Ez a rövid, egyszerű mondat annál is inkább címnek kívánkozik, mert az idén hetven éves, világhírű hegedűművész, Pauk György a sajátjától eltérő felfogású zenésztársak muzsikálásáról mondta. Pedig épp kora, tudása és tekintélye okán akár legyinthetne is a másként gondolkodókra - ahogyan ez mifelénk leginkább szokás. Számára azonban éppen attól gyönyörű az élet, emberileg és művészileg egyaránt, hogy nyitott marad a másra és az újra, hogy mindvégig örömmel és érdeklődéssel fordul a kimeríthetetlenül gazdag világ felé. S noha nem üzenetnek szánta Londonból, tekintsük példaadó magatartásnak is ezt a mondatot, és legyünk büszkék rá, hogy magyarul mondja őket. A művésznek kijáró csodálathoz pedig bízvást társulhat az élénk, tevékeny, derűs ember iránti szeretetteljes elismerés.

- Ön szólista, de most kezdjük a másik oldalon: beszéljünk a zenekarokról, amelyekre immár bő fél évszázados rálátása van. Milyenek a mai zenekarok? Hogyan változtak? Milyen a képzettségük? Vannak-e még nagy zenekari műhelyek?

- Az általános színvonal nagyot emelkedett. A zenészek jobban játszanak, és többen játszanak jól, mint korábban. Óriási a választék kitűnő muzsikusból. Ha egy tekintélyes zenekarnál meghirdetnek egy állást, nem ritka, hogy kétszáz jó jelentkező akad - mondjuk első oboára... És általában jók. Rengetegen jönnek a Távol-Keletről. Japánból, Kínából, Koreából. Ez a három ország olyan mennyiségű zenészt produkál, hogy elárasztják az amerikai és az európai zeneéletet. Lelkesek, szorgalmasak, és nagyon alkalmasak zenekari játékra, mert alkalmazkodók. De elsősorban: tudnak játszani a hangszeren.

- Mit hoznak a távol-keletiek, a szorgalmukon kívül?

- Már vagy huszonöt éve járok Japánba, nagyon sokat koncerteztem és tanítottam ott. Tőlük leginkább a szorgalmat, az odaadást lehet megtanulni. A mi kultúránk hiányzik belőlük - de mindent megtesznek, hogy pótolják! El is sajátítják, de nem belülről. Nagyon-nagyon kevés japánt ismerek, aki úgy zenél, mint egy európai.

- Talán majd egy második generáció?

- Ez már a második generáció. De hogy igazán megértsék Mozartot, Schubertet, Beethovent, ahhoz itt kell születni. Azt mondanám: ők még mindig "lefordítják" ezeket a zeneszerzőket. A zenekarban persze ez elmegy. Tavaly utaztam először Kínába. Bennük is megvan ez a fantasztikus szorgalom és akaraterő, de az a benyomásom, hogy jobban megértik és jobban érzik a mi zenénket. A kínaiak fogják uralni a világot, mindenben.

Ha jön egy vendégkarmester, a zenekarok tudják, nagyon gyorsan kell dolgozni, mert a karmester minimális időt tölt a zenekarral. Angliában mindössze két próba van, Németországban hat vagy hét - valahol a kettő között lenne megfelelő. El kell ismerni, hogy az angol zenekarok nagyon felkészültek. A növendékzenekarok is úgy olvassák lapról a legbonyolultabb darabokat, hogy az lenyűgöző. De nem mennek a dolgok mélyére. Nekem pedig az a fontos. Ahogy Leó bácsi [Weiner Leó] mondta, mindig a hangok mögé kell nézni. Erre ma nincs idő.

Angliában ma a legjobb zenekar a Londoni Szimfonikusoké. De ha a legjobbak elé olyan karmester áll ki, akit a zenekar nem respektál, akkor úgy is fognak játszani. És bizony amiből a legnagyobb hiány van manapság, az a jó karmester. A LS élén az utóbbi tizenöt évben Colin Davis állt. Ő a tradíciót képviseli, a jó értelemben. Kicsit félek, mert Valerij Gergijev lesz a vezető karmester, aki többnyire a koncert napján érkezik egy zenekarhoz, és alig tudja a darabokat. Így egy zenekar visszafejlődik - attól függően persze, hogy kik lesznek a vendégkarmesterek.

