Az A:N:S Kórus vezetője, Bali János sok éve szívügyének tekinti a reneszánsz vokálpolifónia méltatlanul mellőzött remekműveinek előadását, melyet a darabok zenetudományi igényességű vizsgálata és értelmezése előz meg. Így született meg az együttes első két CD- je, melyeken Obrecht (1458 k.-1505) miséi és motettái hallhatók, a harmadik és a most megjelent negyedik lemez pedig az Albrecht-kortárs Agricola chanson-miséit tartalmazza.

Alexander Agricola (1456 k.-1506) előkelő genti polgárok törvénytelen gyermekeként látta meg a napvilágot. Az életéről fennmaradt csekély számú adat szerint fiatal korában a milánói Sforza család szolgálatában állt, feltűnt a cambrai-i székesegyház muzsikusai között, 1500 körül pedig visszatért szülőföldjére, hogy Szép Fülöp burgundiai udvarának megbecsült zenésze legyen. Az udvari kíséret tagjaként számos országot bejárt, 1506 augusztusában, második spanyolországi útja közben érte a váratlan halál. Pályája rendkívül sikeres volt: olyan megbecsülésnek örvendett, melyet csak Josquin szárnyalt túl; ezt bizonyítja, hogy már 1504-ben megjelent egy misekötete a velencei Petrucci kiadónál. Hátrahagyott életműve nem mennyisége, hanem egyenletesen magas minősége révén tűnik ki a kortársaké közül. Tíz miséje, illetve misetétele, huszonöt motettája és közel száz francia, olasz és német szövegű dala, valamint néhány hangszeres előadásra szánt műve maradt fenn.

Az új felvételen Agricola Dufay és Busnoys egy-egy népszerű chansonjára írt miséjét hallhatjuk. A korban szokásos kompozíciós elvet követve mindkét mise a dal tenorját használja cantus firmusként a mise tenor szólamában, de a feldolgozás módjában a Missa Le serviteur és a Missa Je ne demande erősen különbözik egymástól. A vezető dallam, bár néha igen díszített alakban jelenik meg, hallhatóan kiválik a körülvevő szólamok ritmikus, melodikus figurációinak szövetéből.

A tizenkét férfiénekesből álló A:N:S Kórus jellegzetes hangzása ma Magyarországon - s a nemzetközi szaksajtóban megjelent hanglemezkritikák tanúsága szerint külföldön is - szinte egyedülálló. A régi zenében oly kívánatos, "nem operás", ugyanakkor mégis biztos technikájú, mozgékony, állandó alkalmazkodásra képes hangképzés lehetővé teszi az egységes hangzást, a szólamok közötti kiegyenlítettséget. Ez az ideál háttérbe szorítja ugyan az egyes énekhangok egyéniségét és hangszínét (a szólótételekben előtérbe lépő némelyik énekes kissé nyers tónusát és apró bizonytalanságait észrevéve ez nem is olyan nagy baj), de a reneszánsz vokálpolifónia előadásában nélkülözhetetlen. Szinte érzékien szép pillanatokkal ajándékozzák meg a hallgatót a tutti homofon tételek (például az első mise Credójának telt, felhangdús indítása), melyekkel kiválóan alkotnak kontrasztot a belső tételek kontrapunktikus, virtuóz szólóegyüttesei. Az előadás legnagyobb erénye a jól átgondolt formálás. Bali János óriási stílusismeret birtokában alakítja ki a nagyforma koncepcióját, a tételek összetartozásának és elválasztásának hierarchikus rendjét, a tételeken belüli textúraváltások, tempó- és hangnemváltások arányait. Mindvégig jól érzékelhető a misék szerkezete, a vezető- és "kísérő"-szólamok szerepe, a zenei csúcspontok kidomborítása. Bali nagy figyelmet szentel az Agricolánál gyakori retorikus jelentés hangsúlyozására, például a Missa Le serviteur Gloria tételében a szöveg indokolta váratlan harmóniai fordulatok, elsötétülések megmutatására, vagy a Jesu Christe akkordismétlésekkel megkomponált szimbolikus főhajtására.

