Hosszú órák töprengése után vetem papírra ezeket a sorokat. Tépelődésem egyik oka, hogy efféle nyílt levélben általában barátok, kor- és pályatársak szoktak születésnapi köszöntővel fordulni az ünnepelthez. Egyívásúak és egyenrangúak, akiket a közös emlékek, örömök és bánatok, a közös célokért együtt vívott küzdelmek indítanak a személyes hangú üdvözlésre; én viszont minden tekintetben méltatlan vagyok erre a rangra. Kérlek, ne vedd tiszteletlenségnek, ha mégis levelet írok Neked, holott erre csupán műveid ismerete és szeretete jogosít fel. S talán még valami más is. Szemtől szemben aligha tudnám Neked elmondani, mit jelent számomra mindaz, amit hosszú életed során megalkottál, s mit jelentesz Te magad.

Legszívesebben azt a megszólítást plagizálnám, amellyel a 2002. évi Földvári Napok résztvevői fordultak Hozzád, s neveztek egyszerre "Tisztelt Mester"-nek, "Kedves Tanár Úr"-nak s "Drága Bandi"-nak.A barokkos szószaporítás azonban nemillenék Hozzád, a plágium még kevésbé. Levelem megszólítása látszólag arcátlanul hidalja át a köztünk lévő emberöltőnyi korkülönbséget, s nem tudom, zeneszerző-kollégáid közül hányan vannak, akikhez ennyire közvetlenül mernék fordulni. Ez viszont már Rólad szól, Téged jellemez: soha nem építettél falat magad köré, és soha nem követelted meg a "kötelező" tiszteletet. Magaddal hoztad a két világháború közötti Erdély demokratikus légkörét, s a jóval fiatalabb, kevéssé érdemdús kollégát is mindig partnernek tekinted, megelőlegezett bizalommal, lefegyverző nyíltsággal és természetességgel fordulsz felé.

Amikor - nagy ritkán - együtt ülünk a szobádban, és beszélgetünk, leginkább hallgatni szeretlek. Nem mintha csupa derűs anekdotából állna a mondanivalód. Történeteid emberközelbe hozzák a 20. század második felének egész magyar zenetörténetét. S ahogyan Téged látlak ezekben a történetekben, az mindig arra tanít, hogyan lehetett egy "csalatásban és fenében" éppenséggel nem szűkölködő korszakban emberül megállni. Legtöbbször mégsem a múltról beszélsz, hanem a jelenről, amelyet - úgy tűnik - jobban ismersz, mint én, noha évek óta szobafogságban élsz. Sok minden elszomorít vagy fölháborít Téged, ha mai közállapotainkra gondolsz, s egyre jobban tudom, mennyire igazad van. Sokat gondolkoztam azon, miért esik jól a szavaidat hallgatni, akkor is, ha olykor keserűek. E levél végére talán ez is kiderül.

Sajnos nem voltam a tanítványod. Amikor a Zeneakadémiára jártam, már rég abbahagytad az általános zenetörténet tanítását, így ezeknek az óráknak hasonlíthatatlan hangulatáról csak másoktól hallhattam. (Mesélted, micsoda kudarcként élted meg egy-egy tanítványod műveletlenségét. Hidd el, voltak olyan növendékeid is, akiknek szívébe termékeny palántát ültettél!) Később tanítottál viszont partitúraolvasást, többek közt néhány zenetudományi szakos kollégámnak is. Ez a stúdium - tulajdonképpeni tárgyán túl - mindig tág teret kínált arra, hogy tanár és diák kötetlenül szót válthasson a zenéről s a világról általában. Szívesen belekóstoltam volna "trapa"-óráid dohányfüstös légkörébe. Mesélték, hogy egy hallgatótól, akinek képességeit már egy Mozart-szimfónia elzongorázása is meghaladta, azt kérted, hozzon minden órára egy verset, s legalább azt adja elő legjobb tudása szerint. Akkor még csak a humort és az elegáns nagyvonalúságot láttam ebben a gesztusban, ma már a nevelő szándékot is. Zeneszerzői munkásságodról akkor még alig tudtam valamit. De ha Komár Pali bácsival megjelentetek a könyvtárban, s mint két jóságos, öreg oroszlán, leballagtatok a lépcsőn, nemcsak Gádor Ágit tettétek boldoggá: valahogy felderült az egész olvasóterem is.

Műveiddel a '90-es évek elejétől kezdtem megismerkedni. Akkoriban csaknem minden kortárs magyar darab budapesti bemutatóját hallottam, s kritikát is írtam róluk. Talán nem is tudod elképzelni, mekkora felüdülést jelentett, amikor a kritikusi penzum teljesítése során olykor egy-egy Szőllősy-kompozícióval foglalkozhattam. Egy más művészi nagyságrend körvonalai sejlettek fel ekkor az átlagtermés sivatagában. A "posvány iszapját szopva éldegélő" kritikus egyszer csak friss vízhez jutott. Egyike vagy azoknak a magyar zeneszerzőknek, akiknek művei megtanítottak arra, hogy a kortárs zenével való foglalkozás ma is a legizgalmasabb szellemi kihívás a muzikológus számára. (Akkor miért nem felelek meg ennek a kihívásnak - kérdezed -, s néhány kollégámmal együtt miért nem művelem intenzívebben a mai magyar zene kutatását, megismertetését vagy akár csak recenzeálását? Igazad van. Látod, rossz lelkiismeretem ébresztőjeként is nagyon fontos vagy a számomra.)

