A Budapesti Tavaszi Fesztivál régóta érvényesülő szerkesztési elve, hogy mindig akad egy-két "fesztivál a fesztiválban": olyan körülhatárolt eseménysor, amely a maga önálló logikájával illeszkedik a programkínálat heterogén vonulatába. Ilyen volt idén a Svájc köszönti Budapestet cím alatt összefoglalt hét rendezvény (hat koncert és egy balettprodukció), melyből kettőről a Muzsika hasábjain is olvashatnak. Piros mezőben fehér kereszt különböztette meg a többitől mindjárt a nyitóestet: ezen Svájc legismertebb szimfonikus együttese, A SUISSE ROMANDE ZENEKARA kétharmad részben magyar műsort szólaltatott meg, magyar karmester vezényletével, a program középpontjában egy új magyar mű magyarországi bemutatójával.

EÖTVÖS PÉTER nemrég befejezett alkotása, a CAP-KO (Concerto for Acoustic Piano, Keyboard and Orchestra - versenymű akusztikus és elektromos zongorára) Bartók előtt tiszteleg. Szokatlan módon egyszerre öt megrendelő ösztönözte megszületését, ennek megfelelően a magyarországi bemutatót megelőzve, illetve azt követőn, gyors egymásutánban Európa számos pontján ismerhették/ismerhetik meg (München, Göteborg, Genf, Amszterdam, Brüsszel, Párizs, Bécs). A darab mindenekelőtt szellemében: a hagyományhoz való kapcsolódás és az újítás kettősségében bartóki. Hagyományos a háromtételes szerkezet, maga a versenymű formája-műfaja, konkrétan is a bartóki örökségre utal a három ütőhangszer-játékos concertáló szerepköre (lásd az 1. zongoraversenyt), ám újat kereső a mód, ahogyan Eötvös az egyetlen szólista figyelmét és erejét két hangszer között osztja meg. Az akusztikus zongora azt nyújtja, amit bármely más kortárs műben nyújthat, elektromos alteregója azonban lehetővé teszi, hogy bármely leütött hanghoz járulékos intervallumokat és színeket társítson a szerző. Ez egyrészt a hangközstruktúrák és tónusok rendkívüli variabilitását eredményezi, másrészt hallatlanul mozgalmas, sűrű zenét generál. És még valamit: a kutató, intellektuális játék lehetőségét. Eötvös közönsége tudja, hogy a zeneszerzőnek számos olyan műve akad, amelyben rendező elvként funkcionál egy-egy éles fénnyel megvilágított alapgondolat, amely felfedező útra hívja a komponistát. Magam a CAP-KO-t is ezek közé sorolom. A két hangszer eltérő lehetőségei eredményezik, hogy a hagyományos és az elektromos zongora játszanivalója markánsan eltér egymástól, mivel azonban egyazon előadó szólaltatja meg mindkettőt, a hallgató akár a vívódó Én önmagával folytatott, belső párbeszédeként is értelmezheti ezt a zenét.

A kortárs zongorarepertoár apostola, PIERRE-LAURENT AIMARD nagy odaadással, virtuózan játszotta a művet. Eötvös Péter saját új opusza előtt, a koncert élén Ligeti György Lontanóját vezényelte - úgy emlékszem, hallottam ezt a partitúrát már színgazdagabb, kommunikatívabb előadásban is. Annál vonzóbb eredményt hozott a karmester és a svájciak munkakapcsolata a szünet után, Stravinsky Tavaszi áldozatában. Eötvös feszes dramaturgiájú vezénylése plasztikusan tárta elénk a balettzene filmszerűen éles karakter-, tempó- és metrumváltásokban bővelkedő formáját; a kiváló zenekar pontos összjátékkal és tartalmas hangon, reprezentatív szólókkal szolgálta mű és tolmácsolás sikerét. (Március 17. - Budapest Kongresszusi Központ)

A fesztivál Mozart-vonulatának legfőbb attrakciói színpadon zajlottak - ezekről külön cikkben olvashat az érdeklődő. Akadt azonban a hangszeres zene területén is terjedelmesebb, összefüggő eseménysor, a svájci fejezethez hasonlóan "fesztivál a fesztiválban"-funkcióval: hat koncerten Mozart összes vonósnégyesét ígérte a programfüzet, hat külföldi kvartett (Quatuor Mosaïques; Carmina Quartett; Casalquartett; Petersen Quartett; Hagen Quartett; Lipcsei Vonósnégyes) előadásában. A Muzsika Tavaszi Fesztivál-i hangversenykörképe a hat estből kettőről közöl beszámolót.

Erich Höbarth, Andrea Bischof, Anita Mitterer és Christophe Coin 1989-ben alapított együttese, a QUATUOR MOSAÏQUES nyitotta a ciklust a fesztivál második napján. Műsoruk harmonikusan illeszkedett a korai és az érett Mozart kvartett-művészetét szembeállító sorozat koncepciójába. A formálódás periódusát ezúttal a hetvenes évek elejéről származó (a zenekari divertimento műfaja felé is átjárót kínáló) itáliai darabok közül képviselte a két rész élén két háromtételes kompozíció: a K. 158-as F-dúr és a K. 160-as Esz-dúr kvartett. E két műre felelve előbb a K. 499-es D-dúr (Hoffmeister) vonósnégyes, majd a Haydnnak dedikált sorozatot berekesztő mesterdarab, a Dissonanzen-kvartett (C-dúr, K. 465) vonultatta fel a kiforrott mozarti vonósnégyes tulajdonságait. Működött az elképzelés: a párba állított zenék minden szóbeli magyarázatnál világosabban érzékeltették hangvétel, fajsúly, arányok és fogalmazásmód különbségét.

Az érzékeltetésben persze része volt a négy muzsikus együttműködésének is. Köztudomású, hogy a Quatuor Mosaïques historikus hátterű együttes, de őket hallgatva ez jóval kevésbé tűnik fel, mint ha történetesen a Quartetto Esterházy vagy a Festetics Vonósnégyes lemezeivel ismerkednénk. Kétségtelen a tagolás választékossága, a hangzás áttetsző könnyedsége, de úgy tetszik, a Quatuor Mosaïques tagjai másféle hagyományokra is figyelnek, s azokat is folytatják: áttételesen a 20. század nagy kvartettstílusának szuverenitásából, hangzásának patinájából is felfedezhető valami e magas színvonalú, vonzó eklektikájú muzsikálásban.