Mindezen erények mellett nem hagyhatjuk szó nélkül a felvétel apró gyengéit sem. A nagyívű koncepció által indokolt tempóváltásokat, átmeneteket az együttes zökkenőmentesen oldja meg, de néhány részlet kissé hajszoltnak tűnik, legalábbis erre következtethetünk abból, hogy egy-egy énekes előadásában a gyors koloratúrák, futamok időnként összemosódnak. Ugyancsak egyes szólórészekben tapasztalhatjuk némelyik tenorista kissé forszírozott, s ezért csúnya hangszínét, amely az egyébként jól simuló együttesek összhangzását, a hajlékony együttes játékot megbontja.

A két mise varázslatosan szép összhatását minden bizonnyal jótékonyan szolgálta a valódi templomi akusztika, amely már csak azért sem pótolható a stúdiófelvételek "felvizezésével" (mesterséges visszhangosításával), mert a hangzástér visszahat a zenei formálásra, az énekmódra. E tekintetben a három CD közül az A:N:S Kórus felvételét éreztem a legautentikusabbnak. A másik két előadásban a feljavított stúdióhangzás (a Banchieri-CD esetében a számok közötti süket csönd az akusztikai összhatás iránti igénytelenséget bizonyítja) nyilván nem hathatott inspirálóan az előadókra.

A 16. század második felében Franciaor- szágban is egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott az antik művészetek iránt. A francia humanisták (elsősorban a Pléiade néven bemutatkozó költők csoportja) a görög zenei gondolkodás elemeire, a zene és a költészet közötti szoros egységre hívták fel a zeneszerzők figyelmét, olyan költeményeket adva kezükbe, melyekben az antik versformák metrikus képleteit ültették át francia nyelvre. Az 1570-ben megalakult Académie de poésie et de musique az új francia metrikus zene megismertetését tartotta elsődleges céljának. Claude Le Jeune (1530-1600) az Académie legtehetségesebb zeneszerzője volt, s nem véletlen, hogy alkotásai (akár egyházi, akár világi témájúak) a verstani metrum és a zene ritmusa közötti szoros kapcsolatra épülnek, a francia prozódia konzekvens alkalmazásával kívánnak hatni a hallgatóra.

A protestáns születésű Le Jeune ifjúkoráról szinte semmit sem tudunk, 1564-ben jelent meg első műve, ekkor került kapcsolatba a királyi udvarral. Később vallási viták miatt egy időre menekülnie kellett Párizsból, ahova 1596-ban térhetett vissza. Imponálóan gazdag életművét zsoltárfeldolgozások, valamint vallásos és világi szövegű chansonok alkotják. A Corvina Consort egy hosszabb sorozat airjét, valamint néhány egyházi művét mutatja be új CD-jén. A Consort hangzása alapvetően különbözik Bali János együttesétől: a mindössze hat fős énekegyüttes - melynek tagjai alkalomadtán korhű hangszeren is játszanak - felső szólamában női énekeseket szerepeltet. (Az ensemble tagjai: Pintér Ágnes, Andrejszki Judit, Pászti Károly, Draskóczy Balázs, Kalmanovits Zoltán és Demjén András.)

