Mielőtt azonban a Sosztakovics-szimfóniáról esnék szó, a koncert rendjéhez igazodva néhány mondat a (kissé bizarr összeállítású) műsor nyitószámáról. Mendelssohn első, g-moll zongoraversenye (op. 25) ritkán szólal meg, s a mű jelentőségét is vitatja a kritika. A Fesztiválzenekar holland vendégművésze, a Serkin-tanítvány RONALD BRAUTIGAM feladata tehát ezúttal nemcsak az volt, hogy élvezetes előadásban állítsa elénk a kompozíciót, hanem az is, hogy meggyőzően érveljen a mű rangja-szuverenitása mellett. A két célkitűzés közül az egyiket mindenképpen sikerült elérni: a zongoraművész feszes ritmussal, élénk tempóvételekkel, energikus karakterizálással játszotta a nyitó Allegrót, éneklő hangon és plasztikus billentéssel az Andantét, és a Mendelssohnnál oly jellegzetes "scherzo-profilú finálé" (lásd: e-moll hegedűverseny) hangvételére magabiztosan rátalálva a Prestót. Ami azonban a mű mint önmagáért helytálló, önálló zenei érték bemutatását illeti, e téren Brautigam nem sokat nyújtott: inkább típusokat körvonalazott, mintsem teljes jogú, mással össze nem cserélhető tételeket. Miközben azon töprengtem, mennyire róható föl mindez az előadásnak s mennyire magyarázható a kompozíció korlátjaival, újra és újra felfigyeltem a hangszeres kivitelezés apró szeplőire, elnagyoltságaira.

Mint a bevezetőben érzékeltetni igyekeztem, a szünet után Sosztakovics 8. szimfóniája pompás előadásban hangzott fel. Jurij Szimonov irányításával a jó formában játszó Fesztiválzenekar már a Mendelssohn-koncertet is kifogástalanul kísérte, az orosz zeneszerző 1943-ban bemutatott művéhez érve azonban valósággal szárnyakat kapott. Nem csoda, hiszen a karmester rendkívüli biztonsággal tájékozódik a kompozíció világában, s anyanyelvi természetességgel beszéli stílusát. Szimonov értelmezésében plasztikusan tárult a hallgató elé az Adagióval kezdődő, öttételes alkotás rendhagyó tagolódású, nehezen követhető nagyformája, és világosan fogalmazódott meg a kompozíció tragikus üzenete - a fájdalmas, drámai tolmácsolás maradéktalanul érvényesítette a darab súlyát, textúrájának sűrűségét, gesztusainak erejét. Különös intenzitással hatottak Szimonov betanításában (s ezúttal a karmesteri munkát valóban nevezhetjük betanításnak, hiszen a Fesztiválzenekar most játszotta először Sosztakovics 65. opuszát) a nagy, olykor paroxizmusba torkolló fokozások. Ezúttal úgy hatott - s azt kell gondolnunk, hitelesen - a keletkezése idején a hivatalos kritika által elutasított 8. szimfónia, mint egy nagy sirató, egy fokról fokra erősödő jajkiáltás.

Persze mint minden jelentős műnek, a Sosztakovics-nyolcadiknak is több érvényes olvasata lehetséges: Szimonov a mélyréteget, a tiszta tartalmat közvetítette, a zenekar perfekt munkája azonban arra is figyelmeztette a hallgatót, hogy indulati és gondolati telítettsége ellenére ez a mű egy reprezentatívan hangszerelt szimfonikus bravúrdarab is, amelynek előadásakor a nagy együttes minden hangszercsoportja megcsillogtathatja tudását. Ez történt ezúttal: a produkció egyfelől ihletett és költői volt - másfelől azonban feszes dramaturgiájú, élénk akcentusokkal tarkított, hatásosan virtuóz muzsikálás. (December 3. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Hatalmas terjedelmével Mahler 3. szimfóniája önként rekeszti ki magát a zenekari repertoár rendszeresen játszott darabjainak köréből: a mai közönség türelmét ismerve mire számíthat egy hattételes mű, amelynek csupán első tétele több mint negyven percen át veszi igénybe a figyelmet - annyi ideig, mint egy teljes Brahms-szimfónia? A közönséget ugyan vonzza, a szervezőknek azonban gondot okoz a nagyigényű és erősen rétegezett előadóapparátus: óriás zenekar, fiúkórus, női kar és altszólista. Ha az eddigiekhez hozzátesszük, hogy a kompozíciót semmivel sem lehet párba állítani, vagyis a koncerten egymagában kell elhangoznia, s ezért elmarad a szünet (a hangverseny sokak által legvonzóbbnak ítélt műsorszáma), könnyen érthető, hogy a koncertrendezők oly ritkán vállalkoznak az 1896-ban keletkezett, ám csak 1902-ben bemutatott alkotás megszólaltatására.

