- Az általános iskolában le kellett írni, hogy mi akarok lenni - olyasmiket írtam, hogy színész, cirkuszos, énekes, zenebohóc. Kezdettől fogva mindenféle vizuális ökörséget csináltam. Nem kellett ösztökélni, hanem én akartam verset mondani, színházba menni, én kértem operabérletet. Kaptam bábokat, csináltam hozzájuk díszleteket. Nem is az előadás volt az érdekes, hanem hogy én kötöztem, bogoztam, építettem székekből, asztalokból; egyik testvéremmel nyaranta cirkuszt rendeztünk, minden hülyeséget megcsináltunk, amit egy gyerek megcsinál, jelenetet a tekeredő locsolócsőből és hasonlókat.

Az opera váratlanul csapódott az életembe. Egy karácsonyra kapott lemezen Ágay Karola Éj királynője messzemenőkig elbűvölt. Kierőszakoltam egy jegyet A varázsfuvolára. Meghatározó élmény volt, mert mértéktelenül untam. Nem mertem elárulni, mert addigra már megvolt az operabérlet is, és rettegtem, hogy mi lesz. A bérletben az első opera a Kékszakállú volt, ami azonnal magával ragadott. Persze semmit nem értettem belőle. Néhány hét múlva megépítettem egy bábszínházat, és az első darab a Kékszakállú volt.

- Háromszor rendezte meg azóta.

Igen. A Kékszakállú kegyetlen őszintesége nincs meg máshol. A Kékszakállú az operák operá-ja, miközben nincs mit eljátszani benne. Nem Carmen, ahol cigányok vannak, táncok, Spanyolország. A Kékszakállúnak lehet sokféle értelmezése, de az énekes vagy magáról beszél, vagy nincs miről - nincs drámai szituáció, amelyben jön Escamillo és Carmen rá kacsingat. Itt csak az lehetséges, amit az énekes maga érez, gondol.

Gyerekként nem tudtam ezt felfogni, de éreznem kellett az őszinteséget, ami e darab lényege. Eléggé radikálisan élem az életemet, ma sem tudok hosszú távon benne maradni őszintétlen helyzetekben. Bírom ideig-óráig, de aztán az sem érdekel, ha egzisztenciálisan rossz helyzetbe hozom magam...

- Olyan pályán van, ahol ezt megteheti.

- Éppen ellenkezőleg, olyan pályán vagyok, ahol nagyon kellene mosolyogni. Az iskolákban is renitenskedtem, mert csak azt tanultam, ami érdekelt: a történelem, a művészettörténet, a zene. A foci nem. Tornaórán olvastam. Színjátszó és néptánccsoportba jártam, zenét tanultam, énekeltem, fuvoláztam (bár fagottozni szerettem volna). Durva beszédhibám volt, keményen dolgoztam rajta. Amatőr színjátszás, fúvószenekar, iskolai előadások rendezése, szóval minden ami nem kémia, fizika, számítástechnika. Mindenevő voltam - jártam hittanra és ministráltam vasárnap, de ugyanolyan lelkesen vetettem bele magam az úttörővasutazásba. Pénztáros, váltókezelő, forgalmista - Úttörőváros, Előre! állomás, Széchenyi-hegy. Imponált a tekintély, a helyzet komolysága, lehetett fontoskodni és óriási felelősség volt rajtam.

A felvételit a színművészeti színész szakára nagyon komolyan vettem. Elhatároztam, hogy ötven olyan verset viszek, ami illik hozzám, ezért megtanultam kívülről százötvenet. Megrázott, hogy nem vettek föl. De bekerültem a Nemzeti Színház stúdiójába, ahol egy évig maradtam, aztán nem bírtam tovább.

- De az adott valamit? Lényeges volt?

- Nagyon sokat adott. Bodnár Sándor, a stúdió vezetője, fantasztikus pedagógus volt. Ott közvetlenül, a jelenben éreztem, hogy mennyit tanulok. Aztán meghalt. Ilyenkor az ember dacos, büszke, elutasító másokkal szemben, így akik az ő halála után jöttek, azok nekem természetesen nem tetszettek.

