- Hol tart ma Ives recepciója?

- Sok minden változott az utóbbi évtizedekben Ives zenéjének megértését és előadását illetően. Műveinek ma már jelentős szakirodalma van, 1973-ban megalakult a Charles Ives Society, azóta jelennek meg az összkiadás kötetei, és lemezen is rengeteg minden hozzáférhető. Az Ives-recepció Amerikában nagy késéssel indult, ő maga még éppen megélhette, hogy egy-két fontosabb művét előadják.A Concord-szonáta John Kirkpatrick-féle, 1939-es bemutatója jelentette talán a fordulópontot, halála, vagyis 1954 előtt pedig már több műve is hallható volt koncerten, amiben Kirkpatrick mellett nagy szerepe volt a fiatal Leonard Bernsteinnek. Ennek ellenére sokáig csupán sporadikusnak nevezhetjük az Ives-művek előadását. Recepciójának lassú kialakulásában nyilván szerepet játszott, hogy műveinek egy része rendkívüli követelményeket támaszt az előadókkal szemben, de az összkiadáson dolgozó filológusok, zenetörténészek is egyedülálló feladattal szembesülnek, hiszen Ives olykor évtizedekig alakította egy-egy művét, kompozíciói a legkülönfélébb változatokban maradtak fenn, az egyes variánsok és verziók egymáshoz való viszonya pedig nemritkán megoldhatatlan nehézségek elé állítja a kutatókat. Európában egyébként mintha jobban értékelték volna zenéjét, mint hazájában - talán mert az öreg kontinens nyitottabb volt egy olyan eredeti hangra, amilyen az övé. Amerikában mindig "outsider"-nek számított, és bizonyos értelemben az is maradt. Az amerikai zene nem az általa megkezdett úton ment tovább: Bernstein vagy Samuel Barber persze óriási sikereket ért el, de zenéjük egészen más irányt követett, mint az Ivesé.

- Folytatható egyáltalán, amit Ives megkezdett?

- Nem hinném. De folytatható-e vajon bármelyik zeneszerző életműve? Úgy nyilván semmi esetre sem, hogy utánozzuk a műveit vagy bizonyos stílusjegyeit. Ligeti és Kurtág például bizonyos értelemben képes folytatni Bartókot, de alapvetően azt vették át tőle, hogy mást kell csinálni, mint korábban. Élete során egyetlen fiatal zeneszerzőt vett szárnyai alá Ives: Elliott Cartert, aki kilencvenhét évesen ma is komponál. Ő képviseli az amerikai zenében azt a megalkuvást nem ismerő modernizmust, amelyet Ives példája inspirált, bár egészen más zenét ír, mint "mestere". Alapélménye azonban ugyanaz: merni kell mást csinálni. Az európai zenében Alfred Schnittke tekinthető bizonyos szempontból a folytatójának. Éppúgy polistiláris műveket hozott létre, zenéjében a legkülönbözőbb forrásokból származó elemek vegyülnek. Ez meghökkentő lehet a klasszikus tradíció hívei számára, mivel ellentétben áll a romantikusoktól örökölt organicista hagyománnyal, amely azt mondja, hogy mindennek egy gyökérből kell erednie, de legalábbis megragadható kell legyen egyetlen "archimédeszi" pontból. A puszta tény, hogy valaki ettől a hagyománytól eltér, még nem elítélendő, bár meg merem kockáztatni, Ives zenéje nem olyan mértékig kaotikus, a benne szerephez jutó különböző elemek nem olyan mértékig széttartóak, hogy ne lehetne egyfajta belső koherenciát találni mögöttük, még ha ez a koherencia nem a zenei anyag szintjén ragadható is meg. Látszólag bármikor bármi történhet Ives darabjaiban, a legkülönbözőbb és legvadabb stílustörések békésen megférnek egymás mellett, a szókincse azonban - noha lenyűgözően gazdag - nem végtelen. Hatalmas munkával kimutathatók lennének stílusának határai, zenéjének egysége esetében azonban sokkal inkább bizonyos filozófiai következetességről van szó. Rendkívül fontos számára, hogy a legismertebb művének címében megfogalmazott megválaszol(hat)atlan kérdésre keresse a megtalálhatatlan választ. Számára a keresés lényegesen fontosabb, mint a válasz megragadása. Zenéjének sokfélesége, hallatlan színessége, a stílusokkal kapcsolatos egyedülálló liberalizmus nála egyfajta univerzalitásra irányuló igény. Ami az élet részét képezi, érdemes a figyelmére; érdemes arra, hogy egy mű részévé váljon. Az ő célja a zenében nem az, hogy megalkosson egy klasszikus elvek szerint felépülő, jól megírt szonátát vagy szimfóniát, noha tudjuk, hogy képes volt erre, hiszen fiatalon számos efféle darabot írt (az 1. szimfónia például egy jól nevelt poszt-dvořáki szimfónia). Ami őt a zenében foglalkoztatja, az - hangozzék bármily banálisan - az élet értelme.