Paradox módon azonban amilyen hálátlan mű repertoárdarabként a Harmadik, olyan hálás mint turné-műsorszám, hiszen lehetővé teszi az utazáskor szétforgácsolódni hajlamos erők fókuszba gyűjtését, s mindenekfelett: esemény, amely felhívja magára a figyelmet, s önmagában telt házat ígér. Ez utóbbit a KÖLNI RÁDIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA bármilyen programmal megérdemli - épp ezért furcsálltam, hogy az együttes budapesti fellépésén mégsem telt meg teljesen a Budapest Kongresszusi Központ nézőtere. Pedig az est karmestereként is rangos muzsikust ígért a szórólap: a Magyarországon inkább híre, mint teljesítménye alapján ismert, ötvenkét éves, leningrádi születésű SEMYON BYCHKOV idestova harminc esztendeje emigrált Amerikába, és hét éve áll a Kölniek élén.

Ismeretlen közönség előtt bemutatkozó dirigens számára nem éppen hálás terep a Pán ébredését vizionáló nyitótétel: könnyen széteső, gigantikus formáját nehéz egybemarkolni, s a klasszikus-romantikus repertoár egyenes vonalú dramaturgiájához szokott hallgatói logikát sem egyszerű áthangolni arra a másik befogadói állapotra, amely hajlékonyan igazodik a szakadozott mahleri szimfonikus térkép hirtelen fölmagasodó csúcsaihoz és kitáruló szakadékaihoz. Úgy tapasztaltam, mindez Bychkovnak sem sikerült: megfogalmazásában a tétel hosszadalmasnak tetszett, és minden tematikus koherenciája ellenére nélkülözte az igazi egységet. Ennél is feltűnőbb problémának éreztem azonban, hogy a karmester mintha láthatatlan falat emelt volna önmaga és a mű közé: távolságtartó objektivitással vezényelt. Ez érdekes módon nemcsak a hangzó végeredményben, de a dirigálás látható felszínén is árulkodó jegyeket hagyott: az elidegenítő szándékot Bychkov mozdulatai is plasztikusan tükrözték.

Sok nagy előadás azonban attól vonzó, hogy íve van, az interpretáció a műhöz hasonlóan maga is utat jár be - s a tételekben előrehaladva bebizonyosodott, hogy Semyon Bychkov kezdetben kimértnek tetsző muzsikálása ilyen értelemben nagy előadás. Az egymást követő öt további tétel (ahogy a partitúrában Mahler az elsőtől nyomatékkal elkülöníti: a Zweite Abteilung) - a rét virágainak meséjét felidéző Menüett, az erdő vadjait megjelenítő Scherzando, az embert középpontba állító, altszólós lassú tétel fájdalmasan misztikus notturnója, az angyalok hetyke bim-bam-kórusa, majd az oly jellegzetesen mahleri, s hangvételével egészen az életmű legvégéig, a 9. szimfóniáig előremutató, himnikus finálé - megszólaltatása során a karmesteri értelmezés egyre inkább a tartalmi összefüggések belsejébe, a zene lényegének közelébe jutott, s egyre felszabadultabban alkalmazta azt az előadói eszközt, amely ennek záloga: a közvetlenséget. A zárótétel megindító tolmácsolásában a hallgató a gesztusok intenzitásán túl éppen azt érezhette leginkább meghatározónak, amit a töredezett nyitótételből hiányolnia kellett: a zenélés folyamatosságát, azt a szerves logikát, amellyel Bychkov a zene mondatait, az egymást követő dallamelemeket összekapcsolta, megjelenítve a láthatatlan mahleri szónokot, aki a fináléban pulpitusra lép, és átszellemült pátosszal beszédet intéz az emberiséghez.