Kalmanovits Zoltán együttese (az A:N:S Kórushoz hasonlóan) három korábbi CD-t mondhat magáénak, Orlando di Lasso egyházi és Pierre de la Rue világi műveit jelentették meg az elmúlt években első felvételként. Ezúttal Le Jeune posztumusz (1608-ban megjelent) Airs kötetéből hallhatunk tizenkét darabot a 12 modus sorrendjében, kiegészítve egy hercegi esküvőre komponált bevezető művel. Mindegyik azonos - az Académie költői eszmeiségét követő - szerkezetet mutat. Minden strófát (chant) egy refrén (rechant) követ, melyek szólamszámban, tempóban, faktúrában és díszítettségben karakterisztikusan különböznek. Szövegeik a szerelem sokféleségéről tanúskodnak, az emelkedett tiszta érzéstől a reménytelenségig, sőt a közönséges érzékiségig. Kalmanovits igyekezett eltérő zenei karakterű tételeket válogatni, és a kis létszám szabta szűk keretek között különböző összeállítású együtteseket kialakítani, de ez sem menti meg a felvételt az egyhangúságtól. Ehhez járul az énekesek nem megfelelő technikai felkészültsége, különösen a férfi szólisták nyers, durva, olykor bántóan csúnya hangszíne. Ez bizonyos tételekben eleve meghatározza az összhangzást, amelyet tovább ront a gyakori hamisság. Az egyébként kívánatos és jól értelmezett szövegkifejezés semmiképp sem adhat okot az igénytelenségre, zeneietlenségre, bántó durvaságokra. Sajnos e hibákat egyáltalán nem palástolja a jó formai elgondolás, a szerencsés tempóválasztás és a kielégítő hangszeres kíséret sem.

A világi művek után ízelítőt hallunk Le Jeune francia nyelvű zsoltárfeldolgozásaiból és más vallásos szövegű tételeiből. E kompozíciók felépítés és szövegkezelés tekintetében igen hasonlóak az airekhez. Az említett előadási problémákat e darabokban tovább fokozza az a cappella megszólaltatás, az intonációs bizonytalanságokat ugyanis nem korrigálják a harmóniai biztonságot nyújtó hangszerek.

Az Ars Renata Énekegyüttes, az Ars Longa Kamaraegyüttes (művészeti vezető Dinyés Soma) és a Sonatores Pannoniae Rézfúvós Együttes Banchieri Sinfonie Ecclesiastiche című - eddig kiadatlan - sorozatát vette CD-re Virágh László irányításával. A régi zene korhű megszólaltatása terén az Ars Renata Magyarországon az elsők közé tartozott, s az elmúlt évtizedekben - kisebb-nagyobb szünetekkel megszakítva és többször is változó tagsággal - számos koncerttel és hanglemezzel jelentkeztek. Műsorukon (a művészeti vezető, Virágh László személyes érdeklődésének köszönhetően) elsősorban olasz reneszánsz mesterek (Monteverdi, Lasso és mások) alkotásai szerepeltek. Ezek sorát folytatja most a Monteverdi-kortárs Banchieri vallásos szimfóniáinak felvétele.

Adriano Banchieri (1567-1634) bolognai zeneszerző és teoretikus Luccában neves orgonistáktól tanult, majd maga is nagy hírnevet szerzett a San Michele in Bosco templom orgonanistájaként. Bár a bencés kolostor apátja volt, korának egyik legmodernebb komponistájaként elsősorban világi műveinek köszönhette népszerűségét. Misék, motetták és egyházi concertók mellett számos madrigált, madrigálkomédiát, canzonettát és világi szövegű concertót írt. Műveinek új, a barokk kort megelőlegező elemei - hagyományos formai keretek között - a szöveg értelmének tükrözésére szolgálnak. Ő az egyik első komponista, aki rendszeresen alkalmazta a számozott basszus gyakorlatát, melyhez elméleti útmutatást is adott. Elméleti munkái (melyek közül némelyik álnéven jelent meg) a kor hangszeres és vokális technikai újításait összegzik.

