Cicero a Tusculumi beszélgetések fenti bevezetőjében nem általánosságban utal az énekre és a zenére, mint a musziké, vagyis a múzsai művészetek afféle állandó kellékeire, hanem az előadói technika szavaival: nervorum vocumque cantibus. Az igazán művelt ember - a görögök véleménye szerint - az, aki tudja, hogyan kell dallamokat csiholni a húrokból és az énekhangokból.² A zenei műveletlenség felemlegetése publicisztikai fogás Cicero részéről, ezzel tudja hatásosan bemutatni a két kultúra közötti műveltségbeli távolságot: ezen aztán nincs, nem is lehet vita; mi, rómaiak, a zenében igen-igen távol vagyunk tőlük! Ezt húzza alá a Themisztoklész-anekdota is: a görögöknél a zenélés annyira mindennapos volt, hogy legalábbis Themisztoklésznek kell lenni ahhoz, hogy a zenei képzetlenség vagy a botfülűség ha nem is vállalható, de bocsánatos legyen. A híres görög államférfiak - folytatja Cicero - saját maguk is tudtak zenélni és énekelni, mi meg csak a hivatásos zenészeket hallgatjuk a lakomákon!

A görög közfelfogás szerint tehát a zenében való jártasság a műveltség mércéje, bemutatásának helyszíne pedig a lakoma, ahol a zenei képzettségről számot kell és lehet adni: aki nem tud hangszeren játszani, és nem tudja lürával vagy kitharával kísérni saját énekét, azt kinevetik és műveletlennek bélyegzik. Mi több, a zenének jellemformáló hatása is van, ezért is fontos a megfelelő zenei nevelés. Meglepően sok adatunk van a híres görög férfiak zenei képzéséről. Arisztotelész szerint Athénban annyira otthonossá lett az auloszjáték, hogy a szabadok legnagyobb része értett hozzá (Politika 1341a). Platón fontosnak tartja név szerint is megemlíteni Szókratész zenetanárát, Konnoszt. Periklészről számon tartják, hogy zenetanára az 5. század nagy zeneteoretikusa, az éthoszelmélet megalapozója, maga a nagy Damón volt, Damónról pedig tudjuk, hogy egy Lamproklész nevű muzsikus tanította. Alkibiadészről, az 5. századi Athén sztárpolitikusáról feljegyezték, hogy nem valamiféle közönséges tanártól tanult az auloszon játszani, hanem magától Pronomosztól, aki messze földön híres virtuóz volt, és aki díszes fellépő ruhában, hangszerét fújva ma is látható a Nápolyi Régészeti Múzeumban a róla elnevezett Pronomosz-vázán. A thébai Epameinóndaszt pedig mitikus félhomályba vesző, de a hagyomány által máig megőrzött nevű mesterek tanították, kitharára egy bizonyos Dionüsziosz, auloszra Olümpiodórosz.

Hogy az életrajzi anekdoták igazánál valódibb dologról van szó, azt jól mutatja, hogy ugyanezek a motívumok mitológiai szálakon is felbukkannak: az istenekről és a hősökről is számon tartják, ki kit tanított meg zenélni. Odüsszeusz Démodokosztól kérdezi nagy elismeréssel, kitől tanult meg így dalolni, a Múzsáktól vagy Apollóntól. Tudjuk, hogy Apollón tanította Orpheuszt, az Apollónnal zenei versenyre kelő Marszüasz szatír volt Olümposz, a régi nagy muzsikus mestere, Héraklészé pedig Linosz, akit a gyors haragú tanítvány zeneóra közben agyon is csapott a hangszerével. A sor folytatható. Nyitva marad a kérdés: a zeneoktatási motívumokban az életrajzi anekdoták mitológiai ihletésű formálásáról van-e szó, vagy fordítva, a történeteket igazítják-e a valósághoz. Ahogyan a Héraklész-Linosz-motívumban is tökéletesen keveredik valóság és mítosz: igazán Héraklészhez méltó, hogy pillanatnyi mérgében a hangszerével agyonüti szegény tanárát, amit persze minden athéni nebuló szeretne megtenni, amikor halálra gyötri a zenetanár, a kitharisztész a reménytelenül nehéznek tűnő lüd, dór, phrüg és más hangsorokkal. ³