A NEMZETI ÉNEKKAR (karigazgató: ANTAL MÁTYÁS) és a MAGYAR RÁDIÓ GYERMEKKÓRUSA (karigazgató: THÉSZ GABRIELLA) kitűnően szerepelt, nemcsak színekkel és hangvételekkel járulva hozzá a produkció összhatásához, de arra is képesen, ami ennél jóval nehezebb: felfogásban-koncepcióban is pontosan illeszkedve a külföldi karmester és zenekar hozott anyagához. A negyedik tétel Nietzsche-megzenésítésében és az ötödik angyalkórusában szerephez jutó altszóló énekese, a svéd BIRGITTA SVENDÉN mostani teljesítménye alapján nem látszik jelentős hanganyag birtokosának, de az egyszerűségében nehéz szólamot korrekt megformálásban, hiteles tartalmi és érzelmi hangsúlyokkal adta elő, s ezzel maga is hozzájárult a produkció sikeréhez. Bychkov (és persze a Mahler-mű) mellett a koncert fő vonzereje, a turnézó zenekar éppoly változékony képet mutatott önmagáról, mint teljesítményével a karmester: a nyitótétel néhány apróbb pontatlansága, kidolgozásbeli elnagyoltsága inkább arra hangolta a hallgatót, hogy kritikusabb énjét engedje szóhoz jutni, azt gondolva: nem véletlen, hogy ez az együttes csak a jó, s nem a legjobb európai zenekarok egyike. Később azonban Bychkovval együtt emelkedett magasba a zenekar is: a kezdet telt és tömör rézfúvós megszólalásaihoz a fináléban sűrű és gazdag, tartalmas vonós tónus csatlakozott, a tételek során tapasztalt összjáték kamarazenei intelligenciája és stiláris otthonossága pedig nem hagyott kétséget a Kölni Rádió Szimfonikus Zenekarának kultúrája és igényessége felől. (December 6. - Budapest Kongresszusi Központ. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Van úgy, hogy egy koncert: két koncert. Ha a hallgató a szünet előtt és a szünet után felhangzottak között semminemű történeti, stiláris, műfaji vagy gondolati kapcsot nem talál, leghelyesebben teszi, ha felhagy a műsorszerkesztési rímek keresésével, és belátja, hogy ezúttal nem egy, hanem két egymást követő esemény tanúja - egyazon estén, egyazon helyszínen. Így történt mindez a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR általam hallott legutóbbi hangversenyén is: ROLLA JÁNOS vezetésével az együttes az első részben két századfordulós cseh szerző: Leoš Janáček és Josef Suk egy-egy kamarazenekari kompozícióját szólaltatta meg, majd a szünet után (kórussal és szólistákkal kiegészülve, vendégkarmester betanításában) Pergolesi Stabat Materét. A koncert két részét két elkülönülő világként értékeltem - sietve teszem hozzá, mindkettőben jól esett időzni.

Azt írtam volna az imént, hogy az első részben Janáček és Suk műveivel ismerkedtem? El ne higgyék! Két hamvas, üde Dvořák-darabban gyönyörködtem - hogy az egyiket történetesen Janáček, a másikat Suk írta, aligha változtat a lényegen. Igen: a szünet előtt az ihletforrásként minden hangban jelen lévő Dvořák szelleme lebegett a széksorok felett. Janáček (1854-1928) és Suk (1874-1935) között ugyan két évtizednyi a korkülönbség, de mind az idősebb szerző Szvit vonós zenekarra című kompozíciója, mind a fiatalabb Esz-dúr szerenádja (op. 6) ifjúkori alkotás - márpedig a kompozíciós megoldásokból, dallam- és harmóniafordulatokból kitetszik, pályakezdőként egyikük sem tudta kivonni magát a nagy előd, az akkor már jelentős sikereket arató, érett Dvořák hatása alól (Suk esetében ez annál is természetesebb, mivel 1891-től magánál Dvořáknál tanult zeneszerzést). A két mű azonos hangulati tőről fakad: mindkettőt ugyanaz a problémamentes, természetes zenei magatartás, ugyanaz a világos színvilág, ugyanaz az elbájoló, naiv frissesség jellemzi. Ha konyítanék a cseh zenéhez, talán meg merném kockáztatni, hogy mindkettő mögött egyazon Dvořák-remeklés: az op. 22-es E-dúr szerenád ösztönzése állhat - az évszámok ezt éppenséggel megengednék (Dvořák darabja 1875-ben keletkezett), de nem tudhatom, Janáček és Suk ismerte-e az említett partitúrát. Ami a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadását illeti, számomra feltűnő volt, milyen kedvvel és örömmel, milyen lendülettel és ízesen tolmácsolja az együttes mindkét kompozíciót - élénkebben és csiszoltabban, mint az utóbbi évek során egynémely Bach- vagy Mozart-darabot. Aligha véletlenül: a sokszor játszott mű interpretációja óhatatlanul kopik, amit viszont ritkán tűz műsorra az együttes, abban több örömét leli, s nagyobb az esélye annak, hogy az első rápillantás eredetiségével szólaltassa meg.

