A bőség önmagában is imponáló, ám a vállalkozás fontosságát akkor tudjuk csak igazán felmérni, ha figyelembe vesszük: ezeket a koncerteket többek közt olyan ifjú muzsikusok hallgatták, akik elsősorban azért jöttek a világ minden tájáról Szombathelyre, hogy neves professzorok irányításával két héten át a hiteles Bartók-játékot tanulják. Az idei szemináriumon - a névsor tanúsága szerint - 77 hallgató vett részt, kétharmaduk külföldi. Sajnálatos, hogy a hosszabb szünet után végre újból meghirdetett kamarazenei kurzust, melyet Rados Ferenc tartott volna Bartók vonósnégyeseiről, végül le kellett mondani - állítólag a jelentkezők hiánya miatt.

Négy hangszeres kurzus indult ebben az évben: Várjon Dénes, illetve Rohmann Imre zongora-, Pauk György hegedű- és Hadady László oboatanfolyama. Mindnek középpontjában Bartók, illetve a huszadik század zenéje állt, ami persze nem jelentette azt, hogy más szerzők vagy korok muzsikájával ne készülhettek volna a növendékek. Hadady László egyik óráján például Bachhal foglalkozott, a Rohmann Imre kurzusát záró hangversenyen pedig Bartókon kívül Chopint, Lisztet és Debussyt játszottak a hallgatók. A hegedűsök zárókoncertjén Bartók-művek és Mozart-szonáták szerepeltek. A szeminárium programjához idén is csatlakoztak zenetudományi előadások, melyek a kurzusokon, illetve koncerteken hallható művekkel foglalkoztak. Somfai László Bartók vonósnégyeseiről, Vikárius László a Kékszakállúról, a Négy zenekari darabról és a Cantata profanáról, Szabó Miklós pedig Bartók kórusműveiről beszélt.

A Peskó Zoltán által vezetett karmester- kurzus anyaga Bartók 11. és 12. opusza, A kékszakállú herceg vára és a Négy zenekari darab volt. Tizenkilencen vettek részt a közel két hétig tartó, igen intenzív képzésen, melynek során a kiválasztott hallgatók a Szombathelyi Szimfonikus Zenekarral, illetve az operaházi Kékszakállú-produkció énekeseivel, Meláth Andreával és Rácz Istvánnal próbálhattak. A kurzus zárókoncertjén kilenc hallgató, köztük három magyar fiatalember vezényelt: a Négy zenekari darabban tételenként, a Kékszakállúban leállás nélkül, a jelenetek közti rövid cezúrákat kihasználva váltották egymást az ifjú dirigensek. Hogy milyen komoly munka folyt Peskó műhelyében, arról nemcsak az bizonyosodhatott meg, aki beült az órákra, hanem az is, aki csupán a végeredményt élvezte: színvonalas, egyes esetekben meglepően érett interpretációk születtek. Olyannyira, hogy az általam hallott idei öt szombathelyi koncert közül éppen ez a záróhangverseny adta a legnagyobb élményt. Ez persze elsősorban az énekesek érdeme. Rácz Istvánt szép orgánuma ideális Kékszakállúvá teszi, s bár a helyenként talán forszírozott hangerő a voce tartalmasságának rovására ment, előadása - mely érzékeny volt és átgondolt - összességében kiválónak mondható. Meláth Andrea lebilincselő Judit-alakításával kapcsolatban viszont egyedül a "zseniális" jelző tűnik megfelelőnek; az ő esetében az történt, amit úgy hívunk: teljes azonosulás a szereppel. Amikor a hallgatóban föl sem merül, hogy hamis-e a hang, jó-e az artikuláció, ezt vagy azt lehet-e másképp is énekelni - ugyanis minden pontosan az, aminek lennie kell. Meláth és Rácz július 22-én este a Kékszakállú koncertszerű előadásával színpad, díszlet és jelmez nélkül is fantasztikus, katartikus hatású drámát teremtett.