Hogy miért szeretem darabjaidat, máshol részletesebben és pontosabban megírtam, mint ahogyan ebben a levélben módom nyílna rá. Most csak néhány jellegzetességre utalok. A dodekafónia és a szeriális szerkesztés szabad, nem ortodox kezelésével egyéni módon vettél birtokba egy - idehaza sokáig tilalmas - technikát. Lehet, hogy ez a kompozíciós technika nagyzenekari műveid megírása idején, világviszonylatban már nem volt "forradalmian" új vagy akár csak korszerű, de számomra sokkal fontosabb, hogy felfogható, emberi, sőt katartikus erejű zenét formáltál ebből az anyagból. Tizenkétfokú soraid dallamosak, énekelhetőek; ahogyan Kárpáti János fogalmazta: véghezvitted "a dallam rehabilitációját". Ez a dallami invenció polifon hajlamoddal is szerencsésen párosult. Ugyan ki tud ma olyan szép szabad ellenszólamot írni, mint amelyek "bachi" koráljaidban felbukkannak? E hangszeres kontrapunkt forrásai között Wilheim András Bachot, Stravinskyt, valamint Bartók egyik korszakának ellenpontozó technikáját nevezi meg (és Kodály iskolája is talán ehhez adta a legtöbb útravalót), de abban a formában, ahogyan műveidben gyönyörködtet, sajátosan Rád jellemző. A zenekari hangzás kialakítása alkotói gondolkodásod igen termékeny területének bizonyult. Amihez másoknak az elektronikára volt szükségük, azt Te a hagyományos - igaz, igen cizelláltan osztott - vonóskaron is ki tudtad kísérletezni. Zenekari partitúráid aprólékos megmunkálása, "mikropolifóniája" sokakat ámulatba ejtett, s "harangozásaid" számtalan fajtájának hallatán nemcsak a szakember kapta fel a fejét. Ám soha nem csupán a technika érdekelt: zenei nyelved elemeit mindig egy világosan érzékelhető dramaturgia szolgálatába állítottad. Ennek próbáltam nyomába eredni "koráljaid és harangjaid" után nyomozva, amikor tíz évvel ezelőtt valamennyi addig elkészült művedet szisztematikusan áttanulmányoztam. (Te voltál az egyik első kortárs zeneszerző, akinek a teljes életművét megismerhettem - s megtanultam, ez a teljes körű tájékozódás elengedhetetlen feltétele annak, hogy egy mesterről bármit is mondjunk. Persze ehhez az kell, hogy egy minden részében megismerésre érdemes életműről legyen szó. A tiéd ilyen.) Amikor Kárpáti János "Szőllősy dramaturgiájáról" ír, zenéd poétikájának legfontosabb elemét tárja fel. S miközben folyvást szapulod műveidet, azt még magad is elismered, hogy a Trasfigurazioni hangulatváltásai - jók. Talán filmzenei tapasztalataid segítettek benne, hogy ennyire karaktergazdag zenét tudsz írni? S hogy ezek a karakterek, ezek a dinamikus zenei folyamatok egy-egy kompozícióban érzelmileg átélhető, magaslati levegőt árasztó, katartikus élménnyé válnak, arról legszebben Kroó György tanúskodott kritikáiban. Műveid többségében a siratás, a gyász nagy művészének bizonyultál; én zenéd sokkal ritkább, mosolygós pillanatait, például a Rézfúvószene ellenállhatatlan Operettáját, a Musica concertante Allegro ruvidójának hetyke hangütését vagy a Fabula Phaedri pajzán humorát is nagyon szeretem.

Említettem már, mennyire kíméletlen önkritikát gyakorolsz műveid felett. Kétszer is meggondoltad, mivel állsz a világ elé, s még nyilvánosságra bocsátott kompozícióidban is találsz hibát. Jogod van hozzá. Megjegyzem, Bartók sem szerette A fából faragott királyfit. Ugye nem baj, ha ebben nem követjük a zeneszerzőt (sem őt, sem Téged)? Önkritikád egyfajta szemérmes alkotói magatartással párosult. Soha nem tukmáltad rá egyetlen darabodat sem a világra, legtöbbször csak akkor komponáltál, ha kérték, megrendelték. Számos pályatársaddal ellentétben soha nem végeztél diplomáciai manővereket műveid előadásáért. Ez az attitűd ma teljesen korszerűtlen, hiszen a zene - tanítómestered egykori álmától eltérően - nem mindenkié. Az igényes kortárs zene végképp nem az. Mégis nagyra becsüllek ezért a tartózkodásért, mert ez is abból a jó ízlésből fakad, amely egész lényedet meghatározza. Valószínűleg a saját magad ellen folytatott "ellenpropaganda" is szerepet játszik abban, hogy - a régi feketelemezek után - mind ez idáig csupán két CD jelent meg műveidből. Olyan kulcsfontosságú kompozíciók hiányoznak még a mindenki számára hozzáférhető igényes felvételek közül, mint a Trasfigurazioni, a Canto d'autunno, a Vonósnégyes, az Addio. Bár nemlehetek optimista afelől, milyen szelek fújnak manapság a kulturális életben, mégsem hiszem, hogy ezek a nagyszerű művek ne találnának hamarosan méltó előadójukra, és hogy ne lenne kiadó, amely felkarolja az ügyet.