Olyan szerepeket kellett játszanom az év végi vizsgán, amelyekhez semmi közöm nem volt. Az akkori főrendező a végén értékelte kvalitásaimat. Utána fölálltam, kijelentettem, hogy nem értek vele egyet, ellentmondások tömegét látom, és úgy érzem, itt pofára megy minden. Mindenki lesütötte a szemét. Ott volt Ruszt József is, aki azt kérdezte: "Megengedi, hogy én válaszoljak? Teljesen igaza van, minden pofára megy."

Dühömben bevonultam katonának. A poklok pokla volt, de az biztos, hogy nagyon sokat tanultam. A "művészke" meg a bányászok, traktorosok, sírásók, autószerelők. Kemény társaság volt.

- Mi volt a stratégiája? Hogy bírta ki?

- Később jöttem rá, hogy ott is azt csináltam, amit a rendezésnél: belehelyezkedtem a másik emberbe. Nem instrukciókat adtam, hogy ezt vagy azt csinálja, hanem a bőrömön, csontjaimban éreztem, hogy a másik mit tenne adott helyzetben. Megpróbáltam ennek alapján viszonyulni hozzájuk. Úgy látni a dolgokat, ahogy a másik látja. Egy idő után feljebb kerültem a ranglétrán, mert érettségim volt, és nekem kellett parancsolni olyanoknak, akik engem fél kézzel a falra tudtak volna kenni. Lett valamelyes respektusom, de nem tudom, mitől, mert nem feltétlenül értékelték a humánusabb hozzáállásomat...

Aztán jött az életemben a Holló Színház, amellyel körbevittük Magyarországon az angol humort. Később kiváltam onnan, személyes ellentétek miatt, amelyek pontosan olyanok voltak, mint az összes többi esetben: a szabadság, a személyiség, a mellébeszélés körül forogtak.

Felvettek asszisztensnek az Operába, ahol sok jó baráttal - többek között Oberfrank Péterrel - találkoztam. A velük való gondolkodás, beszélgetés megerősített. Hamarosan megértettem, hogy itt nem nagyon tanulhatok, fejlődhetek. Az összes addigi színházi élményem azt erősítette, hogy én ezzel a magyar színházi világgal nem tudok mit kezdeni. Tudtam, hogy Németországba (Kupfer, Friedrich, de leginkább Wernike miatt), vagy (Ljubimov-, Pokrovszkij-rendezéseket, Taganka-vendégjátékokat látva) Oroszországba kéne elmenni, mert a zenés színházi rendezésnek ott van számottevő kultúrája. Végül Németország lett belőle. A német közeg intellektuálisabb volt, ami engem jobban érdekelt.

Ki akartam magam ismeretlenül próbálni - elmenni ebből a magyar mindenki-mindenkit-ismer rendszerből. Jó volt így állni a felvételi bizottság előtt. Nem tudták, ki fia-borja vagyok, és engem sem feszélyezett, hogy a kérdéseket maga August Everding teszi fel nekem, mivel nem tudtam, hogy ő az. Nem görcsöltem be, mint itthon.

- Mi az, amit csak ott tanulhatott meg? Mi az, amit jó volna ide átplántálni?

- A szellemiség. A német világlátó, gondolkodó, a magyar befelé forduló, emocionális. Folyton azt hallom, hogy a munkát nem lehet elválasztani az érzelmektől. Na, ez a baj! Már hogyne lehetne. A németek ezt nagyon tudják. A munka nem attól függ, hogy kit szeretek, kit nem szeretek. A véleményformálás, a döntések állandó emocionális szintre helyezése nem visz sehova. A mindenkinek megfelelni vágyás, a mindenkivel jóban levés, a gyáva alkalmazkodás, illeszkedés, törleszkedés - görcsös, kényszeredett, beteges. Hazug és elviszi az energiát.

