Annak idején Esterházy herceg megértette az üzenetet, és megadta muzsikusainak jogos szabadságukat. Hasonlóképpen értette meg az üzenetet a közönség Schiff András és barátai Haydn-kamarafesztiválján a fertőd-eszterházai kastélyban szeptember 21. és 25. között. Történt ugyanis, hogy egy váratlan és többek által vitatott hivatali döntés értelmében a hangversenyeknek helyet adó Tükörterembe a műemléki hatóság mindössze száz embert engedett be, száz másik pedig - jegyük eredetileg szintén a Tükörterembe szólt - kénytelen volt a szomszédos, a koncertteremmel részlegesen egybe nyitható fogadóteremből, sokkal rosszabb hallási és látási viszonyok közepette végighallgatni a hangversenyt. Tanulván a haydni példából, Schiff András bámulatos eleganciával és rendkívüli állóképességről tanúságot téve nyújtott kárpótlást a kárvallottaknak: mind az öt hangversenyt követően pótkoncertet adott azoknak, akik önhibájukon kívül a háttérbe szoríttattak. Reakciójában nemcsak az européer gesztust csodálhattuk, hanem szembesülhettünk azzal is, mit is jelent valójában a zene hatalma. A konfliktushelyzet efféle feloldása mintha azt sugallta volna, hogy a zene révén - mitikus módon - valóban képesek vagyunk felülemelkedni kicsinyes érdekeink mindenáron való érvényesítésén. A fesztivál közönsége legalábbis így értelmezte a történteket, és állva köszönte meg a fesztivál záróhangversenyén Schiff András és muzsikus barátai nagyvonalúságát.

A Búcsú-szimfónia keletkezésének meséje más szempontból is rímelt a koncertsorozat eseményeire. Az anekdota ugyanis a műfaji-poétikai konvenciókkal szembeforduló Haydnt, a haladó komponistát állítja középpontba. A Schiff András összeállította koncertsorozat, amely egy szólóestből és négy kamaraestből állt, szintén a zeneszerzői életmű újító, előremutató vonásaira hívta fel a figyelmet. Szeptember 21-i hangversenyén a zongoraművész bizonyos értelemben kakukktojásnak számító kompozíciókat, két moll-szonátát (e-moll, Hob. XVI:34;c-moll, Hob. XVI:20) és a reprezentatívEsz-dúr szonátát (Hob. XVI:52) társította az oeuvre egészét tekintve periferikusnak vélhető zongoradarabokkal (G-dúr capriccio az "Acht Sauschneider müssen sein" dallamára, Hob. XVII:1; C-dúr fantázia, Hob. XVII:4; f-moll variációk, Hob. XVII:6). Schiff a különböző műfajú és különböző alkotói korszakokból származó zongoraművek interpretációjában elsősorban arra mutatott rá, mit tanult Beethoven Haydntól: a néhol lapidáris, máshol játékos G-dúr capriccio a Karfantázia előképeként jelent meg, az e-moll szonáta 1. tételében, vagy a C-dúr fantáziában az általában Beethoven nevéhez kapcsolt könyörtelen és szélsőségekre hajló motivikus munka került előtérbe, míg a haydni lassú tételek a tanítvány himnikus-elmélkedő Adagióit és Largóit előlegezték meg. Schiff Haydn-szonáta értelmezésének további meghatározó eleme, hogy az előadás - nem a historizmus, inkább az emelkedett beszéd értelmében - egyfajta orációra emlékeztet. Mindaz, amit zongoráján elmond, jelentőségteljes és megkerülhetetlen: a művekben feltörő romantikus szenvedélyek éppúgy (e-moll és c-moll szonáta 1. tétel), mint a filozofikus nyugalom (e-moll és c-moll szonáta 2. tétel, f-moll variációk) vagy a komolyság és a tréfa határán cikázó játékosság (C-dúr fantázia, Esz-dúr szonáta 1. és 3. tétel).

