Hogy a klasszikus zenei DVD-piacra is betörni igyekvő Hungaroton Records nem operafelvételekkel debütált a hang- és képrögzítés e legújabb területén, az legfeljebb a mai magyar operajátszás sivárságát tekintve érthető vagy legalábbis magyarázható. Az azonban nem világos számomra, miért gondolták úgy, éppen Bach zenéjének van szüksége arra, hogy a kiváló hangminőséghez tökéletes minőségű kép is társuljon. Bach zenéje ugyanis aligha kíván bármiféle díszletet vagy dekorációt, s bár történtek már kísérletek Bach-kantáták vagy passiók operajellegű előadására, ezek esztétikai sikere - és egyáltalán e siker lehetősége - a legnagyobb jóindulat mellett is megkérdőjelezhető. A Hungaroton 2005-ben megjelent két új kiadványa - Schiff András Angol szvit-, illetve Perényi Miklós Csellószvit-felvételei - esetében szerencsére nem erről, csupán egy hagyományos koncert-, illetve stúdiófelvétel képi rögzítéséről van szó. Kérdések azonban ezekkel kapcsolatban is felmerülnek, bár szögezzük le előre, sokkal kevésbé a lényeget, vagyis a zenei interpretációt illetőn.

Perényi Miklós 1996-ban a Magyar Televízió számára rögzítette a Csellószviteket - az 1981-es, csak fekete lemezen hozzáférhető, legendás Hungaroton-felvétel után először -, s az új technikai vívmánynak köszönhetően játéka ezúttal nem csak jó minőségben hallható, de ugyanígy látható is. Bevallom, számomra már az ötlet is furcsa egy kissé, hogy valaki Bach legbensőségesebb zenéinek egyikét kívánja képen is rögzíteni, ráadásul éppen a híresen introvertált Perényi Miklóssal. Persze tudom, egy zenei produkció esetében az előadó személyisége rendkívül fontos, és valóban élmény látni, ahogyan Perényi eggyé olvad hangszerével, és szemét lehunyva, más tudatállapotba kerülve Bach zenéjében elmerül. Ez a DVD-felvétel azonban aligha képes visszaadni a Perényi-koncertek utánozhatatlan atmoszféráját, amiért főként a mesterséges közeg, a lélektelen stúdió mesterkélt berendezése okolható. Perényi aprócska színpadon ül egy viszonylag nagy tér közepén, körülötte hasonló aprócska színpadokon székek, s a székeknek támaszkodva gazdátlan csellók. Az egyes szvitek más-más megvilágítást kapnak, előre sejthetőn a G-dúr szvitet például világosabb közegben adja elő Perényi, mint a d-mollt. Hogy mindennek a magyarázatot nem igénylő fényszimbolikán túl mi az üzenete, nem jöttem rá: a fények változása és a szürreális díszlet inkább zavaróan hatott, s elvett az előadás élményéből, semmint gazdagította volna azt. S ha mindehhez hozzávesszük, hogy a DVD-lemezekben rejlő lehetőségek teljes mértékben kiaknázatlanul maradnak - a lemez két "extrája" mindössze Perényi hivatalos életrajza és a Hungarotonnál készített felvételeinek listája -, a grafikus megvalósítás szánalmas, a magyar nyelvű menüben ráadásul a c-moll szvit is D-dúrként szerepel, nos, mindezt egybevetve azt mondhatjuk, legnagyobb csellistánkhoz finoman szólva is méltatlan ez a kiadvány - s hogy mennyire méltó Bachhoz, arról inkább ne is beszéljünk.

Perényi játéka persze sok mindenért kárpótol. Aki egyszer is hallotta őt, tudja, hogy leírhatatlan az az intenzitás és elmélyültség, a zenei odaadásnak az a foka, amely előadásait jellemzi. A hallgató úgy érzi, nincsen hang, amely mögött ne volna teljes mértékben jelen egész személyiségével, amely ne úgy szólalna meg, ahogyan "meg kell szólalnia". Lenyűgöző, hogy egyik csellószvit előadásában sem találunk egyetlen bizonytalan intonációjú hangot, egyetlen olyan pillanatot, amikor a koncentráció akár csak egy hajszálnyival is alábbhagyna. Perényi folyamatos feszültségben tartja és egy pillanatra sem engedi el a hallgatót. Tekintet nélkül a közönségre, a sikerre, az utókorra, mintha egyetlen célt tartana szem előtt: behatolni a zene legrejtettebb régióiba. És ez a fajta csellózás még akkor is elvarázsolja az embert, ha a belőle fakadó Bach-játék ma már túlhaladottnak mondható. Perényi egyértelműen a 20. század nagy csellistáinak - Casalsnak, Tortelier-nek, Rosztropovicsnak - az örököse, s mintha érintetlenül hagyta volna a historikus előadói gyakorlat ma már több évtizedesnek mondható hagyománya. Számomra - aki már a régizene-mozgalom térhódítását követően váltam tudatos zenehallgatóvá - olykor zavaróak Perényi visszafogott tempói, az egyes tánctételek vontatott, minden hangot egyformán fontosnak tartó előadása, de lenyűgöz Perényi interpretációjában a d-moll szvit nyitótételének komolysága, az Esz-dúr szvit Prélude-jének monumentalitása, ac-moll Sarabande metafizikai mélysége. Nem tudom, Perényi mennyire mozog otthonosan a historikus előadói gyakorlat területén, csak kívánhatom - főként a magunk számára -, hogy a Bach-játék utóbbi évtizedeinek újdonságait egyszer beépítse saját előadói eszköztárába.