Ha egy koncert néha kettő, úgy nyilván olyan eset is elképzelhető, amikor egy előadás: három előadás. Ilyen "három az egyben" típusú tolmácsolásnak éreztem a szünet után Pergolesi Stabat Materét SZABÓ DÉNES vezényletével. A karnagy együttese, A NYÍREGYHÁZI CANTEMUS KÓRUS PRO MUSICA LEÁNYKARA képviselte a produkció vokális alaprétegét, melyet a magyar kórushagyomány által meghatározott stílusként jellemezhetek. Az értelmezésnek ez a módja nem kifejezetten kedvez a régi zenének: Szabó Dénes legalább kétszer annyi énekest állított pódiumra, mint amennyit a Pergolesi-mű (szenvedést megjelenítő tartalma ellenére) mozgékony ritmikája és áttetsző faktúrája igényelt volna. Koncepcióját némiképp az arányok felnagyítása irányába terelték a tempók is, amelyeket gyakran éreztem a kívánatosnál mérsékeltebbnek, pedig a koncert műsorfüzetében éppen a karnagyi elképzeléssel ellentétes elveket fogalmazott meg a néhai Várnai Péter ismertetőszövege, arra figyelmeztetvén, hogy a Stabat Mater nem vegytiszta egyházi stílusban íródott, zenei nyelve a 18. századi nápolyi operarepertoárból ismerős. A megszólaltatás második rétege egy fokkal közelebb jutott a mű stiláris eredetvidékéhez: a Liszt Ferenc Kamarazenekar már évtizedekkel ezelőtt is figyelt a korhű régizene-játékra, és (annak idején többek közt Czidra László közreműködésével) kialakított magának egy olyan, egyedi interpretációs középutat, amely anélkül, hogy historikussá válnék, frazeálásban, hangsúlyozásban kamatoztatja a historizmus néhány eredményét. Végül a harmadik réteg: a két szólista. Mind a szoprán CATHERINE BOTT, mind a férfialt JAMES BOWMAN a repertoárban járatos, régizenei iskolázottságú muzsikus, de ezúttal Bowman jelenléte elhalványította Bott produkcióját, annak ellenére, hogy jelenlegi pályaszakaszában az úr és a hölgy közül vitathatatlanul az utóbbi örvend kedvezőbb vokális kondíciónak. Bowman hangja mára igencsak megkopott, és intonációs biztonságából is veszített - de hát ha a szellem szárnyal, vele emelkedik a gyarló test is. Márpedig Bowmannál szárnyal a szellem: ahogy tagol, ahogy hangsúlyoz, ahogy energikusan megmozgatja a frázisokat, ahogy stílustörés és erőszakos műfaji határátlépések nélkül, könnyedén közvetlen gesztussal csempészi be a színpad, a megjelenítés gesztusát az általa énekelt dallamokba - nos, az egy teljes interpretációs korszak, a hatvanas-hetvenes évek angol régizene-éneklésének kultúráját idézte meg lelkesítő erővel a Zeneakadémia pódiumán. (December 7. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar)

Csengery Kristóf

December elején egy nagyszerű magyar zongoraművész pályafutása első önálló hangversenysorozatának nyitóestjét tartotta a Zeneakadémiám. Jelentős esemény ez VÁRJON DÉNES pályáján, és biztos, hogy a budapesti hangversenyélet krónikásai is feljegyzik abba a bizonyos képzeletbeli nagykönyvbe. Persze egy koncerten többnyire olyanok foglalnak helyet, akik nemigen néznek ilyen messzire, egy-egy előadást vagy előadóművészt nem az évek, évtizedek távlatából szemlélnek. Bevallom, kritikusként magam is e rövidlátó többséghez tartozom; csakis az itt és most érdekel, erről kell ugyanis fültanúként beszámolnom. Várjon Dénes vitára ingerlő, de nagyon szép koncertet adott. Műsorának első felében három Beethoven-szonátát játszott, a szünet után pedig Liszt h-moll szonátáját szólaltatta meg.

A sort az op. 26-os Asz-dúr szonáta nyitotta. Négy tétel, Beethoven négy különböző világa, ráadásul ebben a szonátában mintha a szerző nem is törekedett volna arra, hogy e négy nagyon eltérő világ közös gyökeréig hatoljon. Várjon Dénes mindjárt a variációs formájú első tételben meglepett. Visszafogottnak tűnő tempót választott és nem törekedett arra, hogy az egyes variációkat önálló karakterűre formálja. Nem élt nagyobb tempóváltásokkal sem, a dinamikát a középső tartományra korlátozta. E felfogás az első pillanattól kezdve Várjon mívesen kidolgozott technikájára és tökéletesen kiegyensúlyozott billentéskultúrájára irányította a figyelmet. A harapósan is játszható scherzót kisimította, a szonáta nevezetes gyászindulóját pedig megfosztotta minden színpadiasságtól. A szokásosnál valamivel folyékonyabb tempót vett, előadásában nem voltak harsány trombiták és ünnepélyesen pergő dobok.

Várjon Dénesben nincsenek színészi képességek, vagy tudatosan lemondott róluk. Így összegeztem az első percek tapasztalatát. Hogy helyesen-e, azt a kéttételes, op. 78-as Fisz-dúr szonáta alapján nem tudtam eldönteni. De a sziporkázó második tétel felhívta a figyelmemet arra, hogy Várjon a lázas és álmodozó Schumann, valamint a rezignált és szemérmes Brahms világa felől érkezik Beethoven tájaira. A szonáta második tétele mintha egy schumanni karnevál forgatagából penderült volna ide, egy Beethoven-program kellős közepébe.