De nincs is értelme elválasztani egymástól a mitológiai és a történeti motívumokat a görögök zenetanulásával kapcsolatban. A zenéhez való viszonyuk egészen más volt, mint ma, amikorra - Dolinszky Miklós szavaival - hovatovább "elfelejtjük, amit minden valamirevaló civilizáció tudott: az emberi létezés számára a zene nem addicionális, hanem esszenciális." ⁴ A görögök számára "a zene Zeusz gyümölcseként a dús legelővel és a szapora nyájjal együtt az emberi élet legnagyobb adománya". Zene szól a privát és az állami ünnepeken, a harcmezőn és az iskolában, a lakomán és a színházban. A görög költészet zene: szöveg, ritmus és dallam egysége. Tárgya a zene a bölcseletnek, erkölcstannak, része a nevelésnek. A zenei hangközök számarányai és törvényei a püthagoreusoknál világmagyarázattá válnak. A zene megszűnése a halál attribútuma.

Az archaikus korban, egészen az 5. századig, a szabadon szüle- tett polgárok személyesen is részt vettek a zenélésben. Énekelni, akár kórusban, ki-ki megtanulhatott saját magától, természetes hallása alapján a környezetétől, de a hangszerjáték elsajátításához zenetanár kellett. Tudjuk, hogy az éneket eltérő hangközlépésekkel kísérték a hangszerrel. Ehhez ismerni kellett a dallam hangkészletét alkotó hangsorokat (görögül: harmoniai, tonoi). A különböző darabok előadásához tudni kellett áthangolni a húros hangszert, a kitharát vagy a lürát a megfelelő új hangsorra. Az aulosz helyes megfújását is zenetanártól lehetett leginkább megtanulni, hogyan kell a nádnyelveket a csövekbe illeszteni, és mindkét sípot egyszerre megszólaltani: a hangszer valójában kettős aulosz, mindig párosan látható a játékos kezében, nem lehetett könnyű helyesen megszólaltatni. ⁵A nádnyelves befújást segítette a szájszorító (phorbeia), amely az ábrázolásokon jól megfigyelhető, akárcsak az auloszok hangológyűrűi. A phorbeia és a hangológyűrűk helyes használatának elsajátítása is aligha képzelhető el tanár nélkül. Platóntól a képzés "tantervét" és idejét is ismerjük: Az erény megszerzése érdekében (...) a lüra hangjait kell használni, mind a mesternek, mind a neveltjének, úgy játszva, hogy a lüra hangja az énekhanggal megegyezzék. A lüra másképp-szólását és cifrázásait (...) és a ritmusoknak mindenféle tarkaságát (...) nem kell elővenni azok esetében, akik három év alatt, gyors ütemben készülnek elsajátítani, ami a múzsai művészetekből hasznos. (Törvények 812d, Ritoók Zsigmond fordítása)

A kitharisztésznél tanultakat nem valamiféle szakképzettség megszerzése céljából kellett elsajátítani, hanem az általános műveltség miatt, amint az önálló és szabad férfiúhoz illik - figyelmezteti Szókratész Hippokratészt a Prótagorasz című platóni dialógusban. A mű egy későbbi helyén pedig immár maga Prótagorasz mondja: Azután a szülők elküldik az iskolába a gyereket, és sokkal inkább azt kötik a tanítók lelkére, hogy a gyerekek jó magatartására viseljenek gondot, mint azt, hogy a betűvetésre meg a kithara-játékra... Mikor a gyermekek a betűket megtanulták, elébük teszik a padokra a legkitűnőbb költők alkotásait, hogy azokat olvassák és könyv nélkül megtanulják... Amikor megtanulnak kitharázni, más kitűnő költők műveit, a lírikusokéit tanítják a kithara-játékba foglalva.⁶