Két nappal korábban zajlott a "kórusmű-összkiadás" második hangversenye, melynek műsorán Bartók férfi- és vegyes kari alkotásai mellett három kortárs magyar mű is szerepelt. A Bartók-kórusok - melyek közül nem egy szinte sohasem hallható koncerten - egy apró cserétől eltekintve keletkezésük sorrendjében szólaltak meg. Így a hallgató is jól érzékelhette a zeneszerző kórusművészetének útját a Harsányi Kálmán versére komponált Est késő romantikus stílusától a korai magyar és szlovák népdalfeldolgozások homofon, szinte korálszerű letétjén át a harmincas évek bonyolultabb szerkesztésű népdalciklusaiig, illetve a - már önálló zenei anyagra épülő - Elmúlt időkből összetettségéig.

A férfikari műveket az Antal Mátyás vezette Nemzeti Énekkar általában tömör, magvas hangon szólaltatta meg. A tenor - bár hangszíne nem volt kiegyenlített - fényesen, s még a legmagasabb fekvésben is tisztán énekelt, a mélyebb szólamok viszont már korántsem voltak mentesek az intonációs pontatlanságoktól, és többször figyeltem fel bizonytalan belépésekre. Tegyük persze hozzá: a Nemzeti Énekkarnak ezen az estén nemcsak a Bartók-partitúrák által támasztott nehézségekkel, hanem a Berzsenyi Dániel Főiskola dísztermében uralkodó trópusi hőséggel is meg kellett küzdenie. Ennek ellenére összességében színvonalas előadásban hangzott el az Est, a Négy régi magyar népdal és a Tót népdalok. A Székely népdalok és az Elmúlt időkből megszólaltatása ezzel szemben még ideális koncertkörülmények között sem egyszerű feladat: ezekben - a szépen megoldott helyek, mint például az előbbi mű első tétele mellett - elsősorban a dinamikai paletta differenciáltságát és az előadásmód hajlékonyságát keveselltem.

A két vegyes kari ciklus közül a hangversenyt záró Magyar népdalok tetszett jobban: Antal Mátyás együttese gazdag kórushangzással, imponáló felkészültséggel énekelte a rendkívül nehéz művet. A Bartók-kórusokból álló műsort három, nem kevésbé komplikált mű (illetve műrészlet) színesítette: Jeney Zoltán Halotti szertartásának egy férfi- és egy vegyes kari tétele, két tétel KurtágA csüggedés és keserűség dalai című ciklusából, illetve Dukay Barnabás "...hogy idő nem lesz többé" című, 16 énekhangra komponált motettája.

A következő napon került sor a Bartók Fesztivál zárókoncertjére a Rádiózenekar és a Nemzeti Énekkar közreműködésével, Pál Tamás vezényletével. Nagyjából azzal az örömmel vártam ezt a hangversenyt, mint amivel az ínyenc nagyevő a négyfogásos ünnepi vacsorát: Két kép, 3. zongoraverseny, Falun és Cantata profana - igazán ígéretes menü. De, mint tudjuk, a legízletesebb ételeket is el lehet rontani.

A legehetetlenebbre kétségkívül a 3. zongoraverseny sikerült Király Csaba tálalásában. Keze alatt differenciálatlan, fakó zongorahangon szólaltak meg a szélső tételek; játéka örömtelen volt, nélkülözött mindenfajta könnyedséget és bájt - egyszóval lapos zenélést hallhattunk. A legjobban a második tétel madárhangos középrésze sikerült, azonban a tétel eleji híres zongorakorál a túl lassú tempó miatt teljesen szétdarabolódott. Ezt már csak tetézte, hogy a korálsorok között a prímhegedűk lelépő motívuma - bár ez alig hihető - egyszer sem indult el pontosan.