Az elméleti és gyakorlati tudás mellett szemléletet, világlátást, szabadságot, gondolkodást tanultam. Nem arról van szó, hogy az embert megtanítják rendezni, hanem olyan élményeket, tapasztalatokat szerez, amitől kiderül róla, hogy képes-e másokkal bánni, elképzeléseit a gyakorlatban megvalósítani. Egy művészeti egyetem nem töltőállomás, ahol a tandíjért cserébe bármit beleöntenek a fejedbe, amit csak szeretnél. Inkább egy olyan laboratórium, ahol az ember kiismerheti önmagát, megtapasztalhatja határait, kipróbálhatja elképzeléseit. Arra tanítottak, amivel a tanítványaimat magam is radikálisan szembesítem: a tehetség önmagában nem biztosíték a világkarrierhez, a diploma még semmire sem jogosít fel.

- Mit tanít és mióta?

-A Zeneművészeti Egyetem opera tanszakán kilenc éve tanítok színpadi játékot. Azaz amit egy operaénekesnek a színpadon nagyjából tudni kellene. Versekkel, népdalokkal kezdjük, és operai jelenetekkel fejezzük be. Heti két alkalommal, két éven keresztül. Ez kevés idő, a technikai feltételek sem tartanak ott, mint mondjuk Grazban, Lipcsében vagy Münchenben. Ez sok tekintetben nem pénz, hanem felfogás kérdése. Tanítok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is, zenés mesterséget.

- A tanítás másik fő színtere természetesen maga a rendezés. Megkérdeztem valakit, akit sokat rendezett és tanított is, mit emelne ki Önből és az Önnel való közös munkából. Hangsúlyozta a nagyfokú nyitottságot, az érzékenységet, a türelmet. Nagyon jónak tartja az improvizációkat, amelyekből egy darab végül formát ölt. Szerette a rengeteg mulatságos, tanulságos ötletet - például eljátszották a Figaro házasságát, csak recitativókkal. Szereti, hogy Ön mindig az adott énekesből indul ki, nem kényszerít rá semmit. Rajongott az operatanszakon megrendezett, ritkán (vagy sosem) játszott darabokért, és örült, hogy azokra néha más rendezőket is meghívott. Megtanult Önnél nem pusztán egy áriát vagy egy jelenetet jól kidolgozni, hanem végigcsinálni egy előadást. Ön segítette abban, hogy más rendezőnél, akinek esetleg nincs más ötlete, mint hogy "gyere be, énekeld el, menj ki", egyedül is felépítsen egy szerepet. Kiemelte az Ön erős vizuális képzelőerejét. Óriási dolognak tartja, hogy Ön hisz az énekeseiben. "Balázs miatt vagyunk itthon" - mondta, minden pátosz nélkül. És főképp újra és újra hangsúlyozta, hogy Ön mennyire felkészült (ami ezek szerint nem olyan egyértelmű). Ha már a jellemzést így megspórolta Önnek, csak ez utóbbit kommentálja. Mit jelent az, hogy felkészült?

- Hogy tudom a darabot.

- Karmesterek többször a fülem hallatára említették, hogy a rendező sok bánat forrása is lehet. Énekesek is szoktak erről beszélni. Mit gondol a karmester-rendező viszonyról?

- Sokan hatalmi kérdésnek tekintik. Számomra nagyon fontos, hogy a munkában a karmester szellemi partner legyen. Nem én vagy ő, hanem együtt. Oberfrank Péterrel például ilyen alkotótársra találtunk egymásban. Ehhez persze az kell, hogy a karmester mint zenei vezető részt vegyen a próbafolyamatban, és a rendező se készületlenül, szövegkönyvből improvizáljon. Az asszisztenseiket előreküldő, utolsó pillanatban érkező megasztárokkal ilyen közös munka értelemszerűen nem jöhet létre.

- Tud tanulni a hibáiból?.

- Csak azokból. Mondjuk abból, ha valakivel rossz hangot ütök meg. Ha egy instrukció hatása nem az, amit szeretnék, az nem feltétlenül a befogadó hibája. Vagy például hogy a Kékszakállú eszközeit nem értették meg. A jelrendszerem nem volt egyértelmű.

- Mit jelent az Ön számára a Budapesti Őszi Fesztivál, amelynek negyedik éve a művészeti vezetője?