- Colin Davis ilyen erősen képviselte a hagyományt? Nem jelentett zártságot is?

- Nem, mert közben jöttek-mentek a vendégkarmesterek. Ez azon is múlik, hogy ki a menedzser.

- Mi múlik a menedzseren, ha már itt tartunk?

- Elsősorban a szervezés. És előre kell látnia, hogy ki a zseniális karmester.

- És ezt most Gergijevben látták meg?

- Igen, mert ő a legnagyobb sztár. Persze elsősorban az orosz repertoárt tudja.

- Akkor most ez jó döntés vagy nem?

- Hát... Mindenesetre olyan kevés a jó karmester, hogy mindenki ugyanazt a tízet akarja megszerezni. Így aztán mindegyiknek több állása van. Csakhogy az igazi music directornak részt kellene venni a zenekar életében. A mai zenekarok technikailag nagyon fejlettek, de az én, kicsit talán régimódi gondolkodásom szerint túl kevés időt szánnak arra, hogy zeneileg a dolgok mélyére hatoljanak.

- Kikkel szeret játszani?

- A Chicagóiakkal, már csak azért is, mert ott debütáltam Soltival, és később nagyon sokszor visszahívtak. Európában a Concertgebouw-val. Megint azért, mert mindig megtalálták azt, aki csodálatos hagyományaikat tovább viszi. Ma is ott van, aki szerintem most a legnagyobb: Mariss Jansons. Az apja a Magyarországon is ismert Arvid Jansons, akivel nagyon sokat játszottam. Mindig azt mondta, "várjatok csak, majd jön a fiam!". És persze a Concertgebouw-nál működött egyike a legkiválóbbaknak: Haitink.

- De ő még valóban ott élt Amszterdamban, a zenekaránál. Ma kevesen teszik ezt. Mi volna az ideális? Mennyit töltsön a vezető karmester a zenekarral?

- Fél évet. Manapság csak három hónapot dolgoznak együtt. Igaz, Solti is csak annyit töltött Chicagóban, de ő óriási egyéniség volt. És jól tudta delegálni a feladatokat, ami szintén fontos.

- De itt van Fischer...

- Igen, nekem Iván az ideális vezető karmester, mint zenész és mint vezető egyaránt.

- Én most éppen Fischer Ádámot akartam mondani, aki hihetetlenül felhozta a Rádiózenekart a Parsifalra. Pedig csak kevés időt tölt az együttessel.

- Hogy nagyszerű produkciót csinált velük, azt mutatja, hogy ragyogó zenész. Én sokkal többször játszottam Ivánnal. A Fesztiválzenekar az ő gyereke, nagyon fontos a számára, minden zenészéről tudja, mi van vele. Ilyesmi már jóformán nincs a világban.

- Nem gondolja, hogy egyfajta egyenhangzás van kialakulóban a zenekaroknál, mert a karmesterek és a zenekarok is sokat utaznak, cserélődnek, vendégszerepelnek, és bármennyit hallhatják egymást? Talán felbomlóban vannak a hagyományos műhelyek is.

- Érdekes kérdés. Valóban van némi egyformaság. De amikor jön a Concertgebouw Janssonsszal vagy Haitinkkal, az ember abban a pillanatban meghallja a speciális hangzást. Az a fontos, hogy egy ilyen nagy karmester meg tudja valósítani a saját hangzását egy zenekarban. A legtöbb karmester csak üti a taktust. És lejátsszák a darabot briliánsan, csak nincs értelme. Ez a szólistáknál is így van - az ember meghallgat egy-egy fiatal hegedűst, zongoristát - egyformán hangzanak. De ha meghallgatom Ojsztrahot vagy Milsteint, azonnal tudom, ki játszik.

- Ha most hallana három nagyon jó felvételt három különböző zenekarral (Ki nyer ma?...), tudná őket azonosítani? Például egy Beethoven-szimfónia esetében, tudna tippelni, hogy európai, amerikai vagy éppen angol zenekart hall-e?

- Az amerikai zenekarokban remek fúvósok vannak, azt meghallanám: ragyogó, fényesebb hangzás. Az európai zenekarok fúvóshangja melegebb. Zenekarra nem tudnék tippelni, inkább arra, hogy ki a karmester. Például ha Haitink vezényelné egyrészt a Bécsieket, másrészt a Chicagóiakat, abban sok lenne a hasonlóság.