- Ives zenéjének egyik paradoxona számomra, hogy miközben a zenéje rendkívül absztrakt és összetett, szinte minden művével mondani akar valamit, mondanivalója pedig többnyire meglepően naiv. Mivel magyarázható ez?

- Személyiségjegye egyfajta gyermeki naivitás. Egyenes ember volt, köntörfalazás nélkül megmondta a véleményét, és a zenéjét is ez jellemzi. Nem törődött azzal, más mit gondol róla, a zenéjéről vagy a mondanivalójáról, ahogy azon sem gondolkozott, miként tálalja a zenében a mögöttes gondolatot. Az Unanswered Question valóban hallatlanul egyszerű ötletre épül. Jól elkülöníthető háromfélezenei anyag, a mozdulatlan vonósok, a kérdést változatlanul ismételgető más tonalitású trombitaszólam, és az erre különféleképpen reagáló fuvolák. A zenében nincs semmi körítés, és Ives kifejezetten büszke volt arra, hogy a zenéje mentes ettől.

- Mennyire volt tudatos az elmozdulása a romantikától a zenei modernizmus felé?

- Jól rekonstruálható, hogy teljesen tudatosan indult ebben az irányban, számos feljegyzése szól erről, és hát efféle dolgok nem jönnek létre véletlenül. Zenei tanulmányai során eljutott addig a pontig, amikortól kezdve technikai kérdésekben, formai, hangszerelési vagy harmóniai téren nem volt hajlandó számolni azokkal a kötöttségekkel, amelyek a hagyományos zenét jellemezték, ugyanakkor nem volt annyira radikális személyiség, mint Edgard Varèse, aki deklaráltan a lehető legkevesebb kapcsolatot kívánta fenntartani a zenetörténeti múlttal. Ives ebből a szempontból inkább Schoenberghez hasonlít, aki a lelke mélyén élete végéig romantikus szerző maradt. Schoenberg nagyon tudatosan épített például Brahmsra, aki érdekes módon Ives számára is hallatlanul fontos referencia volt.

- Mennyire tekinthető jellemzően amerikainak Ives életműve?

- Ivest rendkívüli mértékben segítette a közeg, amelyben élt: a 19. század végi Új Világ. Nemcsak azért, mert a korszak észak-amerikai zenéi - indulók, himnuszok, népénekek, műdalok - alkották zenei anyanyelvének egyik fontos részét, hanem mert innen szívta magába egy egyedülálló történelmi pillanat egyedülálló szabadságfogalmát. Nem nyomta vállát az évszázados hagyomány, így zeneileg is tökéletesen szabadnak érezhette magát. És a Schoenberggel való párhuzam itt azért sántít egy kissé, hiszen amíg Schoenberg a régi, használhatatlanná vált rendszer - a tonalitás - helyett egy új rendszert akart létrehozni, mert rendszernek lennie kell, addig Ives sokkal inkább meg akart szabadulni mindenfajta rendszertől. Ives zenéje első hallásra talán kaotikusnak tűnik, de az egésznek olyan lendülete, pestiesen szólva "svungja" van, hogy az ember nem tud kikerülni a hatása alól. A Concord-szonáta második tételében például semmilyen tradicionális forma keretei nem ismerhetők fel, de a zenei folyamat sodrása, a váratlan megállások, a zenei anyag hirtelen szakadásai mögött mégis érződik a hallatlanul tudatos kompozíciós munka. A tétel felépítésének modelljét hiába keressük bármilyen elméleti könyvben, ami nem jelenti, hogy ne lenne igencsak ravaszul megszerkesztve. Efféle újszerű zenét még ma is nagyon felvillanyozó hallgatni. Ives hírhedten eredeti gondolkodású papája tette fel a kérdést: miért kell egy ló farkát mindig ugyanolyanra vágni? Miért kell egy disszonanciának feloldódnia, ha nincs kedve hozzá?