Ez utóbbi azonban már nem a szólista, hanem a karmester hibája. Pál Tamásnak nem az ütéstechnika az egyetlen gyenge oldala: hallhatóan a hangzásarányokkal sem törődik túl sokat - a Cantata sokszor kontrollálatlannak ható, masszaszerű hangzásképe mindenesetre erre engedett következtetni. Pálhoz - úgy tűnik - a robusztusabb zenei karakterek állnak legközelebb a bartóki hangvételek közül. Ennek megfelelően a Két képből a Falu tánca volt a meggyőzőbb, a Virágzás "varázszenéje" ezúttal nem született meg.

A koncert legjobban sikerült száma a Falun volt: mind a zenekar, mind a kórus összeszedetten, precízen muzsikált. Igen: zenekar és kórus; merthogy - szemben Bartók partitúrájával, amely négy vagy nyolc női hangot és kamarazenekart ír elő - ezúttal a Nemzeti Énekkar teljes, mintegy negyvenfős női kara és ennek megfelelően sokszorozott létszámú vonóskar működött közre az előadásban. Talán nem szükséges hangsúlyoznom, mennyire távol áll ez a hangzáskép attól, amelyet Bartók akart. Az arányok itt sem mindig voltak rendben: a "Bölcsődal" két női szólistája - ahelyett, hogy a pódium elején énekelt volna - az amúgy is nagyon hátra szorult kórus soraiból próbált egyensúlyba kerülni a hangszeres kísérettel; természetesen sikertelenül.

A Cantata profanában a két szólista, Fekete Attila és Massányi Viktor teljesítményét éreztem a legjobbnak: talán nem a legnagyobb átéléssel, mindenesetre pontosan és muzikálisan szólaltatták meg szólamukat. Ennek ellenére - és a Nemzeti Énekkar derekas helytállása ellenére - az összhatást mégis meglehetősen kiábrándítónak éreztem: a "tiszta forrás" ebben az előadásban hamisan hangzott.

A szombathelyi fesztivál - bár közép- pontjában idén egyértelműen Bartók muzsikája állt - nem maradt hűtlen a mottójában szereplő "Új zené"-hez sem. Igen szép létszámmal, 17 aktív hallgató részvételével zajlott a zeneszerzéskurzus, amelyet az első ízben tavaly meghívott hannoveri zeneszerző-tanár, Johannes Schöllhorn tartott. Bizonyára az is nagy vonzerőt gyakorolt a kurzusra jelentkező ifjú komponistákra, hogy négy napig a szeminárium vendége volt Eötvös Péter. Eötvös, aki azelőtt a karmesterkurzusokat vezette Szombathelyen, ezúttal legújabb műve, a Bartók Béla emlékének ajánlott CAP-KO kétzongorás változatának ősbemutatójára érkezett a városba. Július 17-én és 18-án az akusztikus és elektromos zongorára írott versenymű kompozíciós kérdéseiről tartott előadást, a koncert délelőttjén pedig a darab főpróbáját hallgathatták meg a növendékek. Eötvös Péter ezenkívül egy közös órát és több egyéni konzultációt tartott a kurzus hallgatóinak.

A 19-i kamaraesten Bartók két zongorára és ütőkre komponált Szonátája után hangzott el a CAP-KO szintén két (illetve a digitális hangszerrel együtt három) zongorát, cselesztát és három ütőt foglalkoztató új verziója. A két művet egymás után hallgatva nem nehéz a párhuzamokat felfedezni - akár a nagyforma terén, akár a zongorák és ütők viszonyában, akár abban, milyen jelentős szerep jut mindkettőben a párhuzamos szólammozgásoknak és mixtúráknak. Az is nyilvánvaló megfelelés a két kompozíció között, hogy mindkettőnek van zenekarkíséretes változata is. Ám míg Bartóknál a kétzongorás forma az eredeti műalak, melyet a zenekari hangszerelés lényegében csak dúsabbá tesz, addig Eötvösnél fordított a helyzet: itt eredetileg zongorára és zenekarra fogalmazott szövetről van szó, amelyből a szerző csak a három ütő és a cseleszta szólamát tartja meg, a többit egyszerűen egy zongorával helyettesíti. Vagyis amíg Bartók esetében lényegében egyenértékű változatokról van szó, addig Eötvösnél egy műről és annak redukciójáról, kivonatáról. Sajnos nem hallottam még a CAP-KO zenekari változatát, a partitúrát átnézve azonban számomra úgy tűnik, a kétzongorás kivonat nem helyettesítheti az eredeti verziót, inkább csak szükségmegoldásként lehet érvényes. A mű magánszólamát Szokolay Balázs, a második zongoraszólamot Rohmann Imre játszotta, rajtuk kívül Holics László, Holló Aurél, Rácz Zoltán és Váczi Zoltán működött közre a szerző vezényletével megtartott ősbemutatón.

