Fontos témáról formátumos monográfiát írt Szalay Olga. Egyfelől olyat, amelyre jelentős új eredményei, filológiai korrektsége, világos okadatolása, lelkiismeretes tényközlései okán a további kutatás jó érzéssel fog hivatkozni. Másfelől pedig olyat, amely álláspontjának világos kifejtésével lehetővé teszi, hogy tudományos dialógusra, vitára lépjenek vele.

Műfaji szempontból tudománytörténeti életrajznak nevezhetnénk a kötetet, mely javarészt a Kodály által megvalósított vagy az ő közreműködésével, illetve kezdeményezésére létrejövő tudományos projektek kronologikus elbeszélésére vállalkozik. Visszafelé, az 1960-as évek Népzenekutató Csoportjának kutatási irányait ismertető fejezet felől nézve persze a kötet olvasható e Kodály által alapított kutatói kollektíva elő- és hőstörténeteként is. E történet - részint: történetek - kontextusaként Szalay könyve elsősorban azt a művelődéspolitikai programot kínálja, amely Kodály írásaiban a húszas évektől kezdve érhető tetten, s a harmincas évekre bontakozik ki a maga teljességében.

Mintegy előzményként rövid összefoglalást kapunk a 19. századi magyar népdalkutatásról (a korszak népdalgyűjteményeinek válogatott listáját a bennük közölt dallamok számával együtt a függelék közli), Kodály tanulóéveiről és "népdalszemléletéről". A bevezető rész egyrészt előlegezi a kötet főbb megállapításait, másrészt Kodály "tudósi személyiségéről" szólva felhívja a figyelmet az életmű spirális szerkezetére. Fő kérdéseihez, állításaihoz és hipotéziseihez Kodály tudatos élete során újra és újra visszatért: ez adja az életmű ordinariumát, amelyhez a múló évtizedek során propriumként járultak az egy körben lezáruló témák. A külső karrier két határpontot kínál a szerzőnek a kronológiai tagolásra. Az első népzenei gyűjtőútjára 1905-ben induló Kodály az 1920-as évek elején láthatta először nyomtatásban tudományos népdalkiadásait; 1940-től pedig, Bartók helyét átvéve, immár a Tudományos Akadémián, annak apparátusára támaszkodva folytatta népzenekutató munkáját (NB. a függelék második része Kodály gyűjtőútjainak annotált időrendi mutatóját adja).

Amint a szerzőtől megtudjuk, "sajátos forrásai voltak e feldolgozásnak azok a kutatási, archiválási és munkamódszerek, amelyek az MTA Népzenekutató Csoportjában a Kodály vezetésével közösen végzett feladatok révén váltak gyakorlattá és hagyománnyá, s a magyar népzenekutatás bartóki-kodályi iskolájának évtizedek során kikristályosodott szemlélete gyanánt - bár szűkülő körben - érvényre jutnak még ma is." (14.) A monográfiát olvasva olykor úgy is tűnhet, hogy a szerző megfigyelői pozíciója és kérdésfelvetései azon hagyomány értelmezési keretein belül keresendők, mely hagyomány egyúttal tudományos megfigyelésének tárgyát is képezi. Adott ponton ezt olvassuk például: "A népdal helyes szemléletét Kodály már... 1905-ben... megfogalmazza..." (kiemelés tőlem, 73.). Kodálynak a tudományos tevékenységével kapcsolatos módszertani és ideológiai önreflexióiban Szalay tehát nem olyan konstrukciókat lát, melyek értelmező elbontásával új kérdések feltevésére nyílik alkalom, hanem inkább a maga érvelésének evidens elméleti keretét találja meg bennük. A programadó Kodály-írások olvasata a monográfiában feltétlenül affirmatív, s olykor még az előbbiek nyelvhasználati sajátosságai is átcsúsznak az őket felidéző tudományos prózába. A "Zenei belmisszió" című fejezetben például azt olvashatjuk: "...a zenétlenség gyökereinek orvoslását keresve Kodály eljutott az iskoláig, majd még lejjebb, a tudat alatti magyarság nevelésének színhelyéig: az óvodáig." (129.) Miután a szöveg e ponton adósunk marad a "tudat alatti magyarság" korántsem magától értődő terminusának meghatározásával, nehéz megértenünk, hogy azt miért éppen az óvodában nevelik. A - mondani sem kell - Kodálytól származó fogalom egy későbbi említéskor már idézőjelbe, s magyarázó szövegösszefüggésbe kerül. Ám e kontextus sem teremti meg a külső nézőpontot, mert kritikai reflexió nélkül épít a kodályi fogalmi bázisra ("nemzetnevelés", "zenei anyanyelv", a magyar óvodásoknak "a magyarság közösségébe való beilleszkedése", 175.). Ez utóbbi megfigyelés alkalmasint kiterjeszthető arra, ahogy a kötetben Kodály szerves fejlődésre hivatkozó, ám lényegében normatív-intervencionista kultúra- és nemzetfogalma megjelenik. E kodályi koncepciók genezisének, életrajzi motivációjának megértéséhez azonban fontos adalékokkal szolgál a mű. Kodály nemzeti programhirdetése mögött nem csupán személyes Trianon-traumáját és a tanácsköztársaság alatti megbízatásai miatt elszenvedett kétéves vegzatúrát, "nemzetietlenséggel" való megvádolását kell látnunk (ezek Kodályra gyakorolt mély hatását a monográfia árnyaltan ábrázolja), hanem azt a fájdalmas lassúságot is, amellyel a hazai köztudat ismerte fel a kulturális szenzációt Kodály és Bartók 1905-től folytatott népzenei gyűjtéseinek tárgyában. Ezt tükrözi mindenesetre Kodály 1917 és 1924 között tervezett négy népdalgyűjteményének sorsa, melyek közül csak kettő jutott el a kiadásig (igaz, hogy a harmadik kiadásától kifejezetten Kodály állt el), s azok is úgy, hogy a szerkesztést illetően Kodály végül kompromisszumokra, illetve fontos döntések átengedésére kényszerült (113.).