Minden a karmesterektől függ. Lám, Fischer Ádám mit hozott ki a Rádiózenekarból. Ha egy ilyen karmester áll a zenekar elé, az inspiráció a zenekarnak. Iván pedig zseniálisan dolgozik a saját zenekarával. Sokat játszottam vele - nem engedi meg a legkisebb slamposságot sem.

A zenekari hangzáshoz ma hozzájön még a régizene-játszás, a barokk hatása. Ez mindent megváltoztatott. Meghallgatom őket, tanulok tőlük. Látom, hogy Haitink, aki romantikus, hagyományos, ha úgy tetszik, régimódi karmester volt - teljesen megváltoztatta a stílusát, mert úgy látszik, ő is tanult a barokk zenéből. Például feltűnően meggyorsította a tempót. Minden sokkal frissebb, ropogósabb, sokkal élőbb lett. Azt kell mondjam, hogy ha most meghallgatom Klemperert meg Bruno Waltert, akiket én mindig nagyon szerettem és tiszteltem - már nem igazán tetszenek. Súlyosak, ünnepélyesek, nehézkesek. Ugyanakkor sok régizenére specializálódott zenekar is akad, amelyet nem bírok meghallgatni, de vannak igazi, komoly képviselői, és tőlük kell tanulni.

A legtöbb nagy karmester hangszerjátékos volt, de jó szólistából mégis nagyon ritkán lesz jó karmester. Barenboim a nagy kivétel. Karmesternek születni kell: ha Ashkenazy, aki nagyszerű művész, kiáll a zenekar elé, még mindig úgy érzem, hogy zongorázik. Harnoncourt, aki csellistaként kezdte, érdekes eset. Mint karmester - suta. De mostanában - vagy vele történt valami, vagy velem - hallottam néhány egészen csodálatos Mozart szimfónia-felvételét. Viszont hallottam operát is vezényelni Zürichben - például a Don Giovannit, amelyben az unokatestvérem, Polgár Laci is énekelt -, borzalmas volt, agresszív. Mostanában megenyhült. Ő nagy mester, s még ha a mozdulatai nem jók is - átjön a dolog, átragad a zenekarra. Nem véletlen, hogy a Concertgebouw is őt akarja, Mariss Jansons mellett.

- Ön azt mondja, a karmester minősége már azon is látszik, ahogy bejön. No de mégis... miről ismerszik meg a nagy karmester? A közönség nagy része jobbára csak a hírnévre tekint.

- Nem egyszerűen a harmonikus mozgásról van szó. Látszólag Furtwängler sem tudott vezényelni. Állítólag amikor adott egy leütést, a zenekar tudta, hogy akkor kell kezdeni, amikor a keze egy bizonyos kabátgombjához érkezett. Carlos Kleibert egyszer hallottuk a Covent Gardenben, de amíg élek, nem felejtem el. Ilyen karmester nem volt még egy - pedig nem szeretett dirigálni, félt. Keveset vállalt el, abból is sokat lemondott. Állítólag csak akkor dirigált, ha már éhezett... Solti nagyon alapos ember volt. Mielőtt játszottunk, mindig leültünk és megbeszéltük a darabot.

- Ez nem természetes?

- Annak kellene lennie... De soha nincs rá idő. És van akinek jut rá ideje, de az sem segít... Fischer Annie csodálatos művész volt, születésem óta ismertem és csodáltam. Vele nem volt egyszerű dolguk a karmestereknek, mert nagyon makacs volt. Széll Györggyel majdnem összeverekedtek. Rozsgyesztvenszkij egyáltalán nem szeretett próbálni, lusta volt. Nem adott időt rá, hogy felkészüljünk, olyan bonyolult szerzők műveinél sem, mint Alban Berg. Ennek nagyon rossz eredménye lett. Bartók Hegedűversenyét sokszor és sok karmesterrel játszottam. Az, hogy valaki magyar, nem feltétlenül jelentett garanciát a jó előadásra. Az egyik legjobb koncertet egy mexikói karmesterrel, Eduardo Matával játszottam. Fischer Ivánnal, Soltival élmény volt Bartókot játszani - pontosan tudják, miről szól. Boulezzal viszont borzasztó volt. Nem engedett semmiből. Pontosan, kérlelhetetlenül betartotta Bartók metronóm-jelzéseit. Merev személyiség - belőle hiányzik valami, ott a szíve táján...

