A Zenei Alap és a Magyar Alkotómű- vészek Országos Egyesülete 1970 óta évente tiszteleg zenei nagydíjával egy-egy kiemelkedő teljesítményt nyújtó zenetörténész, illetve népzenekutató előtt. Az első kitüntetett tudós Molnár Antal volt, őt 1971-ben Ujfalussy József követte. A következő harmincöt év során számos kiváló zenetörténész és népzenekutató részesült a kitüntetésben, utóbbiak közül eddig hét tudós kapott elismerést.

A 2005. év zenei nagydíját Tóth Margit etnomuzikológusnak ítélte a zenei szakbizottság. Amikor pályaképét gondolatban felvázoltam, ismét tudatosult bennem a felismerés: Tóth Margit a magyar népzenetudomány 20. századi hőskorának - a Bartókot, Kodályt, Lajthát követő másodnemzedéknek - rendkívüli egyéni teljesítményt felmutató tudós személyisége. A Zeneakadémián 1951-ben induló zenetudományi tanszak első, nevezetes osztályának tagja, aki nemzetközi rangú tanár-személyiségek útmutatásával alapozta meg szakmai tudását. Zenetörténeti képzésben Szabolcsi Bence, Bartha Dénes, Gárdonyi Zoltán, Bárdos Lajos részesítette, a népzenei tagozaton - amely a tanszakon belül külön ágazatként működött akkoriban - Kodály Zoltán és Lajtha László voltak mesterei.

Tóth Margit munkássága nem csak pályakezdésének éveiben, de a későbbiekben is a kimagasló zenetudósokkal való szellemi együttműködésben bontakozott ki. Életre szóló, a napi terepmunkában edződő-érlelődő munkatársi kapcsolat fűzte Lajtha Lászlóhoz, mintegy nyolcéves lexikonszerkesztői együttműködés Bartha Déneshez, számos közös szakfeladat Ujfalussy Józsefhez, másfél évtizedes baráti-szakmai közösség kapcsolta Kodály Zoltánhoz, és évtizedeken át közeli baráti-szellemi érintkezésben állt Rajeczky Benjaminnal és Bárdos Kornéllal, hogy csak a legfontosabb tudóstársakat említsem.

A visszatekintő szemlélő számára Tóth Margit tudományos pályájának felemelkedő ívében nagy formátumú kutatói vállalkozások szerveződnek egységes szellemi teljesítménnyé. A népzenekutatástól elválaszthatatlan helyszíni terepmunkát időnként tudományos filológiai megbízások váltották fel, egészítették ki. A kutatások történetéből laudációmban az összefoglalás szándékával három nevezetes tudományos programot említek meg.

Először tekintsünk vissza a hihetetlenül gyors ütemű pályakezdésre! Szinte sorsszerű fordulatnak mondható, hogy a Nemzeti Zenedében Faragó György zongorista növendékeként tanuló Tóth Margit már tizenéves korában attól a Lajtha Lászlótól sajátíthatta el a zeneelméleti alapismereteket, aki későbbi pályája során meghatározó személyiséggé vált. A harmincas-negyvenes években még nem lehetett előre látni, hogy a zongorista pályától megváló, a zenetudományi szakot megkezdő Tóth Margit már tanulóéveinek kezdetén aktív munkatársként vesz majd részt Lajtha László háború utáni népzenei programjában. Más oldalról nézve is elgondolkodásra késztető az a kitüntető bizalom, amellyel választott munkacsoportjában a helyszíni zenei lejegyzés feladatát Lajtha a zeneakadémiai hallgatóra, Tóth Margitra bízta. Ma nyilvánvaló a magyarázat: az abszolút hallással megáldott fiatal zenetudós szakmai adottságait, feltűnést keltő lejegyzői készségét Lajtha már akkor felismerte. Azt viszont a pályára induló népzenekutató-jelölt maga sem sejthette még, hogy első szakmai döntése egész munkásságában iránymutatóvá válik. Tóth Margit 1951-től kezdődően tizenkét éven át havonta egy hetet töltött Lajtha asszisztenseként a nyugat-magyarországi falvakban, a jobbára hangszeres, de a vokális részében is jelentős népzenei hagyomány kutatásában. (Az akkori gyűjtőutak eredményei Lajtha Népzenei monográfiák című sorozatának nyugat-dunántúli köteteiben váltak közismertté.) Az ötvenes években a nyugati határsávban folytatott csoportmunkáról, a ma már elképzelhetetlennek tűnő történeti-politikai és kutatói körülményekről a Lajtha-csoport szöveglejegyzője, Erdélyi Zsuzsanna sokoldalú, szívbe markoló leírást adott.