A minden fiúgyerek számára kötelező zenetanulás az 5. század végén Athénban az "igazi" műveltség kétes értékű mércéjévé is vált, legalábbis erre utal, hogy az ókomédiában többször előjön a zenelecke-poén. Egy Arisztophanész-töredékben így panaszkodik valaki: Ha az aulosz- és lüragyakorlástól már teljesen kimerültem, akkor majd ásni küldesz? (Lakomázók, 221. töredék) A Darázsokban pedig: Ha ellopta a sajtot, nézd el neki, hiszen még kitharázni sem tud - mentegeti Bdelükleón a perbe fogott kutyát bíráskodási mániában szenvedő apja előtt (Darázsok 959). Ami körülbelül annyit tesz, mintha ma azt mondaná: derék, jóravaló ember ez a kutya, csak kicsit faragatlan, nem volt gyerekszobája. (Ez a poén később még egyszer előfordul: Philokleón ugyanezzel vág vissza a kérésre, hogy legyen már olyan jó, hunyjon szemet és mentse fel a kutyavádlottat: nem én, hisz én sem tudok kitharázni! ) Arany "citerát pengetni" fordításához ma már magyarázó jegyzet kell, a "még zongorázni sem tud" fordítás pedig azért nem működne, mert a közönség vagy egyáltalán nem nevetne, vagy nevetne, de máson, a zongorázó kutya abszurd képén, és nem venné a lapot, nem saját magán, a műveltséget a kitharatudással mérő közdivaton nevetne.

A Felhőkben, amikor az Igaz Beszéd a régi szép időkről szól, így kezdi:

Elmondom hát, miben állt hajdan az ifjúság nevelése,

Míg én, igazat szólva, virágzám s törvény vala tiszta szerénység.

Legelébb is: az ember az utcákon gyereket mukkanni se hallott,

Hanem úgy mentek citerásukhoz szép rendben, sűrü csoportban

Az egy útcában lakozók, s pőrén, ha szitált is a hódara szörnyen.

Az meg, tanítá énekre (tilos volt combjukat összeszorítni):

Vagy "Városokat dúló Pallas-" vagy a "Messzeható riadal"-ra,

Kifeszítve keményre az összhangot, mint ez rászállt az atyáktól.

Ha pedig valamé'k pajzánságból a dalt görbére csavarta,

Mint Phrynis után, a mostaniak ezt a sok ferde cikornyát:

Megverte jól, és kidobá, mint a Múzsák veszedelmét.

(961-71, Arany János fordítása)

A komikum fő forrása az Igaz Beszéd álszentsége, aki, ahogyan Bolonyai Gábor kommentárjában olvassuk, szerepéből kiesve ezúttal is szexuális fantáziálásba kezd. ⁷ De emellett legalább három olyan mozzanat van a szövegében, amellyel Arisztophanész lapot oszt a közönségnek: a "bezzeg a régi jó erkölcsök" és "a mai fiatalok hallgathatatlanul borzalmas zenéje" közhelyeken túl a régi iskolai fegyelem irreálisra növesztett bemutatása: nem hangoskodtak az utcán, nem voltak az öltözködésben sem olyan puhányak és hiúk, mint ma, hószitálásban is mezítelenül jártak iskolába, és még a legnehezebb tantárgyat, a zeneórát is nyafogás nélkül tűrték - a mindenkori, példátlan zenetanári szigorral együtt!

A hatalmas erejű Kleón-ellenes szatírában (a sértett később jól meg is verette Arisztophanészt) a Kleónt támadó lovagok kara invektívába illően kántálja el a közönségnek: lám-lám, még Kleón iskolatársai is beszámolnak arról, hogy már annak idején ő volt a zeneórán a legrosszabb tanuló, annyira, hogy a tanár el is kergette, mivel már akkor sem tudott lejátszani más hangsort, csakis a dórt - akár manapság. (A szövegpoén a dóriszti és dórodokiszti jelentésében van: dór hangsort játszani a hangszeren, illetve megvesztegethetőnek lenni a politikai életben.)