Nem tudom, a feltűnően takarékos fűtés okozta-e, mindenesetre ezen az estén a szónak sem szoros, sem átvitt értelmében nem forrósodott fel a levegő a Roosevelt téri MTA-díszteremben (a szünetben a jegyszedők megsúgták: a koncert előtt maguk a művészek tették szóvá a hideget, s a közönség is láthatta, amint egyikük leheletével melengeti a kezét). 2003-ban, amikor a Quatuor Mosaïques Schiff András fertődi fesztiváljának vendégeként lépett pódiumra az Esterházy-kastélyban, ihletettebb, sűrűbb, személyesebb hangú előadások születtek az együttes vonói alatt. Ha a csillagos óra különleges atmoszférájával adósaink maradtak is, a tudást, a hangszeres játék biztonságát, az ízlés kifinomultságát felsőfokon képviselték. Tetszett a korai F-dúr kvartett könnyedsége, Andantéjának puha tónusa, hatásosan érvényesült a D-dúr mű saroktételeiből áradó energia és a menüett rusztikus karaktere. Az Esz-dúr vonósnégyes az Adagio középtétel telt tónusával hagyott nyomot a hallgatóban, végül pedig a Dissonanzen-kvartett megfogalmazása a nyitótétel harmóniaérzékeny tolmácsolásával, menüettjének mozdulatgazdagságával, fináléjának szimfonikus hangzásigényével igazodott a darab formátumához. (Március 18. - MTA Roosevelt téri díszterme)

Akad régizenei előadás, amely diszkréten kezeli a történeti informáltság tényét: light historizmust nyújt, amely épphogy megbizsergeti a stiláris ízlelőbimbókat, alig venni észre. Más produkciókban oly erősek a korhűség interpretációs ismérvei, hogy az eredmény torkon ragad, leteper. Magamban mindeddig a Giardino Armonico játékát tartottam számon az energiát sugározva felkavaró, forgószél-temperamentumú régizene-tolmácsolás prototípusaként, a Tavaszi Fesztivál harmadik napja óta azonban az ENGLISH CONCERT neve is feltétlenül listám élén szerepel. Kétségtelen, hogy a kamarazenekar az egykori alapító, Trevor Pinnock vezetésével sem volt éppen halvérűek gyülekezete, amit azonban az együttes koncertmestereként és művészeti vezetőjeként 2003 óta munkálkodó ANDREW MANZE visz véghez muzsikusaival, lélegzetelállító. (Vajon a különbség csak a két művész vérmérsékletében keresendő, vagy Manze-nek netán az is kezére játszik, hogy mint koncertmester, egyenlők közötti elsőként a zenekarba olvadva szervesebb kapcsolatot alakíthat ki partnereivel, mint egy csembalista-karmester?)

Ami a műsort illeti, kétségtelen: az öt mű közül legalább három maga is arra törekszik, hogy a lélegzet újra és újra elálljon. Haydn Tempora mutantur melléknevű A-dúr szimfóniája (Hob. I:64 - 1778) nemcsak a keletkezés közelsége miatt értékelhető az est műsorán elhangzott két Philipp Emanuel Bach-szimfónia (Esz-dúr és G-dúr, Wq 183/2 és 4 - 1775/76) rokonaként, hanem azért is, mert a tételkarakterek és a tagolódás különbségei ellenére a zenei beszéd fordulatai mögött mindhárom esetben hasonló szándékok húzódnak: a drámaiság, a meghökkentés, a szokatlanság élményének előidézése. Ebben pedig Manze és az English Concert tagjai a jelek szerint verhetetlenek. Haydnnál a nyitó Allegro csupa dinamizmus és kontraszt volt, pompásan funkcionáltak benne a fortékat előkészítő, vibrátómentes, "fű alatti" piano-felületek. A Largo tolmácsolása bátor leleménnyel hangsúlyozta a tétel szabálytalanságait, dallamának szokatlan vezetését és rendhagyó felépítését. Jólesően darabos volt a menüett, és a dinamika viharos végletei tartották mindvégig izgalomban a finálé hallgatóját. Philipp Emanuel két tömör szimfóniájához a szélsőséges expresszivitás alapmagatartásával közelített Andrew Manze és az English Concert.

A jubiláns Mozartot két kompozíció képviselte. Az első részben Haydn és Philipp Emanuel Bach között hangzott el a c-moll Adagio és fúga (K. 546) robusztus mozgású, de száraz tónusú, drámai ritmizálású és hangsúlyozású - egyszóval remek - Adagióval és rövid hangokban bővelkedő, tisztán, világosan tagolt, szigorú-szikár fúgával. A szünet után, a második rész élén pedig a G-dúr hegedűverseny (K. 216) adott alkalmat arra, hogy Andrew Manze szólistaként is bemutatkozzék a budapesti közönség előtt. Ez utóbbi minőségében nem éreztem olyan meggyőzőnek, mint zenekarvezetőként. A nyitótételben könnyedség és sok hatásos sforzato piano effektus, a fináléban kellemes lendület, táncos lejtés és hangsúlygazdagság jellemezte játékát, előadásából azonban hiányzott a jelentőség, a szuggesztivitás, ami - kell-e hangsúlyozni? - a historikus előadópraxisban is fontos kelléke egy szólista eszköztárának. Az Adagióban pedig kissé meglepett a váratlanul felbukkanó vibrato, valamint a sok legato, ami kissé egybemosta a versenymű-magánszólam hangjait. (Március 19. -Zeneakadémia)

Csengery Kristóf

A 24 éves kínai zongora- művész, LANG LANG személyében napjaink nemzetközi zeneéletének nagy felfedezettje látogatott el a Tavaszi Fesztiválra. Az ifjú sztár, akinek hamisítatlan csodagyerek-karrierje még Kínában indult, majd a korlátlan lehetőségek országában ívelt fel, már évek óta a legnagyobb kaliberű karmesterekkel és zenekarokkal koncertezik Keleten és Nyugaton egyaránt, médiajelenségként pedig a hangversenytermen kívül is képes lázba hozni a közönséget. Az IMG és a Deutsche Grammophon hatalmas erőket mozgató PR-kampánya legalábbis a Liszt, Paderewski és Horowitz örökébe lépő vituóz showman imázsára összpontosít, akit - megkülönböztető jegyként - származása arra predesztinál, hogy egyrészt az idegenek pártatlanságával közelítsen a nyugati tradícióhoz, másrészt hogy hazájának dinamikusan fejlődő komolyzenéjéből is ízelítőt adjon a globális hangversenypódiumon.

Szkeptikusabb kritikusok ugyanakkor modorosnak vélik előadásmódját és laboratóriumi sterilitásban kikevert effektusok hatásvadász bevetése miatt dohognak. Rahmanyinovnak a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR kíséretével előadott 2. zongoraversenye tehát igazi kuriózum volt, amennyiben első alkalommal adott lehetőséget a hazai publikumnak, hogy közvetlenül megtapasztalhassa Lang Lang hatalmas népszerűség és hírverés alapjául szolgáló zongorajátékát.

Kétségtelenül volt mit hallani, volt min gondolkodni ezen az estén. Lang Lang ugyanis valóban lenyűgöző koncertpianista-egyéniség. A vérbeli szólista kisugárzásával az első hangtól az utolsóig mindenható ura volt a történteknek. Ehhez egyébként a FISCHER IVÁN dirigálásával remeklő Fesztiválzenekar tagjainál keresve sem találhatott volna jobb partnereket. Ők még a harmadik tétel nyaktörő sebességűre gyorsított és izgalmasan hangsúlyozott fúgájában is hajlandók voltak zökkenőmentesen követni a vendéget.