A vezénylés technikai részét nagyon könnyű megtanulni. De a kisugárzás számít, meg ahogy a karmester a zenészekhez fordul, meg ami a szeméből jön. Kommunikálni kell - testtel, szóval. Ahogyan Harnoncourt magyarázza el a frazeálást, a zene lélegzését. Egy hangszeres számára a lélegzés nagyon fontos. Azért volt nagy élmény a szombathelyi koncertem Várjon Dénessel, mert nála lélegzik a zene. Ez azt jelenti, hogy jó iskolája volt, és olyan zenészek között mozgott, akik megértik ezt. Egy iskolából jövünk... Ugyanígy nagyon kedvelem Jandó Jenő játékát is, akivel az elmúlt 15 évben sokat koncerteztünk, és igen sikeres, díjakkal elismert Bartók-felvételeket készítettünk.

- A jó zenei élet fenntartó hátországa az értő közönség, az pedig részben az oktatás függvénye. Milyen a magyar, illetve a brit zeneoktatás?

- A zenei nevelés Angliában az alsóbb és a középiskolákban majdnem semmi. Vagyis úgy nőnek föl a gyerekek, hogy mivel maguk nem zenélnek, nehezebben válnak befogadó közönséggé. Magyarországon vezettem néhányszor mesterkurzust a Zeneakadémián és Szombathelyen. Úgy tűnik nekem, a stílus és a hegedülés kicsit el van maradva. Már jó ideje megváltozott a hegedűtechnika, és ezt valakinek föl kellett volna ismernie. Ez a régizene-játszással függ össze. Sokkal tisztábban, frissebben játszunk ma, nem elmosódva. Nagyon fontos dolog például a fekvésváltás - ma tisztábban váltunk fekvést. A hangok között nincs csúszkálás, ami a régi stílusban elment - Kreislernél, Hubermannál. Imádtuk őket, de ez ma már nem megy. És főleg nem kellene utánozni. Ha most meghallgatom Zathureczkyt, ma az ő stílusa is elfogadhatatlan.

- Ön hogyan tudott megváltozni? Nem olyan egyértelmű, hogy a világhír csúcsán valaki technikát és stílust vált.

- Mert hallom a változásokat és gondolkodó ember vagyok. Technikát harminc évesen is lehet váltani, erre vannak módszerek. Én ma másképp játszom, mint mondjuk tizenöt évvel ezelőtt. Azt a Mozartot, amit a Liszt Ferenc Kamarazenekarral fölvettem, ma másképp játszanám. Ez a barokk befolyás. Ma már nem lehet olyan édeskésen, nagy vibrátókkal játszani. Tisztább artikuláció és tisztább fekvésváltás kell. Persze lehet csúszni, de nem föl is, meg le is. Vagy föl, vagy le.

Úgy érzem, ezt Magyarországon nem tanítják. Azt hallom, hogy Kelemen Barnabás elkezdett tanítani - ő érti és tudja mindezt, tehát lehet, hogy változik valami. Barnabáson kívül, akit nagyon szeretek és akitől sokat várok, most nincs Magyarországon igazi, nagy formátumú hegedűs.

- Meghallgathatók a felvételek, lehet utazni, van rádió, televízió - hogy lehet, hogy nem veszik észre a változást?

- Nincs olyan egyéniség, aki ezt képviselné. A fiataloknak nagyon fontos, hogy legyen valaki, akit követhetnek, akire felnézhetnek. Mint nekem volt Zathureczky. Próbáltuk utánozni, ami persze helytelen, de ott volt egy csodálható nagy egyéniség, aki most hiányzik. Ez lehetett volna Kovács Dénes, de nem lett, nem vállalta. Csellistánk biztosan inkább van, mert minden gyerek úgy akar játszani, mint Perényi Miklós. Sok kiváló zongorista is van.

- Önről mindig úgy beszélnek - sőt Ön is saját magáról - mint a Zathureczky-hagyomány letéteményeséről, holott nem úgy játszik és elfogadhatatlannak tartja.