Az i. e. 4. századi történetíró Ephorosz említi, hogy Krétán a gyerekeket nyájakban (agelé) nevelték... és nemcsak az íjászatot gyakorolták, hanem azt a harci táncot is, melyet a Kurészek találtak ki, és dalukban, táncukban ezért használták a creticus ritmust és dalformát, mely nagyon magas fekvésű, és amelyet Thalész vezetett be. Neki tulajdonítják nemcsak a paianjaikat, hanem sok más helyi dalukat is.... A gyerekeknek nemcsak a betűket kellett megtanulniuk, hanem a törvényekben meghatározott dalokat is, továbbá a muzsika bizonyos formáit.... A nyájak egymással versenyeztek, ritmikusan mozogva vonultak a harcba aulosz- és lürakíséret mellett, ahogy az igazi háborúban szokás.⁸

Xenophón a gyerekeket iskolába kísérő paidagógosz és a spártaiaknál működő nevelésügyi felügyelő, a paidonomosz közötti különbségről szólva megemlíti, hogy minden hellén államban azért küldik a gyereket iskolába, hogy betűvetést, zenét és testgyakorlást tanuljanak (A lakedaimóniak állama 2.1).

Polübiosz pedig Arkadiáról írja, hogy ott a régi időktől fogva oly nagy becsben állt a zene, hogy jóllehet más tekintetben egyszerű és primitív életmódot folytattak, alkotmányukban benne állt, hogy nemcsak a fiatal fiúknak kell zenélni tanulniuk, hanem az ifjaknak is, egészen harminc éves korukig. Továbbá mindenki számára ismert tény - írja -, hogy az arkadiai nép az egyetlen, amely törvényben írja elő, hogy a fiúkat kisgyerekkoruktól kezdve képezni kell arra, hogy az ünnepeken himnuszokat és paianokat tudjanak énekelni (Történeti könyvek 4. 20-1). Az arkadiaiak kimagasló zenekultúrájáról szóló kitérőt azzal vezeti be, hogy az arkadiaiak Hellász-szerte nagy becsben állnak vendégszeretetük és barátságos életmódjuk miatt, ámde Künaitha lakói, bár ők is arkadiaiak, mégis közismerten durvák és kegyetlenek. Ennek az a magyarázata Polübiosz szerint, hogy ők voltak az egyetlenek Arkadiában, akik egyáltalán nem törődtek a zenei neveléssel, amely Arkadia más városaiban igen magas színvonalú volt. A kitérőt végül ezzel zárja: mindenekelőtt azért szentelt ilyen nagy teret ennek a témának, hogy más népek el ne hanyagolják a zenét.

Arisztophanész a Felhőkben a szofisztika nevetségessé tétele mellett azt a közfelfogást is kigúnyolja, mely az iskolában meg-szerezhető tudást egyedül a haszna szerint méri: Sztrepsziadész ("Csűrő-csavaró") azért megy Szókratész Gondolkozdájába, hogy megtanulja a hamis érvet igazzá tenni, és azután ezt a tudást felhasználva szabaduljon meg az adósságától. De egy Sztrepsziadész-féle jómódú vidéki polgárnak, aki előkelő felesége révén felkerült a városba, milyen haszna lehet a zenetanulásból? Az írás, olvasás és számolás alapkészségein túl a szociális, gazdasági és politikai sikerhez tudni kell szónokolni, ismerni kell a híres költők műveit. A katonáskodáshoz a fizikai képességeket célszerű edzeni, ezt célozza a tantervben a gümnasztiké. A musziké, a múzsai művészet, melynek része a zenetanulás, Platón szerint jellemformáló hatása miatt szükséges. De a Sztrepsziadészek nem a platóni ideális állam, hanem a valóságos Athén polgárai. Miért fontos az ő számukra a zenei képességek fejlesztése?

"A görög kultúra tájképére a legjobb kilátás a lakomai kerevetről nyílik; a lakomázó kerevete az a kilátópont, ahonnan szétnézve az archaikus görög kultúra a leginkább megérthető." ⁹ E kerevet mellett tehát mindig ott van a lüra és az aulosz, vagyis a lakomázó keze ügyében. A lakomának mint társas formának természetesen állandó kelléke volt a zene, az ének, a tánc, azaz a fuvoláslány, a hivatásos zenészek. De a szövegek mellett a vázaábrázolásokon a kerevetek mellé akasztott hangszerek is arra utalnak, hogy az ivótársaknak, a szümpotészeknek illett tudniuk a lakomán hangszerrel együtt énekelni, sőt mi több: értékelni a többiek előadását.