1607-ben kiadott ciklusa, a Sinfonie ecclesiastiche azoknak a "szent" szimfóniáknak és concertóknak sorába illeszkedik, amelyek az 1500-as évek végén és a 17. század első évtizedében jelentek meg Velencében, s teremtettek új stílust az egyházi műfajok területén (Giovanni Gabrieli: Sacrae symphoniae I., 1597, Symphoniae sacrae II., 1615; Lodovico Viadana: Cento concerti ecclesiastici, 1602, 1607, 1609; Monteverdi: Vespro concertáló stílusú tételei, 1610). E művekben az énekesek mellett nélkülözhetetlen szerepet kap a basso continuo, s a felső szólamok is megerősíthetők, illetve helyettesíthetők hangszerekkel.

A tizennégy sinfoniából álló sorozat - a Banchieri által adott alcím szerint Canzoni in aria Francese - a korban már inkább konzervatívnak számító, egyházinak nevezett francia imitációs stílusban íródott. A művek ABA formájúak, szövegük többnyire bibliai vagy liturgikus eredetű, illetve parafrázis (egy sinfonia szöveg nélküli, csak hangszeres előadást kíván). A kötetet öt vallásos concerto egészíti ki, melyek bibliai "jelenetekből" merítik tárgyukat (például Énekek éneke; Mária Magdolna és Jézus párbeszéde a feltámadás után; Jelenések könyve). A szöveg e művekben jóval több lehetőséget kínál a zenei megjelenítésre, s ezt a modern világi műfajokban jártas zeneszerző ki is használja: a concertókban jól hallhatóak a seconda prattica elemei. A Monteverdi egyházi műveit ismerők minduntalan felfigyelhetnek az azonos textust feldolgozó tételek zenei párhuzamaira, s ez nem meglepő, hiszen tudjuk, Banchieri az elsők között volt, akik a nagy kortárs kivételes tehetségét felismerték. A CD-t egy nyolcszólamú Ripieno in Concerto keretezi, amely a Velencében kedvelt kétkórusos műveket reprezentálja.

Virágh László élt a zeneszerző által felkínált lehetőséggel, s az orgona continuo mellett minden énekszólamot colla parte vonós hangszerekkel erősített meg, melyekhez a szélső tételekben a rézfúvók is csatlakoznak. A barokk korra jellemző hangzás - a sinfoniák konzervatív szerkezete ellenére - alapvetően meghatározza a felvételt. Ebben az előadásban nem a hangzás homogeneitása, a szólamok kiegyenlítettsége, hanem az énekesek egyénisége, sajátos hangszíne és virtuozitása dominál. (A recenzens ízlése szerint az orgona kissé finomabb regisztrációjával elkerülhető lett volna, hogy a continuo hangszer színe uralja az összhangzást.) A nyolc vokalista (Zádori Mária, Lénárd Katalin, Hegyi Barnabás, Tőkési Emese, Sziklai János, Takács András, Jekl László és Gáspár István) technikailag szinte egyenletesen magas szintű produkciója a CD legnagyobb erénye, s ez feledteti velünk a sinfoniák egyhangúságát, amelyet az egymást követő, sokszor azonos hangnemű és hangszerelésű tételek kiválthatnak. (A sorozatot Banchieri nyilván nem folyamatos előadásra szánta, hanem a templomi repertoár bővítéséhez kínált korszerű műveket.) A Sonatores Pannoniae fúvósai által megszólaltatott hangszzeres sinfonia üdítően új hangvételével, mozgékony, lendületes szólamaival, ügyes tempóváltásaival különösen jól hat a vokális-hangszeres darabok között. Hangnem, apparátus és kompozíciós technika szempontjából változatosabbak a concertók, amelyek dramaturgiai okokból az énekesek számára is mutatósabb "szerepeket" kínálnak. Itt hallhatjuk a felvétel legszebb énekszólóit (Mária Magdolna megszemélyesítőjét, vagy a negyedik concerto szoprán- és basszusszólóját) ugyanakkor kevésbé érett produkciókat is (Jézus nem teljesen makulátlan technikai felkészültségű megszólaltatóját). A felvételt hatásosan zárja a kétkórusos, hangszerekkel feldúsított, telt hangzású Ripieno in concerto megismétlése.