Lang Lang élményszerű és elegánsnak ható technikai tökéletessége legalább egy ponton biztosan revelatív, s ez nem a gyöngyöző pergőjáték, igaz, ő ennek is magával ragadó mestere. Zongorázásában impozáns hangzásbeli igény, fantázia és kreativitás mutatkozik meg, melyet többek közt virtuóz pedáltechnikával tesz hallhatóvá. Egy zongorista, aki az ujjaival egyenrangú szerepet szán a lábának, s főleg a fülének. A lassú tételben, ahol olykor a hallásküszöb környékén lavírozó pianóval énekelt a billentyűzeten, a repríz előtt megszólaló, a három- és négyvonalas oktáv határán mozgó terctrillát hirtelen lelassította, majd pedállal a hangversenyzongora hatalmas rezonálótestének belsejében ekhót keltett. Hallatlan, érzékicsalódás-szerű élmény volt, amit az ember vonakodik elhinni a fülének, amit lehet ugyan kísérleti effektusnak nevezni, de semmiképpen sem pejoratív értelemben. Még akkor sem, ha azokban a csilingelő pillanatokban a művész úgy tartotta fent a kontaktust a közönséggel, hogy teljes felsőtestével a nézőtér felé fordult.

Igaz, hogy szólóinak agogikája a hiteles érzelmi kiáradás és a manírosság kényes határmezsgyéjén mozgott, de jó ízléséhez nem fér kétség. A többit a késő romantikus zongorairodalom eme túlságosan is népszerű darabjánál meglehetősen szubjektív dolog meg- és elítélni. Az első ráadásként eljátszott Tavaszi tangó, melyet Lang Lang kínai kompozíciónak mondott (bár a bővített szekundos moll darab ezt egyáltalán nem igazolta) a bravúros felépítés és az ő ötcsillagos előadása ellenére is csak populáris zene maradt.

A koncert második felében Richard Strauss mintegy egyórás balettje, a József-legenda zenéje szólalt meg úgy, hogy közben a nehezen elképzelhető utasításokban tobzódó balettlibrettó rövidített magyar fordítását kivetítőn lehetett követni. Hofmannsthal és Kessler gróf kétszeres áttéttel a reneszánsz Velencébe helyezte és modern-dekadens köntösbe öltöztette a bibliai témát. A mesterkélt koncepcióról Strauss leplezetlen szarkazmussal nyilatkozott, és nem titkolta, hogy nehezére esett befejeznie a komponálást. Ennek ellenére a partitúrának a nagy Strauss-operákhoz kapcsolódó áthallásai miatt is érdemes volt műsorra tűzni Fischer Ivánnal és a Fesztiválzenekarral a József-legendát: a hosszadalmas táncbetétek után a tényleges bibliai cselekménynél, vagyis a darab utolsó negyedében átforrósodott a levegő. (Március 19. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem)

Németh G. István

Ha választani kell, Tavaszi Fesztiváli hangversenyélményeim közül a negyedik általam meghallgatott koncert - a hatodik nap - tapasztalatait idézem fel legszívesebben. Ezen az estén valóban kedvező csillagállás alatt történt minden, kompromisszumok és csalódások nélkül, kizárólag az öröm és a gazdagodás jegyében. S még némi meglepetés is árnyalta az esemény alaptónusát. Sokszor beszélgettem már muzsikusokkal zenekarokról, de még soha nem hallottam, hogy valaki az európai élvonalról szólva a római ACCA-DEMIA NAZIONALE DI SANTA CECILIA szimfonikus zenekarát említette volna. Most ez az együttes lépett fel Budapesten - és pompás teljesítményt nyújtott. Telt hangú, tartalmasan megszólaló vonóskar, melynek hangzásában van súly és erő, mégsem válik nehézkessé. Intelligens és pontos fafúvók; tartással játszó, fényes zengésű rezek. Csiszoltság, reprezentatív igényű, virtuóz együttműködés, amely azonban mentes a gépiességtől, megőrzi a spontaneitás lendületét és a közös muzsikálás örömét, s mindezt sugározni is képes magából. Dióhéjban ennyi, amit a Santa Cecilia Zenekar bemutatkozásáról elmondhatok.

Az eredményért persze jelentős részben illeti elismerés a Magyarországon első ízben vendégszereplő karmestert. A 47 éves ANTONIO PAPPANO Londonban született olasz családban, de Amerikában tanult, meredeken felfelé ívelő pályája során pedig Oslótól Brüsszelig és Bayreuthtól New Yorkig sok helyen megfordult már, mindenütt sikert aratva. Titka, úgy tetszik, egyszerű. Pappano rendkívül differenciáltan hall, és igényes, eredeti elképzelése van a művekről, de megadatott számára a képesség, amely hozzásegíti, hogy szándékait lényegre mutató, egyszerű eszközökkel közvetítse. Vezénylése - s ez olasz karmester esetében talán meglepő - nem "szép" a szó koreografikus értelmében, inkább kissé darabos, ám ez meg is óvja a karmestert arról, hogy a közönségnek dirigáljon. Pappano a zenekarral kommunikál, közte és együttese között zárt az áramkör. S még valami: miközben részletekben gazdag, igényesen kidolgozott produkciókat nyújt, feltűnően következetes figyelemmel fordul a nagyobb egységek, a forma egésze felé.

Őszintén szólva már Haydnjával levett a lábamról. Keze alatt a Santa Cecilia Zenekara - pár nappal az English Concert remek Haydn-játéka után - úgy adta elő a Hob.I:1-es D-dúr szimfóniát, a saroktételekben olyan tiszta hangzással, mozgékonyan és áttetsző faktúrával, az Andantéban olyan gáláns táncmozdulatokkal, ahogyan ezt a repertoárt szimfonikus zenekartól ritkán hallani. Szymanowski, azt hiszem, soha nem lesz a kedvencem, az 1. hegedűverseny mégis jó volt arra, hogy karmester és zenekara érzékenyen megjelenítsen egy zenei világot, amelynek felülete csupa csillámlás, vibrálás és villódzás, mélyében pedig nyugtalanság erjed, és különös víziók bontakoznak ki, mintha nem is versenyművet hallanánk, hanem kísérőzenét vagy balettet. A második részt kitöltő Brahms-mű, az 1. szimfónia tolmácsolásának kulcsszava jelentőség és tartás lehetne. Pappano mindvégig nagy drámai erővel, ám ugyanakkor figyelemre méltó önfegyelemmel muzsikált, s e két tényező jótékony feszültséggel teli erőteret hozott létre. Ebben az erőtérben azután éles fény világított meg minden fontos mozzanatot. Hogy csak egyetlen példát idézzek: a teljes mű során, de különösen a finálé lassú bevezetésében nagy elismeréssel hallgattam a vonósok telt pizzicatóit, s azt a csendet, amelyet Pappano ezek körül képes volt megteremteni. Meg ne feledkezzem a ráadásról: Verdi A végzet hatalma nyitánya Pappano betanításában csiszoltan és feszesen szólalt meg, nemes szenvedéllyel és áradó dallamossággal.