Az archaikus szümposzion úgy érthető meg a legkönnyebben, ha harcos férfiak csapatépítő, lazító, kohéziót teremtő tevékenységeként értelmezzük. Ezek a csoportok alakulnak át később afféle szabadidős körökké. A szümposzion baráti társasága a privát szférában éli át és éli újra az állami és vallási ünnepek élményeit. A lakomákon egy sor rituális, pontosan szabályozott cselekvés megy végbe: az italáldozattól a megtisztuláson át a különböző istenségekhez szóló imákig, valamint a meghatározott szabályok szerinti bor- és ételfogyasztástól a dalok és a hangszeres számok meghallgatásán és a közös éneklésen át a résztvevők közötti különböző versenyekig. "A symposion tehát nem más, mint a szenvedélyek szabályozott, ellenőrzött és rituális gyakorlása." ¹⁰ A lakoma egy pontján sor kerül a logosz szümpotikoszra, itt ki-ki megmutathatja egyéni képességeit szóban, dalban - szólóban vagy kórusban, saját hangszerével vagy mástól kísérve. A résztvevők a csoport előtt tehetik próbára magukat, akár személyes indulataiknak is hangot adva, és mindezt a közös borozás felszabadító hatása fokozhatja.

A lakoma tehát próbatétel, konfrontálódás a csoporttal, a saját magunkról alkotott és a csoport felé mutatni kívánt kép megerősítése vagy veszélyeztetése, és mint ilyen, meghatározója a lakomán kívüli szociális sikernek vagy kudarcnak. ¹¹ A szümposzionnak erről a tornagyakorlathoz hasonló hatásáról, a saját szenvedélyeinkben való próbatételről, a nem mindig jóakaratú baráti társaság előtti félelem feloldásáról beszél a Platón-féle Törvényekben az egyszerűen csak "Athéni"-nak nevezett szereplő az első könyv végén, melynek fő témája a szümposzion szerepe az erényre nevelésben: Tudnánk-e olcsóbb és ártatlanabb gyönyörűséget említeni, amely alkalmasabb mind a próbára tevésre, mind a gyakorlásra, a borozás közben való próbánál és szórakozásnál, ha csak némi óvatossággal történik is a dolog? Majd miután a második könyvben alaposan megbeszélték a spártai Kleiniasszal a helyes múzsai nevelés (zene, dal és tánc együttese) kérdéseit, az Athéni visszatér a szümposzionhoz. Ahhoz, hogy az erényre nevelő borozás lelkileg gazdagító hatású legyen, ötven feletti vezetőknek kell irányítaniuk az ivás és az ének egymást megfelelően váltó rendjét. De mivel minden ember, ahogy öregszik, egyre inkább idegenkedik az énekléstől, a törvényekben kell megszabni, hogy a férfiak tizennyolc éves korukig bort egyáltalán ne ízleljenek, harminc éves korig mértékkel ihatnak ugyan, de a részegségtől tartózkodjanak, ám a negyven felettiek a lakomákon hívják a többi istent is, de különösen Dionüszoszt arra, amit a vénség fásultsága elleni gyógyszerül adott az embereknek, és így, ilyen lelkiállapotban, a mámor hatására minden idősebb ember hajlandó lesz énekelni is. Ám ahhoz, hogy hozzájuk is, és a jó borozáshoz is illő énekeket énekeljenek, legalább addig a mértékig kell a neveltetésben eljutniuk, hogy mindegyikük képes legyen követni a ritmusok lejtését és a dallamok húrjait, hogy áttekintve a hangnemeket és a ritmusokat, képesek legyenek kiválasztani a megfelelőket, amelyeket az ilyen korú és jellemű férfiaknak énekelni illik, s így énekeljenek, hogy ezáltal maguk is ártalmatlan élvezeteket élvezzenek és az ifjaknak is vezetői legyenek a jó erkölcsök iránt való vonzódásban. (Törvények 670d, Ritoók Zsigmond fordítása.)