Egy nappal korábban Kurtág György és Szőllősy András tiszteletére, valamint Ligeti György emlékére rendeztek hangversenyt a három komponista műveiből. A kissé hoszszúra nyúlt műsor gerincét négy fúvósötös alkotta: Ligeti ma már "slágernek" számító Hat bagatellje és jóval ritkábban játszott Tíz darabja, Kurtág op. 2-es Fúvósötöse, valamint Tihanyi László frissen befejezett Három bagatellje, amelyet Ligeti György emlékére írt. A műveket a Horizont Fúvósötös (Gyöngyössy Zoltán, Horváth Béla, Klenyán Csaba, Bizják Gábor, Jankó Attila) jó, de nem a tagjaitól elvárható egyenletesen magas színvonalon játszotta. Ligeti bagatelljei közül például a gyors darabok ugyan igazán lendületes és frappáns előadásban szólaltak meg, de a hangok minősége és a részletes kidolgozottság hiánya azt sejtette, hogy talán nem állt rendelkezésükre kellő mennyiségű próbaidő.

Kurtágtól három vokális ciklust hallhattunk a koncerten. A Tandori-versekre, énekhangra és hegedűre komponált ESZKÁ-emlékzajt Jónás Krisztina mintha nem érezte volna egészen magáénak, mindenesetre felcserélődtek a szerepek, s az énekesnő helyett a hegedűszólamot kiválóan játszó Mérey Anna lépett elő a darab protagonistájává. Az Esterházy-szövegekből írt Fancsikó és Pintában Jónás már sokkal inkább elemében volt, s Eckhardt Gábor zongorakíséretével jól élt a darabban rejlő humor lehetőségeivel. A szóló szopránhangra készült József Attila-töredékeket Ábrahám Csilla mind technikailag, mind zeneileg kiválóan, a hallgatót székhez szegező intenzitással énekelte.

Szőllősy Andrásnak két kompozíciója hangzott el a koncerten. Az 1964-es keltezésű Tre pezzi per flauto e pianoforte - annak ellenére, hogy Gyöngyössy Zoltán és Eckhardt Gábor igazán felkészülten szólaltatta meg - bevallom, nem érintett meg különösebben. Nem úgy a Lakatos István verssoraira írott Töredékek, amely - Jónás Krisztina, Gyöngyössy Zoltán és Gulyás Nagy György kidolgozott előadásában - megindítóan személyes, ihletett alkotásként hatott.

Idén öt napot töltöttem Szombathelyen. Egy kéthetes rendezvény esetében ennek alapján felelőtlenség volna bármiféle tanulságot levonni. Annyi azonban bizonyosnak látszik: a Bartók Szeminárium és Fesztivál - melyet idén már a Filharmónia Budapest Kht. szervezett - továbbra is őrzi népszerűségét, vonzza a diákokat, tanárokat, előadóművészeket. Az idei remek koncertprogram és a magas színvonalú kurzusok pedig arról tanúskodnak, hogy Szombathely továbbra is fontos képviselője Bartók szellemi örökségének.