A Szymanowski-versenymű szólistája, CHRISTIAN TETZLAFF már járt Budapesten: 2001 januárjában Lalo Spanyol szimfóniáját játszotta a Fesztiválzenekar kíséretével. Hogy nagyszerű hegedűs és érzékeny muzsikus, az öt éve is kiderült róla - mindezt mostani produkciója csak megerősítette. Szymanowski 1. koncertje sem az előadónak, sem a közönségnek nem egykönnyen adja meg magát, a negyvenesztendős német muzsikus azonban közel hozta hallgatóihoz e zenét. Karcsú, fényes hangon játszott, s ez illett a mű ideges érzékiségéhez; éneklő dallamformálása érvényre juttatta az utóromantika, impresszionizmus és modernség keverékeként megszülető Szymanowski-hang stiláris és emocionális telítettségét. Fontos szerepet kaptak előadásában a deklamáló, gesztikus elemek, amelyekkel érzékenyen reagált a mű hangulatváltásaira. Christian Tetzlaff, ez a minden sztárallűrtől tartózkodó, rokonszenvesen természetes viselkedésű művész az ünneplést Bach-ráadással köszönte meg. (Március 21. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem)

Bizonyos olvasatban, bizonyos típusú koncertlátogatók számára a Tavaszi Fesztivál kétségtelenül nem egyéb, mint ünnepelt nemzetközi sztárok parádéja. A koncertpódium ötcsillagos hírességei közül idén is sokan látogattak Budapestre március második felében, s talán nem tévedek, ha e kategóriában a két legnagyobb érdeklődéssel várt eseményt Daniel Barenboim és MAXIM VENGEROV nevéhez kapcsolom. Az előbbi eljövetele csak remény maradt: Barenboim, aki tavaly a Chicagói Szimfonikusok társaságában karmesteri és zongoraművészi minőségében egyaránt vendégeskedett a Tavaszi Fesztiválon, idén Bach Wohltemperiertes Klavierjának teljes I. kötetét játszotta volna el, ám betegség miatt kénytelen volt lemondani koncertjét. (Helyette beugrással Peter Donohoe vállalta a változatlan műsor megszólaltatását. Vannak kivételes jelentőségű művek, amelyeket bizonyos muzsikusokkal szabad meghallgatni, másokkal azonban nem érdemes. Ismervén Donohoe zongorázását - engedtessék meg ez nekem -, úgy döntöttem, számomra ő nem az a művész, akinek előadásában kíváncsi vagyok a Wohltemperiertes Klavier 1. kötetének 24 prelúdiumára és fúgájára. Tompítsa az iménti mondat élét, hogy ilyen zongorista ma a világon igen kevés akad. Koroljov, Sokolov, Schiff - negyediket hamarjában nem is tudnék mondani.)

Vengerov azonban eljött. Pontosabban, ahogyan azt eddig is mindig tette: jött, látott és győzött, mint valamely western-hős. E filmcsillaghoz illő diadal érdekében tett első lépésként megváltoztatta az eredetileg meghirdetett műsort: Sosztakovics 1. hegedűversenyének (a-moll, op. 77) szólistájaként aligha arathatott volna olyan tapsot, mint a nagy klasszikus kedvenc, Beethoven koncertjében (D-dúr, op. 61). Második lépés: Vengerov a nagy klasszikus kedvencet úgy adta elő, mintha az a nagy romantikus kedvencek egyike volna. Beethoven Hegedűversenyét - ezt az áhítattal teli művet, amelynek valójában nincs igazi gyors nyitótétele, inkább két lassú tételt követ benne egy fénnyel teli, ruganyosan szökellő vadászrondó - ez a velejéig 19. századi olvasat hatásra kihegyezett, mutatós, virtuóz előadási darabként próbálta eladni a közönségnek, eredményesen. A nyitó Allegro ma non troppo klasszikus tisztasága, egyszerűsége és oratio-atmoszférája szertefoszlott, a játékra manírok telepedtek, a figuratív szakaszok "kunsztos" előadásmódja etűdözéssé fokozta le azt, ami Beethovennél az önkifejezés újabb és újabb síkjainak meghódításáért vívott zenei küzdelem hangszeres vetülete. Felesleges tehernek éreztem a Larghetto agogikáit; ugyanitt önnön műviségüket leplezték le a megcsinált érzelmi csúcspontok, tervszerű átszellemülések. Az eddigiekből logikusan következik, hogy Vengerov, hangszerének hőse a finálé chasse zsánerében érezte magát leginkább otthonosan. Mint hegedülés, a Beethoven-koncert előadása kétségkívül világszínvonalú teljesítménnyel szembesített - zenélésként ugyanezt a produkciót legfeljebb félreértésnek nevezhetem. Vagy manipulációnak. Utóbbira utalt, hogy Vengerov a koncerten beszédet mondott, magyarul szólt a közönséghez és udvarolt a zenekarnak. Ilyen előzmények után nincs mit csodálkozni azon, hogy pár perccel később már Brahms egyik Magyar táncának éttermi modorú előadásától visszhangzott a terem, s azon még kevésbé, hogy a publikum az émelyítő ritardandókat ütemes tapssal kísérte. Vengerovhoz ezen az estén leginkább az első ráadás illett, Massenet Meditációja a Thaïsból - ez a lekerekített, viaszbevonatú darab, amelyben hamisítatlan sztárhegedülést hallottunk tőle.

HAMAR ZSOLT vezényletével a pécsi PANNON FILHARMONIKUSOK frissen, temperamentummal játszották a kezdő számot, Sosztakovics Ünnepi nyitányát - nem ők tehetnek arról, hogy ez a mű akkor funkcionált volna igazán, ha utána is Sosztakovics következik. A Beethoven-koncert kíséretében azonban már nem remekeltek, a második részt kitöltő Schumann-kompozíció, az 1. szimfónia pedig többnyire szürkén, számos részletében ziláltan szólalt meg. (Március 23. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem)

Bartók Béla születésének 125. évfordulójáról március 25. előestéjén emlékezett meg ünnepi koncert. Ezen a napon ért véget az MTA Zenetudományi Intézetének háromnapos nemzetközi Bartók-konferenciája is, s a külföldi kutatógárda az utolsó előadást követően testületileg látogatott el a hangversenyre. Több világrész specialistái győződhettek meg arról ezen az estén, hogy Magyarországon nemcsak Bartók-kutatás zajlik, de a Bartók-interpretáció is virágzik - nem akármilyen virágokat.