Szalay Olga szisztematikus, szilárd empirikus alapokon álló, jelentős primer levéltári kutatást involváló monográfiája elsőként ad alapos képet egy olyan tárgyról, mely már régóta kötelező fejezetévé vált a 20. századi magyar zenetörténetről szóló elbeszéléseknek. A népzenekutatói munka intézményi háttere (vagy annak hiánya), finanszírozása (vagy finanszírozatlansága), a népdalgyűjtő utak praktikus körülményei és a munka technikai vonatkozásai éppúgy a vizsgálódás körébe vonódnak, mint a tudományos eredményeket prezentáló Kodály-írások. Munkája nyomán lépésről lépésre követhető nyomon annak a tudományos paradigmának a kialakulása, amelyből a magyar zenei folklorisztika jelentős része kinőtt, s amelyhez az - ha máshogy nem, a megszüntetve megőrzés gesztusával - viszonyította magát.

A teljesség igénye nélkül, főként új kutatási eredményekre koncentrálva említek néhány, a könyvben kidolgozott témát. Bartók és Kodály 1916-1917-ben végzett katonadalgyűjtésének hátterében kibontakozik egy enyhén szürreális K. u. K. történet, melyben szerepet kap a közös Hadügyminisztériumnak az első világháború kellős közepén megalakított Zenetörténeti Központja is. Szalay rekonstruálja Kodály 1915 és a húszas évek első fele között tervezett, de végül soha meg nem jelentetett siratódallamokról szóló tanulmányának történetét. "A magyar »Monumenta Musicae«" című fejezet a Kodály gyűjtésében fennmaradt, s raritásnak bizonyuló, típusukat egymagukban képviselő dallamokkal foglalkozik, s ahol lehetséges, azok írott, zenetörténeti-közköltészeti kontextusát tárja fel. Szalay Olga mindemellett újonnan tárja fel a Tudományos Akadémia szerepét a magyar népdalösszkiadás előmozdításában, az 1930-as és 1940-es években. A kapcsolódó intézménytörténeti fejezetek, melyek többek között a jeles testület Néptudományi Bizottságának, illetve Népzenei Albizottságának döntéshozatali mechanizmusaiba avatnak be, pontosan körvonalazzák Bartók akadémiai állása létesülésének körülményeit, s egyúttal közelebb visznek ahhoz, hogy tisztán lássuk, mi mindentől fagyott meg a levegő a két kutató között 1940-re. Megtudhatjuk, milyen sajátos tudományszervezői ethosz mutatkozott meg a Magyar Népzene Tára köteteinek 1951-ben megkezdett, s máig is folyamatban lévő kiadásában: Kodály "magas szintű tudományos konszenzus megvalósulásának tekintette, amelyben a sajtó alá rendezőn kívül mindenki névtelenül és legjobb tudása szerint, kötelezően vesz részt". (313.)

A "Kodály és a hatalom" című fejezet Kodály helyét tárgyalja az 1948 utáni államszocialista kultúrpolitika mezején. A címben foglalt ellentétpárral kapcsolatban felvethető, hogy persze maga Kodály is "hatalom" volt - tekintélye, a zeneéletre gyakorolt informális befolyása, az általa képviselt művelődéspolitikai agenda részbeni "eladhatósága" okán -, s centrumhelyzete 1951-es megszilárdulása után éppenséggel leválthatatlanabbnak bizonyult a politikai hatalom egymást követő kulturális szakfelelőseinél. Hogy "Kodály és a kommunista rendszer céljai" vajon tényleg "...csak látszólag találkoztak a népi kultúra vonalán" (315.), azt érzésem szerint azért nehéz megítélni, mert helyzetét végeredményben mind a két fél úgy értelmezte, mint a kétségkívül markánsan eltérő utopisztikus végcélok taktikus felfüggesztését/behelyettesítését, részeredmények elérése érdekében. A zenei közbeszédben mindenesetre a politikai hatalom által importált művészeti doktrína és a kodályi (ha tetszik: népi-nemzeti) zenekulturális koncepció zsargonja keveredett, s asszimilálódott is egymáshoz.

Végül néhány apró korrekció. A népi írók lajstromában nyilván elírás miatt tűnik fel Szomory Dezső, alkalmasint Szabó Dezső helyett (181.). A zeneakadémiai Zenetudományi Osztály (1950-1952) vezetői állását valóban Maróthy Jánosnak szánták, de azt végül sose töltötték be, Maróthy nem is vett részt az Osztály munkájában (vö. 317.). A Zeneművészek Szövetsége pedig 1951-ben nem meg-, csupán vezetésére nézve átalakult (a szervezet alapítására 1949-ben került sor). Kodály kezdettől díszelnök volt, az ügyvezető elnöki tisztségben pedig Szabó Ferenc és Szabolcsi egymást váltották 1951-ben, azt sosem töltötték be párhuzamosan (vö. 317.).