Azokat az újdonságokat, amelyeket Schiff András pályatársai többségénél gyümölcsözőbben olvasztott saját zongorajátékába. Schiff Bach-interpretációjának egyik legfőbb erénye, hogy képes a modern zongorán megvalósítani a 18. századi billentyűs hangszerek sajátos játékmódját - ahogy ő fogalmaz az Angol szvitek kapcsán: "átvarázsolni a régi hangszerek világát a mai hangszerekre". Schiff DVD-je persze nemcsak ebből a szempontból különbözik Perényiétől: a két felvétel műfaja is más. Az Angol szvitek felvétele Schiff 2003. február 11-i koncertjén készült a Zeneakadémián, vagyis hagyományos koncert-videóról van szó, melyhez - kihasználva a DVD-kínálta technikai lehetőséget - Schiff rövid kommentárjai kapcsolódnak az egyes szvitek előtt.A kommentárokat két nyelven is felkínálja a DVD, s legnagyobb meglepetésemre Schiff nem ugyanazt mondja el angolul, mint magyarul. Ráadásul bizonyos dolgok csupán az egyik nyelven hangzanak el: magyarul például nem beszél a rendkívül fontos és általa mesterien művelt inégal-játékról, de a lejegyzett bachi díszítmények improvizatív jellegét illető - a g-moll Sarabande és a Rácz Aladár-i cimbalmozás kapcsolatáról szóló - megjegyzés is csak angolul hangzik el. Schiff ismertetései általában rendkívül élvezetesek, s bár túl mélyre nem hatolnak, számos fontos kérdést érintenek, összességükben azonban kissé csapongóak, ami elkerülhető lett volna, ha Schiffet egy felkészült kérdező irányítja - ahogy tette annak idején Glenn Goulddal Bruno Monsaingeon. Lenyűgöző, ahogyan Schiff fejből idéz a Bach-életmű bármely szegmenséből - a g-moll szvit nyitótételéhez a János-passió kezdetét, az F-dúr szvit párhuzamaként a 2. brandenburgi versenyt, az e-moll szvit kapcsán a Máté-passió nyitótételét -, és magával ragadó az a szeretet, ahogy legkedvesebb szerzőjéről beszél.

A koncert történeti érdekessége, hogy egy bárdolatlanul megfogalmazott, néhány év távlatából azonban jelentéktelennek tűnő, s végkicsengésében inkább pozitív kritika hatására e koncert nyomán robbant ki a rossz emlékű vita a magyarországi zenekritika21. század eleji állapotáról - ekként tehát a korszakot kutató jövőbeli zenetörténészek számára is fontos dokumentum lesz ez a felvétel. A koncert szinte valamennyi kritikája kiemelte Schiff vállalkozásának monumentalitását, a puszta fizikai igénybevételt, amit a hat Angol szvit egy estén való eljátszása igényel. És valóban megdöbbentő közelről látni, hogy Schiff milyen magától értődő könnyedséggel felel meg a maga állította igényeknek, hogy koncentrációja a majd' kétórányi zene előadása során láthatólag és hallhatólag egyszer sem hagy alább. Mintha mi sem volna természetesebb, mint Bach Angol szvitjeit egyvégtében eljátszani.

Persze félreviszi az egyszerű halandót e különleges teljesítmény csodálata, hiszen ennél sokkal fontosabb az, ahogyan e szvitek megszólalnak. Schiff kezei olykor mintha nem is ugyanannak az embernek a végtagjai volnának, tökéletesen képesek függetlenedni egymástól, s így az egyes szólamok olykor egymástól eltérő artikulációt igénylő megszólaltatása akár két szólam esetében is hallatlanul gazdag polifon szövet illúzióját képes kelteni. S bár hosszan sorolhatók Schiff játékának erényei az aprómunkától - vagyis az invenciódús, improvizatív díszítésektől - a nagy formák megragadásáig, számomra a legemlékezetesebbek (s úgy tetszik, Schiff számára is a legélvezetesebbek) az egyszerű faktúrájú tételek voltak: az e-moll és az F-dúr Sarabande, illetve a "galantériák", vagyis a menüettek, bourrée-k, gavotte-ok, passpied-k. A Schiff előadásából kirajzolódó Bach-képnek ugyanis éppúgy része az apokaliptikus szenvedélyű e-moll és d-moll Gigue, a forma komplexitásában bármely olasz szerző bármely concertóját felülmúló a-moll vagy g-moll Prélude, mint a zavarba ejtően egyszerű, aprócska tánctételek. Mintha Schiff arra tanítana, hogy Bach nemcsak a kontrapunktika és a felfoghatatlanul gazdag belső viszonyrendszerű zenei formák utánozhatatlanul nagy mestere volt, hanem az egyszerű zenei formák és fülbemászó dallamok területén is otthonosan mozgott.