Zongoratanárnőmtől hallottam ezelőtt bő évtizeddel a tipikusnak tekinthető véleményt, mely Huzella Elek konzervatóriumi zenetörténet-óráin állítólag így hangzott el: "Beethoven volt a legnagyobb zeneszerző, mert Bach próféta volt, Mozart pedig nem szerezte a zenét." Hogy Bach valójában számos pozitív és negatív tulajdonsággal rendelkező hús-vér ember volt, Mozart pedig olykor "nehéz és fáradságos munkával" igenis szerezte a zenét, az az utóbbi évtizedek demitizáló zenetörténeti kutatásainak fényében már-már közhely. És korábban alig-alig ismert, vagy éppen csak kevésbé figyelembe vett 19. század elejei zenék tükrében ma már talán azt is tisztábban látjuk, hogy Beethoven milyen mélységig gyökerezett saját korának zenei világában, ami nagyságából és eredetiségéből mit sem von le, sőt.

A Beethovenre zenetörténeti origóként tekintő nagy tradíció egyik kései képviselőjének - ha nem éppen az "utolsó mohikánok" egyikének - tarthatjuk Schiff Andrást is, mert igaz ugyan, hogy többek között Bach, Mozart és Schubert valamennyi zongoraművét eljátszotta koncerten, s ezeket lemezen is rögzítette, mégis több alkalommal elmondta, hogy a teljes Beethoven-ciklusra csak ötven éves kora fölött mer vállalkozni, vagyis az ő zenetörténeti kánonjában Beethoven valamiképpen mégiscsak első az egyenlők között. "Egy zongorista számára - nyilatkozta Schiff a berlini Tagesspiegelnek tavaly májusban - sokkal nehezebb megközelíteni Beethovent, mint Bachot, Mozartot vagy Schubertet: az ember úgyszólván születésétől fogva Bach-, Mozart- vagy Schubert-játékos, Beethovent azonban meg kell tanulni." Számomra éppen az az érdekessége Schiff András gesztusának, mellyel saját zenetörténeti kánonjában is különleges helyet szán Beethovennek, hogy ha valaki, hát ő pontosan tudja: Bach f-moll háromszólamú invenciója vagy Mozart h-moll adagiója - hogy két, technikailag könnyebb művet említsek - aligha érthető meg és adható elő a megfelelő érettség hiányában.

Akárhogy is, Schiff valóban az ötvenedik születésnapja után, bő két éve indította el nagyszabású, Beethoven összes zongoraszonátáját kronologikus sorrendben bemutató vállalkozását, igaz, nem ekkor engedett betekintést először Beethovenhez fűződő viszonyába: egy-egy szonátát korábban is hallhatott tőle a közönség (életem egyik jelentős koncertélménye Schiff talán legmonstruózusabb vállalása volt, amikor egy este eljátszotta a Zeneakadémián Bach hatalmas D-dúr partitáját, Bartók Szonátáját és Beethoven Hammerklavierját, majd ráadásként a teljes op. 109-es E-dúr szonátát). Beethoven zongoraversenyeit is több ízben játszotta koncerten, itthon a 2003-2004-es évadban a Budapesti Fesztiválzenekarral, lemezen pedig a drezdai Staatskapellével és Bernard Haitinkkal rögzítette a műveket. És sokak számára marad emlékezetes 2000 decemberének két megdöbbentő intenzitású estéje, amikor Perényi Miklóssal Beethoven valamennyi cselló-zongora-darabját eljátszotta; közös interpretációjuk most már hozzáférhető lemezen is, a német ECM-nél készült felvétel 2005-ben elnyerte a rangos MIDEM-díjat a kamarazene kategóriájában. Feltételezhető, hogy Schiff a hegedű-zongora-szonátákat is elő fogja adni valakivel - ha talál Perényihez fogható hegedűs kamarapartnert, ami legalábbis kérdéses -, és enciklopédikus természete talán a zongoratriókat sem hagyja majd ki. Most mindenesetre a zongoraszonáták vannak soron, a zongoristák "Újtestamentuma", ahogy Hans von Bülow fogalmazott, s miközben a nyolc koncertből álló, a világ szinte valamennyi fontos zenei központjában nagy sikerrel fogadott sorozat lassan a végéhez ér - Budapesten néhány hónap múlva, 2006 novemberében -, megjelent az első koncert anyaga lemezen, a csellószonátákhoz hasonlóan az ECM gondozásában.

