Az első hangverseny műsorán az 1895 decemberében bemutatott 2. szimfónia szerepelt. Hézagpótló választás, ha a közelmúlt budapesti koncertkínálatára gondolunk, amely inkább a 3., a 6., a 7. vagy a 9. szimfónia egy-két emlékezetes előadásával szolgált. De kedvező döntés a 2. szimfónia a zenekar saját műsorpolitikája szempontjából is, hiszen a Mahler-ünnep alkalmából megjelent, igényes kiállítású, könyvnek is beillő gazdagságú műsorfüzet végén, a Fesztiválzenekar és FISCHER IVÁN közös Mahler-produkcióinak listájára pillantva megállapítható, hogy az együttes tizenhárom esztendeje, 1992 tavaszán játszotta utoljára a művet. És persze az igazi ok, a műsorra tűzésben rejlő üzenet is könnyen megfejthető: a feltámadás gondolatkörét középpontba állító mű megszólaltatására aligha találni illőbb alkalmat, mint annak a hagyományteremtő sorozatnak a kezdetét, amely a Mahler-zene magyarországi feltámasztását tűzi ki célul.

Az általam hallott koncerten Fischer Iván nagyformátumú karmesteri teljesítményt nyújtva, ünnephez méltó zenei igényességgel és ihletettséggel vezényelte a 2. szimfóniát. Keze alatt mindjárt a nyitótétel c-moll gyászindulójának bevezetője, a csellókon és nagybőgőkön szélesen kibontott dallam felidézte azt a sötét tónusú, sűrű vonóshangzást, markáns ritmizálást és drámai központozást, amely a Fesztiválzenekar játékának az elmúlt években védjegyévé vált. A nagyszabású gyászünnepet vizionáló tétel intonációs készletében a karmester az indulókarakterek erőteljes érvényesítése mellett felhívta a figyelmet az ismételten felbukkanó korálelőjáték-faktúrájú részletekre, egyensúlyt teremtve ily módon a tételben jelen lévő romantikus és archaizáló stílusjegyek között. A nyitókép és a finálé két monumentális pillére által közrefogott rövidebb belső tételek közül az Asz-dúr Andante a ländler-téma lágyságával, finoman táncos értelmezésével és bécsies rubatójával fegyverezte le a hallgatót. Varázslatos átlényegülésnek éreztem, amikor a tétel végén, a téma pengetett megjelenésekor az enyhén kiszélesedő dallam az aranykorba való visszatekintést reprezentálta: a ländler egy percre menüetté változott. Sok humorral, a tétel színgazdagságát kiaknázva vezényelte Fischer a Scherzót, az Urlicht-tétel mezzoszoprán szólistája, a nemes orgánumú BIRGIT REMMERT pedig kulturált szólamformálással, tisztán és átszellemülten tolmácsolta a kiszolgáltatott emberi lény sóvárgását az Örökkévaló felé. Ami a Klopstock-óda megzenésítését magába foglaló finálét illeti, Fischer Iván ennek vezénylésekor a jó gazda módján bánt idővel és térrel. Előbbivel a nagyforma felépítésekor, a cezúrákat kijelölve, utóbbival a dinamikát adagolva, körültekintően segítve fel a MAGYAR RÁDIÓ ÉNEKKARÁ-t (karigazgató: STRAUSZ KÁLMÁN) a hangzás kitárulásának újabb és újabb lépcsőfokaira - és persze mindenekfelett a tétel dramaturgiájában döntő szerepet játszó lontano-effektusok: a misztikus atmoszférához nagyban hozzájáruló rézfúvós hívójelek és egyéb, színfalak mögötti hangszercsoportok hangzásának imponálóan igényes kidolgozásakor. A Feltámadás-óda szélesen hömpölygő, kollektív vokális hullámai felett kifogástalan szólamformálásról tanúskodva lebegett LISA MILNE szopránja. (Szeptember 6. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

A Budapesti Fesztiválzenekar Mahler-ünnepének második estéjén a Művészetek Palotája nagyterme melletti kisebb helyszín, a Fesztiválszínház családias atmoszférája jelezte, hogy ez a hangversenyprogram az elsővel ellentétben nem a monumentalitás jegyében fogant. Három kompozíciót hallottunk, melyek között az teremtett összefüggést, hogy valamiképpen mindegyik reflektál Mahlerre, illetve ahol nem maga a mű tartalmazza a visszaigazolás mozzanatát, ott a szerző személye és gondolkodásmódja áll Mahler hatása alatt. A Fesztiválzenekar Mahler-ünnepének egyik legvonzóbb kezdeményezése, hogy évente egy-egy új mű megrendelését és bemutatását tervezi: a felkért szerzőnek vállalnia kell, hogy munkájában Mahler zenéjéből vagy a komponista életrajzából, gondolataiból, zenetörténeti alakjából merít inspirációt. TIHANYI LÁSZLÓ, a szerzői vezénylettel bemutatott Mahlers Wunderhorn - Mahler csodakürtje - című darab alkotója az utóbbi lehetőséget választotta: partitúrája nem tartalmaz felismerhető Mahler-idézetet, zenéje nem másolja a divatos retro-irányzatok módján Mahler stílusát. A mű mahleri vonatkozása életrajzi és poétikai, vagyis szövegi természetű. Tihanyi sajátos kollázstechnikával Mahler-levelek részleteit társította a zeneszerző által oly sokszor forrásként használt német népköltészeti gyűjtemény, a Des Knaben Wunderhorn egyik, Mahler által nem megzenésített szövegével. Mondani sem kell, hogy a két, fogaskerekek gyanánt összekapcsolódó textus egymásra utal: az így keletkező, finoman elmosódott, jelzésszerűen lebegő tartalmú szövegszőttes távollétről és fájdalomról, szerelemről és vágyakozásról szól, igazi dimenzióját pedig leginkább talán a záró szavak árulják el: "Im Traume habe ich gelebt... im Traume" - "Álomban éltem... álomban." Mindez azonban a kompozíciónak csak szövegi alapötlete. Ami a zenét illeti, Tihanyi egy érzékenyen alkalmazott történeti áttételhez folyamodva, úgy is mondhatnánk, "a recepció recepcióját" írta meg alt- és tenorszólóra, valamint tizennégy tagú kamaraegyüttesre fogalmazott művében. A Mahlers Wunderhorn zenéje ugyanis, egyrészt a tenorszólistának jórészt Sprecherként való felléptetésével, másrészt a maga rendkívül koncentrált fogalmazásmódjával, jellegzetesen a második bécsi iskolát idéző dallamkezelésével, áttört hangszerelésével és különleges színérzékenységével Mahler egyik lelkes követőjének, Arnold Schoenbergnek a szellemét idézi. Hallgatva a vonzón tömör kompozíciót, schoenbergi vonásnak éreztem azt is, hogy MELÁTH ANDREA szólójának érzelmi telítettségével szemben HOWARD HASKIN beszédintonációja tárgyilagos elidegenítettséget képviselt - feltételezem, a szerzői szándéknak megfelelően. A Mahlers Wunderhorn tehát, ahogyan én hallottam, nem egyszerűen visszautal Mahlerre, hanem a schoenbergi eszközök közbeiktatásával történeti folyamatosságot teremt a közel száz esztendeje meghalt szerző és a ma alkotója között.