Várjon Dénes nem forszírozza a nagy pillanatokat. Hisz benne, hogy ezeket a szerzők megkomponálták. Valószínűleg igaza van, Beethoven Les adieux alcímű Esz-dúr szonátájának regényfejezetei úgy hangoztak el, hogy utána elégedetten mormoghattuk bajuszunk alatt: ez nagy zongorázás volt. Nagy zongorázás, annak minden külsősége nélkül.

Manapság elég sok kis zongorista játssza el a nagy művet, Liszt h-moll szonátáját. Úgy is mondhatnám, sok kicsi játssza el, hogy nagy. Az öntömjénező, önbecsapó hazudozástól - ismerve Várjon Dénes habitusát - nem tartottam. Kétséges volt viszont, elegendő lesz-e a h-moll szonátához a Beethoven-művekben tapasztalt feszültségmentes, inkább sejtető, mint megmutató, szemérmes játékstílus. Valószínűleg nem Várjon Dénes dublőre jött be szünet után a színpadra, s az sem valószínű, hogy a Zeneakadémia egyik titkos laboratóriumában átprogramozták genetikai kódját. Mégis úgy tűnt, ezt a h-moll szonátát egy másik ember játssza. Pedig nem: Várjon egyszerűen hagyta, hogy a Liszt által megkomponált nagy pillanatok elevenen éljenek. Ezáltal tűnt úgy, hogy mégiscsak van színészi, drámai vénája. Érdekes volt, hogy amíg a Beethoven-szonáták tételeit szinte attacca egybekapcsolva játszotta, az egybekomponált h-moll szonáta egységei között nagyobb lélegzetet vett. De Várjonnál nem az elválasztás, nem az elhatárolás a világos formálás legfontosabb eszköze. Lényegesebb volt a megfeleltetés, a rímelés, melyet a zongoraművész gyakran a dinamikai szintek egymásra vonatkoztatásával ért el, és ugyanilyen fontos volt a tónus, a billentésmód, az intonáció, a hangszín, melyet Várjon a forma kovászává, az építmény kötőanyagává tett, ugyanúgy, ahogyan a zeneszerző a motívumot, a témát vagy a harmóniát. Ritkán hallani ilyen világosan formált h-moll szonátát. Döbbenetes erejű volt, ahogyan a szonáta befejezését Várjon a maga eszközeivel a szonáta nyitógondolatához kapcsolta. Az utolsó hangot követő feszült csend jelezte, hogy az üzenet - Liszt Ferencé, Várjon Dénesé, ki tudja? - célba ért. (December 10. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Koncert Kft.)

Nem lennék őszinte, ha úgy fogalmaznék: felemás érzésekkel távoztam a WEINER-SZÁSZ KAMARASZIMFONIKUSOK koncertjéről. Az eseményről ugyanis kifejezetten ingerülten jöttem el. Általában az igen tetsző és a nagyon utálatos koncertek nem szoktak felizgatni, a felingerlés a köztes minőség privilégiuma. Elsősorban magát a műsorválasztást kell kárhoztatnom. Két jelentős szerző (Vivaldi és Mozart) kevésbé jelentős, Vivaldi esetében kifejezetten jelentéktelen műve adta a koncert testét, jelentős darab pusztán egy akadt, Haydn C-dúr szimfóniája (Hob. I:82 - Medve). E korpulens alkotás viszont sápadt előadásban hangzott el: a Haydn szeme előtt lebegő párizsi zenekarnál soványabb, mindössze egy nagybőgővel kiálló Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok az ideális együttes csenevész kisöccsének mutatkozott. A Haydn-mű a koncert utolsó száma volt, ráadásként pedig a szimfónia brummogásról nevezetes zárótétele hangzott el. Elgondolkodtatott, hogy ez a tétel másodszor - versenyen kívül - miért sikerült jobban. Lehet, hogy nem csak a sápadt és matt hangzás, a hangtömeg hiánya és a szerencsétlen műsorválasztás felelt az egész estét jellemző langyos hangulatért, hanem a kevésbé inspirált játék is?

Nyitószámként Mozart C-dúr szimfóniája (K. 213c), a Pásztorkirály-nyitány bővített változata hangzott el. Figyelemreméltó kompozíció (Mozart 1775-ben írta), ideális, könnyen fogyasztható koncertnyitány, azt mégsem gondoltam volna, hogy az idő előrehaladtával az egész koncert legjobb produkciójaként fogok emlékezni rá. Az est karmestere ROHMANN IMRE volt. Ebben a minőségben most hallottam és láttam őt először. A koncerten mutatott teljesítményét nehéz leírni, mivel alig tesz valamit, és azt a keveset sem túl meggyőzően teszi. A Mozart-szimfónia előadása arról tudósított, hogy muzikalitásából, stílusismeretéből, elképzeléséből a próbákon adja át azt a mennyiséget, melynek egy része a koncerten megszólal. Ha pusztán e részből kell következtetnem az egészre, akkor is nyilvánvaló, hogy Rohmann rengeteget adott át a próbákon, azaz: jelentékeny muzsikus. Ha a koncert, mint oly sok nagy karmester-egyéniség esetében, a megbeszéltek felforrósításáról, a ki nem használt energiák mozgósításáról szólt volna, akkor aznap este egy nagy előadásnak tapsolok.