- Ma már nem úgy játszom, de abból indulok ki. Meg Weinerből, akitől szintén fantasztikus zenei alapot kaptam - de meg kellett változtatni, mert ötven évvel később már óhatatlanul más a stílus.

- A nagy Liszt-hagyomány még kicsit érezhető volt a tanítványok tanítványainál - de meddig lehet vagy kell egy hagyományt tanítani?

- Létezett egy nagy magyar vonósiskola: Joachim, Auer, Hubay, Szigeti, Zathureczky, Székely Zoltán, Waldbauer (eppen erről írtam egy cikket a szeptemberi Stradbe). Ezt a hang szépsége és változatossága jellemezte. Ennek a hagyománynak ma is érvényes eleme a hang. A hegedűhang olyan legyen, mint a szép énekhang. Egy jó énekest kell utánozni, lélegezni. Nekem fontos, hogy a hegedűhang teljesen szabad legyen, ömöljön, áradjon.

- Mindig említ egy bizonyos Olga nénit [Neumann, később Nógrádi Olga], aki felbecsülhetetlen ajándékot adott Önnek és még sokaknak: megtanította arra, hogyan fogja a hegedűt és a vonót. Ha kapna egy gyereket tanítványnak, ugyanerre tanítaná, vagy annak a fizikumából indulna ki?

- Ezen a szinten én sosem tanítottam, nem értek hozzá. Meg türelmem sem lenne. A hegedű természetellenes hangszer, de nekünk úgy kell fogni a vonót, mintha a legtermészetesebb dolog lenne a világon. Megerőltetés, görcs nélkül. Mintha a kar folytatása lenne. Komoly probléma, hogy a gravitáció ellen dolgozunk, fölfelé is, lefelé is. Nem mindenkinek jut egy ilyen Olga néni, aki tökéletesen megtanítja a technikai alapokra. Van egy fényképem hat-hét éves koromból - hibátlanul tartom a hangszert. Nagyon sok hegedűsnek fáj a háta, válla, nekem soha nem volt fizikai problémám.

- Milyen képet őriz Zathureczky Edéről?

- Nem értett a technikai dolgokhoz. Az volt a szerencséje, hogy olyan növendékekkel dolgozott, akiknek már megvolt a jó technikájuk, úgyhogy teljes mértékben a zenére tudott koncentrálni. Én voltam az egyedüli, akit 13 évesen vett fel, a többiek húsz körül voltak. Kovács Dénes és még sokan, például Cserfalvy Eliz, szintén Olga néninél tanultak. Zathureczky nagyon érezte a zenét. Inspirációt kaptunk tőle. Remekül meg tudta magyarázni, hogy miről szól a darab, a frazeálást, a szabad, természetes lélegzést. Számomra nagyon fontos volt, hogy sokat játszott Bartókkal, tehát az én Bartók-tudásom nála kezdődött. 17-18 éves koromban már Bartók Szólószonátáját tanultam - mert Zathureczkytől közvetlenül kaptam azt, amit ő Bartókról és -tól tudott. És persze hangszínt tanított. Megmagyarázta és megmutatta. Az órákon egészen másképp játszott, mint a pódiumon. A pódiumon félt - ott a fele nem jött ki annak, amit tudott. Volt egy csodálatos hangszere, amelyet a halála után az özvegye fölajánlott az Akadémiának. Ez a hangszer négyévenként verseny útján más-más növendékhez kerül. Legutóbb Deák Márta nyerte el - aki most Londonban nálam tanul. Bezárult a kör - ott van előttem Londonban az a hangszer, amit én Zathu kezében hallottam. Könynyek szöktek a szemembe, amikor megláttam. Márti is szép hangon játszik rajta, de én hallom a hegedűben Zathu hangját.

- Most nem hozta el a szombathelyi Bartók Szemináriumra Stradivariját, amelyhez olyan kalandosan jutott.

- A Stradivarim nem nagyon szereti ezt a meleget. Most a másik hegedűmet, egy Vuillaume-ot hoztam, ami kamarazenéhez nagyon jó. Zenekarhoz már nem elég, ahhoz nincs elég hangja. Ez a két hangszerem van.

- Nem ellentmondás Stradivarin Bartókot, Lutosławskit játszani?

