A koncertsorozatot két téma köré csoportosítva fogom értékelni. Először a zeneszerzők szóbeli vallomásaiból kirajzolódó Bartók-kép, Bartók-recepció néhány jellegzetességét emelem ki. Ezután térek rá a hitelesnek ható interpretációkra és előadókra, valamint néhány emlékezetes kompozíció - a lehetőségekhez mérten részletesebb - értékelésére.

Szinte kivétel nélkül valamennyi alkotó fontosnak tartotta elmondani, hogy Bartók milyen fontos művészi és emberi példát mutatott. Az akadémikus művészettől elforduló, saját útját járó zeneszerző képe, a bátor, lelkiismeretes, egyszerre személyes és univerzális zenei nyelven megszólaló komponista portréja majd' minden vallomás visszatérő motívuma volt. Sokan említették a népzenekutató Bartókot, de a népzenei ösztönzésről, annak mélyen átélt művészi konzekvenciáiról senki sem beszélt. Úgy éreztem, a vallomások népzenét érintő gondolatai kivonatos zenetörténeti kézikönyvekből származtak. Kivételt az ázsiai országokból érkezett zeneszerzők képeztek, akik szavaikkal ugyan nem, de zenéjükkel jelezték, hogy a népzene és a komponált zene közötti kölcsönhatás ma is követhető alkotói program. Más kérdés, hogy ez valóban bartóki mintákat követ-e, vagy csak kötelező zenetörténeti hivatkozás. Népdalfeldolgozással (helyesebben: népdalfeldolgozás-félével) két magyar szerző: SUGÁR MIKLÓS és HOLLÓS MÁTÉ jelentkezett, a népies hangot MESKÓ ILONA kompozíciója ütötte meg. Rendkívül tanulságos volt - ebben inkább a külföldi zeneszerzők jártak az élen -, hogy milyen Bartók-műveket neveztek meg az alkotók nagy jelentőségű, nagy hatást kiváltó kompozíciókként. Ez a lista ugyan nem reprezentatív, mégis igazolta az általános elvárást. Igazi meglepetéssel nem szolgált, hogy a leggyakrabban említett művek között a vonósnégyesek (elsősorban a 3., 4. és 5.), a Zeneí..., a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre szerepelt. Egy-egy említés a Divertimentóra, a Táncszvitre, a Concertóra, A kékszakállú herceg várára a jól ismert Bartók-kánont visszhangozta. A kórusműveket egy magyar komponista (BÁNKÖVI GYULA) említette. A Cantata profana semmilyen összefüggésben nem hangzott el, még a "tiszta forrás" említése is feltűnően hiányzott (meggyőződésem, szerencsére). Nagyon érdekesek tartottam, hogy sok külföldi zeneszerző emlékezett vissza gyermekkori Bartók-élményére, a Mikrokozmosz és a Gyermekeknek sorozat darabjaira, melyek nagyban hozzájárultak zenei pályájuk további alakulásához. Felszabadító, érdekes és izgalmas kompozícióként említették ezeket a műveket. Zongoradarabokra és a három zongoraversenyre kizárólag pianista-zeneszerzők utaltak, és meglepő az is, hogy hiányzik a listából a táncjáték és a pantomim.

A külföldi szerzők közül - s ebben élen jártak az olaszok - igen sokan tettek említést Bartók zenéjének strukturális, matematizálható építkezésére, az aranymetszésre, a Fibonacci-sorra, a formai szimmetria jellegzetességeire. Olyan szerző is akadt, mint az olasz BEATRICE BARAZZONI, aki művének kompozíciós stratégiáját (úgymond) bartóki mintákat követve alakította ki. A jellegzetes "éjszaka zenéje" hangütésre rajta kívül HING-YAN CHAN (Hongkong) hivatkozott (Lacrimae florarum). Több mű is egy Bartók-darab valamely témáját, motívumát, hangszerelési sajátosságát tekintette kiindulópontnak. A görög PHIVOS-ANGELOS KOLLIAS (Descriptions of some flows) a Zene... hangszerelésére és a 4. kvartett Allegro pizzicato tételére, a litván OSZVALDASZ BALAUSZKASZ (Music for strings) a Zene... fúgatémájára és a 3. vonósnégyes nyitótételének témájára építette fel saját művét. JOYCE BEETUAN KOH (Szingapúr) a Táncszvit második tételének témáját vette át (For cello, zheng and string orchestra). Izgalmas művet komponált KONDOR ÁDÁM az 5. vonósnégyes zárótételének egyik epizódjából kiindulva (Cadenza). LÁNG ISTVÁN (Ívek a térben) a Két kép Virágzás című tételéből épített be egy dallamot saját művébe. Az idézetet tartalmazó művek egy részére a későbbiekben még visszatérek.

