Valahányszor fellapozom odahaza a Játékok köteteit, koncertélmény után, vagy csak úri passzióból - sajnos nincs meg az összes, de akad jó néhány -, mindig elfog a kétely. Hogyan értik majd ezt a zenét száz, kétszáz, ötszáz év múlva? Tegyük fel, lesz még úgynevezett "komoly" muzsika, nem söpri el az egyre félelmetesebb szennyáradat, nem tiltja be az igaz hit nevében a Kölni Kalifátus. Lesznek zongoristák, akik Kurtágot tanulmányozzák, tanárok, akik a Játékokat tanítják. Mit érthetnek belőle? Sok esetben már a címek is rejtélyesek. De ez végül is mellékes kérdés. Talán lesz majd alapos Kurtág-monográfia, elektronikus változatban, gyufaszálnyi hordozón, s az okos keresőprogram megadja a kívánt információkat, kinek is szól valójában egy-egy hommage, az illető - például egy jeles hangmérnök - milyen szerepet játszhatott a komponista életében. Az így nyerhető tudás körülbelül annyit segít, mint az, hogy tudjuk, mit jelentenek aza-esz-c-h, vagy asz-c-h hangok Schumann Karneváljában. Magyarán szólva semmit. Hiszen attól, hogy megfejtette a szfinx titkát, senki sem zongorázza jobban a Karnevált.

Az igazi baj a kottaírásban keresendő. Az emberiség soha nem talált megfelelő módszert a zene írásos rögzítésére. Sajnos és hála Istennek. Maradt bőven tér az előadónak (s később a zenetudósnak). Furcsa módon talán a gregorián neumák közelítik meg legjobban azt, amit ideálisnak nevezhetünk. Guido négyvonalas rendszerével és kulcsaival nagyjából addig a határig ment, ameddig érdemes. Világos a hangok-hangcsoportok sora, az időbeli elrendezéssel pedig majd csak elboldogulnak a derék szerzetesek. Végtére ott a szöveg, s mindenekelőtt a tradíció. Megtanulják elődeiktől, továbbadják utódaiknak. Bach nemzedéke ugyanígy számított az íratlan (és leírhatatlan) szokásokra. Az ouverture-t túlpontozottan kell játszani. Nyolcad vagy tizenhatod - az adott kontextusban mindkettő harminckettednyi rövidséggel játszandó. Képzett zenész ezt tudta, mert mesterétől tanulta. Nem jött zavarba. A 20. század felétől-harmadától azonban nincs többé olyan tradíció, amelyet egy nagyobb közösség hallgatólagos közmegegyezése éltetne. Aki fellapozza Stockhausen Gruppenjének partitúráját, elborzadhat. Ütemenként változik a metronómjelzés. Negyed egyenlő 69 és fél, majd 72. És ehhez képest kellene, mondjuk, kvintolákat játszani. Kurtág nyilvánvalóan a másik irányba megy: kottázását inkább a gregoriánéhoz hasonlítanám. Csakhogy nincsenek többé szerzetesi közösségek, melyek a maguk faragatlanabb vagy muzikálisabb módján érthetnék. Nincs pontos ritmus: sokszor csak szár nélküli fekete vagy üres pöttyök vannak, koronákkal, vesszőkkel, rövidülésre utaló jelekkel, összefoglalást sugalló ívekkel. Élő hagyomány híján ez kevés. A koreai zongorista rögtön megkérdezi, udvarias mosollyal: most akkor ez a hang legyen rövidebb? Mennyivel?

Nem tartozom ama szerencsések közé, akik rendszeresen járhattak Kurtág óráira. De láttam-hallotam őt szemináriumokon. Elénekelte, eldünnyögte, zongorán megmutatta. És egyszeriben felfénylett a darab. Kiderült, miféle indulatok, drámák, érzelmek, gesztusok rejlenek a hangok mögött. Nem kell feltétlenül rejtett programra vagy hasonlóra gondolnunk. Nincs annál veszélyesebb, mint ha valaki érzelmi lázgörbéket sejt a dallamok mögött. Olykor "mindössze" arról volna szó, hogy asz vezet a g-re és h a c-re, csak jókora kanyarok után, s közben más hangok újfajta konfliktusokat keltenek. Mindez természetesen benne van a kottában - és még sincs. Hamarjában Bartók jut eszembe, az Este a székelyeknél. Igen egyszerű a kottakép: félhang, nyolcadok, átkötés. "Pontosan" lejátszva merev, lélektelen, üres dallam. Csakhogy "parlando" kell játszani. S aki hallott életében parlando magyar népdalt, és van némi zenei érzéke, az többé-kevésbé ráérez a megoldásra, akkor is, ha történetesen nem ismeri Bartók saját (mellesleg szólva nagyon is különböző) felvételeit. Kurtág esete ennél nehezebb. Természetesen nála is segít, ha van valami sejtésünk a parasztzenéről, segít, ha ismerjük Bartókot, egyáltalán: a zenetörténetet. De a gyakorlat azt mutatja: nem eleget.