- Nem. Csak vigyázni kell, meg ne sértse az ember a hangszert játék közben. A hangszerválasztás kérdése nagyon előtérbe került a régizene-játszásban, a barokk repertoár felélesztésében. A barokkban nem kellett hangerő. És egész más a vonó, sokkal könnyedebb. Az espressivo nem létezik. Ami a hangszereket illeti, én például nem szeretem a csembalót és a fortepianót. Csörömpöl. George Malcolmmal - akinél Schiff András is tanult - fölvettük az összes Bach szonátát. Végig mezzopiano játszottam, de így sem lehetett hallani a csembalót. Barokk hegedűvel ez sikerül (én sosem játszottam barokk hegedűn), modernnel nem. Egyébként Malcolm sem szerette a hangszert...

De a barokk játék általános hatása nekem tetszik, izgalmasabb lett a zene, én is ezt tanítom. Sokszor tapasztalom versenyeken, hogy számos kollégám nem akar erről tudomást venni. Ez Bachban különösen hallatszik. A hat szólószonáta és a partiták a hegedűsök számára a bibliát jelentik. Minden versenyen vannak néhányan, különösen Kelet-Európából és Japánból, akik pontosan úgy játsszák ezeket a darabokat, ahogyan ötven évvel ezelőtt volt szokás. Szörnyű, kibírhatatlan. Nem vették észre, hogy időközben történt valami.

- Harnoncourt a budapesti előadásán minden zenét a táncból, a tánclépésekből, sőt, egyszerűen az emberi járás ritmusából eredeztetett. Tavalyi beszélgetésünkben Ön mindennek az éneklésben látta a forrását.

- Igen, de hozzátenném a táncot is, valóban. Például Bach és a barokk nagyon is a tánchoz kötődik. Ma egy Bach-fúgát én is úgy fogok föl, mint egy táncot. A múltban nem vették figyelembe, hogy Bach milyen tempókat ír. A romantikus fölfogásban a lassú tételeket nagyon lassan kellett játszani, a gyorsakat gyorsan, és nem vették észre, hogy a Bach-hegedűfúgák nem négyben, hanem kettőben vannak írva. El kell énekelni, akkor kiderül.

- Van ma még felismerhető nemzeti hegedűiskola? Mondjuk orosz? Vagy zsidó?

- Ma már eléggé nemzetközi a hangzás. De újra vannak jó orosz hegedűsök, Vengerov, Repin. Zsidó hagyomány is volt, de elmúlt. Ojsztrah vagy Stern hangját azonnal meg lehetett ismerni. Azóta megjöttek a távol-keletiek, s az már nem az én asztalom.

- Monsaingeon, számtalan kitűnő zenei film rendezője - maga is hegedűs - azt mondta egy interjúban, hogy a muzsikusok hierarchiájában számára a tenor a "legostobább", mert csak a szép hang előállítása érdekli, a hangszeresek közül ugyanezen okból a hegedűsök a "legegyszerűbb gondolkodásúak". Ellentétben a billentyűsökkel, akiknek eleve struktúrában kell gondolkodniuk.

- Igaza van. A hegedűvirtuózok csak a hanggal törődnek. Én másik fajtából származom, engem minden zene érdekel, és a kamarazenétől a szimfonikuson át az operáig mindent ismerek.

- Mi az, amit a legnehezebb/legfontosabb megtanítani Bartókban?

- A hangulatot. Azt, hogy nála minden a magyar népzenéből ered. Ahogyan minden nagy zeneszerző tette: Beethoven vagy Schubert szintén a népzenét emelte általános érvényűvé. Bartók is úgy használta föl a magyar népzenét, hogy nemzetközileg érthetővé tette. A legfontosabb a ritmus és a frazeálás - azt kell megtanítani-megtanulni, hogyan lélegzik egy darab. Nekem szerencsém volt, hogy közvetlenül olyan embertől kaptam Bartókot, aki maga együtt zenélt vele. Remélem, hogy ez megérinti az én növendékeimet is. Sosem szabad utánozni - meg kell érteni, hogy mi miért van. Egy magyarnak könnyebb, hiszen mi ismerjük azt a népzenét, amire Bartók alapszik. De azért nem kell feltétlenül magyarnak születni ahhoz, hogy jól játsszon valaki Bartókot, sokan értik már ezt a ritmust és frazeálást, ezt a különleges bartóki hangot. Ami még nagyon fontos persze, az a rubato - és az nincs a kottában. Ezt viszont lehet, hogy csak magyarok tudják, vagy csak tőlük lehet megtanulni.