A 20. század második felének Mahler iránt elkötelezett nagyjai közül Luciano Berio kapott szót a koncerten. Folksongs című, 1964-es keltezésű sorozatában különféle népek dalait dolgozza fel úgy, hogy az eredeti melódiát érintetlenül hagyja, a mezzoszoprán szólót kísérő hangszeresek azonban teljesen új, kortárs zenei kontextusba helyezik a népi dallamokat. FISCHER IVÁN vezényletével A BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR KAMARAEGYÜTTESE rugalmasan és inspiráló színgazdagsággal kísért, a szólista, Cristina Zavalloni pedig olyan produkciót nyújtott, amelynek hatása alól aligha vonhatta ki magát a jelenlévő. Ízig-vérig nárcisztikusan egzaltált, túlfűtött előadást hallhattunk, sőt láthattunk - nem egyszerűen daléneklést, hanem félig-meddig színházat, s a felvett pózt az énekesnő olyan imponáló következetességgel viselte, hogy még a dalok közötti szünetben sem esett ki szerepéből. Amit véghezvitt, az a nevezetes ziccerdarabnak kijáró pódiumbravúr volt, ízlésvilágában megkérdőjelezhető, ám abszolút koherens teljesítmény, amely még arra is alkalmas, hogy elterelje a figyelmet az előadó hangi hiányosságairól. Csupán az a kérdés, a rafinált-dekadens manierizmus helyett vajon nem a paraszti éneklés nyersebb hangja, ártatlansága és természetesebb szenvedélye illik-e Berio ciklusához.

Érdekes csemegével szolgált a második részt kitöltő zárószám, Mahler kései, nagy ciklusa, a Dal a földről - ezúttal Arnold Schoenberg töredékesen fennmaradt kamarazenekari kíséretes átiratában, amelyet 1983-ban Rainer Riehn fejezett be. Az előadás, akárcsak a Berio-sorozat, felemás élményt nyújtott. Fischer Iván irányításával a Fesztiválzenekar muzsikusai ismét pontos és árnyalt játékkal szolgálták a kamarazenei verzió érvényesülését, a két énekes közül azonban a páratlan számú, tenorszólós dalokat tolmácsoló Howard Haskin, úgy tetszett, vulgárisan értelmezi e dalok hangvételét, laposan hétköznapi humort sejtve ott, ahol valójában valami sokkal bonyolultabbat: egy fájdalmasan túlcsorduló, fanyarul kiábrándult, groteszk életérzést kellene megjeleníteni. Haskin hangját és szólamának megmunkálását is nyersnek találtam, kulturáltan és kidolgozottan énekelt viszont a páros számú dalok előadója, a mezzoszoprán NATHALIE STUTZMANN. Sajnos nála a hang színét éreztem sápadtnak, keveselltem az egyébiránt gondosan cizellált produkció személyes hitelét, meggyőző erejét. (Szeptember 7. - Művészetek Palotája, Fesztiválszínház. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Csengery Kristóf

Hölgyeim és uraim, a taps az ötven éves KODÁLY KÓRUS-t és karnagyát, ERDEI PÉTER-t köszönti - cseng fülemben a rádióbemondó hangja.

A többezredik taps. A világ minden táján szólt már nekik a taps - Mexikótól a Fülöp-szigetekig, az NSZK-tól Szovjetunióig, Llangollentől Debrecenig. Gyerekkor-illatú falusi iskolák, kultúrházak recsegő dobogóin, katedrálisok szentélyeiben, operettfesztiválok színpadán hajolt meg a négy tucatnyi énekes. Több mint kétezer koncertre emlékeznek vissza a debreceni kórus krónikásai.

Szeptember 16-án a Bika épületében (errefelé, Debrecenben csak így emlegetik a híres szállót), a Bartók Teremben ünnepeltünk. Micsoda megtartó erő! Ott volt a leánykar - rájuk most is csak így emlékeznek -; ma már hetvenes éveikben járó asszonyok. 1958-ban nyertek első díjat Nagy-Britanniában, a llangolleni kórusversenyen. Fekete-fehér fényképüket fürkészem. Huszonévesek lehettek akkor. S most a kórus hívására újra eljöttek Debrecenbe, együtt énekelni a maiakkal az Esti dalt. Ők még emlékezhetnek Gulyás Györgyre, az alapító karnagyra és Kodályra, aki maga járult hozzá, hogy az énekkar fölvegye a nevét. Azóta fél évszázad telt el.