Platón az ideális állambeli zenei nevelésről szólva a Damón-féle zenei éthosz-elméletből merít. Damóntól semmi nem maradt fenn, de amennyire rekonstruálható, az elmélet az alábbiakból állt. A zene erkölcsi erővel és jelentéssel rendelkezik, ezért a zenei formák megváltoztatása társadalmi és politikai hatással van az államra. Ez a hatás azon alapszik, hogy a zenében a különféle hangsorok (harmoniai) és ritmusok különböző jellembeli tulajdonságoknak: erényeknek és hibáknak felelnek meg. És minthogy a zene is a lélekben történő mozgások egyike, az erkölcsi jellem és a zenei formák közötti szoros kapcsolat oka, hogy a lélek természete a benne a saját mozgásaihoz hasonló mozgásokat előidéző zenei formákban fejeződik ki. Vagyis a hangsorok és ritmusok nemcsak a szokásos zenei szempontok (hangközviszonyok, terjedelem stb.) szerint elemezhetők, hanem aszerint is, hogy melyek azok az elemek bennük, amelyektől a különféle jellembeli tulajdonságok, az éthoszok függnek. A harmónia pedig, melynek mozgásai rokonok a lélek bennünk végbemenő körforgásaival, annak számára, aki értelmesen él a Múzsákkal, nem esztelen élvezetre való, mint azt mostanság hiszik, nem, hanem a Múzsák hasznos szövetségesül adták, a lélek bennünk diszharmonikussá vált körforgásainak rendbehozatalára és önmagával való összhangba hozására. (Platón: Timaios 47d, Ritoók Zsigmond fordítása.)

A musziké éthosza tehát Damón és Platón szerint kihat a törvényekre, következésképpen az állam törvényei is ki kell hogy hassanak a zenei nevelésre, a zenével és borral elért mámorra, így a szümposzionra is. Míg Platón és Xenophón lakomadialógusai valós vagy fiktív irodalmi szümposzionokról számolnak be, addig a Törvények lakomai törvényei az athéni közállapotokra reflektálnak. Az Arisztophanész-darabok, az ókomédia-töredékek, a vázaábrázolások mind arra utalnak, hogy a lakoma intézménye nem korlátozódott a társadalmi elitre: a kereskedők, a kézművesek, földművesek körében is szokásban volt, és társadalmi-vagyoni helyzettől függetlenül gyakran a kómoszba, vagyis a totális lerészegedésbe, féktelen tivornyába torkollott.

Zenetanár tehát nemcsak a hangszerjáték technikai nehézségeinek leküzdéséhez, a megfelelő előadásmód elsajátításához kellett, hanem a lakomákon szokásos repertoárdarabok betanításához is, mivel a dallam a szöveggel együtt hagyományozódott. Csak az tudja a lakomákon a régi "klasszikusok" dalait elénekelni, saját magát kísérve a hangszerrel, aki valakitől, például zenetanártól megtanulta Alkman, Alkaiosz, Sztészikhorosz, Anakreón, Szimónidész, Phrünikhosz vagy Pindarosz darabjait.

Hogy elsősorban az ő műveikből állt a lakomai repertoár, arra több forrásunk is van. Arisztophanész: Sztrepsziadész a lakoma után arra biztatja Pheidippidészt, hogy vegyen a kezébe hangszert s dalolja Szimónidész híres dalát: hogyan nyirták meg a kost. Egy másik lakomán némelyek Phrünikhosz és Sztészikhorosz paianjaiból, mások pedig még Pindaroszéiből is elénekeltek néhányat - erről a történetíró Timaiosz számol be. Egy Eupolisz-komédiában így kiált valaki: Vendégeljük meg őket egész napos lakomával! De ne Sztészikhorosz, Alkman vagy Szimónidész ósdi dalai szóljanak, hanem Gnészipposz! Antiphanész egyik darabjában pedig egy ifjú mondja, valószínűleg lakomán: Ne játszd azokat az ósdi dalokat, a Telamónt vagy a Paiónt vagy a Harmodioszt! ¹²