Sokszor hallok olyan előadásokat, ahol Bartók úgy hangzik, mint Csajkovszkij. Nem értek egyet azzal, hogy Bartók romantikus. És nem is kell romantikusan játszani, hanem tisztán, világosan.

- Mindig érdekel, mit gondol egy muzsikus a kortárs zene problémájáról. Arról, hogy elsősorban a múlt zenéjét akarjuk hallgatni, nem a kortársat. Ki a "hibás" ebben?

- A zenész szemével nézem a dolgot: nekem jó zene és rossz zene van. Hogy kortárs-e, vagy Bach, az mindegy. A közönség valóban inkább konzervatív. De ha jól játsszák és jól illesztik a műsorba a modern zenét, akkor eljut a közönséghez. Sok komplex zenét írtak - már Schumann is az, nem is játsszák sokat -, ami a közönség számára még nehéz. Bartók és Beethoven például kitűnően működik egy műsorban.

- Ön nagyon jó időszakban érkezett Angliába.

- Menuhinnak köszönhetem, hogy Angliába kerültem, ami akkor, a hatvanas-hetvenes években a zenei világ egyik, vagy talán a legnagyobb központja volt. Pezsgő élet, rengeteg fiatal tehetség, nagyszerű zenekarok, izgalmas koncertek. A début-t minden szólistának a Wigmore Hall jelentette, s ha ott sikerült egy koncertet kapni, másnap öt nagy napilapban közöltek róla kritikát, ami azután pillanatok alatt bejárta a világot. Ma erről szó sincs. Közönség ma is van, zenei sajtó nincs.

- Vajon miért ritkult meg a színvonalas zenekritika - és mondhatnék irodalomkritikát is - a napisajtóban, ezek szerint nem csak Magyarországon?

- Más dolgok lettek fontosak. Azelőtt egy-egy jó koncert híre mindenütt elterjedt. Engem a kritikák alapján hívtak meg számos országba, nagy turnékra. Ma másképp megy ez, a menedzsereknek - ez a műfaj még nemigen létezik Magyarországon - mindenféle trükköt ki kell találniuk, hogy a muzsikusaikat el tudják adni. Én naiv ember vagyok: még mindig hiszem, hogy a kvalitás trükk nélkül is eladható.

- Mit csináljon ma a fiatal muzsikus - hogyan egyensúlyozzon a gyors siker kényszere és a mindenki számára szükséges művészi érés időigénye között?

- Én azt tanácsolnám, hogy várjon - de sajnos a legtöbbje nem vár. Hirtelen feltűnnek, mindenütt körbehurcolják őket, azután néhány év múlva eltűnnek, jön a következő. Főleg lányból akad sok ilyen. Egy nagyon tehetséges, attraktív hegedűs, a tizennyolc éves Nicola Benedetti megnyerte a BBC Young Musicians versenyt - most évente száz koncertet ad. Meglátjuk, mi lesz vele két év múlva. Neki valójában most kellene elmenni tanulni. De ehhez kell olyan szülő vagy mester, aki ezt megmondja neki.

- Megtehetné, hogy most elvonul? Befuthatna harminc éves korában is?

- Akkor már nem. Addigra már két generációnyi új csillag kitörli őt az emlékezetből. Ugyanakkor nagyon fontos az érés. Ehhez kell egy jó tanácsadó. Persze a hangszerek között is van különbség. A billentyűs irodalom irdatlanul nagy, és egy Schubert-szonátához több érés kell. A vonósok repertoárja kisebb, és a virtuózabb darabokból jól meg lehet élni egy darabig fiatalon is. A versenyzsűrizésben is látom, hogy a hegedűsöknél mindig a Beethoven-művekkel van a baj. Nem értik. Húsz évesen nem is érthetik, legalábbis a kései Beethovent nem. Vagy azt, hogy Mozartot és Beethovent másképp kell játszani. Hacsak valaki, egy jó tanár el nem magyarázza nekik. Kelemen Barnabás tudja ezt. Ha őt a tanítás valóban érdekelni fogja, az nagyon jót fog tenni a magyar hegedülésnek. Igazi nemzetközi szólókarriert ugyanakkor jó menedzser nélkül nehezen fog csinálni. Az is nagyon fontos lenne, talán még fontosabb, hogy legyen olyan nagy karmester ismerőse, aki meghívja őt New Yorkba és máshová föllépni. Amikor annak idején meghallották, hogy én Soltival játszottam, a többi karmester is, akivel addig még nem szerepeltem, elkezdett hívni. A személyes kapcsolatokon nagyon sok múlik.