Tudom, hogyan hódították meg Bartók női karai az esős, hideg brit vidéket 1958-ban. Csak meg kell hallgatni a mai énekeseket Debrecenben. Mintha a hangversenyterem falaiból áramlana a kinyilatkoztatás-hang, elfoglalja a teljes teret, a közönséget magával ragadja, áramlatba fogja. A bánat, a szeretet, a vágyakozás, a vigasztalás, az együvé tartozás semmihez nem fogható kifejezése a hat kis kórusmű. A tömör népi szövegeknek ezüstből és gyémántból alkotott foglalatot Bartók. A lélegzetét is egymáshoz igazítja énekes és hallgatója - ilyen hajszálpontos indítást alig hallottam még, mint a Bánat első sorában. S vajon honnan jön az a nemes fájdalom-energia, amellyel megcsendül a szekund, s a nyomasztóan vibráló, kétségbeesett tritonusz az Isten veled! kezdősorait lezárva?

Erdei Péter mozdulataiban is jól érzékelhető az a stabilitás, amely a kórus zenei mozgását, folyamatait jellemzi. Az ünnepi műsort kezdő három háromkórusos Palestrina-motetta méltóságteljesen hömpölygő folyama - a finoman együttzengő harmóniák kimunkált hangzása és a tartózkodó, de határozott tagolás - sok évtizedes magyar énekes hagyomány örökségét hordozza. Egy világnézetet s egy életformát.

A jubileumi est második felében míves finomsággal és vad energiával szólalt meg Bartók négy népdal-vegyeskara. Technikai értelemben rendkívüli nehézségek elé állítják az előadót ezek a darabok - elég csak meghallgatni a Bujdosó finoman hajladozó melizmáit -, s alig ismerősek; merészség is kell az előadásukhoz. A debreceni előadás méltó volt a zene zsenialitásához.

És micsoda ijesztő, fényesen sugárzó, szilaj erő tört ki Zrínyi népének felkiáltásaiból: "Ne bántsd a magyart!" A Zrínyi szózata, a Psalmus testvér-remeke ötven esztendeje készült el, s 1956 hajnalán mutatták be. Nehéz darab ez is, és ritkán éneklik; leginkább csak lemezen lehet meghallgatni. Én jó néhányszor hallottam a Zrínyi szózatát, de számomra csak most szólalt meg először ez a mű. TÓTH JÁNOS beszédes-pontos, prédikátori hevületű énekére felelt a nemzet hangját megjelenítő kar, megtalálva a reménytelenségből a győzelembe, a lelki megújulás, a hit felé vezető utat. Hic vobis vincendum vel moriendum est.

Ötven év: házasságban sem kevés. Nem a Palestrina-motettáknak, a Bartók-műveknek, Zrínyi szózatának vagy a közösen énekelt Esti dalnak szólt a taps szeptember 16-án. Kimondhatatlanul többet jelentett. Mindannyiunk legcsodálatosabb közös emlékeinek s titkainak szólt, őket idézte, és élte át újra a debreceniekkel. Vajon mit jelenthet számukra az együtténeklés? Együttlétet és közösséghez tartozást, egymásra figyelést és szellemi tartást, magyarságot és toleranciát, támogatást és szeretetet - életformát és világnézetet. (Szeptember 16. - Debrecen, Bartók Terem)

Stachó László

Veszélyes, ha a hír megelőzi a művészt. A hír (hála a reklámoknak, többnyire jóhír) várakozásokat ébreszt, ha pedig várakozással indulunk hangversenyre, máris olyan mércével mérünk, melynek a muzsikus nem feltétlenül akar, s talán nem is tud megfelelni. Ezen töprengtem a nézőtéren ülve és várva, hogy bemutatkozzék a magyar közönségnek HÉLÈNE GRIMAUD, a fiatal francia zongoraművésznő, a STUTTGARTI RÁDIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA budapesti fellépésén. A bevezetőben leírtak - hírnév, megfeleléskényszer - szólistára, együttesre egyként érvényesek. A filmszínésznőnek beillő külsejű ifjú hölgy szerepel ama felvételen, melyet Pierre Boulez három különböző zongoristával készített Bartók három versenyművéből - kell ennél meggyőzőbb ajánlólevél? A stuttgarti zenekarról pedig vezetőjük, ROGER NORRINGTON kürtöli büszkén világgá, hogy rendkívüli műhely: modern hangszereken historikus elvek szerint játszik, száműzve minden zene megrontóját, a vibrátót.

Szegény Hélène Grimaud, tüdőgyulladással lépett fel. Mindezt napokkal a koncert után tudtam meg, egy nálam jobban értesült kolléga nyilvános közléséből. A helyszínen csak annyit hirdetett ki a hangversenyrendező cég képviselője, hogy a művésznő a programban ígért (terjedelmes és rendkívül nehéz) Brahms-opusz, a B-dúr zongoraverseny helyett Schumann (rövidebb-könnyebb) a-moll koncertjét adja elő. Nehéz méltányos véleményt formálni ilyen helyzetben, kivált, ha az ember utólag értesül a kórról. Amit a helyszínen gyanútlanul diagnosztizáltam, nem több: átlagos zongorázás és érdektelen zenei produkció. Kulturált hang, mérsékelten kommunikatív, közepesen részletező előadásmód, a szokottnál árnyalatnyit tempósabb lassú tétel. Nem csodálnám, ha akadt volna, akiben felötlik a kétkedő kérdés: ezt a muzsikust választotta maga mellé Bartók-szólistául Boulez?! A tanulságot már nagymamám megfogalmazta az idők kezdetén: betegnek ágyban a helye.