Külön kell szólni arról a három zeneszerzőről, aki nem az évfordulóra komponált, de az évfordulóra küldte el korai darabját: mindhárom több mint fél évszázada készült. Tulajdonképpen Bartók-kortársakról van szó, olyan szerzőkről, akik fiatal korukban Bartók zenéjét még valóban kortárs zeneként hallgatták, a későbbiekben kibontakozó életművük alapján pedig a mai zene legfelső osztályába kerültek. Az osztrák FRIEDRICH CERHA (2. szonáta hegedűre és zongorára), a spanyol CRISTOBAL HALFFTER (Tres piezas para cuarteto) és SZŐLLŐSY ANDRÁS (Hegedű szólószonáta) darabjai magas fokú szakmai felkészültségről és az egyéni hang kitapintható jelenlétéről árulkodtak. Visszatekintve nem nehéz megállapítani, hogy már ezek a kompozíciók is jósoltak valamit a későbbi oeuvre jelentőségéből. Különösen igaz ez Halffter kvartettjére (1954), melyet a Somogyi Vonósnégyes magas színvonalon szólaltatott meg. Cerha 1953-ban keletkezett művének előadása (Szenthelyi Miklós és Szenthelyi Judit) csekélyebb hatást gyakorolt rám. Pedánsan, a mű formai szerkezetét világosan felmutatva, de kevés fantáziával játszotta Szőllősy darabját Barta Mihály. Az 1947-ben írt mű a sorozat legrégebbi kompozíciója volt. A szerző bevezető szavainak egy részét - nem csak dokumentumértéke miatt - szó szerint idézem: "... 1939 és 1940 között (Bartók) minden hangversenyén ott voltam. (...) A búcsúkoncertje mindenesetre olyan megrendítő esemény volt, hogy azt hiszem, akik ott voltunk, mindannyian tudtuk, hogy valami végleg lezárult. Azt még nem sejtettük, hogy a magyar zene zárult le végleg, (...), aztán telt-múlt az idő és kiderült, hogy a magyar zene zárult le végleg."

Több remek előadással találkozhattam. Időrendben haladva kiemelkedőnek éreztem a Budapest Klarinétkvartett produkcióját. FEKETE GYULA darabját (Klarinét-kvartett) első hallásra megszerettették velem. Fekete számára Bartók "a zenei következetességet, a tisztességet és a tisztaságot jelenti." Kompozíciója valóban a zenei következetesség példája volt, a mű hangzását pedig a klasszikus értelemben vett tisztaság jellemezte. A négy hangszer folyékonyan és természetesen kapcsolódott egymáshoz, az egyes szólamok végig megőrizték önálló melodikus profiljukat, néha az volt a benyomásom, hogy egy felkészült madrigálegyüttes akár el is énekelhetné a Klarinétkvartettet. Hogy ez a zenéből sugárzó béke és harmónia egyáltalán nem hasonlít arra, amit magunk körül vagy magunkban látunk, az Fekete számára bizonyára érdektelen. Ez a zene azáltal akar kikapcsolni, hogy bekapcsol valami másba, valami nem létezőbe. Horváth Bence trombitaszólójára (HORVÁTH BALÁZS: Mérföldekre) is szívesen emlékszem vissza, bár valószínűleg igaz, hogy a mű az éter hullámain keresztül nem ugyanazt a hatást váltja ki, mint élőben. A zeneszerző a Bartók- Benny Goodman kapcsolatot idézte fel azáltal, hogy Miles Davis iránti tiszteletét tette a kompozíció alapötletévé. Davist - és ez nem kis kihívás az előadó számára - nem csak a jazztrombitás speciális hangadásaival kellett megjeleníteni, hanem színpadi modorát, egész lényét, néha kifejezetten ellenszenves viselkedését is el kellett játszani (szerencsémre láttam őt budapesti fellépésén). E színészi teljesítményt csak a 6-os stúdióban helyet foglaló kevesek láthatták, azt hiszem, jól szórakoztak.