- Fájó téma: pusztán azért, mert kis ország vagyunk - ha nagy nemzetközi művészkarriert akar valaki, el kell távoznia innen, nincs más megoldás?

- Szerintem sajnos nincs. Ez mindig is így volt. Vagy legalábbis két helyen kell élni - ez ma már nem megvalósíthatatlan. Az én időmben végleg választani kellett. Ma egy jó menedzserrel ezt meg lehetne oldani, de Magyarországon a művészek menedzselése nem túl sikeres. Mondok egy példát: tavasszal Angliában turnézott a Rádiózenekar. Nem hirdették kellőképpen, a turné nem jutott el a köztudatig. Ez a menedzser feladata volna.

Én magam már nem tudnék Magyarországon élni. Máshova köt a családom és a karrierem. A szüleimet ért üldöztetés nyilvánvalóan nyomot hagyott bennem. És sajnos Magyarországon nagyon sok az irigység, a veszekedés, a fúrás, ez nekem nem hiányzik. Pedig milyen sok itt a tehetséges ember!

- Sok életrajzban összesen ennyi áll: a családja elpusztult a holokausztban. Egyetlen egyszerű mondat, ami felfoghatatlan mennyiségű szenvedést takar. Hogyan lehet ezt túlélni?

- Számomra úgy, hogy volt egy nagymamám. Amikor hét éves koromban az anyámat elvitték, az volt az utolsó szava az anyjához: Vigyázz a fiamra. Ő ezt maximálisan betartotta. Ezért is volt nehéz elmennem Magyarországról, mert itt hagytam a nagymamát (bár nem egyedül, a fia itt maradt vele). Mégis el kellett mennem.

- Van zsidó identitása?

- Igen. De nem vagyok vallásos. A londoni Golders Green negyed, ahol harminc évig laktunk, ma már nekem túl ortodox. A sok, mindenféle nemzetiségű barátunk mellett van egy szűk, bensőséges baráti körünk magyarokból, akikkel összejárunk, mindig magyarul beszélünk, együtt nyaralunk, kirándulunk, színházba járunk, vacsorázunk, bridzselünk. Sőt a gyerekeink is szoros barátságban vannak. A zenén keresztül sok angol barátunk is van, de ők nem ennyire közeliek.

- A közös múlt köt össze. Ha azt mondjuk, hogy "mákos tészta", vagy Petőfi, mindannyian tudjuk, mi az, ki az.

- Olvas magyar irodalmat?

- Ritkán. Inkább verseket, amik lefordíthatatlanok. De például nemrég olvastam Szabó Magda Az ajtó című könyvét, borzasztóan tetszett. Most, hogy visszavonulok, végre sokat akarok olvasni, és meghallgatni a rengeteg meghallgatatlan lemezemet. Elhatároztam, hogy nagyon-nagyon lelassulok. Csodálatos, őrült életet éltem, de nem akarom továbbra is így csinálni, elég volt.

- Feleségével, Zsuzsával együtt derűsek, kiegyensúlyozottak, nyitottak, tele vannak örömmel. Az ember maga is ilyenné válik, ha Önökkel beszélget.

- Szerencsés életem volt, nagy karriert csináltam, és ami még fontosabb számomra, drága feleségemmel együtt felépítettem egy nagyon bensőséges, meleg családi életet. Két kiváló gyerekünk és négy csodás unokánk van. Ennél többet nem kívánhat az ember. Most, hogy megérem a hetvenedik születésnapomat, kicsit filozofikusnak kell lennem. Az egészségem kitűnő, sosem volt komolyabb bajom. Ezt igyekszem megtartani, rendszeresen járok tornázni, úszni, hosszú sétákat teszek gyönyörű otthonom környékén és vigyázok arra, mit eszem. A krumpli azért még mindig kedvenc ételeim közé tartozik, de hát senki sem lehet tökéletes...