -, de Felséged a kérést elutasította, és kegyeskedett megemlíteni, hogy mivel én csak félig állok szolgálatban, elutazhatom egyedül is." Briefe, 2. köt., 4-5. [Feltehetően 1777. augusztus 1.] Dokumente, 145.

^27. Briefe, 2. köt., 4-5. o [1777. augusztus 1.]; Dokumente, 145.

^28. Dokumente, 145.; Briefe, 2. köt., 4-5., [1777. augusztus 1.]; több részlet nem ismeretes az 1774-re tervezett bécsi utazásról - lehetséges, hogy Mozart az 1773-as útra utal.

^29. 1777. augusztus 28-i határozat, amely 1777. szeptember 1-jén jutott el Mozarthoz: Dokumente, 146.

^30. Schiedenhofen naplója (1777. szeptember 6.): Dokumente, 146.

^31. Briefe, 2. köt., 34-35. (1777. október 4.)

^32. Briefe, 2. köt., 460-61. (1778. augusztus 31.)

^33. Briefe, 2. köt., 114. (1777. november 13.)

^34. Briefe, 2. köt., 18. (Leopold Mozart feleségének és fiának, 1777. szeptember 28.)

^35. Válasz Leopold Mozart kérvényére (1777. szeptember 26.): Briefe, 2. köt., 17. (1777. szeptember 28.)

^36. Briefe, 1. köt., 532. (Mozart Padre Martininak, 1776. szeptember 4., eredetileg olasz.)

^37. Allgemeine Musikalische Zeitung 23 (1821. október), 685. has. Köszönöm Cliff Eisennek, hogy volt szíves felhívni figyelmemet a cikkre.