Perényi Miklós csodálatos, intenzív és átélt előadása (SÁRI JÓZSEF: Elégia) zeneszerző és előadó tökéletes egymásrautaltságáról szólt. Sári a legnehezebb utat választotta. Következetesen egyszólamú és lassú zenét komponált, csak tiszta, vonóval megszólaltatott, torzítástól mentes gordonkahangra (kizárólag a darab legvégén hallunk pizzicatót), ráadásul még a hangterjedelmet is a hangszer természetes fekvésében használta ki (ellenpéldaként egy héttel később FRANK CORCORAN ír zeneszerző nagyon gyenge nagybőgődarabját - Quasi un basso - hallgathattuk meg). A feszültséget folyamatosan fenntartani képes mű úgy idézte meg Bartók panaszos és elégikus magányzenéit, siratóit, hogy közben nem vált stílusimitációvá.

A Serei Zsolt által vezetett Componensemble négy ensemble-darabot szólaltatott meg. Az együttes sikeresen keltette fel érdeklődésemet KONDOR ÁDÁM és VACHE SHA-RAFYAN (Örményország) kompozíciója iránt. Kondor az 5. vonósnégyes utolsó tételének Allegretto con indifferenza epizódjára utalt (Vikárius László sajátos "musikalischer Spass"-ként jellemzi az adott helyet), mely szerinte egy cadenzát helyettesít. Ellenőrzésképp meghallgattam a Magyar Vonósnégyes felvételét: az ötlet nem tűnik képtelenségnek. Kondor - Stockhausen szellemében, aki a Mozart-stílustól teljesen idegen cadenzát komponált egy fuvolaversenyhez - ezt a "hiányzó" cadenzát írta meg. A darab - kezdete mottószerűen elindítja a bartóki témát - szertelen, ötleteket egymásra halmozó szerkezetét nem kell magyarázni, de (és ez is illeszkedik a cadenza fogalmához) a háttérben érzékelhető zenei anyag gravitációs erejét igen. Mert létezéséről valahogy tudomást szerzünk, de hogy mi ez a mű (vagy művek), melyhez ez a bővítmény csatlakozik, titokban marad. És ez a zenei titok élteti a nagyszabású kompozíciót, igen távoli példaként Elgar Enigma-változatait juttatva eszembe. A darabot a Componensemble alkalmi vonósnégyese játszotta, évtizedek óta együtt muzsikáló kvartett-társaságokat megszégyenítő összeszokottsággal. A mű "záróakkordját" már kiszenekar szólaltatta meg, felvételről visszahallgatva hátborzongató ez a befejezés, élőben valahogy elsikkadt. Sharafyan Offertorium című darabja az egész sorozat egyik nagy felfedezése volt. A Horn András szép klarinétszólójával megszólalt mű végig a giccsel kacérkodik, mindig eljut egy pontig, melyen egy milliméterrel túl már ott lenne valami émelyítő édesség. Soha nem lép át abba a régióba, és ez számomra a tehetség egészen elemi megnyilvánulása.

Gyors tempóban fejlődik az Akkord Vonósnégyes, ezt egy olyan mű előadását hallgatva kellett megállapítanom, mely egyébként távol állt tőlem. VAJDA JÁNOS 3. vonósnégyese számomra a lektűr-irodalomhoz hasonló minőséget képvisel, igaz, a legjobb lektűrökét. Egymást váltó ostinato-szerkezetek, idézetjátékok, inkább sebességgel és nem belső kohézióval fenntartott lendületesség, hatásos gesztikulálás és néha alpári humor jellemzi a művet. Inkább a szintén évfordulós Sosztakovicsot juttatta eszembe.

