Robert Levin, a páratlan tudású muzikológus és fortepiano-játékos, a Bach-verseny elnöke e választékos, számomra igencsak megtisztelő felkérő levele két - szó szerint is - forró, viharos, szakmai és emberi tapasztalatokkal zsúfolt hét auftaktjává lett. Lipcse más, mint a többi zenei verseny helyszíne. Itt a Tamás-templom, a Bose-ház a Bach-archívummal, a gyönyörű, reneszánsz Régi Városháza: mind élő, beszédes tanúi Johann Sebastian Bach életének, muzsikálásának, harcainak.

A verseny jelenlegi rendszerében kétévenként más-más hangszeresek, illetve énekesek mérik össze tudásukat. 2002-től a hegedű a barokk hegedűvel, a cselló a barokk csellóval egy kategóriába került - ez az "ökumenikus" szemlélet a jelek szerint ösztönzően hatott a fiatalok stílusismeretére, tágította zenei látókörüket, és minden bizonnyal kölcsönösen gazdagította művészi felfogásukat. Idén csembalisták (a legnagyobb számban!), zongoristák és modern, illetve barokk hegedűsök versenyeztek; az utóbbi két zsűri névsora beszédes bizonyíték a historikus előadói gyakorlat fontosságának elismerésére: például Paul Badura-Skoda, Malcolm Bilson a zongoristáknál, Simon Standage, Ryo Terakado a hegedűsöknél.

Talán szimbolikusnak tekinthető, hogy a csembalóverseny első fordulója a Lipcsei Egyetem Hangszermúzeumában zajlott (igazgatója a magyar Fontana-Gát Eszter), ahol a világ tíz eredeti Cristofori billentyűs hangszere közül hatot őriznek, köztük akecses, piros csembaló-kalapácszongora-párost. A zsüriben Ketil Haugsand norvég, Alekszej Ljubimov orosz, Mitzi Meyerson amerikai, Lars Ulrik Mortensen dán, Christine Schornsheim német, Masaaki Suzuki japán, Bob van Asperen holland, Mario Videla argentin művész-professzorok és jómagam foglaltunk helyet. Holland, amerikai, német iskolák, távol-keleti, orosz, dél-amerikai, közép-európai muzsikuspályák - színes és tágas ez a kép, a stílusokkal, előadói gyakorlattal, csembalóhanggal kapcsolatos sokféle ízlés, ideál szempontjából is.

Negyvenhárom fiatalt hallgattunk meg az elődöntőben (őket hatvan muzsikus közül választották ki, egy videokazettán beküldött francia szvit-előadás alapján), ebből tizenketten jutottak a középdöntőbe, és hatan a döntőbe. Érdekes, hogy a hagyományosan nagy csembalókultúrájú országokból - Németország, Franciaország, Anglia - aránylag kevesen érkeztek, rengeteg volt azonban az Európában tanuló távol-keleti (koreai, japán), és számos a volt szovjet köztársaságokban élő (észt, ukrán) fiatal. A versenyprogram a kétszólamú invencióktól a Wohltemperiertes Klavieron, francia szviteken, partitákon át a d-moll csembalóversenyig ívelt; Bachon kívül Froberger, F. Couperin, számozott basszus-játék és egy kortárs mű (a legtöbben Ligeti Passacaglia Unghereséjét választották) szerepelt a kiírásban.

Bár az értékelési rendszer szükségtelenné tette az egymás közötti megbeszélést - s így szerencsére a vitákat is -, szűkebb körökben természetesen megtárgyaltuk a produkciókat. Általában egyetértettünk abban, hogy bár a zenei-technikai színvonal megfelelő, sok versenyző a csembalón oly fontos interpretációs eszközöket - artikuláció, agogika, ornamensek, "timing" - nem a zeneileg indokolt pontokon és/vagy túlzott mértékben, gyakran uniformizált módon alkalmazza. A benyomás így az, hogy az illető nem igazán érti, mit sugalmaz a kotta, mi a zenei mondanivaló, de akar valamit "csinálni". Az eredmény: elszomorítóan természetellenes, modoros előadás.