Norrington stuttgarti zenekara kitűnő együttes, de a zongoraversenyben, fájdalom, szolidaritást vállalt Hélène Grimaud-val: éppoly semlegesen játszott, mint ő. Ami a műsor második részét kitöltő Mahler-szimfóniát, a Negyediket illeti - hát igen, ez valóban élmény volt, vagy talán illőbb ez a szó: tapasztalat. A nyitótételben szép megoldásokat hallottunk, többnyire valóban vibrátó nélküli, kellemesen "nyers" hangzást. Itt azonban álljunk meg egy szóra! Norrington hittel vallja, hogy zenekara vibrátó nélkül játszik, de ez csak majdnem igaz. Két érzékszerv hozta a hírt arról, hogy a muzsikusok suttyomban mégis vibrálnak: a látás (mely észlelte a vonósok ujjainak ingamozgását a fogólapon) és a hallás (mely jelezte a csekély, ám mégis felfogható vibrátót). Mégse akadékoskodjunk. Ahhoz képest, ahogy és amennyit korunk zenekarai vibrálnak, a Stuttgartiak tényleg nem élnek ezzel az eszközzel. Akadtak még a nyitótételben tetszetős kitárulások és rácsodálkozások - de az összhatás nélkülözte a jelentőséget. Némi fanyarság, humor fűszerezte az elhangolt hegedűszólós scherzót, az első valóban érdemi pillanatokra azonban a lassú tételig kellett várni. Itt mintha valóban teljesen vibrátó nélkül játszott volna az együttes; Norrington a sokkoló hatást azzal érte el, hogy megmutatta, mily pőrére vetkőzik így a hangzás - ebben kétségtelenül volt valami torokszorító, valami megrendítően emberi. A norringtoni olvasat hasonló erényeként értékelem, hogy világossá tette: a harmadik tétel a mű egyértelmű csúcs- és súlypontja, ide gravitál az első és második, s ezt követőn a szopránszólós finálé csak mennyei appendix. Utóbbiban a helsinki opera csillaga, ANU KOMSI kissé sápadt tónussal énekelt (mellőzve a vibrátót), hangja sajnos kellő vivőerő nélkül szólt. Roger Norrington, ez a nagy múltú és gazdag jelenű karmester, ez a vibráló egyéniség ezen az estén szolgált néhány érdekes pillanattal, de nem győzött meg arról, hogy a romantika és a századforduló területén is ugyanolyan lényeges mondandót tartogat számunkra, mint a klasszikus repertoárban. (Szeptember 18. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Jakobi László és Strém Kálmán a 2005/2006-os évadban is megrendezi A Zongora elnevezésű hangversenysorozatot, amely mára a budapesti közönség egyik kedvencévé vált. A nyitóesten SCHIFF ANDRÁS lépett pódiumra, Schubert-kompozíciókból válogatott műsorral. Az első részben az op. post. 142-es Négy impromptu (D. 935) szólalt meg: Schiff kristályos billentésű, világosan körvonalazott játéka nyomán plasztikusan tárultak fel a formátumok és karakterek. A szonátaformájú, nyitóf-moll darab nemcsak pianisztikus értelemben, de arányaiban is nagyobb igényű zeneként jelent meg előttünk - kézkeresztezéses középszakaszában a mano destra harmóniafelbontásai felett és alatt kibontakozó párbeszéd misztikus távlatot kapott. Tisztaságával és egyszerűségével egy moment musical léptékét és bensőséges érzelemvilágát képviselte Schiff interpretációjában az Asz-dúr tétel. A Rosamunde-kísérőzene témájára komponált B-dúr variációsorozat előadása ritmikai gazdagságával és a hangütések választékosságával hódította meg a hallgatót, míg az ismét f-moll hangnemű Allegretto scherzando a formai keret záró tagjaként (egy látens szonáta fináléjának helyén) ismét reprezentatívabb modorban, nagyszabású hangszeres kidolgozásban tett pontot a sorozat végére.

Schiff András azzal tette különlegessé az estét, hogy vendégművészt hívott: a második részben hosszan tartó, lelkes ünneplés közepette lépett pódiumra a hetvenéves PETER SCHREIER, A szép molnárlány című dalciklus előadójaként. Az érzékeny magyar zenehallgatók mindig is tudták, hogy az egykori NDK-ban élő (s onnan soha nem emigráló) tenor a század második felének Fischer-Dieskau mellett legnagyobb dalénekese. Annál keserűbb hiányossága az elmúlt évtizedek hazai hangversenyéletének, hogy bár Schreier az úgynevezett szocialista tábor művészeinek egyike volt, mégis alig-alig hallottuk, úgy kellett megérnie a hetvenet, hogy az elmúlt negyedszázadban csupán néhányszor lépett budapesti pódiumra. Fájdalmas elégtétel volt tehát most Schiff ajándéka - fájdalmas, mert a műsorlapon azt olvashattuk, hogy Schreier, aki az operaszínpadtól 2000-ben már visszavonult, idén decemberben dalénekesként is pontot tesz karrierje végére. Amikor tehát kilépett a Zeneakadémia pódiumára, tudhattuk: ezen az estén látjuk-halljuk őt utoljára.