Az Arisztotelész-kortárs és -tanítvány Dikaiarkhosztól pedig a lakoma alkalmával szokásos éneklés rendjét is ismerjük. Háromféle módon énekeltek: közösen együtt, vagy egyenként, de sorban egymás után haladva, illetve az ülésrendhez képest véletlen egymásutánban, mivel ennél a harmadiknál csak a legügyesebbek produkálták magukat. A régi lakomákon szokásban volt - teszi hozzá Dikaiarkhosz -, hogy akin éppen az éneklés sora volt, kezében tartott valamit, általában babér- vagy mirtuszkoszorút, majd továbbadta a soron következőnek. ¹³ Talán ez a mirtuszág helyettesítette a hangszert akkor, amikor saját magának hangszeres kísérete már meghaladta a lakomázó átlagpolgár zenei tudását.

Az archaikus kortól kezdve a klasszikus kori Athénban és más görög városállamokban a polgárok széles körében bevett zenetanulás értelme és leginkább kézzelfogható hozadéka az a siker, amelyet a társadalmi elismertséget nagyban befolyásoló lakomai szerepléssel lehetett elérni. A széles műveltség, a szellemesség, a jó fellépés és a vitakészség mellett a zenei képesség is sokat számított ekkoriban a görög lakomán - úgy tűnik, sokkal inkább, mint más korszakokban. Mind előtte, mind utána hivatásos zenészek szolgáltatták a zenei élvezeteket: a Homérosz-kori lakomákon a dalnok Phémiosz és Démodokosz énekelt, magát a phorminxszal kísérve, a klasszikus kor után pedig a résztvevők saját hangszerrel kísért zenei közreműködése helyett egyre inkább "fuvoláslányok", hivatásos kithara- és auloszjátékosok lépnek fel a lakomákon. Addig azonban ott volt a helye a kitharának és az aulosznak a lakomázó kerevete mellett.

JEGYZETEK

¹ Cicero, Tusculumi beszélgetések 1.5 (Szepessy Tibor fordítása).

² A fordítás magyarul természetesen hangozhat, ének-zene, mint az iskolai tantárgy: elöl az ének. Cicerónál a sorrend fordított: nervus és vox: húr és énekhang.

³ Theokritosznál csak a tanítványi kapcsolat kerül elő (24. idill 105-110), az agyoncsapás motívuma Pauszaniasznál (Görögország leírása 9.29.2) és Apollodórosznál (Mitológia 2.4.9) szerepel. Az indokot nem részletezik: H. valamiért megharagudott. Diodórosz a legrészletesebb: Linosz találta fel a ritmust és a dallamot, nemcsak Héraklész, hanem Thamürasz és Orpheusz is az ő tanítványa volt. Héraklész pedig kitharalecke közben, mivel lassú felfogása miatt nem tudta követni a magyarázatot, és ezért Linosz büntetésül megverte, nagyon megharagudott, és a kitharájával rácsapva megölte a tanítóját. (Történeti könyvtár 3.67.2) Az agyoncsapás-jelenet egy Münchenben őrzött vörösalakos csészén látható (Antikensammlungen 2646), az éppen Iphiklészt, Héraklész ikertestvérét zenére oktató Linosz pedig Schwerinben, egy vörösalakos vázán (Staatlisches Museum 708).

⁴ Időrengés, Osiris, Budapest, 2004, 16.