Nem tartom különösebben ihletett darabnak Mozart G-dúr fuvolaversenyét (K. 313), de megértem, hogy a fuvolások repertoáron tartják. Lehet, hogy Rohmann Imrének is kevesebb mondanivalója volt erről a darabról, a hallottakra vonatkozó negatív véleményem nem is az ő teljesítményét érinti. Nem is a szólistát, GYÖNGYÖSSY ZOLTÁN-t. A megírt szakaszokat technikailag tökéletesen és szép hangon oldotta meg. A szenvedélynek kevés engedményt adott, muzikalitását a ráció kontrollálta. A cadenzákhoz 2004 decembere felől közelített: hangszerét olyan technikával szólaltatta meg, mely kortárs zenei hangversenyeken szinte kötelező, klasszikusoknál viszont illetlenség. (Az első tétel cadenzáját hallgatva kellett rájönnöm, Gyöngyössyt eddig kizárólag kortárs zenei koncerteken hallottam.) Ez az illetlenség nekem nagyon tetszett, mit több, imponált. Nem csak azért, mert a művészi jelenlét, a kreatív újraalkotás kézzelfoghatóan jelent meg, hanem azért is, mert nem kizárólag az előadóművészről szólt: a lassú tételt mérhetetlen melankóliával dúsította fel, ennek köszönhetően vált a tragikum is a mű immanens részévé. Gyöngyössy művészi hozzáállása leplezte le a zenekar korlátjait. A szólistától izgalmas, szakmailag kikezdhetetlen és a mából építkező produkciót hallhattunk, ehhez társult a kíséret - operai hasonlattal élve - kosztümös, poros és kockázatmentes előadása.

Rohmannék Vivaldi több szólista számára komponált D-dúr concertójának előadásakor sem mertek kockáztatni (SOMOGYI PÉTER és SZIGETI SZILVIA hegedült, MOLNÁR PIROSKA és KASZANYITZKY ANDRÁS gordonkázott). Nincs mit szépíteni, szégyen, nem szégyen, de unatkoztam. A többi részletkérdés. (December 11. - Uránia Filmszínház. Rendező: Weiner-Szász Kamarazenei Műhely)

A nagy karácsonyi ámokfutás és téboly közepette szinte forradalmi tettnek számít, ha valaki az ünnep előtti utolsó napon hétköznapi hangversenyt ad a Zeneakadémián. KELEMEN BARNABÁS, KOCSIS ZOLTÁN és a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR estjét jóleső hétköznapiság jellemezte. A zenekar a közelgő ajándékesőre édességgel és jókívánságokkal emlékeztetett, az est vezérfonalának választott B-dúr hangnemmel valami más volt a szándéka. Hogy pontosan mi, nem tudom, de tény: a koncert valamennyi műsorszáma ezt a hangnemet kapta alkotójától, Haydntól, Mozarttól vagy Schuberttől.

A szünet előtt Kelemen Barnabás szólójával Mozart B-dúr hegedűversenye hangzott el. Produkcióját egy mondatban így lehetne jellemezi: olyan "kelemenbarnabásos" volt. Hogy a "kelemenbarnabásosság" minden esetben Mozartot szolgálja, abban nem vagyok biztos, de mint jelenség, mint zenélési mód, mint hozzáállás kifejezetten üdítő. Az is szimpatikus benne, ahogy rezzenéstelen mosollyal veszi tudomásul, hogy a "kelemenbarnabásosság" fogalmához hozzátartozik, hogy néhanapján megbicsaklik a kéz, félrecsúszik egy hang. "Spongyát rá!" (vö. Virág elvtárs.) Ezeket az apró szeplőket ugyanis észre se lehetne venni, ha Kelemen egyébként nem játszana azzal a rendkívüli értelemmel és természetességgel, azzal a magabiztossággal, mely csak kevesek kiváltsága. Az utóbbi időben rendszeressé váló Kocsis-Kelemen koncertek mindig elgondolkodtatnak, mi az, ami e két művészt összeköti. Egyrészt nyilván a fölényes, magabiztos szövegtudás, anyagismeret: mindketten tudják, éppen mit játszik - például - a második fuvolás. Most viszont észrevettem egy ennél fontosabb és kevésbé szakmai kapcsolatot a két művész között. Mindkettejükben erős hajlam él a csibészkedés iránt. És ez nem csak afféle színpadi szerepjáték (bár idővel azzá válhat): szemmel láthatóan élvezik, ha közösen tehetnek rossz fát a tűzre. A rossz fa ez esetben a fantázia szabad csapongásának szinonimája. Valószínű, hogy a közönség is így gondolja, és ennek megfelelően élvezte a játékot. A szünet előtt előzetest kapott Kelemen Barnabás februári szólóestjéből. Egy Paganini-capricciót és egy Bach-tételt (g-moll szólószonáta: Siciliana) hallhattunk.