Az effajta búcsúk gyakorta nemcsak az utolsó találkozás fájdalmát hordozzák, de a csalódásét is: hasonló esetekben az ember nemegyszer azzal is szembesülni kényszerül, hogy a nagyra becsült művész már csak árnyéka régi önmagának. Különösen énekesek esetében ismerős ez a szomorú élmény - az emberi hangnál nincs romlékonyabb. Mindennek tudatában elmondhatjuk: Schreier magyarországi búcsúfellépését bearanyozta az örömteli csodálkozás afelett, milyen sokat sikerült megőriznie az énekesnek önmagából. A hajdan oly könnyed, lágy és lírai tenorhang persze mára megvastagodott, s ahogyan idős korára az énekes fizikuma is mackósabbá vált, úgy testesedett a tónus is. Ez az orgánum már nem olyan mozgékony, s a magasságai is kényszerűen erőteljesebbek. De nem veszett el hasonlíthatatlan színe, és feltűnően biztos maradt az intonáció. Schreier tehát mindvégig bölcsen bánt hangjával, beosztotta erőit, meg tudta őrizni páratlan erényeit.

Az a délceg, erős törzsű idős férfi, aki a pódiumon a zongora elé állt, mai fizikumával és énekhangjával markánsan megjelenít egy habitust, a létezésnek egy korhoz s egy megélt életmennyiséghez kapcsolódó tapasztalatrendszerét - s ez immár nem az, amely korábban az ártatlanságot-sebezhetőséget megtestesítő, lírai Schreieré volt. Művészi nagyságát mutatja, hogy megtalálta e megváltozott testi és hangi dimenziókhoz illő molnárlegény-előadásmódot. Nyilván nem is lenne hiteles, ha ma is az egykori naiv ifjú rácsodálkozását jelenítené meg: mai hőse erőteljesebb, dinamikusabb, sőt ingerlékenyebb, több benne a humor és a népiesség, mint korábban volt. Talán ennek következménye, talán másé, de úgy érzékeltem, mintha most inkább vonzódna a gyors tempóvételekhez, mint korábbi Schöne Müllerin-előadásaiban és felvételein. Magam azonban most is azokat a pillanatait csodáltam leginkább, mikor a nyugodtabb pulzusú dalokhoz érve ismét lassabb tempó mellett, nagyító alatt mutatkozott meg a schreieri dallamformálás és szövegmondás átszellemült érzékisége, a szavak és hangzók ízlelgetésének, egy-egy fordulat felragyogtatásának az a hasonlíthatatlan esztétikuma, amely e művészet lényege. Két önmagán túlmutató, az adott - torokszorító - szituációban jelképpé magasodó ráadással: egy eszményi tökéletességű Wanderers Nachtlied- és egy olümposzianderűs Musensohn-tolmácsolással fejezte be műsorát az énekes. Schiff András, az egyenrangú partner mindvégig ihletetten és odaadással teremtette meg a dalok énekszólamának hangszeres közegét. (Szeptember 19. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft., Strém Koncert Kft.)

Csengery Kristóf

Bartók Béla halálának hatvanadik évfordulója előtt három nappal tartotta évadnyitó hangversenyét a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR. Az együttes Bartók-estje nemcsak azért ígérkezett különlegesnek, mert KOCSIS ZOLTÁN állt a karmesteri pulpituson, hanem gondosan összeállított programja miatt is. A koncertet két, szorosan összetartozó zongoramű zenekari átirata, az Erdélyi táncok és a Román népi táncok nyitotta. Mindkét zongoraciklus román népzenei anyagot dolgoz fel, és gyakorlatilag teljesen egyszerre, az 1915-ös esztendőben keletkeztek. A hangverseny második felében Bartók táncjátéka, a szintén a tízes évek közepén komponált Fából faragott királyfi került színre, a szünet előtt pedig egy ritkaság, az 1904-ben írt Scherzo zongorára és zenekarra hangzott el. A 2-es opuszszámot viselő művet Bartók életében nem adták elő, és kiadásra sem került; köztudott, hogy az első próbán - látva a zenekar felkészületlenségét és ellenállását - a szerző jobbnak látta lefújni az 1905. március 15-ére tervezett bemutatót. A Scherzo Bartók addigi pályájának legnagyobb szabású és sok tekintetben leginkább előremutató alkotása: többek közt éppen A fából faragott királyfi fabáb-karaktere hozható közvetlen összefüggésbe a fiatalkori kompozíció Da capo szakaszával.

A két táncsorozat előadását sodrás, telivér hangzás, markáns hangsúlyok és világos artikuláció jellemezték. E darabokban Kocsis, a karmester - magától értődő módon - remekül tudta kamatoztatni Kocsis, a zongorista interpretációs tapasztalatait. A Román népi táncok első tételének fogott, súlyos karakteréhez például kiválóan illett a nyitó frázis utolsó két hangjának jóízű staccato marcato artikulációja - erre egyébként a zenekari változat partitúrájában nincs utalás, csak a zongorás verzió kottájában. A különféle agogikák és tempóváltások olyannyira egyszerre, mégis hajlékony természetességgel szólaltak meg, mintha egy ember húzta-vonta-fújta volna az összes hangszert. Az volt az érzésem, csupán a médium más: Kocsis Zoltán ezúttal nem zongorán, hanem zenekaron játszotta a két művet. Igazságtalan volna persze említetlenül hagyni az egyéni remekléseket: a klarinétszólót az Erdélyi táncok nyitó- és a Román népi táncok második tételében, valamint a pikkoló és a szólóhegedű szereplését az utóbbi mű harmadik illetve negyedik darabjában.

A zongorára és zenekarra írott Scherzo, amennyire előremutató, legalább annyira problematikus is, nem utolsó sorban éppen a zongora szerepe miatt: helyzete szerint szólóhangszer, mégis jóval kevesebb megszólaláshoz jut, mint egy szokványos versenyműben. A szólista ez esetben némileg hálátlan szerepét a huszonnyolc éves ZSOLDOS BÁLINT vállalta - és kiválóan oldotta meg. Nemcsak megbirkózott a darab nem mindennapi technikai kihívásával, de sajátjává is tette a művet: olvasata elsősorban a Scherzo lírai, ábrándos hangvételeire helyezett súlyt. Zsoldos előadói attitűdjének igen rokonszenves vonása, hogy játéka mindenfajta teatralitástól és póztól mentes. Mégis úgy vélem, ennek a darabnak kivételesen talán javára vált volna egy kissé hevesebb, akár színpadiasabb megközelítés.