⁵ Bár az aulosz a magyar műfordításokban szinte mindenütt fuvola, hangszertörténetileg mégis sokkal közelebb áll a mai nádnyelves fafúvósokhoz, például az oboához. Ugyanakkor furcsán hangoznék, ha például a Lakoma magyar fordításában Erüximakhosz így szólna: küldjük el az auloszoslányt, aki az imént érkezett. (176e). Az aulosz-játék technikai nehézségeiről: Lukianosz, Harmonidész című dialógusában Harmonidész, az auloszjátékos kérdezi Timotheoszt: Mit kell tennem, hogy az összes hellén megismerjen? Minden egyébre nagyszerűen megtanítottál; hogy pontosan hogyan hangoljam a fuvolát, finoman emelgessem az ujjaimat, hogy ritmusra lépjek, játékom legyen összhangban a tánckar mozgásával, s a zene minden egyes hangnemének őrizzem meg a sajátosságát: a frígben a megszállottságot, a lídben a bakkhoszit, a dórban a fenséget, az iónban a lágyságot. (Bollók János fordítása)

⁶ Platón, Prótagorasz 312a, 325c-326a, Ritoók Zsigmond fordítása. Lásd még: Platón, Kritón 50d, Psz.-Platón, Kleitophón 407bc.

⁷ Arisztophanész vígjátékai, Osiris, Budapest, 2002, 206.

⁸ Ephorosz, 70 F 149 töredék = Sztrabón, Földrajz 10.4.16, 20. A szövegben egyébként nem a milétoszi filozófus Thalészről van szó, hanem minden bizonnyal a krétai Thalétaszról.

⁹ Oswyn Murray (szerk.), Sympotica. A Symposium on the Symposion, Oxford, 1994, 11.A kötet címlapjára Murray a lakomai zenélés egyik legtöbbet idézett vázaképét tette: a vörösalakos ivócsésze belsején látható szakállas férfi lakomakereveten fekszik, baljában ivócsésze, jobb karját jellegzetes mozdulattal a feje mögé emelve, fejét hátrahajtva énekel, miközben a mellette álló ifjú auloszon kíséri az éneket. A csésze oldalán Héraklész és Linosz rossz véget érő zeneleckéjének jelenete látható. A vázafestő így kapcsolja össze a lakomán előadott éneket a zenetanulással, annak nehézségeivel. Az éneklő férfi mellé - ahogy az más vázákon is előfordul - az ének szövegét is odafestette, egyetlen szóval felidézve a dalt: "udünamu - nem tudok..." Az utalást a Theognisz 939-940 sorokkal szokták azonosítani: Nem tudok ma oly tisztán énekelni, mint a csalogány, mert tegnap éjjel kómoszra mentem... (vagyis: jól berúgtam). A hátravetett fej jellemzően dionüszoszi, eksztatikus mozdulat, egyszersmind lehetővé teszi, hogy a levegő szabad áramlásával az ének minél hangosabban szóljon. (Vörösalakos csésze, Durisz-festő, München, Antikensammlungen 2646)

¹⁰ Vö. E. Pellizer, "Outlines of a Morphology of Smypotic Entertainment": O. Murray, i. m. 181.

¹¹ Hérodotosz egyik története is szól erről a sajátos próbatételről: mikor Kleiszthenész, Sziküón türannosza férjhez akarta adni a lányát, egy teljes éven át vizsgálta a kérők jellemét és adottságait, de döntőnek mégis a lakomai magatartás bizonyult (6.126).

¹² Arisztophanész, Felhők 1354-1360, Arany János fordítása; Timaiosz i. e. 4-3. századi történetíró, az idézett töredék: FGrH 566F 32; Eupolisz az ókomédia szerzője, Arisztophanész kortársa, a töredék: I 294 (Kock). Antiphanész az attikai középkomédia egyik legjelentősebb szerzője (kb. i. e. 408-334), a hivatkozott töredék: frg. 85 = Athénaiosz, Lakomázó szofisták 11.110.

¹³ A töredék forrása a Szuda-lexikon szkolion-szócikkében közölt magyarázat a szkolion daltípus nevéhez, valamint egy magyarázat Platón Gorgiaszának egy helyéhez (451e) = Dikaiarkhosz, frg. 89 (Rutgers): [a szkolion] boriváshoz való ének, ahogy Dikaiarkhosz mondja Zenei versenyek című művében. [Itt következik a háromféle éneklésmód leírása, majd így zárul a szócikk:] ezért nevezik szkolionnak, ami annyit tesz: kanyargós.