Hasonló műfaji és tartalmi sokféleség jellemezte a kamaraesteket is, annak ellenére, hogy mind a négy ugyanazt a felépítést követte. Egy korai és egy kései vonósnégyes keretezte az angol canzonetták és a skót népdalok tételeit, illetve két-két zongorástriót. A vonósnégyeseket Schiff régi muzsikuspartnerei, a cseh Panocha Kvartett tagjai szólaltatták meg. Az op. 33 négy darabjának (1, 2, 3, 6) és az op. 76 (1, 5), valamint azop. 55 (1, 3) egy-egy vonósnégyesének hagyományosabb, lekerekítettségre, klasszicitásra, dús széphangzásra és a formarészek egyértelmű felmutatására törekvő interpretációja példaszerűen illusztrált egy, a Schiff Andráséval diametrálisan ellentétes előadói magatartást.

Az angol énekesnő, Jennifer Smith - hangi állapotát tekintve - túl van már virágzásán: mélységei erőtlenek, magasságai élesek, középregisztere pedig kevéssé kifejező - előadói kultúrája azonban tagadhatatlan. Az angol canzonettákhoz inkább az ária-, nem pedig a dalműfaj felől közelített, s talán ezzel magyarázható az az inkongruencia, amely az énekesnő és kísérője, Schiff András frázisformálása, ritmikai elképzelései és műfajértelmezése között fennállt. A szoprán előadói felfogását sokkal sikeresebbnek éreztem a triókíséretes skót népdalokban, ahol a 20. századi repertoárban is járatos énekesnő muzsikustársaival együtt látványosan érzékeltette a népdalsorozat hol archaikus, hol viszont szinte avantgárd jellegzetességeit, s azt is, hogy e feldolgozásokban milyen merészen távolodik el az idős zeneszerző a bécsi klasszikus stílus eszményeitől.

A fesztivál legnagyobb élményével mindazonáltal a zongorás triók interpretációi ajándékoztak meg. Joseph Haydnt hagyományosan a szimfónia, a zongoraszonáta és a vonósnégyes klasszikusaként vagyunk hajlamosak jellemezni. Yuuko Shiokawa, Perényi Miklós és Schiff András előadása azonban arra figyelmeztetett, hogy a zeneszerző életműve olyan kincseket rejt, amelyek alapvetően képesek befolyásolni a Haydnról kialakult képünket. Értelmezésük szerint a megszólaltatott nyolc zongorás trió (Asz-dúr, Hob. XV:14; C-dúr, Hob. XV:27; fisz-moll, Hob. XV:26; E-dúr, Hob. XV:28; Esz-dúr, Hob. XV:29; e-moll, Hob. XV:12; esz-moll, Hob. XV:31; G-dúr, Hob. XV:25) a komponista legradikálisabb alkotásai közé tartozik. Radikalizmusuk pedig elsősorban a műfajköziségben ragadható meg: Schiff triója érzékletesen mutatott rá arra, hogy ez az alapvetően házi kamarazenei műfaj miként képes ötvözni a szimfonikus hangzást egy zongoraverseny virtuozitásával és operai nagyjelenetekkel (sőt az Esz-dúr trió zárótétele még a Karfantázia és a IX. szimfónia örömujjongását is előlegezte), abból a célból, hogy az előadók és a hallgatók a nagy zenélés tapasztalatában részesüljenek. A zongorás triók megszólaltatása világossá tette azt is, miért éppen három zongorás trióval kezdte pályáját a Haydn-tanítvány Beethoven.

A tolmácsolás másik meghatározó eleme a muzsikusok közötti kommunikáció kidolgozottsága volt. Miközben a zongoraművész irányító szerepe minden pillanatban érvényesült, Perényi Miklós, a maga többnyire igen egyszerű, harmóniai támasztékként funkcionáló szólamát lenyűgöző individualitással és közben mégis tökéletesen alkalmazkodva formálta meg. Yuuko Shiokawa pedig a két nagy művész méltó partnerévé emelkedett. A hangversenyekhez Kertész Imre, Esterházy Péter és a Trio Lignum közreműködésével két felolvasóest is társult, ezzel gazdagítva az amúgy is páratlan zenei eseményt. Csak reménykedhetünk, hogy a jövőben nem lesz formális akadálya annak, hogy Schiff András és barátairévén újból randevúzhassunk Fertőd-Eszterházán Haydnnal, a haladóval. (A fesztivált a Strém Koncert Kft. rendezte.)