Most itt egy új CD. 58 darab hallható rajta. Egyet maga a szerző játszik, kettőt Kurtág Márta, két négykezest együtt szólaltatnak meg. Két szóló-kompozíció jut Kemenes Andrásnak, egy-egy Ha Neul-Bitnek és Asztalos Alíznak. Ha jól számolom, ez eddig kilenc. Az összes többinek Csalog Gábor az előadója (négy négykezes esetében Kemenes Andrással). Ő jegyzi a válogatást-szerkesztést is (amelynek elvei, bevallom, számomra elég rejtélyesek).

Csalog kitűnő pianista. Áldozatokra kész, nehéz feladatokat vállaló, végtelenül tisztességes, remek muzsikus. Ezúttal is nagyon jól játszik. Olykor hallatlanul finom, máskor kirobbanóan szenvedélyes, vagy szelíden játékos. Mégis, ahogy sorra peregnek a művek, ugrik a szám a CD-játszó kijelzőjén, valami furcsa hiányérzet támad a hallgatóban. Azazhogy, bocsánat, ne fogalmazzak ködösítve. Furcsa hiányérzet támadt bennem. Emez egészen pompás, magával ragadó, gondoltam, a másik is milyen eredeti. Aztán akadt egy, amelyik nem keltett mélyebb benyomást. Az utána következő sem. Nem "fénylettek fel" a hangok. Nem született meg a tökéletességnek az a mámorító érzése, amely az imént kétségkívül jelen volt. Olyan ez, mint amikor az ember régi tévén akar beállítani valamilyen adást. Odateker, már jól látja-hallja a műsort, de a kép még picit kásás, a hang recsegős. Állítani kell a csavarón, piszkálni az antennát. Ha szerencsénk van, egyszer csak minden egy csapásra kristálytisztává válik. Itt a képernyő olykor mintha bepárásodna. Talán nem szerencsés egyszerre ennyi darabot hallgatni a sorozatból úgy, hogy hiányzik a koncertterem légköre, az élő produkció varázsa. Talán a darabok maguk sem mind egyformán ihletettek. Folytathatnám a talánok sorát. Az igazság az, hogy nem tudom a magyarázatot - azon túl, amit a kottakép tökéletlenségéről próbáltam fentebb vázolni. Csalog, úgy hiszem, nem mindig fejtette meg maradéktalanul a kotta gyorsírását, vagy nem emlékezett elég intenzíven Kurtág tanítására. Talán...

Tettem egyébként egy próbát. Miután még a felvételek meghallgatása előtt végignéztem a kísérőfüzetet és láttam, a 32. számnál maga Kurtág, az előző kettőnél pedig Kurtág Márta az előadó, találomra beállítottam a lejátszót a huszonvalahanyadik darabnál, úgy, hogy ne lássam a kijelzőt, és így hallgattam vagy húsz percnyit, vajon feltűnik-e a különbség. A kísérlet, jelentem, nem sikerült. Azért nem, mert Kurtágék tompított hangú pianínón játszanak, amelynek hangzása elképesztő. Légiesen finom, gyengéd, szinte túlvilági. Így aztán az első hangtól tudni lehetett, most a 30. darabnál járunk. Úgy éreztem, csodának lehetek tanúja. Kivédhetetlen öncsalás? Tudom, ki az előadó, s ezért eleve másképp hallgatom?

Csalog Gábor a szerkesztője és (ezúttal egyedüli) előadója a BMC egy másik kiadványának, amelyen Alekszandr Szkrjabin műveiből hallható válogatás. Hosszasan lehetne most értekezni róla, Szkrjabin zenéje évtizedeken át mennyire ismeretlen maradt nálunk. Zongorista-generációk nőttek fel úgy, hogy egyetlen művét sem tanulmányozták. Emlékszem: először Neuhaus profeszszor magyarul is közreadott könyvében olvastam, fiatal diákként, a nevét. Richter és Gilelsz tanára újból és újból prelűdjeit, szonátáit emlegette. Kíváncsivá tett. Szerettem volna hallani valamit e bizonyára érdekes mestertől. Elmentem a lemezboltba. Egyetlen ilyen felvételük sem volt. Még szovjet "Melogyija" sem. Később persze akadt néhány. Egy szakközépiskolásoknak kiírt versenyen még kötelező anyaggá is tettek Szkrjabin-prelűdöket, valamikor a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. De talán csak az utóbbi esztendőkben jutottunk el oda, hogy rendszeresebben hangoznak el hangversenyen Szkrjabin-darabok, köztük immár nagyobb szabású zenekari opuszok is.