A felvétel a zürichi Tonhalléban elhangzott hangversenyen készült 2004. március 7-én, vagyis két héttel a sorozat budapesti nyitóestjét követően. Akik jelen voltak a Zeneakadémián, emlékezhetnek, hogy Schiff Beethoven első négy szonátáját nem az időtartamaik, hanem az opus-számuk alapján osztotta el a koncert két részének megfelelően, vagyis a szünet előtt játszotta az op. 2 alá sorolt, Haydnnak ajánlott három szonátát (f-moll, A-dúr, C-dúr), s a szünet után a Babette von Keglevics grófnőnek dedikált, önállóan közreadott Esz-dúr darabot (op. 7).A kiadó nagyvonalúságát és Schiff iránti tiszteletét jelzi, hogy ennek megfelelően az első kiadvány két CD-jén külön szerepel az egyetlen "műként" megjelentett három darab, s egy másik lemezen puszta hely- és időkitöltésből nem szerkesztettek a félórás op. 7-es szonáta mellé másik művet. A kiadvány anynyiban is kapcsolódik a koncerthez, hogy a kísérőfüzetben olvasható az akkor műsorfüzetként közreadott, Martin Meyer és Schiff András között lezajlott nagyszabású beszélgetés vonatkozó része, mely önmagában is igen érdekes (érdemes lenne e beszélgetéseket aprócska könyvbe összegyűjtve kiadni).

Ami Schiff Beethoven-játékát illeti, újra- és újrahallgatva e négy szonátát, interpretációjának két jellegzetességére lettem figyelmes. Az egyik a kottaszöveghez való hűség és e hűség mögött rejlő szabadság varázslatos összhangja: miközben Schiff a zenetudomány legfrissebb filológiai és történettudományi eredményeinek, a historikus előadói gyakorlat teljes fegyvertárának birtokában értelmezi a kottát, ez soha, egyetlen pillanatra sem eredményez a játékában semmifajta merevséget vagy túlzott óvatosságot, épp ellenkezőleg, s minden gesztus a kontextustól függően új értelemre tehet szert és új jelentéssel telítődhet, ha a kottaszöveg értelme - és nem egyszerűen a hangjegyek sora - így kívánja. Mindjárt az első, f-moll szonáta (op. 2, no. 1) kezdetén, amikor a "rakéta-téma" újraindul a 9. ütemben c-mollban, Schiff lenyűgöző és szavakkal aligha leírható időkezeléssel képes jelezni e banális hármashangzat-felbontás új szerepét, hogy e másodszori megszólalás nem puszta transzponált ismétlés, hanem általa a zenei anyag vesz majd új irányt. De éppily érzékletes az intenzitásban a későbbi, "nagy" Beethoven - főként az Appassionata - felé előremutató f-moll zárótételben a két meghatározó téma kontrasztja Schiff előadásában: az akkordokban, regiszterváltásokban és hirtelen dinamikai váltásokban tomboló nyitótéma száguldásával szembeállított dallamos melléktéma alaptempója egy leheletnyit talán lassabbá válik, s az oktávokban mozgó dallam megdöbbentő feszültségre tesz szert a rendkívül visszafogott schiffi piano-hangszínnek köszönhetően. Tanítani lehetne Schiff tempó- és karakterválasztását is, például az A-dúr szonáta (op. 2, no. 2) filozófiai jelentőségűvé tágított D-dúr Largo appassionato-tételének megvalósítását, vagy a girlandokban tobzódó, schuberti szépségű A-dúr zárótétel grazioso hangvételét, de éppily példaszerű az egyes tételek drámaiságának kibontása, ahogyan a C-dúr (op. 2, no. 3) és Esz-dúr szonáta (op. 7) lassú tételeinek szünetekből megalkotott zenei anyagát Schiff felépíti. És ez Schiff Beethoven-játékának másik különleges sajátossága, hogy az egyes tételeket nem puszta zeneként, nem egyszerűen izgalmas zongoráznivalóként, hanem drámai szövegként kezeli. A felvételek meghallgatása után jöttem rá, hogy valójában nem is tudom, hogyan zongorázik Schiff, miként billent, hogyan frazeál, olyan mértékig állítja fókuszba a zenei történés mögött rejlő jelentést. A feddhetetlen technika és az elbűvölően szép, mégis erőteljes zongorahang jelentősége eltörpül a mű értelmének kutatása mellett.

És ezért válik már-már természetessé, hogy Schiff számára ez a négy korai darab, a huszonéves Beethoven alkotása éppoly fontos lehet, mint a sokkal gyakrabban játszott, közismert szonáták. S bár vitatható - vitatják is sokan -, hogy van-e értelme a harminckét szonátát kronologikus sorrendben eljátszani, a nagyszabású vállalkozás első két lemeze arról győzi meg az embert, hogy különleges szellemi izgalmat kínál a Schiff által elbeszélt, az op. 2-től az op. 111-ig ívelő, majd' harmincéves történet, s e történet kezdetének szereplői semmilyen szempontból nem maradnak alul később színre lépő társaikkal szemben.