Effajta alkalmakkor mindig beszédtéma a műsor: mit kívánnak megmutatni a szerkesztők a világnak a különleges napon, midőn az alkotó felé a szokott figyelem sokszorosa fordul? A kissé talán meglepő válogatásra - Fiatalkori hegedűverseny, 1. zongoraverseny, Concerto, vagyis három concerto egymás után - több magyarázat is kínálkozik. Az első szerint a három mű kiegyensúlyozottan képviseli az életmű korai (1908), érett (1926) és késői (1943) szakaszát. A második szerint a szünet előtt felhangzott versenyművek ritkaság volta egészséges kontrasztot képez a szünet után megszólalt, gyakran hallható zenekari opusz népszerűségével. Végül a gyakorlati szempont: ezekre a művekre lehetett ideális előadókat találni. Meglepetésemre a koncerten nem hangzott el beszéd. Pedig mint ki sorsát el nem kerülheti, szorongva vártam, hogy a zene előtt pulpitusra lép a kulturális politika valamely fontos embere, és megnyilvánul. Örülök, hogy ez elmaradt. A nyereségként elkönyvelhető hiányt tekintsük új hagyomány kezdetének: nagy alkotók jubileumán ezután is csak a művek kapjanak szót.

Előadói koncepció és zene között a legteljesebb harmónia, úgy tapasztaltam, a nyitószámban alakult ki. A 28 esztendős KELEMEN BARNABÁS minden jel szerint túljutott a művészi érlelődés problematikus szakaszán. Muzsikus személyisége letisztult, ennek megfelelően világos formálással, kristályos karakterekkel, salaktalan hangon szólalt meg vonója alatt a Fiatalkori hegedűverseny. A szecessziós dallamok végtelen indáit éneklő hangon jelenítette meg, a tételekkel együtt lélegző tempókra éppoly biztonsággal talált rá, mint az ideális dinamikára, s a telt, dús szövetű zenekari kíséretet oly természetesen öltötte magára, mint jól szabott kabátot. Az 1. zongoraverseny szólistája, RÁNKI DEZSŐ is kifogástalan produkciót nyújtott, de Bartókkal való találkozását ezúttal nem éreztem olyan magától értődőnek, mint máskor. Nagy muzsikushoz illőn Ránki ezúttal is kulturált és arányos, pontosan kidolgozott előadással lépett hallgatói elé, s azt is tapasztalja a világ - idestova négy évtizede -, hogy a bartóki idiómát a művész anyanyelveként beszéli, ám a most hallott 1. zongoraverseny mintha visszafogottabb, tompább-szelídebb lett volna az ideálisnál; mintha a sokat emlegetett jellegzetesség, a billentyűs instrumentum ütőhangszerszerű kezelése ezúttal kevésbé érvényesült volna, mint amennyire megszoktuk, s e mű esetében el is várjuk.

KOCSIS ZOLTÁN szuggesztív irányításával a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR már a két versenymű kíséretében is a felsőfokot képviselte mind atmoszférateremtés, színek kikeverése és karakterek megrajzolása terén, mind pedig a szólistákkal való együttlélegzés dolgában. A legnagyobb lehetőséget azonban természetesen a második részt kitöltő Concerto megszólaltatása kínálta az együttes számára. Kocsis Zoltán maximális igényességgel készítette fel muzsikusait: a közönség rendkívül hatásos és mutatós produkciót hallott erős hangsúlyokkal, éles kontrasztokkal, a reprezentatív virtuozitás szellemében megformált szólókkal és óraműszerűen pontos kamarazenei részletekkel. A karmester képzeletében, úgy tetszik, régóta kiforrott koncepció él a Concerto tempóiról és karaktereiről. Ez az olvasat a mű jelentős hányadát igen feszes és igen élénk lüktetésű zeneként értelmezi - feltűnő ez kiváltképp a 2., a 4. és az 5. tétel hallgatásakor. Az említett tételek gesztusrendszere, zenei magatartásformája kisebb-nagyobb mértékben át is lényegül a feltűnően szapora pulzus hatására: a Giuoco delle coppie veszít felszabadult játékosságából; az Intermezzo interrottóban csökken a kétféle anyag szembeállításának kontrasztja, a finálé még célratörőbbé válik. (Március 24. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem)

Bartók-est után Mozart-est. A Tavaszi Fesztivál vendégeként Budapesten járt a MOZARTEUM ORCHESTER SALZBURG, hogy egész estét betöltő Mozart-programmal tisztelegjen a névadó születésének 250. évfordulója előtt. Plakátszerűen ünnepi volt a műsor is: három nevezetes kompozíció. Az első részben a kis g-moll szimfóniát hallottuk (K. 183), ezt a bécsi zongoraverseny-termés egyik kiemelkedő darabja követte 1786-ból (A-dúr, K. 488), hogy a szünet után a Jupiter-szimfónia(C-dúr, K. 551) koronázza meg a tömör, de igényes válogatást.

Angol dirigens, IVOR BOLTON vezényelte a salzburgiakat - a műsorfüzet szerint 2004 óta ő az együttes vezető karmestere. Nem szeretnék igazságtalan lenni, hiszen nem tudhatom, hogy az összképből, amely ezen a vasárnap estén elénk tárult, mennyi a betanító felelőssége, s mennyi a Mozarteum Orchester szilárdan őrzött tradíciója - de hát a kritikaírás elfogadott alapelve, hogy egy zenekari teljesítmény mögött meghúzódó koncepcióért és a kivitelezés színvonaláért egyaránt a karmestert illeti dicséret vagy bírálat. Ami az utóbbit, a kivitelezés színvonalát illeti, azzal nem akadt sok problémám: a salzburgi Mozarteum együttese többnyire virtuózan, pontosan játszik - ha különbséget kell tenni, azt is elmondhatom, hogy a Jupiter-szimfóniát a jelek szerint alaposabban kipucolták és belakkozták, mint a kis g-mollt. A zongoraverseny kísérete is rendben lepergett.

A bajok gyökerét (sőt törzsét és terebélyes lombkoronáját is) Ivor Bolton gondolkodásmódjában vélem megtalálni. Vezénylése dinamikus, felpörgetett, de menthetetlenül konvencionális és elmaradott. Pontos játékot követel éles akcentusokkal, de az irányítása nyomán kibontakozó hangzás a korhoz-stílushoz képest túl sűrű, tömött, s ezért a fürge mozgás ellenére is gyakorta nehézkes benyomást kelt. Az elegáns, de szellemében érdektelen vezénylés a gyors tételeket óhatatlanul elviszi az attrakció irányába (ez történt a kis g-moll és a Jupiter saroktételeivel). Szimptomatikusnak találtam, hogy mindkét szimfónia lassú tételét - mivel azokban nem lehet tempóval, ritmussal, hangsúlyokkal excellálni - az első pillanattól az utolsóig a teljes semlegesség uralta. Összefoglalva azt mondhatom: ez a Mozart-felfogás ma - amikor immár évtizedek óta tagolt, szórakoztató, leleményes, sőt szenvedélytől fűtött régizene-előadások sokaságát hallani a legkülönfélébb historikus együttesektől - lejárt szavatosságú portéka. Az ember ül a teremben, fegyelmezetten hallgatja, de legszívesebben felállna és kimenne, mert ennek így semmi értelme sincs.