A hangverseny második részében Kocsis együttese a szünet alatt kialakított zenekari árokba vonult vissza, a színpadon ugyanis A fából faragott királyfi bábelőadása kapott helyet. A BUDAPESTI BÁBSZÍNHÁZ művészeinek értékes produkcióját SZŐNYI KATÓ rendezte. A zenei megvalósítás újfent bizonyította, amit már eddig is tudhattunk: a Nemzeti Filharmonikus Zenekar elsőrangú együttes, Kocsis Zoltán pedig az egyik legnagyobb Bartók-interpretátor. Öröm volt hallgatni őket. (Szeptember 23. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Nyolc óra előtt tíz perccel már egy gombostűt sem lehetett volna leejteni a Szent István-bazilikában, ahol a CAPPELLA MUSICALE PONTIFICIA SISTINA adott hangversenyt. A Magyarok Nagyasszonya 7. Egyházzenei Fesztivál keretében fellépő Pápai Kórus magyarországi látogatása valódi szenzáció volt, hiszen az együttes elsődleges feladata a pápai udvar zenei életének szolgálata, így csak ritkán mozdul ki a Vatikánból. Az énekkar története 1400 évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor Nagy Szent Gergely pápa állandósította a római Schola Cantorum működését. Az avignoni fogság idején a schola feloszlott, majd a Rómába visszatérő XI. Gergely szervezte újjá az együttest, amelyet ekkor már Cappella Pontificiának neveztek. A Sixtus-kápolna építtetője, IV. Sixtus idejében huszonnégyre, később harminckettőre emelkedett a pápai kórus tagjainak száma. Ekkoriban már kizárólag professzionális felnőtt énekesekből áll az együttes, a szoprán és alt szólamokat fiúk helyett falzettisták és kontratenorok éneklik. Ez az időszak az aranykor a Cappella Sistina történetében, amikor olyan zeneszerzők fordulnak meg soraiban, mint Josquin, Palestrina és Victoria.

Ilyen előtörténettel persze a Pápai Kórus - alighanem egyedüliként a világon - megengedheti magának, hogy kizárólag saját (jelenlegi és egykori) tagjainak műveit énekelje. A Bazilikában tartott koncert műsora Palestrinától időrendben haladt egészen a mostani maestro di capella, Monsignore GIUSEPPE LIBERTO darabjaiig. A híres húsvéti szekvencia, a Victimae paschali laudes után három Palestrina-motetta (Sicut cervus, Nigra sum, Pater noster) és egy Victoria-mű (O Domine Jesu) hangzott el, majd a 19. század első felében működött Giuseppe Baini Regina caelijét hallhattuk. Baini ma nem elsősorban zeneszerzőként, sokkal inkább rendkívül nagy hatású Palestrina-életrajzáról nevezetes. Az 1828-ban megjelent munka nemcsak azért jelentős, mert a 19. század Palestrina-reneszánszának egyik fontos elindítója volt, hanem azért is, mert ez volt a zenetörténet első forráskutatásra épülő biográfiája. A Cappella Sistina hangversenyének műsorát a legutóbbi három karnagy alkotásai zárták: Lorenzo Perosi, Domenico Bartolucci és Giuseppe Liberto darabjai. Liberto három vokális műve mellett egy orgonaciklusa is elhangzott, GIANLUCA LIBERTUCCI előadásában.

Egyfajta keresztmetszetet kaptunk tehát a Cappella Sistina utóbbi 450 évben énekelt repertoárjából. E repertoárnak - mivel a kórus vezetőjének az is feladata, hogy komponáljon a liturgia számára - máig meghatározó része a mindenkori kortárs a cappella egyházzene. Ennek fontosságát aligha kell hosszasan bizonygatni, még akkor sem, ha tisztában vagyunk vele, hogy Palestrina nagyságrendű zeneszerző az utóbbi időben csupán egyszer fordult meg a kórustagok között. Sok tekintetben érdekes volt ez a keresztmetszet, művészi szempontból azonban talán szerencsésebb lett volna egy-két szerzőre vagy korszakra koncentrálva összeállítani a programot, vagy legalább feladni a szigorú kronologikus szerkesztés elvét. Nem kertelek tovább: Palestrina és Victoria művei után erősen esett a koncert színvonala.

Nem mintha nem lettek volna "jók" ezek a 19. és 20. századi darabok: mind képzett zeneszerzők művei, amelyek valószínűleg teljes értékűen betöltik a maguk liturgikus funkcióját. Az is érezhető volt, hogy e kompozíciók - műfajilag és hangzásukban - egy élő hagyomány részesei, alkotói - egy olyan folyamaté, amelyben minden zeneszerző-karnagy valamilyen módon elődje életművéhez kapcsolódik. Csupán zeneileg tűntek kevésbé érdekesnek az újabb darabok, minta műsor első felét kitevő alkotások. A 30 fiú és 25 férfi tagból álló Pápai Kórus saját tradícióinak folyamatossága, megkockáztatom, az együttes előadási modorában is tetten érhető. Legalábbis a Palestrina-motettákban oly furán ható dinamikai hullámzás, általában az előadás túlfokozott expresszivitása, számomra úgy tűnt, egy romantikusabb, 20. század eleji interpretációs felfogás jegyeit viseli magán. (A néha előforduló hamisságokat természetesen nem a hagyomány számlájára írom.) Mindezekkel együtt úgy gondolom, nem túlzás történelmi jelentőségűnek nevezni a Pápai Kórus magyarországi látogatását, amiért köszönet illeti a szervezőket. (Szeptember 24. - Szent István-bazilika. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Kerékfy Márton

Hatvan esztendeje halt meg Bartók Béla. A hatvan kerek szám, ha másképp nem, tipográfiailag bizonyosan, mindenesetre alkalom a megemlékezésre. A megemlékezés pedig annak a kérdésnek feltevésére, miként állunk a zeneszerző szellemi hagyatékával. Hogy áll a közönség, és hogyan az előadók. Amúgy a kérdés minden hétköznap is felteendő lenne, de ünnepléskor a zeneélet reprezentatív eseményei kérdés nélkül is válaszolnak.