- Mennyire ismerte Ives a kortársak zenéjét?

- Nehéz megállapítani, pontosan mit ismert. Koncertre nem sűrűn járt, bár a ritka alkalmakat nagyon élvezte. Biztosan tudott Stravinskyról, Schoenbergről, Debussyről, de hogy hatottak-e a zenéjére, nehezen megállapítható. Ives érdeklődése jelentős mértékben eltért a kortársaiétól. Nagy különbség van például Ives és Bartók népzene-felfogása között. Amíg Bartók elutazott távoli helyekre, hogy ősi, érintetlen zenéket gyűjtsön, amilyeneket addig senki nem hallott, addig Ives közkézen forgó, banális dallamokkal dolgozott. Ebben a tekintetben Mahlerhez hasonlít, de Ives jobban elidegeníti, eltorzítja ezeket a dallamokat. Egy másik egyedülálló vonása Ives gondolkodásának, hogy zenéjében a letűnő, régi Amerikát kívánta megörökíteni: gyermekkorának világát bonyolult zenei folyamatokon keresztül idézi meg, átszűri egyfajta emlékezeten, és teljesen átalakítva mutatja fel újra. És Ives zenéjét azért is oly nehéz megközelíteni, mert ez a "békebeli" Amerika ma már nemcsak Európából nézve tűnik nehezen megragadhatónak, de Amerikában is alig-alig emlékeznek rá.

- Különös jelenség a zene történetében, hogy valaki alapos zenei tanulmányokkal a háta mögött biztosítási ügynökként dolgozik, később biztosító céget alapít, komoly vagyonra tesz szert e tevékenységből, s kizárólag szabadidejében komponál. Lehet-e Ives esetében kapcsolat élet és mű között?

- Talán paradoxonként hangzik, de az ő esetében éppen ez az életforma felelt meg a művészetének. Hogy biztosítási ügynökként lett zeneszerző, az a zenéjét jellemző merész gesztusok egyikének is tekinthető. Ives az életben éppúgy nem volt hajlandó kompromisszumokra, mint a zenében. Ha abból kellett volna élnie, hogy előadják a darabjait, akkor azokat - legalábbis részben - a közönséget szem előtt tartva kellett volna megkomponálnia. Tisztességesebbnek tartotta elmenni biztosítási ügynöknek, megőrizve ekként zenei szabadságának érintetlenségét. Az azonban tévhit vele kapcsolatban, hogy egyáltalán nem törődött műveinek előadásával. Nincs olyan zeneszerző, akit ez nem érdekel, még ha ő csak egy bizonyos pontig volt is hajlandó elmenni: saját költségén megjelentette műveit, zenészeket fizetett, hogy előadják neki egyes darabjait, vagyis fontosnak tartotta a művek előadását, pusztán a hivatalos zenei életben nem vett részt.

- Miért éppen Ivesról tartott kurzust a Zeneakadémia zenetudományi doktoriskolájában?

- Ivesszal való "kapcsolatom" immár több évtizedes múltra tekint vissza. Először a Zeneakadémián találkoztam a zenéjével, Somfai László hozta be egy alkalommal a 20. századi zenéről szóló kurzusára A megválaszolatlan kérdést - emlékszem, már az első élmény lehengerlő volt. Akkoriban még valóban alig lehetett tudni valamit Ivesról. Később aztán a Clevelandi Zenekarnál végzett munkám során ismertem meg "testközelből" a zenéjét: Christoph von Dohnányi gyakran tűzött műsorára Ives-darabokat (Ives iránti rajongását egyébként Európából hozta). Nagy hatással volt rám egy 1998-as Ives-ősbemutató: a Concord-szonátát Ives eredetileg zenekarra tervezte, és nagyon előrehaladott állapotban hagyta hátra a David G. Porter által most rekonstruált, úgynevezett Emerson-concerto kéziratait. A premier Clevelandben volt, végigkövethettem a próbafolyamatot, a mű felfedezését. Már előtte személyesen is megismerkedtem jelentős Ives-kutatókkal, akiktől rengeteget tanultam, amikor tehát felmerült, hogy tarthatnék itt a Zeneakadémián egy kurzust, egyértelmű volt számomra, hogy csakis Ives jöhet szóba.