Több "nagyágyú": a bruges-i, prágai versenyek díjnyertesei kényszerültek még a döntő előtt búcsúzni - hiába, a versenyek kiszámíthatatlanok! A pillanatnyi diszpozíció, az időjárás (mindvégig forróság kínzott mindnyájunkat), az ízlések sokfélesége, a hangszer - e tényezők mind befolyásolhatják az értékelést; persze ez később, a művészpályán is így lesz.

Felejthetetlen élmény volt az elődöntő utáni beszélgetés a kiesettekkel. Egyszerre csak személyiséget, arcot nyertek az ünneplős, komoly "Kandidat"-ok: szemük, hangjuk, mosolyuk-könnyük, reagálásaik, köszönetük meleg emberi találkozások sorává nemesítette ezt a korábban keservesnek tűnő kötelezettséget.

Kedvesek, maradandóak számomra a zsűritag-társakkal eltöltött órák is - úgy hallottam, nálunk volt a legjobb a hangulat. Megannyi színes, pezsgő, eleven humorú, hivatásáért rajongó egyéniség! Jókedvű sztorizások, szakmai beszélgetések versenyen kívül; feszült figyelem, dünnyögés, fejcsóválás, önfeledt vezénylés, gyönyörködő mosolyok a versenyprogramok alatt; lelkiismeretes mérlegelés, esetenként elégedetlenség, önmarcangolás és gyermekien izgatott eredményvárás az összesítéseknél. Úgy láttam, a fiatal muzsikusok számára nagyszerű példa Robert Levin mosolygós lénye, lefegyverezőn kedves viselkedése, szenvedélyes, irodalmi színvonalú megszólalásai, az a mélyről jövő, természetes pátosz, amellyel Bachot az "emberi kultúra kulcsfigurájának", zenéjének előadását "lelkesítő, felelősségteljes kihívásnak" nevezte, és felhívta a figyelmet művészetének filozófiai, szellemi-vallási gyökereire, egyetemességére.

A verseny első díját Francesco Corti huszonegy éves olasz fiatalember nyerte el, aki jelenleg Bob van Asperen növendéke Amszterdamban. Kirobbanó temperamentum, tiszta, virtuóz játék jellemezte játékát, de a lassú tételek kifejezésével - sajnos - adósunk maradt. Ezt a második díj nyertesétől, a huszonkét éves finn Ilpo Laspastól kaptuk meg: az ő varázslatos, megrendítő előadásában a d-moll csembalóverseny 2. tétele többünk szívét dobogtatta meg. (Itt derült ki, hogy nincs önmagában vett helyes tempó; ez az egyeseknek "túl lassú" megfogalmazás a végtelen fájdalom kifejezése révén vált meggyőzővé. Olyannyira, hogy elnéztük Ilpo kimeríthetetlen díszítőkedvét is, amely alig hagyott ütemet ornamensek nélkül...)A harmadik díjat a huszonhat éves francia François Guerrier kapta, aki a billentés színeivel, a formálás latinos könnyedségével aratott tetszést. Döntőbe jutott és muzikális teljesítményt nyújtott a Münchenben tanuló magyar Kovács Margit Melinda, és diplomával tért haza Oláh Aino, a budapesti Zeneakadémia növendéke.

A csembaló tehát a nemzetközi zenei életben immár elfogadott, játszott, tanított, iskolákat és irányzatokat felmutató hangszer, már nem egy "kezdetleges zongora"; úgyhiszem, itt lenne az ideje az itthoni szemléletváltásnak is. A Malcolm Bilsonnal a zongoraversenyről folytatott beszélgetés megerősített abban, hogy a barokk billentyűs hangszerek korabeli előadói gyakorlatát a zongoristáknak is ismerniük kellene, hiszen repertoárjuk alapköve éppen Bach. Jelenthetné ez a táncok, a tempók, a beszéd- és énekszerűség, a műfaji analógiák, a karakterek - röviden: a korabeli kottaolvasási elvek - ismeretét, s ezáltal a zene lényegének teljesebb megértését. Idén a Bach-verseny zongora kategóriájának első díját az az észt Irina Zahharenkova kapta, aki tavaly Prágábana csembalóversenyen, két éve Bruges-ben a fortepiano-versenyen nyert komoly helyezést.

Lehet, hogy legközelebb Lipcsében egy kategóriában versenyeznek majd a csembalisták, klavikord- és fortepiano-játékosok a zongoristákkal?

Azt hiszem, ez a Bach-interpretáció igazi jövője.