- Az én szerepem az, hogy a darabok kiválasztásával próbáljak irányokat megadni. Aztán jön a megvalósítás, ami már hasonló a rendezői munkához. Döntéseket is kell hozni, nem elég ötletekkel dobálózni. Átlátni a határidőket, összehangolni a munkatársakat. Ahol többen dolgoznak, ott mindenkinek megvannak a saját érdekei, a saját ízlése, vagy egy ügy lebonyolítását többen többféleképpen tartják helyesnek. Nagyon jó iskola.

Egy nívós fesztivált nem lehet az utolsó pillanatban összecsapni. Míg a mostani őszre készülünk, én már a 2007-es, 2008-as programokról tárgyalok. Sajnos az egy-két évre való előre gondolkodást nagyon nehéz a magyar intézményekkel megvalósítani. Hiába kötöttünk le tavaly novemberben egy nemzetközi produkció számára helyszínt, most július közepén közlik, hogy mégsem szabad a színház - persze remélik, hogy "a jövőbeli kapcsolatunkat ez nem fogja elrontani"... És az a vicc, hogy nem is ronthatja el, mert infrastruktúra nélkül rájuk vagyunk utalva. Hogy ezt kulturális intézmények miért játsszák el egymással, nem tudom.

- Milyen az Őszi Fesztivál finanszírozási struktúrája?.

- Az összköltség 120 és 150 millió között van (a változó áfatörvények miatt nem tudom egészen pontosan). Alapjában véve a fesztivál Budapest tulajdona, tehát a fővárosi támogatás és az általuk hozzánk irányított szponzorok pénze szolgáltatja az alapot. Az NKA az idén nagyon szépen, 60 millióval támogatta a fesztivált, aminek nagyon örülök. Hozzájuk tavaly óta egységesen lehet fesztiváltámogatásra pályázni, nem kell egyenként a különböző szakkuratóriumokhoz fordulni. De természetesen nemzetközi források és a különböző országok képviseletei is hozzájárulnak a teljes kötségvetéshez.

- A 2007-es finanszírozás mennyire látszik biztosnak?

- Reméljük, hogy jövőre is kapunk ugyanennyit - a fővárostól valószínűleg, de hogy az NKA hozzáteszi-e a pénzét, vagy nem, többet, vagy kevesebbet, azt nem lehet előre látni. Nem mondhatni, hogy a szponzorok különösen meleg szívvel fogadnák a kortárs művészetet - nehéz erre pénzt találni.

- Mit ad a fesztivál Önnek mint művésznek?

- A legfontosabb, hogy sok tekintetben megváltoztatta a világlátásomat. Óhatatlanul többet kerülök kapcsolatba alternatív művészekkel és művészetekkel. Nagyon sok kortárs tánc-, színházi, képzőművészeti és zenei előadást láttam, amelyek az eltelt négy év alatt beleivódtak a gondolkodásomba, és bizonyos szerkesztési elveket és szemléleteket valóban a sajátommá tettem. Ez részben öntudatlan folyamat, de izgalmas látni, mi hatott rám, hogy mi szüremkedett át egyikből a másikba. Érdekes megélni és figyelni ezt a lassú átváltozást. Mint amikor valaki évről évre jobban beszél egy nyelvet.

- Vagy mint amikor három nyelvet is tud, s akkor már a negyedik, ötödik sokkal könnyebb.

- Abszolút így van. Például az Odüsszeusz Tours szerkesztési elve - ezek a rendkívül bonyolult előre- és visszavetítések - igazából a szappanoperák világát akarta kortárs színműként visszatükrözni. Amikor elkészült az előadás, rájöttem, a logikája abból táplálkozik, amit én évek óta a belga-holland-francia kortárs táncszínházak szerkesztési elveiben látok. Ahogyan mondjuk a C. de la B. együttes és a vezetője, Sidi Larbi Cherkaoui az előadást látszólag csak úgy "odadobja" egy laza szerkezetben. Nagyon valószínű, hogy a kulisszák elhagyása a Mozart-maratonban szintén ebben gyökerezik, hiszen sok kortárs táncelőadást láttam és látok, ahol lényegében az üres térrel kell dolgozni. Egy idő után megszokja az ember, hogy a táncelőadás arról szól: mire megy egy ilyen üres térrel az ember - csak egy lavórral, egy székkel, egy kötéllel, egy selyemsállal. De hatott rám például René Pollesch színházi munkássága is, aki egyfajta dumaszínházat ír, rendez. A kortárs zenei struktúra és gondolkodás, a hangzásvilág határainak feszegetése is befolyásol, csak éppen a zene amúgy is nagyon jelen van az életemben. Folyton operaénekesek között nem érne ennyi élmény. Persze ez nem azt jelenti, hogy a sok kortárs mellett ne töltenék el sok időt egy képtárban és nézegetném mondjuk a századfordulós festészetet, amit imádok…