Nem mintha LARS VOGT zongorázása sokat mondana. Szeretném feltételezni, hogy a márkás kamarapartnerekkel büszkélkedő, jelentős sikereket arató német szólistát talán csak ezen az estén hagyta cserben az inspiráció. Vagy Mozart nem a kedvenc szerzője - mindenesetre ez az A-dúr koncert, ha gördülékeny volt is, ha mentes volt is túlzásoktól és bárminemű egyéb ízlésficamtól, sem nem hatott kifinomultan, sem nem bizonyult érdekesnek: a hangból hiányzott a csengés, a dallamok felületét pedig, akár a fűnyíró, elegyengette az általános legato. A leginkább kijózanító élményt az A-dúr koncert máskor oly megrendítő, fisz-moll Sicilianója nyújtotta - ebből az előadásból hiányzott minden jelentőség, személyesség, fájdalom. Hiába kerülgetem, a kritika végén nem maradhat leíratlanul a jelző, mely együttest, karmestert, szólistát közös nevezőre hoz. Unalmas. (Március 26. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem)

Nemcsak Mozart- és Bartók-évforduló van az idén, sok egyéb, kisebb-nagyobb jubileum is követi egymást. Pár nappal a Muzsika májusi számának megjelenése előtt, április 28-án volt száz esztendeje annak, hogy megszületett Paul Sacher. Mint köztudott, a svájci karmester és mecénás azzal írta be nevét a zenetörténetbe, hogy vagyonából sokat áldozott kortárs zenei megrendelésekre. Aki felüti a lexikont, hogy tájékozódjék, kik komponáltak a BÁZELI KAMARAZENEKAR egykori alapítójának kérésére, impozáns névsorral találkozik: Fortner, Henze, Hindemith, Honegger, Ibert, K√enek, Martin, Martin±, Malipiero, Roussel, Richard Strauss, Stravinsky, Tippett. És persze Bartók Béla. Sacher rendelte meg és mutatta be a 20. század zenéjének három olyan megkerülhetetlen alkotását, amilyen a Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára (1936), a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre (1937), valamint a Divertimento (1939).

Szép mozzanata volt az idei Tavaszi Fesztiválnak, hogy Bartók és Sacher jubileumát ünnepelve, koncertet adtak Budapesten a bázeliek, a mifelénk elsősorban a historikus régizenejáték nagyjai között számon tartott, ám a kortárs zenében is jártas angol karmester, CHRISTOPHER HOGWOOD vezényletével. Hasonlóan frappáns ötletként az együttes színtiszta "mesterségünk címere" műsort szólaltatott meg, csupa olyan darabból, amelynek sorsa kapcsolódik a zenekar működéséhez. Az első részt kitöltő két kompozíció, Martin± vonószenekarra, zongorára és timpanira komponált Kettősversenye (1938), valamint Frank Martin hárfára, csembalóra, zongorára és kettős vonószenekarra fogalmazott opusza, a Petite symphonie concertante (1945), ami a gondolkodásmódot illeti, nem esik távol egymástól. Előbbi sűrű hangzású, élénk ritmikájú neobarokk concerto, utóbbi egyfajta "neoklasszikus konstruktivizmus" képviselője, sok szögletességgel és az előbbiéhez hasonlóan markáns ritmikával. Sőt bizonyos értelemben Bartóknak a koncertet záró nagy alkotására, a Zenére is rímel ez a két darab, legalábbis abban, hogy mindkettő hangzásvilágában, zenei gesztusaiban felfedezhető a "húros, ütős" gondolkodásmód - vagyis úgy látszik, a felkért komponisták Sacher kamarazenekarának dolgozva figyelembe vettek valamit, amit korunk zenei rendezői egy együttes soundjának neveznének. A rokoni szálak itt meg is szakadnak, Martin± és Martin most hallott két műve ugyanis jelentőségében távol esik a megszólalásmódnak attól a súlyától, amely a Zenét jellemzi. Ugyanez mondható el a második rész élén hallott Heinz Holliger-dolgozatról: az Eisblumen (Jégvirágok, 1985) eseménytelen és tartalomszegény, fagyos tónusú hangkép. Nyugtalanul töprengtem: lehet, hogy a bázeliek azért idézik meg Bartókot ilyen társaságban, mert az ő értékítéletük szerint a Zene ebbe a súlycsoportba tartozik?

Verbális feleletet nem kaphattam kimondatlan kérdésemre, zeneit azonban igen. Christopher Hogwood igényesen és energikusan, de kissé szárazon és mindvégig bizonyos távolságtartással irányította muzsikusait. A kommunikációnak ez a mélysége és hőfoka alighanem a maga hiteles helyi értékén mutatta fel Martin±t, Martint és Holligert, Bartókot azonban megfosztotta kvalitásainak egy részétől, elhelyezte az alacsonyabb emeletek egyikén, melynek ez a szerző aligha volt valaha is lakója. Már a Zene nyitótételéből hiányzott az igazi jelentőség, a nagy műveknek az a félreismerhetetlen atmoszférája, amelyet a magyar hallgató hangzó emlékezete ehhez a kompozícióhoz társít, s az igazat megvallva, a kontrapunktikus folyamat valóban tiszta, plasztikus hangzásközege sem volt meg. Később sem éreztem igazán pontosnak az előadást, de az egzaktság deficitjét kevésbé fájlaltam, mint a formátummal kapcsolatos felfogást, amely, magam legalábbis úgy hallottam, a tolmácsolásból kiérződött. Úgy tetszett, a Bázeli Kamarazenekar előadásában Bartók Zenéje egy különc kelet-európai szerző szikár, okos és kemény darabja, nem több.

A Kamarazenekar nem játszott makulátlanul, de tartalmas tónusa, intelligenciája, kamarazenei kultúrája igazolta, hogy az együttes valóban Európa élvonalát képviseli. Akadt szenzációja is a műsornak: a svájciak egyik ütősét a hangverseny délutánján hirtelen rosszullét következtében kórházba kellett szállítani, s így éppen a magyar szám, a Zene előadása került veszélybe. RÁCZ ZOLTÁN mentette meg a produkciót: egy órával a koncert előtt értesítették, s ő próba nélkül vállalta a beugrást. (Március 28. - Zeneakadémia)

A nemzetközi élvonalba tartozó vonós- négyes-társaságok közül talán az osztrák HAGEN KVARTETT az egyetlen, amellyel szerencséje van a magyar közönségnek, ellentétben más együttesekkel, amelyeket húsz évben egyszer hallhatunk. Lukas Hagen, Rainer Schmidt, Veronika Hagen és Clemens Hagen, ha nem is gyakran, időről időre megfordul Budapest hangversenytermeiben - legutóbb, 2004-ben, szintén a Tavaszi Fesztiválon vendégeskedtek Mozart-Bartók-Smetana-műsorral. Ők léptek pódiumra a Mozart vonósnégyeseiből szerkesztett hatrészes sorozat ötödik estjén.