A Budapesti Művészeti Hetek nyitókoncertje megnyugtató feleletet adott. FISCHER ÁDÁM főzeneigazgatói funkciójában hivatalosan ezen a koncerten lépett először a MAGYAR RÁDIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA elé, és többek között éppen e hangverseny alapján merem megkockáztatni, hogy fontosabb zenekaraink és karmestereink Bartók-ügyben egyre inkább emelt fővel állhatnak a szerző emléke előtt. Amit Kocsis Zoltán nemzedéke (és maga Kocsis az utóbbi években karmesterként is) Bartók-ügyben mérceként kijelölt, nem megkerülhető már egyetlen hazai, és reméljük, előbb-utóbb külföldi előadó részéről sem. Nyilvánvaló, hogy Bartók nemzetközi szerepe, megítélése döntő módon függ az előadói színvonaltól. A külföldi előadók attól még nem fognak mintának tekinteni egy interpretációt, hogy a szerző honfitársa jegyzi, csak a zenei színvonal abszolút értéke segít. Az utóbbi néhány év (mondjuk, két évtized) határozott színvonal-emelkedést hozott, természetesen annak a tengernyi munkának köszönhetően, amit az előadók, a tudósok, és részben a közönség Bartókba fektetett. Néhány magyar muzsikusnak önálló, érvényes Bartók hangja van, amely többé-kevésbé függetlenedett Bartók saját előadói mintáitól, és új, sokszor távolba mutató előadásmódok lehetőségét mutatja fel.

RÁNKI DEZSŐ is adekvát Bartók-előadó, saját elképzelésekkel. Az ő játékában minden fontos egyesül: többek között a perkusszív hang, a vokális szépség, a ritmikai kötöttség-szabadság izgalma, a líra, a dráma. A harmadik zongoraversenyt talán a Pásztory Dittának szóló dedikáció miatt "női" koncertként emlegetik, valószínűleg a 18. században valóban létező Damenkonzert fogalom visszhangjaként. Ebből az előadásból ismét kiderült, mennyire nincs értelme így ennek a minősítésnek, zenében mennyire kicsúszik a kezünk közül a nőiesség definiálása. A mű első tételében legtöbbször a zongoraszólam exponálja a témákat, amelyek Ránki Dezső jóvoltából magával ragadó energiával, precizitással, mégis erőszakmentesen szólaltak meg. (Az erőszakmentesség persze nem feltétlenül nőies.) A zenekari válaszokban nehéz ilyen magas fokon követni a szólistát, ez nem is mindig sikerült a Rádiózenekarnak. A kisebb pontatlanságokat - talán próbahiányból fakadó - technikai apróságoknak éreztem, nem zenei természetű értetlenségnek. Ránki Dezső felfogásában a lassú tétel párbeszéde sem pusztán a "nőies" lágyság terepe. Éles, néhol kifejezetten szúrós akcentusok csattannak a természeti kép idilljébe. Nemcsak Beethoven G-dúr zongoraversenyének Orfeusz-kalandja, nemcsak a késői vonósnégyesek túlvilági hálaéneke asszociálódott ebben az előadásban, hanem a 20. század "hangja" is. Az objektív, kizökkenthetetlenül metrikus, kvázi gépies távolságtartás, amely folyton tájékoztat bennünket: hol is járunk. A zenekar a középső tételben már sokkal inkább beszélgetőtársa volt a zongorának, mint az elsőben, a harmadik sodrását pedig igazi együttműködéssel sikerült megteremteni.

A második részben oratorikus Kékszakállút hallhattunk, de akár le is engedhették volna a pódiumot zenekari ároknak, mint néhány nappal korábban A fából faragott királyfi bábváltozatához - a Nemzeti Hangversenyterem operaelőadások esetén is remekül működik. Az előadás egyik legfőbb erénye: POLGÁR LÁSZLÓ vállalta, hogy az érett, sőt öregedő férfi hangján szólaltatja meg Kékszakállút. Nem mindenütt makulátlan ez a hang, néha egy-egy pillanatra rekedt, néha fáradt vagy inkább törődött. De nem is annyira a hang kérdése mindez, hanem a belső érettségé, sőt kérgesedésé. Polgár László tudja, hogy a kéreg szépen lassan úgyis lepattogzik a hetedik ajtóig, Kékszakállú voltaképp gyermekként áll saját vára mélyén, hiába a kemény burkolat, a rideg kővár. NÉMETH JUDIT érett, formátumos Juditot állított elénk, aki méltó társa lett Kékszakállúnak. Nemcsak kalandvágyó nő, hanem éppen eléggé szenvedélyes és elszánt. És tudja, mire szánta el magát. Ahogyan felszólította Kékszakállút a hetedik ajtó kinyitására, abban a nőiség mindhárom szerepköre helyet kapott: a gyermeki, az asszonyi és az anyai. Polgár László szövegmondása tökéletes, önmagában élmény. Nincs kieső, kevésbé érthető szó. Judit szerepe hálátlanabb ebből a szempontból, természetes, hogy a mezzo és szoprán énekeseknek nehezebb dolguk van a szöveget illetően. Németh Judit szavai kevésbé találtak közvetlen utat a fülhöz, néha utána kellett gondolni szavainak. De a lélekhez bizony közvetlenül jutott hangja, éneklésének hibátlan az érzelmi és zenei ereje.

