Pedig a november 23. és december 14. közötti négy szerda estén több olyan alkotás is elhangzott az Új magyar művek hangversenyciklusán, amely a kritikusra, mint a közönség tagjai közül egy benyomásait kerek mondatokban megfogalmazni igyekvő személyre (egyszerűbben: rám) erősen hatottak. Akár a túlzott egyszerűsítés vádját is vállalva, a sorozat előttem zárt, mondhatni konzervatív világnak mutatta a mai magyar zenét, függetlenül attól, hogy az épp szóban forgó komponista a professzionális vagy a műkedvelői szint képviselője-e. Élesen körvonalazódott a hagyomány, olykor a tonalitás iránti általános ragaszkodás, könnyen felfedezhettük a 19. századig visszanyúló zenei gesztusrendszert, valamint azt is megtapasztalhattuk, hogy - játékmódokban például - egy bizonyos határon túl még legbátrabb zeneszerzőink sem merészkednek. Mivel pedig a hallgató is e zárt világ lakója, valószínűleg nem lett volna szembetűnő ez a közös gondolkodásmód, ha nincs egy viszonyítási pont, amelyről, mint afféle magaslesről, ráláthattunk volna saját vidékünkre. Nem arról van szó, hogy elvadult táj volna a miénk, vad mező, az égig-nyúló giz-gazok világa, afféle magyar ugar. Mindössze arról, hogy az itt hallott harmincöt kompozíció legtöbbjén nem éreztem az alkotói szabadságot; azt, hogy szerzőik szellemileg szabad lények, akik - alkotóművészként legalábbis - azt tehetnek, amit akarnak, és amit annyira csodálunk a nagy zeneszerzőkben Du Faytól Ligeti Györgyig.

Nos, az említett viszonyítási pontot ILLÉS MÁRTON kissé riasztó című alkotása, a Vonalmezők - Scene polidimensionali VIII. című vonósnégyese jelentette, amely friss levegőt, egy másik bolygó levegőjét hozta magával. Mintha kertünkben landolt csészealj lett volna, amelyet nem szűnő csodálkozással szemléltünk. A Győrben, Baselban, majd Karlsruhéban tanult, s ma a karlsruhei zeneakadémia zeneelmélet-tanáraként működő fiatalember űrbéli kompozíciójában mégis volt valami nagyon emberi: közérthető gesztusok, zajok, neszek öltöttek hang-alakot. A szerző bizonyos nyerseséggel írta ki magából indulatait, húrszaggató feszültségeit, idegesen kopogtató rögeszméit, frusztrált tremoló-remegéseit; állandó vibrálás, soha meg nem nyugvás, vad acsarkodás - mindezek könnyen érthető, már-már ismerős hangulatoknak tűntek. Abban viszont, hogy ez a negyedórás kompozíció ily elementáris erővel szólalt meg, természetesen az előadók is jelentős szerepet játszottak: a Zádory Édua vezette kvartett fantasztikus vivőerővel, energikusan, és a kortárs kamarazene hazai oktatását/helyzetét tekintve hihetetlennek tűnő kompetenciával és beleérzéssel tolmácsolta a művet.

Noha a négy hangversenyen több, általam soha nem hallott nevű komponista nyilatkozott meg a huszonévestől a hetvenévesig, MÉRÉSZ IGNÁC-tól KÖNCZEI ÁRPÁD-on keresztül LITVÁN GÁBOR-ig és CZAKÓ ÁDÁM-ig, mégis az ismert nevek keltettek feltűnést, okoztak meglepetést. KONDOR ÁDÁM zongorára, hegedűre és kürtre írt triója, a Nurong Lullaby célja például kifejezetten a hallgató sokkolása lehetett, a mű ugyanis mintegy félperces, eszeveszett ordításban kulminált. A hatást az is fokozta, hogy a zongorista Kollár Zsuzsával ellentétben a Componensemble másik két tagja, Tuska Zoltán (hegedű) és Tekula Endre (kürt) a közönségnek háttal állt, és csak ennél a résznél fordult hirtelen a hallgatóság felé. Tovább növelte a sokkhatást, hogy ezt a kitörést semmi sem jósolta, hiszen a hegedű - az egyetlen hangot exponáló prelúdium után - néhány hangos, ártatlan dallamfoszlányokat játszott egymás után. Mintha ismert művekből vett idézeteket hallottunk volna - bennem legalábbis a h-moll mise Qui sedes-dallamától A profi című Belmondo-film kísérőzenéjéig több asszociáció is elővillant anélkül, hogy rájöttem volna, áll-e szabály a sokszor klasszikus hármas- és négyeshangzat-felbontásokat is alkotó hangok mögött. A velőtrázó üvöltés annyira zavarba ejtő volt, hogy Kondor "anti-altatója" után a taps is kényszeredettnek tűnt.