A műsor, akárcsak a többi alkalommal, ezúttal is egy korai és egy érett alkotást állított párba a koncert mindkét részében. A szünet előtt egy abszolút slágerre, a 136-os Köchel-jegyzékszámú D-dúr divertimentóra felelt a Haydnnak ajánlott kvartettek ciklusának második, d-moll darabja (K. 421), majd a szünet után a Milánóban keletkezett C-dúr vonósnégyes (K. 157) könnyed háromtételességét követte egy újabb nevezetes sorozat tagja: a kései Mozartot képviselő Porosz kvartettek hármasából a középső, B-dúr kompozíció (K. 589).

Annak ellenére, hogy a négy muzsikus ma is fiatal, a Hagen Kvartett tekintélyes múltra tekint vissza: már negyedszázada, 1981-ben jelentős sikert arattak a Lockenhausi Fesztiválon. Jelenlegi (Angelika Hagen távozása óta immár nem tisztán családi) összetételében is közel húsz éve, 1987 óta működik az együttes. Az évtizedek hozama a produkciókat meghatározó, mindenre kiterjedő professzionizmus, amelyet a Mozart-est hallgatója is újra és újra érzékelhetett: Hagenék tolmácsolásai elegánsak, pontosak, arányosak és lekerekítettek - úgy tetszik, az interpretációk legapróbb mozzanatait is megtervezik. Ez egyfelől rendkívüli biztonságot, szilárd egyensúlyt ad közös játékuknak, másfelől azonban éppen a megtervezettség az, ami sokat elvesz a spontaneitás, a személyesség, a "kvartettezés mint párbeszéd" kellemesen közvetlen, inspiráló élményéből.

A műsort nyitó D-dúr divertimento nagyon flottul pergett, a saroktételekben feszes ritmussal és a briliáns technika megcsillogtatására alkalmat adó, élénk tempókkal, de éppen a virtuóz pergés és a feszesség csempészte be az összhatásba a gépiesség enyhe érzetét. A d-moll kvartettet mindvégig finom tónus, érzékeny hangsúlyozás, visszafogottság jellemezte - ám ebben a tompa borúban kevés volt a fájdalom, hiányzott belőle a sokat emlegetett mozartid-moll megszólalás súlya, zaklatottsága. A konszolidált d-mollt a szünet után ismét pezsgés követte - ezúttal a K. 157 C-dúrjának karaktereiben és gesztusaiban. A műsorban szereplő második nagy alkotás, az estet záró B-dúr Porosz kvartett viszont kellemes és kellemetlen meglepetést egyaránt tartogatott számunkra. Egyrészt a nyitó Allegro előadásakor a lírai, lágy indítás után a zene energiája végre valóban tűzbe hozta a Hagen Vonósnégyes tagjait, másrészt viszont a Larghettót, úgy éreztem, túlérzelegték és túlvibrálták. Innen pedig disztonálás kezdődött, ami később egyre inkább eluralkodott a kompozíció további részeinek előadásán. Ki tudja, talán az effajta végsőkig kiérlelt játékú kvartett-társaságok produkcióiban a hibák is erőteljesebben rögzülnek - mindenesetre tény, hogy két éve, amikor a 2004-es Tavaszi Fesztiválon Hagenék ugyanezt a művet adták elő, szintén hamisságok árnyékolták be az összhatást. (Március 31. - Olasz Kultúrintézet)

Csengery Kristóf

Március utolsó napján RÁCZ ZOLTÁN művészi pályafutásának huszonöt éves jubileumát ünnepelte az operaházi Bartók-bemutatókkal egy időben is szép számban megjelent közönség. Az AMADINDA ÜTŐEGYÜTTES alapítójának és mozgatójának köszöntéséhez zenei életünk jeles személyiségei járultak hozzá, így a személyes-alkalmi jellegen túl - vagy éppen amiatt - a megszokottól üdítően eltérő, pompás hangverseny tanúi lehettünk. Az alkalomhoz illő humoros mozzanatokban sem szűkölködő műsorösszeállítás ereje abban állt, hogy az egyes darabok az informális keretekből minduntalan az emelkedettebb régiók irányába mozdultak el.

A hangverseny első felét keretező két szóló természetesen az ünnepelt előadásában hangzott fel. Elsőnek - az invokáció helyén - az amerikai Frederic Rzewski To the Earth(A Földhöz) című kompozíciója. A négy virágcserépen kísért és prózában elmondott Homérosz-himnusz folyamán a földből készült hangszerek az ütések erejétől függően különböző magasságú és minőségű hangokat adtak ki, mintegy megidézve a zene keletkezésének ősrégi pillanatát. Erre a kultikus mozzanatra rímelt az első rész végén Iannis Xenakis kéttételes szólódarabja, a Rebonds, mely elementáris erővel konfrontálta nyolc kis- és nagydob hangzását a fadobokéval. DUKAY BARNABÁS hangszeres motettája, a Lebegő pára a mélység színén a kavargó esti szelekben ezúttal négy marimbán szólalt meg, a szerző vezényletével. A marimbakórus gyorsan és finoman ívelt dinamikával repetált hangjai ezoterikus eufóniába olvadtak össze. Olyan zene szólt, mely az érzékekre gyakorolt hatásán túl a maga új és katartikus egyszerűségében már-már vallásos áhítatba ragadja a hallgatót. Érdekes módon a darab épp addig tartott, amíg ez meg nem történt, egy szempillantással sem tovább.

18. századi kuriózumként szólalt meg Mozart egytételes Üvegharmonika-kvintettje (K. 617) GYÖNGYÖSSY ZOLTÁN (fuvola), HORVÁTH BÉLA (oboa), FEJÉRVÁRI JÁNOS (brácsa) és DÉRI GYÖRGY (gordonka) közreműködésével, a négy ütővel játszó, s emellett a párbeszédekre épített darab egészét meghatározó Rácz Zoltán vezényletével. John Cage Fads and Fancies in the Academy (Fricskák és axiómák az Akadémián) magyarországi bemutatóján az Amadinda Ütőegyüttes tagjai (Bojtos Károly, Holló Aurél és Váczi Zoltán) mellett KOCSIS ZOLTÁN működött közre. A "könnyű kézzel megírt darabok" (Wilheim András ismertetése a hangverseny szórólapján) szerzőjét hallás útján a beavatatlan csak rendkívüli képességek birtokban tudná megállapítani. Mindez akár meglepő is lehetne, ha nem Cage írta volna a művet 1940-ben, egy iskolai táncünnepségre. Mindenesetre a karaktervariációkat takaró és fennhangon bejelentett mókás címek után a közönség felváltva derülhetett a kopogva ujjgyakorlatozó, majd bal kézzel jazzelő Kocsis Zoltán játékán (és veretes angol kiejtésén, mellyel makacsul számolt egytől kilencig a "Jövőbeli kilátások a) Peszszimista" című tételben).