Fischer Ádám nagyon is színpadi, vállaltan illusztratív zenének fogja fel a Kékszakállút. De éreztetni tudja, hogy bent (is) zajlik a játék. Időt hagy megélnünk az érzéseket, nincs kapkodás, sietség. Tágas zenei tereket int, akkor és úgy szólalnak meg a részletek, amikor ők akarják, ahogy a lélek és vele Bartók sugallja. A Rádiózenekar maradéktalanul átadta magát ennek a kétszeresen is belső történésnek, oly természetességgel szólt, mint az ember folyamatos, sohasem hallgató belső monológja. (Szeptember 26. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Mácsai János

Weber, Schumann, Brahms - Bűvös vadász-nyitány, a-moll zongoraverseny, 2. szimfónia: klasszikus elvek szerint felépített, vonzó német romantikus műsorral lépett közönség elé szeptember végén a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR. Az est egészének mérlegével kezdve: FISCHER IVÁN vezényletével az együttes az elmúlt évad Beethoven-produkcióiban és az idei Mahler-ünnepen ismét megemelte önnön mércéjét - ezekhez a különlegesen forró légkörű, kivételes teljesítményekhez képest a mostani koncertet inkább egy élvonalbeli zenekar dolgos és eredményes hétköznapjai közé sorolnám.

A nyitányban a karmester gondosan megmunkált vonós textúrával indított, majd a kürtök is megörvendeztették a hallgatót makulátlan hangzásukkal. A karakterizálás plasztikusan érzékeltette a zene izgalmát, a várakozás drámai feszültségét. A vonósok pergő, gyors mozgású játéka éppoly élvezetesen hatott, mint Agáta áriájának széles dalolása. Hasonlóképpen igényes, kidolgozott előadásban hallottuk a szünet után Brahms 2. szimfóniáját. A dinamikusan értelmezett nyitó Allegro non troppóban Fischer Iván sok leleménnyel aknázta ki a tétel metrikai-ritmikai játékosságát, az Adagio megszólaltatásakor pedig a lágyság és erő érzékeny egyensúlyát sikerült megteremtenie. Ebben a tolmácsolásban is báj, könnyedség jellemezte a szelíd G-dúr scherzót, a fináléhoz érve pedig lendülettel, tűzzel, de a Nemzeti Hangversenyterem tágas teréhez illő gazdag hangzással muzsikált a Fesztiválzenekar.

Az első rész második számában, Schumann a-moll zongoraversenyében nem akármilyen vendéget kísért az együttes. Az idén hatvan esztendős, román származású, ám évtizedek óta Angliában élő RADU LUPU hangszerének egyik nagymestere. Nem a mutatós virtuozitást kedvelők fajtájából való, inkább az elmélyült, gondolkodó muzsikusok csoportját képviseli, az olyanokét, mint Pollini, Perahia, Szokolov. Sajnos csupán elvétve nyitja ránk az ajtót - legutóbbi fellépése alkalmából, 2001 tavaszán szintén a Fesztiválzenekar meghívásának tett eleget, Beethoven c-moll koncertjének szólistájaként.

Fellapozva a négy és fél évvel ezelőtti koncertről írt kritikámat, azt tapasztalom, a lelkesen dicsért produkció körvonalazásában ugyanazok a tulajdonságok szerepelnek, melyeket ez alkalommal is megfigyeltem, ám ezek most inkább csökkentették a produkció erejét, tompították fényét, s egészében úgy tetszett: falat emelnek előadó és mű, előadó és közönség közé. Lupu zenei habitusában ezúttal is döntő szerephez jutott a rejtőzködés, a távolságtartás, a közönnyel határos nyugalom - ám most mindennek hatására játéka nem titokzatosabbá vált, nem a lélek zárt belső tereire utalt, inkább elszürkült. Nyitótételbeli szólóit legtöbbször túl halknak találtam; furcsálltam, hogy gyakran előtérbe kerül a kísérőfigura, s közben alig hallható, szinte elvész a dallam. Úgy véltem: túl sok a merengés, nincs erő, nincs szenvedély ebben a muzsikálásban. Márpedig mit ér egy Schumann-előadás szenvedély nélkül? Egy ponton azonban a lirizálásnak is megejtően szép hozama támadt: a nyitótétel közepe táján Lupu varázslatosan kidomborította, mintegy megszemélyesítette a zongorának a fúvósokkal folytatott kamarazenei párbeszédét. A lassú tétel indítását feltűnően objektívnak éreztem, s úgy tetszett, Lupu a fináléban is sokszor téved az etűdözős modorú, száraz zongorajáték szűk utcájába. Az igazat megvallva az is kezdettől feltűnt, hogy ez a zongorázás itt és most egyáltalán nem makulátlan: a művész elindít egy dallamot, majd indokolatlanul ejti, nem vezeti végig dinamikai útján; olykor melléüt, máskor lyukas futamokat játszik. Ha gyakran járna Magyarországon, megtudhatnánk, tendenciáról vagy egyszeri gyengélkedésről van szó, mivel azonban Lupu, ha jól számolom, teljes eddigi pályája során most lépett fel harmadszor Budapesten, a titok titok marad. Talán rossz estét fogott ki aznap, amikor hallottam. Ráadásként Schumann Erdei jeleneteiből hangzott fel a Madár mint próféta című tétel - költőien, ám ismét kissé vázlatos előadásban. (Szeptember 30. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)