Igényességed nemcsak saját kompozícióidban nyilvánult meg, de zenetudományi munkásságod filológiai megalapozottságában is. S nem teszel mást, csupán a külvilággal szemben is ezt a magas követelményt állítod fel. Véletlenül bukkantam rá egy interjúra, amelyet negyedszázada készített Veled Nádor Tamás, és amely ezt a címet viseli: "Igényt kell támasztani". Igényt az igénytelenségben. Ezért dohogsz kulturális életünk, s különösen a zeneélet sivárságán. Ezért fáj, hogy egy ma született korszakos remekmű (Jeney Zoltán Halotti szertartása) nem kapja meg azt a visszhangot, amelyet megérdemelne. Ezért bánt Téged mindaz a merénylet s erőszaktétel, amelyet szép anyanyelvünkkel napról napra elkövetnek. (Tudom, hogy soraimban is meglátod majd a szószaporítást, a pongyola fordulatokat, de ez a tudat nemcsak feszélyez, hanem örömmel is eltölt: legalább van még valaki, akinek értékítélete és minőségérzete megvesztegethetetlen, s nem ismer megalkuvást.) Ezért képedsz el haragosan a közélet közszereplőinek közönségességén, amelyet leginkább egy Grieg-tétel címe jellemezhetne: "a törpék indulója". S ezért mondod sokszor: "nem ország ez, soha nem is volt". Csak hát Te magad folyvást "visszahulltál", hűségesen ragaszkodtál ehhez a "nem-országhoz". Azért mentél Rómába, Petrassihoz, hogy kiműveltebb fővel, nyitottabb világszemlélettel visszajöhess, s hogy irtsd a dudvát, ami közt "dudva lesz az ananász" is. Hidd el, nem rajtad múlt, hogy "Hány jó ész lett vaddá, hogy nem mívelték? Hány polgár búnyikká? Hogy jóba nem nevelték!"

Most látom csak, soraimat visszaolvasva, hogy lassan valamiféle piedesztálra emellek, ami ellen hevesen tiltakoznál. S nem említettem jellemed egyik legszeretetreméltóbb vonását: állandóan jelen lévő iróniádat és öniróniádat, sőt huncutságodat, amely - azt hiszem - sokat segített abban, hogy a 85. évedet elérjed. Amikor először írtam Rólad valami lelkeset, egy rövid levélben megköszönted a szép szavakat, de hozzátetted, nem vagy biztos benne, hogy ez az elismerés Téged illet: valószínűleg kettőt lapoztam, és "Szőllősy" helyett véletlenül a "Sztravinszkij" szócikknél ütöttem fel a lexikont. Most már azt is tudom, hogy iróniáddal lelked érzelmes oldalát, érzelemgazdagságát és szeretetvágyát ellenpontozod. Lám, nemcsak a zenében, a magánéletben is "az a pasi vagy, aki polifonikusan gondolkodik".

Nem csak akkor árasztasz derűt, amikor tréfálsz. Nem tudom, hogy csinálod, de Rómából valahogy örökre magaddal hoztál egy csöppnyi kék eget és napsütést, Caravaggio színeit meg a kávé illatát a Navonáról vagy a Piazza della Rotondáról. Ha veled beszélek, mindig valamiféle aranykor fuvallatát érzem, amikor mintha még egy arasszal nagyobbak lettek volna az emberek (legalábbis némelyikük), amikor a műveltség még magától értődő előszobája volt az alkotásnak, a jövőért végzett lelkes munka mindennapi tevékenység, a tisztesség pedig megtartó erő a vérzivatarban is.

Sokat fecsegtem. Te sosem tennél ilyet, de akinek tele van a szíve, mindent el szeretne mondani, s nem mindig sikerül olyan tömören fogalmaznia, mint Neked. Mindazért, amit leírtam, fogadd köszönetemet a 85. születésnapodon, és kérlek, hagyd magad szeretni, s figyeld még egy kicsit szobád falai közül, mi történik odakint. Dohogj, elégedetlenkedj, s figyelmeztess elmulasztott feladatainkra. Ne engedd "feledtetni az ember Szépbe-szőtt hitét". Jó tudni, hogy ott vagy és figyelsz. Nemigen magasztos kor az, amelyben az öregektől kell megtanulni a jövő építésének szép feladatát, s egy szebb jövő hitét, de Te mindenesetre jó tanítómester vagy. Az egyik legjobb, akit megismerhettem. Isten éltessen!