A szünet után Schubert hegedűre és zenekarra komponált B-dúr polonéze hangzott el. Ahhoz képest, hogy 1818-ban ezt a fiatalkori művet nem egy javító-nevelő intézetben, hanem egy árvaházban mutatták be, elég csibészesen. A koncert befejező száma Schubert 2. szimfóniája volt. A mű 1815-ben, egy évvel Rossini operáinak Bécsbe érkezése előtt keletkezett, mégis sok tekintetben emlékeztet rá, azaz rendkívül időszerű muzsika. A Kocsis által diktált sebesebb tempó és a puskaporos dinamizmus is hozzájárult ahhoz, hogy ezúttal Bécs, azaz Mozart és Haydn halkabbnak tűnt Itália, azaz Rossini szólama mellett.

Végezetül essék szó az est nyitószámáról, Haydn London számára komponált B-dúr szimfóniájáról. Sokáig gondolkodtam, milyen hasonlattal tudnám legjobban érzékeltetni benyomásaimat. A takarítás jutott eszembe. Van az úgynevezett nagytakarítás. Szisztematikusan haladunk fentről lefelé, a legrejtettebb zugokba is benyúlunk, porszem nem marad észrevétlen. És van a hirtelen, de rendkívül látványos takarítás. Ebben magam is komoly szaktekintélynek számítok. E művelet legfontosabb ismérve az asztalon található tárgyak gondos körbetörlése, ügyelve arra, hogy maga a tárgy nehogy elmozduljon. Alapszabály, hogy a tárgyat felemelni tilos. Ha csak futó pillantást vetünk egy így kitakarított szobára, garantáltan nem vesszük észre a különbséget. Ami a Nemzeti Filharmonikusok hangzását illeti, különösen a vonósokét, az első hallásra tetszetős volt. A hangzás tetején rend uralkodott, gusztusosan fénylett minden hang, még a gyűrötten otthagyott abrosz is spontán lendületet sugárzott. Aztán kiderült, hogy a rutinos gyorstakarító csak az első hegedűket tette rendbe, derekasan vitték is hátukon a produkciót. A hangzás közepe - azok a fránya kis zugok - viszont megúszták az ünnepek előtti nagytakarítást. Olyannyira üregesnek találtam a vonóshangzást, hogy gyorsan összeszámoltam a pultokat, talán betegség tizedelte a második hegedű és a brácsa szólamát. Tíz első hegedűs mellett nyolc második hegedűst és hat brácsást számoltam, a létszám tehát ideális volt. Lehet, hogy Kocsis ezúttal túlságosan is férfias munkát végzett? E férfias munka azért termett igazi gyöngyöket is. Nehéz lesz például elfelejteni azt a nyakas, felszegett állú, büszke menüettet, mely bizonyára móresre tanította az egykori londoni publikumot is. (December 23. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Telt ház, zsúfolt pódiumülések, a földszinten sokan kénytelenek voltak állva végighallgatni a koncertet, a főiskolások karzata pedig még egy jóindulatú műemlékvédelmi szakembert is elborzasztott volna. Szólóestjére KOCSIS ZOLTÁN színes programot állított össze, így mindenki kiválaszthatta az est számára legkedvesebb darabját. Aznap még a "sláger-érzékenyek" is elégedetten mehettek haza.