Tóth Margit pályáján váratlan fordulatot hozott Lajtha László 1963 februárjában bekövetkezett halála: ettől kezdve a Lajtha-csoport irányítását, a gyűjtőutak és a népzenei hangfelvételek folytatását Lajtha terveivel összhangban Tóth Margitra bízták az illetékesek. S amikor néhány év múlva a Lajtha-csoport is megszűnt, Tóth Margit ismét Lajtha utódaként folytatta működését: 1965-től vezetője lett a Néprajzi Múzeum első magyar népzenei tárának.

A szakma iránti elkötelezettség és a kihívást jelentő tudományos vállalkozások Tóth Margit egész kutatói pályáját végigkísérték. A Lajtha-csoportban végzett etnomuzikológusi munkája mellett a magyar zenetudomány közösségi feladatát, a háromkötetes Zenei lexikon szerkesztését is magára vállalta, Bartha Dénes főszerkesztő irányításával. A mintegy nyolc évet követelő lexikon-előkészítő munka 1958-tól 1965-ig folyt a Zeneműkiadó Vállalat megbízásában. Eredményességét a máig tiszteletet keltő szaktudással összeállított három kötet fémjelzi (Szabolcsi Bence - Tóth Aladár: Zenei lexikon. Átdolgozott új kiadás. Főszerkesztő: Bartha Dénes, szerkesztő: Tóth Margit).

Amikor Tóth Margit múzeumi osztályvezető 1978-ban nyugállományba vonult, nem csendes, visszahúzódó életmódot választott, hanem egy távoli kultúra köréből érkező megbízásra, a kopt miseliturgia máig élő, szájhagyományban megőrződött dallamanyagának lejegyzésére vállalkozott. A kairói Kopt Tudományos Intézet által kezdeményezett úttörő terv zenei megvalósításán éveken át dolgozott a helyszínen, míg 1982-ben elkészült a kopt egyházzenei gyakorlat középpontjában álló Szent Basil mise három és félórás liturgiájának szöveg- és kottaanyaga. A kész munka csak hosszas késedelemmel, 1998-ban jelent meg az American University Press kiadásában, egy vaskos, rendkívül igényes, szép kiállítású kötetben (The Coptic Orthodox Liturgy of St. Basil. Cairo, 1998).

Tóth Margit szakmai felkészültségére az Egyiptomban töltött évek során a Kairói Konzervatórium zenetudományi szakemberei is felfigyeltek, így felkérést kapott a népzenei lejegyzés heti 16 órában történő oktatására a zenetudományi szakon. Az idegen nyelven folyó tanítás, a magyar zeneelméleti oktatástól eltérő alapokkal rendelkező hallgatók - némelyikük Kuvaitból, némelyikük Szudánból jött - szisztematikus képzése nem kis erőfeszítést igényelt a magyar tudóstól, rendkívüli differenciálást, széles körű anyagismeretet, eltérő elméleti és gyakorlati képzés alkalmazását. Tóth Margit kairói tanári pályafutásának sikerességét igazolja, hogy munkájára a Konzervatórium két évtizeden át folyamatosan igényt tartott. A tanárt pedig máig jó érzéssel tölti el az a tudat, hogy egykori növendékei tanulmányaik befejeztével rangos európai és más kontinenseken működő intézmények munkatársaiként kaptak megbízatást szerte a világon.

A 20. század utolsó évtizedeiben a történelmi-politikai légkör szabadabbá vált, mint volt Tóth Margit pályájának kezdetén, ezért valósulhatott meg az, hogy egy magyar népzenetudós kivételes tehetsége, szakmai felkészültsége találkozhatott a magyar tudományos teljesítmény iránti külföldi igénnyel.

És végül: ha Lajtha Lászlónak, az egykori mesternek és Tóth Margitnak, a tanítványnak tudósi pályáját eszmei és kronológiai egységben szemléljük, arra a következtetésre jutunk, hogy Tóth Margit szellemi nyitottságában és nemzetközi eredményeiben Lajtha ösztönző példája érvényesült. Lajtha eszméje - amely a harmincas évektől kezdve a népzenekutatás nemzetközi együttműködésének megvalósítására irányult minden nemzetközi fórumon, s mely 1948 után kényszerű holtpontra jutott - egy emberöltő elteltével, Tóth Margit kopt kutatásaiban újból érvényessé vált és sikerrel igazolódott.

Elhangzott a díj átadásakor, 2006. február 22-én, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének székházában