Kiérlelt produkcióknak tűntek az Intermoduláció Kamaraegyüttes által megszólaltatott darabok interpretációi (vezényelt Tihanyi László). A korábban is említett Beatrice Barazzoni darabját (Imago) olyan plasztikusan szólaltatták meg, hogy már első hallásra kiderült a műről, mennyire nincs arányban a szerkezet kimódoltsága a zenei anyag jelentéktelenségével. Másodszori meghallgatásra valamit javult a véleményem, meglepetésemre sokkal összefogottabbnak és tömörebbnek találtam. PHIVOS-ANGELOS KOLLIAS darabját (Descriptions of some flows) csak Bartók-hivatkozásnak éreztem. ANTONIO GIACOMETTI vallomása alapján arra számítottam, a Sehnsucht und Traum teóriával agyonterhelt kompozíció lesz, de szerencsére a szerző hivatkozása az érzelemi telítettségre nem maradt üres szó, s ebben elsődleges szerepet játszott Tihanyi érzékeny, színekben és gesztusokban gazdag betanítása.

Varázslatos játékával keltett feltűnést Klenyán Csaba (LUCA VANNESCHI: Ellag). A szólóklarinétra komponált darab ennél jobb előadásban aligha fog valaha is elhangozni. Hasonlóan jó formában játszott a Trio Lignum: úgy éreztem, SUGÁR MIKLÓS darabja (Két kápolnavirág) a szerzőnek az utóbbi években legjobban sikerült alkotása. Igaz, magam a fenti időszakban kizárólag az EAR Együttes számára írt műveivel találkoztam. Blöffszerű és idővel igencsak fárasztó darabra áldozott sok energiát a Tetraversi Fuvolanégyes (JONAS BAES: Patangis-Buwaya - and the crocodile weeps). A Fülöp-szigeteken élő komponista közel negyedórás "művét" fejből játszották, dicséretes, hogy az együttes vezetőjétől, Ittzés Gergelytől még hömi-éneket is hallhattunk.

Kiváló előadásban hangzott el (Déri György és Kousay Mahdi) Láng István két csellóra komponált darabja és JOHN MARLOW RHYS zongorára (Váradi Judit) és ütőkre (Palotás Gábor és Szabó István) írt műve, a Bartók's umbrella. Utóbbi mű hangszerelésének legizgalmasabb pillanatai azok, amelyekben Bartóktól eltérően nem a zongora ütős jellegét emeli ki a szerző, hanem a zongora segítségével a hangolatlan ütőhangszereket teszi "melodikussá".

Sajnálatos, hogy éppen a Magyar Rádió muzsikusaiból álló alkalmi formációk (május 3.) és a kórus (június 2.) okoztak csalódást. Pedig ezekre a napokra is jutott néhány érdekesnek tűnő alkotás. Ilyen volt a korábban is említett Balakauszkasz és Joyce Beetuan Koh egy-egy műve. Balakauszkasz zongorára, hárfára és vonószenekarra írt darabja (Music for strings) a helyszínen a vonósok kimunkálatlan hangzásával riasztott el. (A felvételen - ezt hallhatta a rádióhallgató is - a két szólóhangszer, különösen a hárfa durva kiemelése okolható a szerencsétlen végeredményért.) Úgy érzem, Beetuan Koh műve is jobb előadást érdemelt volna. A tradicionális kínai citeraféleség, a zheng szerepeltetése elé eleve nagy várakozással tekintettem (megszólaltatója Oi Ying Leung volt), Antal Mátyás betanításában azonban a mű hangzásának arányrendszere, a cselló és a zheng viszonya teljesen megoldatlan maradt. A kimenő adás- hang alapján ebben az esetben a kritikusnál kedvezőbb képet alkothatott a műről a rádióhallgató. Az utolsó napon lépett fel Strausz Kálmán vezényletével a Magyar Rádió Énekkara. Produkciójukat hallgatva MASSIMILIANO VIEL, TÓTH PÉTER, ZOMBOLA PÉTER és BÁNKÖVI GYULA műveiről felelőtlenség lenne bármit mondani.

A hangversenyciklust összességében sikeresnek éreztem. Ha lesz folytatása 2009-ben, egy vitathatatlanul kerek Haydn-évfordulón, én ott leszek.