A szünet után Kocsis Zoltán dirigálásával a NEMZETI FILHARMONIKUSOK is bekapcsolódtak az ünneplésbe. Először J. S. Bach E-dúr versenyében kísérték Rácz Zoltán szólóját: abban a műben, mely eredetileg hegedűversenynek készült (BWV 1042), de Bach csembalóra is átírta (BWV 1054). Rácz Zoltán verziója, mely a hegedűversenyt vette alapul, különösen a második tétel lírájában bizonyult az eredeti hangszert is feledtetni tudó szerencsés megoldásnak.

Az utolsó szám, a Bartók-évhez kapcsolódó Concerto két zongorára és zenekarra közreműködői a beteget jelentő Ránki Dezső és Klukon Edit helyett a következők voltak: JANDÓ JENŐ és Kocsis Zoltán zongorázott, EÖTVÖS PÉTER vezényelt. Az olvasónak nyilván nincs kétsége afelől, hogy ennél nagyobb szabású befejezést nehéz lett volna kitalálni. Eötvös energikus és célirányos mozdulatai nyomán a közreműködők és az ünnepelt jóvoltából a Bartók-mű ütős-zongorás ősereje betöltötte a termet. (Március 31. - Zeneakadémia)

Németh G. István

Az elmúlt évek során a budapesti közön- ség többször is találkozott különféle angol zenekarokkal. Magyarországon jártak a BBC együttesei, felléptek a Zeneakadémián a Simon Rattle által felvirágoztatott Birminghami Szimfonikusok. Két évvel ezelőtt a Budapest Kongresszusi Központban Christoph von Dohnányival az élén hangversenyt adott a Philharmonia Zenekar, amely azután az elmúlt novemberben, Esa-Pekka Salonen vezényletével visszatért. Tavaly nyáron pedig a Londoni Szimfonikusok játszottak Beethovent John Eliot Gardiner irányításával a Nemzeti Hangversenyteremben. Ezek a találkozások karnyújtásnyi közelségbe hoztak a budapesti zenehallgatók számára egy tradíciót: az angol zenekari kultúra hagyományát, és annak a feltétlen igényességnek a szellemét, amely ezt a hagyományt a hétköznapokon is jellemzi. Ehhez képest a Tavaszi Fesztivál záró eseményén egy további angol együttes, a hatvan esztendeje Sir Thomas Beecham által alapított ROYAL PHILHARMONIC ORCHESTRA, vagyis az Angol Királyi Filharmonikusok Zenekara hideg zuhannyal, de legalábbis langyos fürdővel szolgált a jelenlévők számára, s most, a fürdő után megszárítkozva, lehűtött lelkesedéssel elmondhatjuk, hogy tisztábban látunk.

Mikor egy vaklármának bizonyult bombariadó után a koncert bő negyedórás késéssel elkezdődött, DANIELE GATTI intése nyomán feltűnően slampos és ihlettelen előadásban szólalt meg Mozarttól a Figaro-nyitány. A fagottok éppúgy összekenték a fürge skálatémát, mint a hegedűk, a hangzás szürke és kásás volt, a produkció egészét pedig az "essünk túl rajta" szellemében fogant egykedvűség jellemezte, hatáskeltő dinamikai kontrasztokkal és rutinszerűen elhelyezett hangsúlyokkal feljavítva. Stravinsky Tűzmadár-szvitjét híres zenekartól még nem hallottam ilyen kopottas vonós tónussal, ennyi fúvós pontatlansággal. A Hercegnők tánca ebben az értelmezésben inkább volt álmosító, mint elbájoló, Kascsej alakját inkább nyers, mint félelmetes hangok idézték meg. Sápadt Bölcsődal után jókora kürt-gikszer indította a finálé nevezetes szólóját. A közkedvelt repertoárdarabok tehát rossz állapotról tanúskodva, gondozatlanul szólaltak meg a Royal Philharmonic Orchestra koncertjén. Gondolkodtam az okokon, és arra jutottam, hogy ezek a zenészek nyilvánvalóan tudnának többet is, jobbat is nyújtani, de a jelek szerint az elegáns mozgású olasz karmester, aki immár tíz éve munkálkodik az együttes élén, a maga formális koncepciójával immár semmi újat nem tud nyújtani számukra, s ennek megfelelően testület és vezetője kölcsönösen unják egymást.

Szerencsére ezúttal is igazolódott a régi tapasztalat: a ritkábban terítékre kerülő kompozíció figyelmesebb irányításra készteti a karmestert, összeszedettebb játékra a zenekart. Ez történt a második részben, Sosztakovics 5. szimfóniájában: a mű széles ívű fokozásai, drámai kontrasztjai és hatalmas indulatai még Daniele Gatti sablonokhoz vonzódó személyiségét is magukkal sodorták. Súlya és jelentősége volt a Modera-to nyitótétel nagyformátumú víziójának. Érvényesült a félreérthetetlenül mahleri ihletésű Allegretto valcertémájának fanyar tónusa a drasztikusan közbekiáltó rézfúvókkal és a durva ütőkkel. A szintén Mahler zenéjéből inspirációt merítő, tragikus Largo vonóshangzásának is megvolt a kellő sűrűsége, s a finálé elkeseredett energiákat felszabadító tömegjelenete sem nélkülözte a lendületet és a dacos ostinatóknak hitelt adó erőt. Hibátlannak ezt az előadást sem nevezhetem: kisebb-nagyobb pontatlanságok bőven akadtak benne, de ebben a sok szándékolt nyerseséget tartalmazó partitúrában ezek jóval kevésbé hatottak zavarón, mint a Mozart-nyitány klasszikusan tiszta faktúrájában vagy a Stravinsky-balett impresszionista minták nyomán rafináltan kialakított, sérülékeny hangzásközegében.

A Sosztakovics-mű utolsó hangjait követően a közönség hozzákezdett, hogy szokása szerint megünnepelje a külföldi vendégeket. A karmester azonban viszonylag rövid taps után tárgyilagosan búcsút intett, és a zenekar is azonnal fölállt, hogy sietve elhagyja a pódiumot. Ez az apró metakommunikáció is arra engedett következtetni, hogy a Royal Philharmonic Orchestra testülete számára, valamilyen okból, úgy látszik, nem számított eseménynek a budapesti fellépés. (Április 2. - Budapest Kongresszusi Központ. A Budapesti Tavaszi Fesztivál valamennyi koncertjét a Budapesti Fesztiválközpont Kht. rendezte.)