Nem vitás: Szkrjabint érdemes felfedezni. Akkor is, ha életműve nem feltétlenül remekművek szakadatlan sora, és miszticizmusa kevésbé kelt rokonszenvet. A korai prelűdöket a zenetudomány többnyire Chopin-utánérzéseknek tekinti, nem jogtalanul. Még konkrét utalások is felfedezhetők egyes kompozíciókban. Az egyikben a b-moll szonáta gyászindulójának dallamára ismerhetünk, a másik mintha a C-dúr etűd viharos futamait idézné, ezúttal mollban. Csakhogy Szkrjabinnál valahogy más a hangok "erőtere". A tonalitás egyszerre erős és ködös, homályos. Mintha nem lenne moduláció. A harmóniák egészen meszszire távolodnak az eredeti hangnem alapakkordjától, de sokszor - és éppen a legérdekesebb művek esetében - nagy zavarba esnénk, ha meg kellene neveznünk, milyen hangnembe jutottunk. Mintha még ezekben a pillanatokban is uralkodna az eredeti tonalitás. Minden hang arra az egy és változatlan középpontra vonatkozik. Talán ez az, ami kezdettől fogva a kései Szkrjabint jósolja. Mindazonáltal a változás jól érzékelhető azokban az opuszokban, amelyeknél a szerző már nem ad meg hagyományos dúr vagy moll hangnemet. Mintaszerűen informatív ismertetőjében Csalog Gábor figyelmeztet rá, hogy Szkrjabin egy idő után eleve elfordult a moll-zenétől. Csak dúrokban igyekezett írni: ez volt az első lépés a régi tonalitástól való végleges szabadulás útján. (Milyen jellemző, hogy pályatársa, az azonos tanárnál tanuló Rahmanyinov éppenséggel a dúrt mellőzte csaknem egész életművében! NB. érdemes elolvasni H. C. Schonberg "párhuzamos életrajzát".) Az utolsó és kétségkívül legérdekesebb fázis Szkrjabinnál a dúrt-mollt egyaránt száműző, de alapjában véve mégis tonális zene, amelynek talán legszebb példája a CD-n hallható művek közül a Vers la flamme. A vége egyértelműen E-hangnemű, dúr, cisszel színezve. Az e azonban inkább titkos, rejtett cél, amely felé törekszik a zene.

Csalog Gábor ezen a CD-n legszebb erényeit mutatja. Akad ugyan néhány pillanat, amelynél vitatkoznék vele - például másutt érzem indokoltnak a tagolást, elválasztást, újraindítást. De nem szívesen hozok fel konkrét példát. Ezeket a részleteket ugyanis nyilván alaposan végiggondolta, kipróbálta. S ha képes lennénk annak a hatalmas munkának az elvégzésére, amit ő nyilvánvalóan megtett, lehet, hogy el kellene ismernem igazát. A karakterek megválasztásával mindenütt meggyőz. Tudja, mikor érdemes egy prelűdöt légies könnyedséggel eljátszani, mikor van szükség keményebb, erőteljesebb, vaskosabb, szonórusabb hangra. Fölényesen uralja a technikailag sokszor igen nehéz játszanivalót.

Maximális lenne az elismerésem, ha nem rontaná valamelyest az összképet egy apróság, amit muszáj szóvá tennem, hiszen általános jellemzője a BMC egyébként igen igényes kiadványainak. A tipográfia. Nem tudom, ki találta ki az ismertetőkhöz ezt a széthúzott írásmódot. Általam egyébként kedvelt folyóiratokban is feltűnik (hadd ne mondjak példát), mindenütt zavar. Nehezen olvasható, modernkedő, idegesítő. Egyszerűen rossz a szemnek. És még következetlen is. A Kurtág-CD műsorának felsorolásakor a címek egy vonalban kezdődnek, függetlenül attól, hogy egy- vagy kétjegyű sorszám áll-e előttük. A Szkrjabin-CD-nél a 10-es számnál odébb kerül a cím. Tényleg jelentéktelen dolog, bocsánat a szőrszálhasogatásért. De nem lehetne a későbbiekben változtatni rajta?