- Mit jelöl ezzel, mekkora korszakot, milyen stílust, esetleg nemzeti iskolát?

- Nagyjából az 1880 és 1930 közötti Párizst, Bécset, Németországot. Nagyon gazdag kor, amelyben példátlan sokféleség jellemezte a képzőművészetet is. A világlátás máskor talán sosem volt egyidejűleg ennyire sokrétű, mint ekkor. Ez alatt az ötven év alatt az almát annyiféleképpen látták, ahogyan azelőtt összesen nem. Más kérdés, hogy milyen színgazdagsággal, technikával festette meg az almát egy Caravaggio vagy egy Michelangelo, de azért almának látta, míg a századforduló környékén látták négyzetnek, háromszögnek, gúlának, sárgának, lilának, kéknek... De nagyon szeretem a fotókiállításokat is, a fekete-fehér fotóművészetet.

- Ennek nyomát nem látom a rendezéseiben.

- A fotó: álló pillanat. Az embert ábrázoló képeknek erős az intimitása. A Kékszakállú műsorfüzetébe beletettük Brassai egyik híres képét: egy pár ül a kávéházban, mögöttük tükör, amelyben félig látszik a kirúzsozott nő mosolya, a tükör csiszolása miatt eltorzulva. A rendezéseimben ezerrel törekszem a két ember közötti intimitás kifejezésére. Az előadás ne csak a nagyszínpadi hősök világa legyen, hanem ha lefényképezzük a jelenetet, az állja meg a helyét a fotóként is. A részletgazdagság, a finomság, az intimitás vibrálása a lényeges az előadásaimban. Számomra hihetetlenül fontos a résztvevők tekintete, egymáshoz való viszonya, a gondolataik. Azok nem lehetnek álságosak.

- Ez hogyan látszik az utolsó sorból?.

- Azt gondolom, benne kell lennie a hangban. Az operaéneklés a hangban van. Nem a "jól éneklésen" múlik. Egy Maria Callas a hangjában hordozza a drámát - hallom a hangján keresztül mindazt, amit gondol, érez, pedig az utolsó sorból már nem lehet őt látni. Érzem, hogy szeret, gyűlöl, hazudik stb. A fotón érződik ugyanez, ott is azonnal látszik, hogy hazudik-e valaki. Pontosabban, hogy milyen valójában.

- Az Őszi Fesztivál kínálatát egyedül Ön határozza meg?

- Nagyjából igen, de a partnerintézményekkel - többek között a Trafóval, a MU Színházzal - együtt; nélkülük nem tudnánk megvalósítani a programokat. Szerintem ez igen fontos fesztivál, de még mindig nem becsülik értékén.

- Azért, mert kortárs művészetet szerepeltet?

- A kortárs művészet a sajtót nem érdekli. A napilapok számára nem hír, hogy Steve Reich koncertjén tömve volt az Akadémia, vagy hogy itt vendégszerepelt Frank Castorf Bulgakov-előadásával a berlini Volksbühne. Mindez azért szomorú, mert közben mindenki azon sír, hogy elbutul az ország, műveletlenek az emberek, elvesznek az értékek, kevés a pénz a kultúrára. Nem pénzkérdés, hogy a magyar emberek nem is tudhatnak arról, ami van - hát hogyan várjuk el tőlük, hogy egy-két év múlva már aktívan érdeklődjenek, ha nem is informálják őket semmiről? Mit várjunk el az emberektől, ha a napisajtó számára csak a botránynak van hírértéke, ha a nehezen ideszervezett, kitűnő előadásokról sem lehet olvasni, nemhogy arról, ami a világban zajlik.