A műsor két Mozart-szonátával kezdődött (C-dúr, K. 330; A-dúr, K. 331). Hogy mi a titka, nem tudom, de tény: a zenekari munka mellett Kocsisnak marad energiája (ideje nyilván sokkal kevesebb) a kéz karbantartására is, erről győződhettem meg a Mozart-művek hallgatása közben. Ugyanis nem a schumanni vagy liszti virtuozitás megpróbáltatásain, hanem e távolról könnyűnek tartott Mozart-darabokon keresztül vezetne az út a kínos lelepleződésig. Kocsis játékában azonban semmi esetlegességet nem lehetett észrevenni. Precízen elgondolt frazeálás, mérnökien megtervezett dinamikai teraszok, a billentés-nemek egyértelmű kiválasztása és kevés érzelem jellemezte mindkét szonáta interpretációját. Igazi meglepetés nem ért, sőt: néhány megoldás - ilyen például az A-dúr szonáta variációinak tempó- és karakterválasztása - Kocsis 1980-as lemezfelvételéről is ismerős volt. Érzésem szerint a Mozart-szonáták magabiztos előadása abból is következett, hogy Kocsis nem bízta magát a pillanat szeszélyére, inkább egy régi (egyébként célravezető) stratégia felújítását kínálta a közönségnek. Szerencsére sok olyan mozzanata volt ennek az előadásnak, mely izgalomban tartott. A C-dúr szonáta első tételének visszatérésében Kocsis elegánsan hívta fel a figyelmet arra, hogy most nincs moduláció. A lassú tételben a plasztikusan, érzékien formált balkéz szólam tűnhetett fel. A befejező rondóban a kipergetett futamok, passzázsok helyett Kocsis inkább effektusokat mutatott be. Ez kevésbé tetszett, és a kivitelezés módja sem volt teljesen meggyőző. Az A-dúr szonáta előadásából nem a részletmegoldások, hanem a nagyforma egyik jellegzetességének felmutatása maradt emlékezetes. Az első tétel negyedik variációját Kocsis - szokásához híven - a moll variációnál és az ötödik, adagio-változatnál líraibban, érzelmesebben játszotta. Előadásában világos volt e variáció pasztorális jellege. A menüett triójában ugyanezt a pasztorális hangulatot (illetve toposzt) hozta vissza, ezzel is érzékeltette, hogy a két részletet nem csak egy zongoratechnikai elem, a kézkeresztezés, hanem valami mélyebb kapcsolat is összefűzi.

Mozart után a Trisztán és Izolda esszenciája következett. A koncertgyakorlatban összeforrt Előjáték és Izolda szerelmi halála zongoraátirata szólalt meg: utóbbi Liszt, előbbi Kocsis munkája. Kocsis az átírás kényes műveletét mostanában inkább hangszerelőként gyakorolta, ebbéli tevékenységében pedig nem zavarta az összehasonlítás lehetősége (Ravel, Debussy). Nem viselkedik feszélyezetten ebben a régi átiratában sem: Liszt zongoraletétje mellé bátran helyezi oda a sajátját. Karmesterhez méltó, puritán és partitúrahű letétet hoz létre, amely - összehasonlítva Liszt munkájával - kevésbé tűnik zongorista-fogantatásúnak.

Nehéz előadói feladat Bartók Két elégiájának (1908) tolmácsolása, különösen akkor, ha - mint Kocsis tette ezen az estén - a zongorista tudatosan lemond arról, hogy a kompozíciókban a Trisztán tónusát visszhangozza. Így már az első elégiánál a darab szerkezetére összpontosítottam, befogadói magatartásomat pedig a szenvedélymentesség jellemezte. Önmagamra figyeltem. Emiatt nehéz eldöntenem, hogy amit hallottam, bennem jött létre, vagy Kocsis sugalmazására. Egyébként nagyon kevés kellett ahhoz, hogy bezárkózásomat az előadó szenvedélymentességével magyarázzam és tudósítóként a művész szerkezetet átvilágító objektivitását rögzítsem. A dilemma mélyén valószínűleg egy nagyon egyszerű jelenség szunnyad: művész és műélvező Bartók kapcsán most nem értett szót.

Ha Kocsis Debussyt játszik, akkor nekem elsőre mindig a prelűdök sorozata jut eszembe. A koncerten hallott Suite bergamasque természetesen szűkebb körben mozog, talán nincsenek benne akkora titkok, nem kábít a sokértelműség buja szövedékével. Ezen az estén ez a darab volt az ízlés próbája. Kell-e mondanom, hogy Kocsis ízlésből (is) leckét adott. Leginkább a sorozat második tétele (Menuet) fogott meg, eszembe juttatta a koncert első felében hallott Mozart-menüettet, ezt az oly sokszor megoldatlanul hagyott tételt. Ott is, itt is menynyi rugalmasság, mennyi leheletnyi akcentus! Tizenkét napja még egyetlen robusztus tömbből faragta ki Haydn menüettjét, most pedig egy kézműipari remeklést tett le az asztalra.

A koncert egy Schumann-sorozattal fejeződött be: négy darabot hallhattunk a Novelletten ciklusból. Az előadás a ritmus és a tempó diadala volt. A fáradtság (ekkor már este tíz felé jártunk) és a meghűlés eredményezett néhány pontatlanságot, de ettől Schumann virtuóz darabjai és Kocsis virtuozitása szemernyi sérülést sem szenvedett. A lelkes tapsot egy Chopin-mazurkával köszönte meg, majd mindenkit hazaküldött. (Január 4. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft., Strém Koncert Kft.)

Molnár Szabolcs