Számomra a másik meglepetést annak a zeneszerzőnek a zongoradarabjai jelentették, akit - röstellem, de talán nem vagyok egyedül - ma elsősorban mint kórusmű-vek alkotóját tartom számon. A nyolc tétel, amely ORBÁN GYÖRGY Évszakok ciklusának Tél című részéből hangzott el, hol Debussyre emlékeztetett, hol egy Satie-gymnopédiára - és számos zeneszerzőt lehetne még itt megemlíteni -, tehát szinte soha nem eredeti témákból építkezett. Első hallásra is változatos, tetszetős miniatűrök ezek, s közülük a Frisch feliratú tétel örökmozgó tizenhatodaival, ritmikai játékaival, bravúros mozgékonyságával vett le a lábamról. Ezzel szemben a Régi dallam című utolsót - nyíltan vállalt banalitása ellenére - stílusgyakorlat-szerűen üresnek éreztem. Azt gondoltam, ezeket a könnyed darabokat csak egyszer lehet meghallgatni - igaz, akkor rendkívül szórakoztatók. Csak napokkal később -, amikor még mindig jóleső érzéssel gondoltam vissza rájuk - töprengtem el azon, miben rejlik többletük. Az indokot végül abban a túl jól ismert gondolatban véltem megtalálni, amely szerint a tartalom és a forma összhangban állt egymással. Látszat-egyszerűségük ellenére elképesztően jól megírt tételekről van szó, amelyekben a zeneszerző tisztában van azzal, milyen terjedelemben munkálhatja meg nyersanyagát, ezeket a talált tárgy egyszerűségével ható témákat és ismerős hangzatokat. Ahogyan az effajta seregszemle mindig az előadók fontos megnyilvánulási fóruma is, ahol a művek mellett őket is felfedezhetjük magunknak, esetleg új oldalukról ismerve meg őket, az Orbán-ciklus élményétől elválaszthatatlan marad Zsigmond Zoltán, aki még a legvirtuózabb szakaszokban is rendkívüli meggyőző erővel játszott, fölényesen birtokolva a hálás és hangszerszerű zenei anyagot.

Az ő produkciója is azok közé tartozott, amelyekből előadó és mű harmóniája sugárzott, de ezt a típust képviselte a Mindszenty Zsuzsánna vezette Musica Nostra Énekegyüttes is, amely hallható odaadással szólaltatta meg SUGÁR MIKLÓS Concede, illetve Viri Galilei kezdetű tételeit. Bár a zeneszerző csak a szövegek miatt nyúlt vissza a gregorián repertoárhoz, zenéjén mégis érezni lehetett szavak és hangok ősi egységét. Minden kiénekelt szótagnak értéke, dallami töltése volt, és tetszett a művek felépítése is: a Concede nyugodt lüktetésével a semmiből indul, a hangzás egyre gazdagodik, majd gyöngéd ámen-clusterek után visszajut a kezdő hangmagasságra. A Viri Galilei - az alapul vett in-troitus formáját követve - állandó ellágyulás és kánonikus szakaszok után kezd újból játékos, már-már az eksztázisig fokozódó, sodró lendületű örvendezésbe. A kórust megelőzően Bánfalvi Béla és Bánfalvi Zoltán nyűgözött le bámulatos hangkultúrájával BALASSA SÁNDOR Párosító hegedűduóiban. Valóságos gyönyört jelentett az a hangképzésbeli változatosság, a levegős és könynyed hangvétel, a jó ízléssel megválasztott és legtöbbször csak mértékletesen alkalmazott vibrátó, valamint az együttjátékot jellemző egység, amellyel apa és fia megszólaltatta az egyértelműen Bartók duói nyomán keletkezett karakterdarabokat.

A négy koncert harmincöt produkciója között számos gyenge elő-adói teljesítménnyel is találkozhattunk - aminek okát hol a muzsikusok személyében, hol az elő-adott darabban kereshetjük. Nem tudom, melyik csoportba sorolandó SZIGETI ISTVÁN Limerickek című sorozata, a szövegből ugyanis egyetlen szót sem értettem. Mindez csak azért bosszantó, mert a limerick humorral telített versformája köztudottan a rímre épül, és minden egyes szava fontos (persze melyik versnek nem?). Skoff Zsuzsanna (ének), Szakály Ágnes (cimbalom) és Jankó Attila (fagott) előadásában azonban esélyünk sem volt arra, hogy Csemiczky Miklóst mint költőt ismerjük meg.

Felfedezhettünk viszont egy fiatal zongoraművészt: Fülei Balázst, aki DUBROVAY LÁSZLÓ 1971-ben keletkezett, de csak most bemutatott, rendkívül nehéz, harmóniavilágából ítélve minden bizonnyal a tizenkétfokúság szellemében fogant Öt zongoradarabját játszotta el, mégpedig kotta nélkül, és olyan szuggesztivitással, hogy hiába voltak nyitva a Fészek Művészklub Dob utcára néző ablakai, a távoli autóriasztók és egyéb zajok sem tudták elvonni a figyelmet az ifjú zongorista jelentős produkciójáról. A szintén fiatal, 2003 óta az Egyesült Államokban tanuló KAROSI BÁLINT különleges hangzásokat varázsolt elő a Voce d'Amore Klarinétzenekar számára írt, sűrű szövetű polifóniában megmerítkező Lamentójában. A húsznál is több muzsikust számláló, Kiss Zoltán vezetette ifjúsági együttes érett tolmácsolásából engem a kezdet mélyből induló, kúszó dallamai és kísérteties hangszínei ragadtak meg. Karosival elentétbena hangversenyciklus "retro" vonulatát gazdagította FEKETE GYULA Fuvolaszonátája, amely - Orbán sorozatához hasonlóan - inkább a feldolgozás mikéntjével hódított meg. Bohókás dallamvilágú, váratlan trillákkal megbolondított, poulencesen szellemes darabját Madaras Gergely adta elő Fejérvári Zoltán zongorakíséretével, kitűnően ráérezve a mű franciás jellegére.

Mindent összevetve: számos szép emlékkel gazdagított az Új magyar művek 2005-ös ciklusa - még akkor is, ha az arányok néha a műkedvelői szint felé tolódtak el. A művek szigorúbb megrostálásával bizonyára számos zeneszerző elesne e nagyszerű lehetőségtől, és talán csak két koncertre futná a darabokból - ezáltal viszont jóval magasabb színvonalú zenei eseménnyé válhatna a sorozat. Ennek lehetőségét ugyanis magában hordozza. (November 23., 30., december 7., 14. - Fészek Művészklub. Szerkesztő: Lázár Eszter. Rendező: Fészek Művészklub)