- Emelje ki a fesztivál idei műsorából, amit fontosnak gondol.

- Sok mindent kellene! Jön a Ballets C. de la B., az egyik legérdekesebb mai táncformáció. A Klangforum Wien kortárs szimpóziummal, nyolcórás zenei előadással szerepel, hét szünettel és hét fogásból álló lakomával. A koncertet fekve kell hallgatni, s a görög szümposzionok világát idézi meg. Kortárs opera James Dillon Philomelája. A Deutsches Theater elhozza Goethe Faustjának (I. rész) Michael Thalheimer-féle rendezését. A Rimini Protokoll három művészből álló alkotó közösség, amely úgynevezett dokumentarista színjátszást folytat - ez itthon még nemigen létezik. Mai témákat dolgoznak föl, többnyire civilek szerepeltetésével. Most a szervátültetés és a számítógépes társkeresés egymásra vetítésével operálnak. Sáry László készített zenét Wyspianski Akropoliszához, amelynek bemutatója a fesztiválon lesz. A kortárs magyar zenei életben fontos esemény, hogy az idén tizenöt éves Budapesti Őszi Fesztivál. A kezdetektől mindig szereplő meghatározó együttesek, az Új Zenei Stúdió, a 180-as csoport és az Amadinda koncertjein a régi csoportok tagjainak némelyikével és az új nemzedék képviselőivel találkozhatunk. Az Accord Quartet pedig megint szokatlan helyszínen, ezúttal a Dandár utcai fürdőben lép fel. Tíz fiatal zeneszerzőt kértünk fel, hogy komponáljon Térey János verseire. Általunk létrehozott kezdeményezés a Passzázs program is, amelynek az a célja, hogy fiatal zeneszerzők és koreográfusok együttesen pályázzanak egy-egy kis darabra, amelyet közösen készítenek el. Tapasztalatom szerint nemhogy a társművészetek alkotóit, hanem még a saját területüket sem ismerik a fiatal művészek. Szeretnénk a közeledést motiválni.

- A Tavaszi Fesztiválra megrendezte Mozart Da Ponte-operáit. A szerzőpár nem trilógiának szánta ezeket, és tudomásom szerint eddig a rendezők sem tekintették őket annak. Mi indokolja csokorba szedésüket?

- Viszonylag rövid időn belül keletkezett három műről van szó. Mozart és Da Ponte művészi kapcsolata két ember szellemi egymásra találása. Forradalmiságuk az operatörténelemben nem pusztán a témaválasztások merészsége, hanem az ensemble-opera megteremtése (amivel Mozart már a Szöktetésben is próbálkozott) és tökélyre fejlesztése. Olyan elementáris zenedramaturgiai újításokkal és briliáns eredményekkel találkozunk itt, amelyek megkülönböztetik ezt a hármat Mozart többi operájától. Mindhárom darab tematikája magán viseli a felvilágosodás korának politikai-társadalmi kérdéseit, a polgárosodás folyamatában átalakuló ember dilemmáit. Don Ottavio egy új eszmeiség törvényei által kíván elégtételt szerezni kedvesének, aki azonban tradicionális vérbosszút, önbíráskodást követel tőle.

A szerelmes ember vergődése az új világrendben - ez az, ami minket is a leginkább érdekelt a három darabban. A Figaro játékossága, életigenlése mindig átsegíti a szereplőket belső válságaikon. Bár sorrendben a Così született legkésőbb, mégis azt éreztük, témáját tekintve középre kívánkozik. Az ártatlanság elvesztése, az érzelmek felszabadítása, a felnőtté érés folyamata itt már komolyabb horzsolásokat okoz. A Don Giovanniban kegyetlen élethalálharc folyik, hogy Don Giovanni provokáló jelenlétével szemben mindenki megőrizhesse a már kialakított életét. Az önpusztítást az okozza, hogy bár megszüntetni kívánnak valamit, közben minden zsigerükben vágynak is rá.

Bár Kupfer vagy Sellars több év alatt megrendezte saját "trilógiáját", nem egy koncepcióra fűzték föl a három darabot. Mivel mi ráadásul egy nap alatt, egymás után akartuk végigjátszani a három operát, az egységre technikailag is szükség volt. Az eredmény fantasztikus élményt adott az előadóknak meg az alkotóknak - és láthatólag a nézőknek is.

- Mi a Mozart-maraton jövője?

A Tavaszi Fesztivál tervezi, hogy ha a pénzügyi feltételek engedik, előadhatjuk újra, ugyanott.

- Amikor nincs más érv valaminek a visszautasítására, pénzösszegeket szoktak említeni, ami gyakran csak alibi a nemakaráshoz.

- Pedig inkább meg kellene mondani az igazat. Mert pillanatok alatt elterjed, hogy a kultúra megengedhetetlenül drága dolog.

- Át lehet vinni ezt a produkciót ugyanígy máshova? Fel lehet építeni ezt az aula- vagy arénaformát? Megvalósítható a Művészetek Palotájában?.

- Mindent lehet. Szándék és pénz kérdése. De azt is látni kell, hogy a szakmában a "nagy kollektív elhallgatás" övezi a Mozart-maratont. Sikeres - de igazán mégsem kell. Zavar. Szembesít valamivel. Az operisták kevés kivételével nem hozták szóba a kollégáim sem. Nem akaródzik róla beszélni, mert kínos. Szembesülniük kellett azzal, hogy lehet operát magyar nyelven, táncolva, fejen állva, ládában fekve, súgó nélkül énekelni - jókedvűen, közvetlenül, felszabadultan. Megint kiderült, hogy operát nem csak hamis pompával, a mesék világában lehet előadni, és látni kellett, hogy a közönségnek minderre igénye van. Több "jóakarónk" akadályozta, hogy az előadás zökkenőmentesen létrejöjjön, hiszen sértette az érdekeiket. A Tavaszi Fesztiválnak ugyanis nincs infrastruktúrája, próbaterme, zenekara, kórusa, kiszolgáló személyzete, még egy pianínója sincs. Mindezt előteremteni és 25 énekest összeegyeztetni lehetetlennek tűnő feladat, itt most mégsem kellett hozzá több tucat fontoskodó asszisztens, irodista és tanácsadó. Csak hát sok munka és felkészülés kell hozzá. Össze kell törni azt, aki ezt bizonygatja. Vicces volt látni, ahogy sokan azt várták, talán majd a kritika lehúzza. Nem így történt. Most hát marad a kuss, az elhallgatás, hátha többet mégsem lesz. (A májusi Muzsikában Fodor Géza hét oldalt kitöltő cikkben elemezte a Mozart-maratont; a lap a Così fan tutte előadásáról címlapfotót közölt. - A szerk.)

- Ez nagy keserűség lehet.

- Most olvastam Braunbehrens Mozart-könyvét. Nem akarom magam Mozarthoz hasonlítani, de bizonyos értelemben "megnyugtató", hogy ez a szerencsétlen fickó is mennyit szenvedett a császárral, a színházzal, az intrikával, küszködött, gyötrődött, kínlódott a pénzzel, a mecénásokkal, a meg nem értettséggel. Nyilván ez a düh az, ami engem is folyamatosan arra sarkall, hogy csináljak valamit. Világlátásom nem tudja elfogadni ezt a kényelmet, amelybe sokan bele tudnak süppedni.

- Imponálóan, frissen, őszintén tud dühös lenni - és ugyanilyen ösztönösen, mesterkéletlenül nyitott is. Hogyan sikerül ebben a közegben továbbra is nyitottnak maradnia?.

- Nyitottnak születtem, nyitottnak neveltek, bennem van ez az indíttatás. Biztos vagyok benne, hogy nehézségek máshol is akadnak, csak másfélék. Máshol az ember mástól lenne rosszul. Nem hiszem azt, hogy ez sorscsapás, hanem itt ezek a sorscsapások. Ezért kell róluk beszélni.

Bár sokan az ellenkezőjét gondolják rólam, én optimista vagyok. Azért vagyok nyitott, mert nem hiszem el, hogy ez így van, ahogy van, azt meg végképp nem, hogy ez így van jól. Éppen mert optimista vagyok, megyek egy házzal odébb, hátha ott megtalálom. Ezért is tanítok. A holnap érdekel.